2012. október 17., szerda

„Gudbáj EU, gudbáj?“


A régóta várt színvallásra most végre sor került. Szerbia „első emberéről“, Tomislav Nikolićról végérvényesen lehullott az álarc, amely mögé rejtőzködve mindeddig meghunyászkodott Európa-barátnak, EU-szimpatizánsnak mutatta magát. (És a maszk a sötét, balkáni éjszaka csendjében jókorát koppant.) Így felbukkant előttünk a szónok – tartós smink nélkül, pőrén, teljes életnagyságban (nagyság?!) – a maga kopogós elméletével, amely szerint eddig tartott az altatónak szánt esti mese az egyesült Európába való iparkodásunkról, most viszont alighanem eljött az ideje a kényszerű ébredésnek. 

Hogy a délszláv mentalitás kiváló ismerője, maga Jelko Kacin kacag-e az efféle (nyilvánvalóan) alaposan végig sem zongorázott szerbiai kijelentéseken, esetleg csak találgatni lehet. Az viszont egyértelmű, hogy olyasmiről nem szóltak az utóbbi napok híradásai, hogy Kacin cinkosan összekac(s)intott volna a szerb államelnökkel, elmés kijelentését követően. (A fejét viszont igencsak csóválta. Rosszallóan.)  

A sztoikusok méltán irigyelt nyugalmával – mint egykoron Toldi Miklós – tűrte, tűrte, ameddig csak tűrhette kicsinyke kis hazánk az Európai Unió táncra való felkérését. De most már végképp megunta az erőszakos unszolását, a kitartó ostromát, és államelnöke révén primitíven kifakadt. Minapi nyilatkozatával igyekezett egyértelművé tenni, hogy akár szedhetik is a sátorfájukat a zenészek, mert már nem tartunk igényt erre a (balkáni botfülnek amúgy is szokatlan, andalító, európai) muzsikára. Ugyanis nem lesz itt már semmiféle tánc. Így határoztunk. Ha a vidám, de zajos báli forgatag, vagy éppen a sötét szobában való gubbasztás mellett kell döntenünk, akkor nem kétséges, hogy ez utóbbit részesítjük előnyben. Akkor is, ha ennek a miértjét ép ésszel elég nehéz lesz megmagyaráznunk. Akkor is, ha az önfejűsködésnek hamarosan igen súlyos következményei lesznek. 

Egyelőre azonban csak annyi történt, hogy a hályogos szemű nagyvezérről pillanatok alatt lemálott a májusi választások (győzelmi mámoros) estéjén kihirdetett elegáns látszat-európaiság. Mint kígyó szokott a saját bőréből, úgy bújt ki a hacacárés kék-sárga EU-kompatibilis öltözékéből, amelyet csak színtiszta megtévesztésből erőltetett magára, s amelyben bizonyára mindvégig feszélyezve és kényelmetlenül érezte magát. Mi tagadás, úgy is állt rajta, mint akire a messzi Brüsszelből ráhajították. Számára ez a kényszerzubbonynak is beillő uniós gönc egyáltalán nem volt sikk, nem volt egy top-rongy. (Hozzá amúgy is ezerszer jobban illik, számára testhezállóbb a hamisítatlan balkáni toprongy.) De a lényeg a lényeg, nem a külsőség, a látszat meg a formaság! Az viszont valami olyasmit sejtet, hogy: elmarad az utolsó tánc. Konokul eldöntötte, hogy nem táncol. Ha belegebed, akkor sem. 

Talán nem túlzás a megállapítás: kiütközött megint Szerbia rejtett szegregációs hajlama. Ami talán nem is olyan meglepő. Elvégre eléggé (ki)fordított, furcsa szerzet. A tomboló vadkapitalizmus idején látvány-szocializmust épített, a béke bársonyos éveiben véres, eszement (testvér)háborút folytatott, a serény társulások, a nemzeti összefogás érájában pedig a tüntető elkülönülést, az önkéntes kivonulást választja. Mindig homlokegyenest mást, mint amit éppen kellene. Sosem hallja, sosem érti az idő szavát.

Ha most valaki arra akarná rávenni, hogy engedje már el végre a déli tartomány kezét, és hagyja Koszovót a maga útján járni, akkor magát a lehetetlent kérné. Legalábbis a fentebb említett politikai csúcsfej minapi megnyilatkozása nyomán valami ilyesmire lehet következtetni. Az ő véleménye szerint Szerbiának esze ágában sincs lemondani Koszovóról, még a tálcán kínált EU-s tagságért cserében sem. Az effajta piszkos alku tárgyát képező követelés – egyedi, szerbiai mércével mérvén – már-már alulról súrolja a politikai korrektség meg a balkáni jó ízlés határát. Ez ellen nincs instancia. Hazánk képes megmaradni abban a szent meggyőződésében, hogy ami valójában már réges-régen leesett a szekérről és elveszett, azt ő még mindig kitartóan vontatja, lelkiismeretesen cipeli maga után. Mert ezt diktálja az ősi rend meg a szláv erkölcs. Mert ez a kristálytiszta hazafiság. És minden egyéb csak politikai dilettantizmusnak, rövidlátásnak, árulásnak meg cserbenhagyásnak számítana. Ilyesmit pedig nem tehetünk... Ha viszont úgy  áll a bál, amint azt Tomislavunk lefesti (mert a bál az ááááll!), akkor a bátor, vakmerő ló módjára kijelenthetjük, hogy a fene nagy félelmében összekapaszkodott Európában minket ne nagyon várjanak. A kék-sárga vagonokból összefűzött szerelvény gördüljön, kanyarogjon csak vígan tovább, de nélkülünk! A Szerbia nevet viselő állomáson akár meg se álljon, legfeljebb csak lassítson egy kicsit a vonat! Felszálló utas itt nem akad. 

Egyébként pontosan tudjuk mi azt is, hogy az EU nem egy makkegészséges, életképes országóriás. Csak egy érdekszövetségen alapuló kényszerű tákolmány. Maga is többféle halálos kórral küszködik. És van olyan cifra, mint amilyen akkor volt a Bozsik kocsija, amikor éppen kipingálták a tyúkok.  Felemás gazdasági fejlettségű tagországok alkotják, amely egyenlőtlenség miatt az igavonó hálátlan szerepét betölteni kényszerülő tehetősebbeknek folyton-folyvást gyámolítaniuk szükséges a rendre lemaradókat. A sok gyengélkedő végnélküli pénzügyi infúziózására pedig nemhogy a Vatikán összes vagyona nem lenne elégséges, de tán még az Isten pénzverdéje is kevésnek bizonyulna. (Ha Jézus megint a földön járna, már nem azt kérné tőle a mérhetetlenül elanyagiasodott, végidejét élő, megváltásra váró világ, hogy a kenyeret meg a halat sokasítsa meg, hanem azt, hogy kizárólag csak a pénzt szaporítsa.)
És persze még az sem kizárt, hogy mire Szerbia a csatlakozáshoz elkészül meg felkészül, addigra az EU meg teljesen kikészül. 

Ha a gaz európaiak továbbra is olyan kitartóan kötik a szerb(iai) ebet az EU-s karóhoz, ahogyan azt eddig művelték, akkor bizonyára majd mi is igazítunk egy cseppet a messzeföldön híres szláv taktikán. Mi leszünk majd a javaslattevők, az egyesült európai tagállamok pedig legyenek a parancs végrehajtói. Ha valóban teljes szívvel-lélekkel óhajtják a velünk való társulást, akkor csatlakozzanak azok a mi Szerbiánkhoz! Ne pedig tőlünk várják el a hajbókolást! Mit változtatna az a lényegen? Egy kínai közmondás szerint: akár a tojást a kőhöz, akár a követ a tojáshoz... 

Ezen aprócska hadicsel után döcöghetne minden tovább a már előre kijelölt kerékvágásban. Csupán minimális fazonigazításra lenne szükség: az EU-t jelképező ötágú sárga csillagokat át kéne festenünk vörösre. És máris igaz lenne, hitelesen hangozhatna a felcsendülő ének, amely arról regél, hogy ki merészeli azt hazudni, hogy Szerbia egy kicsinyke kis ország. (Ha csak egyetlen fokkal is szavahihetőbbekké válhatnánk általa, már amiatt is megérné.)

Európai Unióval, vagy közös Európa-ház nélkül, tulajdonképpen ebenguba. Ez az ország még csak ezután fog összeomlani. Még egy ideig (el)tart a zuhanásunk, a mélyrepülésünk. Még nem koppant a fenekünk a válság fenekén. Ha pedig a politikusi élcsapatunk nem fogja fel idejekorán, hogy mi minden forog kockán, hanem vakon követi az államelnök által kihirdetett intézményes hátraarcot, legfeljebb majd lesz rá legalább két évtizedünk, hogy elsiratgassuk az elszalasztott alkalmat. Mert az már most nyilvánvaló: aki kimarad, az lemarad. Ez az ára a különutasságnak.

Szabó Angéla

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm a megjegyzését!

Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék