2012. január 23., hétfő

A két magyar Góliát: Kasza és Pásztor? Two Tribes!

Férfivirtus?
Ha az elefántok egymás ellen harcolnak, szenved a fű.
(Keleti bölcsesség)

Férfivirtus?
Úgy tűnik, mintha a vajdasági magyar politikai élet két meghatározó, markáns szereplője – Kasza József és Pásztor István – egymással viaskodnának. Mintha versengenének. Mintha rivalizálnának. De már egy jó ideje. A két alapember. Aki aligha kerülhető meg. Ők ketten nem percemberek. Nem is peremfigurák. Még ha peremfigurákként jutottak is be magába a centrumba. Kasza József az egykoron dicső napokat is megélt szabadkai Zorka Vegyiművek pénzügyi igazgatójaként került a Városháza városatyai székébe. Pásztor István pedig szinte a semmiből bukkant fel, valahogy úgy, mint tette azt Koštunica vezérünk, akit annak idején még a mindentudó amerikai sajtó is csak Mr. Nobody-ként emlegetett. És aztán egy napon az útjaik váratlanul összeértek. Az egyik politikus váltotta a másikat a Vajdasági Magyar Szövetség élén. Egy kis magyaros túlzással akár még azt is meg lehetne kockáztatni, hogy az egyik politikus váltotta a másikat a szabadkai Pannon Rádió és Televízió élén is. Hogy a szeszélyes, kiszámíthatatlan véletlen akarta-e így, vagy (eleve elrendelésként) ez volt megírva – a számukra és a számunkra – a csillagokban egy végtelen papíron, azt alighanem sokáig lehetne találgatni. Én afelé hajlok, hogy a kettejük találkozása valamiért sorsszerű és elkerülhetetlen volt. Amely találkozás pedig egy bizonyos neuralgikus ponton hirtelen átfordult vetélkedésbe. Valami miatt. Viadalba. Harcba. Küzdelembe. Mi okozhatta a szembe fordulást? Két karakán karakter? Két makacs ember? Két túlfejlett ego? Akiket túlfeszít a tenni akarás? Akikben túlteng a pénz és a hatalom szeretete? Akik a vajdasági magyarság szellemi vezetői? Alighanem a víznéző asszony sem tudná ezt csak úgy, kapásból megválaszolni.
Egy angyal szállt el Makkhetes felett?
A két vajdasági magyar Góliát egymással való hadakozása, csatározása – amely pedig nem is mindig a nyílt színen, hanem inkább a kulisszák mögött, a gondosan felállított paraván mögött zajlik – legutóbb épp a napokban tűnt elő. Méghozzá a sok keservet és kínszenvedést okozó szabadkai Azohem műtrágyagyár kapcsán. Alighanem most egy angyal szállt el Makkhetes felett. Csakis az tudhatott ily csodát művelni. Mert most minden jel arra utal, hogy a hatalmas környezeti károkat okozó üzemet végre sikerül kiköltöztetni lakott területről, a város Makkhetes nevű részéből, s ezzel véget ér az ottani lakosság évek óta tartó kálváriája. Persze nem pusztán valamilyen bűvös szó kimondásával, nem pusztán egy zengő, érces hangon elmondott abrakadabrával meg varázspálcával, hanem a köztársasági kincstárból kiszívatott tőkeinjekcióval. Minthogy az efféle nyavalyák csakis hathatós kis pénzkúrával gyógyíthatók. Hogy a 60 millió dináros kis summa lecsippentése a környezetvédelmi alap számlájáról, és annak továbbítása egy magáncég számlájára, az vajon a demokrácia egy vadhajtása-e, vagy valami egészen más, abba most nem is érdemes belebonyolódni. Az viszont tény, hogy Kasza József nevéhez fűződik ennek a tranzakciónak a lebonyolítása. Olyannyira, hogy a gyár telephelyén ígéretet is tett a makkhetesieknek arra, hogy az Azohem most már végérvényesen (pár hónapon belül) ki fog költözni a közvetlen környezetükből. A szavát adta. Neve, aláírása az erről szóló szerződésen a garancia arra, hogy ez most már nem csupán a (homok)pusztába kiáltott szó. Hanem úgy is lesz. Merthogy az adott szavát még soha-soha nem szegte meg – mondta ő. Ha így történik, akkor már csak egy sóhajtásnyira van a gonosztól való szabadulás, és akkor talán happy enddel zárul majd A makkhetesiek esete az Azohemmel című tragikomédia.
A nagy hal mindig átszakítja a hálót?
Az Azohem kitelepítéséről természetesen Pásztor Istvánnak is volt már határozott elképzelése. Neki már 2008-ban sikerült eljutnia egészen odáig, hogy a gyár igazgatója hajlandóságot mutatott a kiköltözésre. Méghozzá a tartományi gazdasági titkár által beígért 200 ezer euróért cserében. Ugyancsak a féltő állami gondoskodás csomagolópapírjába burkolva azt a néhány köteg pénzecskét! Végül aztán a tulajdonos, a Peđa Mališanović nevű úriember az utolsó pillanatban mégis megkötötte magát, és önkényesen úgy döntött, hogy mégsem köti meg azt a fránya szerződést. Így aztán nem is jelent meg „aláírásra” a kitűzött időpontban. Hogy mindez csak egy előre megírt forgatókönyv szerint zajlott-e, hogy filléres (200 ezer eurós!) kis színjáték volt-e csupán, azt egyelőre még csak találgatni lehet. Annyi azonban bizonyos, hogy a műtrágyagyár tulajdonosa sok éven át érinthetetlen és elmozdíthatatlan volt. Bárki próbálkozott vele, beletört a bicskája. A „big catch” rendre elmaradt. A huncut nagyhal mindig átszakította a hálót és elmenekült. Minthogyha a háttérben valami politikai hatalmasságok védelmezték, óvták volna – féltőn – minden egyes lépését. Maradt tehát a mozdíthatatlanság. A lakosság legörbülő szájjal nézhette végig a másodszori újrakezdést. Mert Azohem tovább zakatolt, a kamionok százával dübörögtek és a hét gyárkémény is tovább ontotta a füstöt. És repült az idő, mint egy ólomszárnyú betonbagoly – ahogy az ifjú humorista mondja. Makkhetesen pedig tovább folytatódtak a megszokott, kilátástalan Don Quijote-évek.
Kinek szabad pénzben játszani?
Különböző gyengeségekkel megvert emberek vagyunk mindahányan. De ha akad néhány jó tulajdonságunk, az elsősorban nem is a miénk. Az leginkább csak másoknak jó. Annak a gyümölcsét mások élvezik. Persze a rossz tulajdonságainkat is gyakran mások szenvedik meg leginkább. Mondják, hogy a homo problematicus alapbaja egészen odáig vezethető vissza, hogy az embernek egy testbe bezárva kell léteznie. Amely testet pedig etetni, itatni, ápolni és öltöztetni kell. S ez mind pénzbe kerül. A gyarló ember pedig abbéli félelmében, hogy egyszer majd nem tudja a saját sorsát önmaga irányítani, kisebb-nagyobb merényletek követ el a lelkiismerete ellen. És a földig hajol őfelsége, a pénz előtt. Mert úgy véli, az teszi majd őt hatalmassá, szabaddá, mindenhatóvá.
Bajnak számít-e az, ha a felnőttek játszanak? Nem hiszem. Az sem baj, ha férfiemberek játszanak. Az sem baj, ha férfias játékot játszanak. Az sem baj, ha pénzben játszanak. Csak akkor az a pénz a sajátjuk legyen ám! Ne másé! Ne az államé, ne a társadalomé, ne mindannyiunké. Akik pénzben akarnak folytatni különféle játszmákat – ráadásul: főként egymás ellen –, úgy etikus és úgy ildomos, hogy nyúljanak a saját farzsebükbe, és gombolják ki a pénztárcájukat. Játszanak a saját pénzükkel! 
Hogy mi végre ez a szörnyű nagy garasoskodás? Hát, nem is tudom. Talán egy olyan csontig-bőrig elszegényedett országban, amilyen a miénk, egyszerűen csak nem illik milliókkal dobálózni. Mert miközben egyre elviselhetetlenebb (lesz) a mindennapi nyomorúságunk, aközben csak úgy röpködnek a fejünk felett a százezer eurók és a dinármilliók. A kérdés csak az, hogy tulajdonképpen: miért? Pusztán férfivirtusból? Presztízsharcból? Hogy végre kiderüljön és végérvényesen bebizonyosodjon, a két vajdasági magyar Góliát közül melyik az igazi megmondóember? Egy kicsit sem méltatlan ez a harcmodor kettejükhöz? És hozzánk? Valószínűleg lehetne találni valamilyen más módszert annak eldöntésére, hogy ki a jobb. Küzdjenek meg az elefántok egymással úgy – már ha lehetséges –, hogy közben ne szenvedjen a fű! Az a sok jelentéktelen kis fűszál. Akik pedig mi vagyunk. 


Szabó Angéla

Two Tribes...
goes to Hollywood...
goest to Subotica Divina Politica Commedia...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm a megjegyzését!

Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék