2012. november 4., vasárnap

„Semmi lázadás. De semmit sem engedni! ”



Csonka Áron, 
a Vajdasági Magyar Demokrata Közösség elnökének 
emlékező beszéde 


Tisztelt hölgyeim és uraim, tisztelt megemlékezők!

Cseres Tibor a „Vérbosszú Bácskában” című könyvében az 1944/45-ben történt megtorlásokat az újvidéki hideg napok következményeinek tulajdonítja. Ma már tudjuk, hogy ez csak ürügy volt. Az igazi szándék pedig az volt, hogy „rendezzék a német és a magyar kérdést” a Vajdaságban és a délszláv népeket hozzák előnybe. A forgatókönyv szerint a németeket és a magyarokat fasisztáknak, „bűnös” népnek kell nyilvánítani, kollektív bűnösökként kizavarni, széttelepíteni, likvidálni kell. Vagyonukat elkobozni, az értelmiséget szétzilálni, szellemi vezetőiket kiiktatni, úgy ahogyan a bibliában is meg van írva: Verd meg a pásztort és szétszéled a nyáj.  Helyükre más délszláv területekről telepeseket vezényeltek, üzenve mi vagyunk itt az urak, élet és halál eldöntői. Hogy biztosak legyenek a dolgukban, még egy földreformot is véghezvittek, amellyel a magyarok alól kihúzták gazdasági támaszukat  és kubikosokat csináltak belőlünk. Hogy ez milyen mélyrehatóan és körültekintően volt kitervezve az akkori kommunista hatalom részéről, talán az is bizonyítja, hogy a bácskai magyarokat, nehogy valami hiba csússzon a gépezetbe, külön fehér karszalaggal jelöltek meg, így könnyítve a kivégző osztagok dolgát. 

A vajdasági magyarok lelki állapotáról a háborút követő időszakban  Cseres Tibor a következőket írja:  „ A bácskai magyarságra az elmúlt negyven évben alapvetően szenvedő, védekező magatartás volt jellemző. Félelemmel éltek, otthontalannak érezték magukat. Úgy érezték, nem szólhatnak bele sorsuk alakításába, másodrendű állampolgárok, előbb-utóbb fel kell adniuk magyar azonosságtudatukat, mert a hatalom nem áll velük szóba politikai tényezőkként. Ha az értelmiség magyarként emelt szót, sovinisztának, hazaárulónak bélyegezték a legutóbbi időkig. Legfájóbb seb még ma is 1944 utolsó hónapjainak tilalma. Nem a bosszú szándéka, hanem a megemlékezés, a gyász tiltása. S a tilalommal együtt maradó félelem a tisztességes emlékezésre. A tömegsírokról eltűnnek a keresztek, a kopjafák, a koszorúk, a virágok, a sírokat szeméttelepnek használják, mert az államalkotó kormányzó nép önbecsülése nem képes elviselni a bűnvallást, hogy az ő nevükben, a jugoszláv nép nevében ilyen égbekiáltó gaztetteket elkövethettek vérengző gonosztevők.” 

Tisztelt hölgyeim és uraim! 

Amint látják, ez a mai emlékhely is csak azt bizonyítja, hogy az idézettekhez képest, sok minden a mai napig nem változott. Tudom sokan sikertörténetekről beszélnek, de Szerbiának még mindig vannak tartozásai az itt élő magyarok iránt. Nem történt meg számos lépés a két nép történelmi megbékélése felé. Nem történt meg a bocsánatkérés, nem lettek biztosítva emlékhelyek ahol méltó körülmények között kifejezhetnénk gyászunkat, Szerbia és Magyarország között továbbra sincs aláírva az a keretegyezmény, amely lehetővé tenné a katonasírok intézményes gondozását, annak ellenére, hogy erre, a 2011-ben megtartott  IV-ik  vegyes szerb-magyar állam közötti ülésen Szerbia kötelezte magát.  Csúrog, Zsablya és Mozsor lakossága továbbra is kollektív bűnösként van nyilvántartva, a rehabilitálási és vagyon-visszaszármaztatási  törvény továbbra is  olyan cikkelyekkel rendelkezik, amelyek megbélyegző tartalmúak, ellentmondásosak és különböző tolmácsolásra adnak lehetőséget. Ennek, és a megfelelő politikai akarat hiánya miatt, a gyakorlatban a törvény alkalmazása vonaglottan történik. Magáért beszél az az adat miszerint egy év leforgása alatt a szabadkai bíróságon összesen 190 rehabilitálási kérelmet fogadtak, abból 88-at bíráltak el ez idáig. Hogy ebből, mennyi a sikeres rehabilitálás és hány magyar van közöttük ezt nem hozta nyilvánosságra a bíróság szóvivője. A vegyes szerb-magyar történész bizottság nem működik megfelelőképpen. Nincsen biztosítva számunkra a megfelelő autonómia, sem a területi, sem a perszonális, sem a települési önkormányzatok rendszere. Tehát a fehér szalag tovább díszeleg karunkon. A szerb politikai elit, ha erről a kérdésről van szó összezár. A kripto-sovinisztáktól kezdve, a magukat demokratikusnak nevező erőkön keresztül, a liberálisokig. Néha még egy-egy esetben magyar kéz is segédkezik a szalag megigazításában. Csupán azért, hogy jobban álljon.

Ami bátorító az az, hogy ennek ellenére az emberek egyre szabadabban beszélnek az 1944/ 45-ben történt eseményekről, amit egy személyes élménnyel illusztrálnék. Minap a csúrogi megemlékezésen egy meghatározó élményben volt részem.  A megemlékezés végén az ott álló tömegből kilépett egy idősebb asszony és az ott lévő kamerák, politikusok, követségi képviselők előtt elmondta családjának történetét. Pici korában kiűzték a családját, édesapját megölték, ő pedig a családjának fennmaradt tagjaival Szabadkán kötött ki. Saját elmondása szerint,  eddig erről nem mert beszélni mert féltette  két gyermekét. Ugyan, helyeselte és támogatta a kilencvenes években közzétett  VMDK azon kezdeményezését miszerint ki kell vizsgálni az 1944/45-ben történt eseményeket, az áldozatokat rehabilitálni és családjukat kártalanítani kell. Mivel a gyermekei most már felnőttek, kirepültek a családi fészekből, most már ő is megtörheti a csendet. Sok családban, elengedve a véres múltat, még csak most áll be a rend és most múlik a ránk erőltetett szégyenérzet stigmája.  A VMDK nevében mindenkit, aki még ezt nem tette meg, arra ösztönöznék, hogy törje meg a csendet, ahogyan ezt az az asszony tette. Járuljon hozzá közösségünk lelki gyógyulásához.   
Ezért kell  követeléseinket fent tartani mindaddig, míg  vannak nyílt és megoldatlan kérdéseink. Ki kell mennünk siratófalainkhoz, jelezvén: nem felejtünk!  Valahogyan úgy, ahogyan azt Hamvas Béla megfogalmazta: „Semmi lázadás. De semmit sem engedni! ”.  

Tisztelt hölgyeim és uraim! 

A hogyan tovább kérdésre, az egyik szerb, értelmiségiek által vezetett rádióműsor bevezetője jut eszembe: „Ott, ahol mindenki hazudik, mindenről, ami fontos, az aki igazságot beszél az cselekedni kezd, és így, tudatosan vagy  tudta nélkül, ő is belefolyik a politikai tevékenységbe, mert ha ezt túléli, ami egyáltalán nem biztos, elkezdi a világ megváltoztatását.”  Vagy, ahogyan az a János evangéliumában olvasható (8 fejezet 31,32-es versszak): "Ha kitartatok tanításomban, valóban tanítványaim lesztek, 32megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket." Tehát, mindig, minden körülmények között igazat kell mondanunk és kitartóak kell lennünk igazságunk ismertetésében. Az igazság cselekvésre késztet minket és másokat is, és elkezdődnek a változások. Hadd nyugodjanak a lelkek és a súlyos, több mázsás kövek , amelyeket oly sokáig cipeltünk, koppanjanak a földre.  Köszönöm türelmüket és köszönöm, hogy meghallgattak.

Óverbász-Bezdán, 2012. 1. 03.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm a megjegyzését!

Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék