Margit Zoltán: 2012. 12. 02. - 2012. 12. 09.

2012. december 7., péntek

NEVERGREEN - ERDÉLYBEN koncerteznek



Kolozsvár, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy

A jövő héten egy 3 állomásos erdélyi miniturnéra indul a Nevergreen. A csapat legutóbbi albuma az év elején jött ki Karmageddon címmel.


"És végre eljött a pillanat, amire egész este nagyon sokan vártak. A Nevergreen végre színpadra lépett. Bevallom őszintén, már a soundcheck alattletaglózott Tina orgánuma (egy ilyen képzett hang, hangosítás nélkül is erős), és bár lemezen tetszett a női énekessel megerősített Nevergreen, valahol volt benne egy enyhe félelem, hogy ez élőben nem fog akkorát ütni. Tévedtem, mindamellett, hogy kellett némi ráhangolódás.

Furcsa, mégis hatalmas élmény volt így hallani a régi dalokat, az új szerzeményeknél pedig teljesen természetesnek hat, hogy nem csak Bob énekel. Minden klasszikus terítékre került, az Új sötét kor alatt már én sem bírtam magammal (ekkor már alig volt hangom, az Ámoknál már egyáltalán nem…) és immáron „haj nélkül” headbangelésbe kezdtem. Semmi nem maradt ki, minden olyan dal elhangzott, amit egy valamirevaló Nevergreen rajongó várhatott. Annyi év után sem lehet megunni ezt a zenét.

Ez az este valóban egy ünnep volt, az új lemezt és a régi, sokunk számára feledhetetlen dalokat ünnepeltük. A hangzás minden szempontból rendben volt, a Frozen alatt felvonultatott hastáncos lányok koreográfiája is beleillett az est hangulatába. Látszott azért, hogy volt néhány „első koncertes” is a közönség soraiban, hisz a visszázás nem maradt abban az Ámok után sem…pedig oly sok év után sem változott a szokás, ha lemegy az Ámok, a függöny is legördül, még, ha nem is szó szerint."


Az erdélyi koncertek:

12/15 (szombat) - Kolozsvár, Irish&Music Pub, további zenekarok: Voices of Silence, Stormbridge

12/16 (vasárnap) - Marosvásárhely, Jazz & Blues Club, további zenekarok: Kontrax, Elendil (Nightwish programmal), Matahari.

12/17 (hétfő) - Sepsiszentgyörgy, Excalibur (volt Dózsa György klub)


www.facebook.com/nevergreen.hu



2012. december 4., kedd

Visszanézés (interjú)


Kép: Kubikos a századfordulón 
(Gyula, Békés m.)  

Beszélgetés egy régi kanizsai munkással

Egyre ritkábban ugyan, de még látni lehet az utcán. Amikor jó az idő, biciklijére támaszkodva sétál, mindig a napos oldalon. Tolja az öreg kétkerekűt, régi gyártmányú férfibicikli. Már nem ül a nyergébe, de a kormányba szívesen kapaszkodik. A sarkokra érve élesen szól a csöngője. Léptei csoszogósak, lassúak. Öltözéke egyszerű, mint az egész lénye. Arca többnyire borostás, csak vasárnap szokott borotválkozni. Nehéz a keze, szokta mondogatni. Elnehezült a rárakódott nyolcvan év dolgától, teszi hozzá csöndös mosollyal. Név nélkül engedte, hogy vele beszélgessek.

Dobó Tihamér: Kanizsai utca  

- Hogy érzi magát?

- Fejben jól. De a test már nem az igazi. Sokszor fájnak a csontjaim. Különösen a csípőm meg a derekam. Sokat hajolgattam, emeletem a nehezet. Elkopik az ember. Régebben a kezeim még bírták. Aztán egy reggel arra ébredtem, hogy nehezemre esik a fésülködés. Kínnal emelem a kezem a fejem fölé. Meg most már reszket is. A levest szeretem, de inkább már csak bögréből iszom. A kanálból kilötyögne.

- Milyen volt a gyerekkora?

- Szép is meg nem is. Mostanában már inkább csak a szépre gondolok. Itt születtem Kanizsán. Öten voltunk testvérek. Két lány, három fiú. Apám meg anyám is parasztok voltak, anyámat a tanyáról, Fölsőhegy környékéről hozta ide az apám. Apámra úgy emlékszem, hogy nagyon erős volt. Anyám korán megőszült. Nagyon tudott kenyeret sütni. Amit anyám sütött, azóta se ettem olyan cipót. Első emlékem az, hogy disznót vágnak az udvarunkban, és érződik a pörkölt bőr meg az égő szalma szaga. Mi gyerekek veszekedtünk a nyers disznóbőrért. Megsóztuk és ettük, mint a palacsintát. Nagy havak voltak télen. Nyáron meg a kanálisba fürdöttünk. A Tiszába belefulladt a barátom, amikor 9 éves voltam. Attól kezdve katonaságig nem mentem úszni a Tiszára. Már gyerekként is befogtak bennünket. Hajtottam a lovat, pakoltuk a kocsit, segítettünk mindig, minden nap. Nem volt megállás. A két lánytestvérem a libákra vigyázott. Apámnak eljárt a keze. Egyszer rajtakapott, hogy a szénakazal mellett titokban cigarettázunk. A többiek szétszaladtak. Én nem mertem. Álltam. Kaptam tőle akkora pofont, hogy szikrát hányt a szemem. „Nem azér’ kaptad, mert szíjod, hanem mer’ a kazalt meggyújtitok! – mondta. Most is emlegetem.

- Mire emlékszik még? Milyen volt a város, az emberek?

- A város nem volt ennyire kiépülve. Tavasszal meg ősszel sok volt a sár, különösen, ha eső esett. A telek meg mindig havasak voltak. Befogtak az emberek a szánkóba és húzatták magukat. Autó tán öt se volt Kanizsán. Az utcák tisztábbak voltak, nem volt ennyi drót, huzal vezeték, külön az áramnak, külön a telefonnak. Vonal se volt, nemhogy telefon. A villanyoszlopokat később, már nős ember koromban kezdték lerakni. Nálunk 1958-tól kezdve lett villany. A Tiszán akkor még megvoltak a homokporondok. Oda jártunk nyáron. Rengeteg ember fürdött ott. Nem voltunk nyakig sárosak, ha a vízbe akartunk menni. A Körös még egybe volt, hatalmas nádas, rengeteg szúnyoggal. Telente ott iringáltunk a jégen, fatalpú cipőben, meg olyan is volt, aki mezítláb! Ha beszakadtunk nem mertünk hazamenni vizes ruhában, mert féltünk a veréstől, ezért nádból raktunk tüzet, és ott szárítottuk meg a ruháinkat. Templomba kellett járnunk minden vasárnap. Rossz gyerek voltam, incselkedtünk az apácákkal. Az egyiknek órán lerajszögeztem a padhoz a fityuláját. Mikor fölkelt, lecsúszott rögtön a fejéről, megláttuk a haját. Sikított szegény, majd utána minket a pap körmölt meg pálcával… Nem voltam jó tanuló, de Petőfi Sándornak a verseit szerettem. Fejből tudom a Nemzeti Dalt. Tudtam többet is, de azokra már nem nagyon emlékszem. Nem voltam jó gyerek, sok bajt csináltam a barátaimmal. Ahogy elnézem a mostaniakat, ezektől lehet, hogy valamivel jobbak voltunk. Köszönni tanítottak bennünket. Nekem a tanító úr volt az atyaisten. Elég volt, ha ránk nézett, nem volt pisszenés se. A maiak visszafeleselnek, mert ezt látják. De nekünk ilyesmi eszünkbe se jutott. Mindig azt mondták, hogy első a becsület, aztán meg a dolog.

- Hol helyezkedett el?

- Negyven évig dolgoztam a gyárban. Először mindjárt az iskola után, 15 évesen kerültem ki a bányába. Akkor még lovakkal húzták a csillét, azokat pakoltuk meg segítettünk tolni. Akkoriban nagyon sokan dolgoztak az emberek közül a téglagyárban. Akinek nem volt iskolája – és mert a többségnek nem volt -, az mind ment a gyárba, ha tehette. Nekem szerencsém volt, mert erős voltam, sokat rám bízott a brigadérosom. Feszítővassal tettük helyre, ha kiugrott a sínről a kerék. Korán reggel kezdtünk, télen- nyáron. Kesztyű se volt, de rendes cipőnk se. Aztán bekerültem a Cserép I-be, máglyára. Ott már fedél volt a fejünk fölött, ment a futószalag. A szárítóból érkező cserepet raktuk kalodába, ami ment a kemencébe, égetésre. Dróttal kötöttük össze. A samotból készült vagon meg vittem tovább a kemencébe. Nem máglyáztam mindig, volt, hogy lehordtam. Amikor meg fordítgatni, pászítani kellett a szalag mellett a cserepeket, és megállt hirtelen a szalag, volt, hogy orra buktam álltó helyemben, annyira megszoktam, hogy megy mellettem az anyag. Onnét is mentem nyugdíjba. 


- Maga szerint mi a legszembetűnőbb a régi és a mostani világ között?

- Én azt veszem észre, hogy minden generációval silányabb lesz az ember. Igaz, hogy a maiak tudnak bánni a számítógéppel, meg bizonyára olyan dolgokhoz is értenek, amihez mi, vagy a szüleik már nem, de ugyanakkor elfelejtenek valamit, amit pedig meg kéne tanulniuk ahhoz, hogy emberek maradhassanak. Látom, hogy az unokáim egyik se buta. Nem szeretik az iskolát, veszekszenek a szüleikkel. Csapkodják az ajtót, pedig okosak. Megveszik nekik a drága ruhákat, de nem becsülik. Mi még naponta hájjal kentük a bakancsunkat, úgy vigyáztunk rá, és ha elszakadt, akkor megvarrattuk. Mostanság olyan gyorsan megy tönkre minden, hogy nem is gondolnak a javításával, egyszerűen eldobják. Gondot viselni meg semmire se köll. Cipőjét boxoló gyereket én már jó ideje nem láttam.
Mennek az utcán, az út közepén. Széltében, mint a cigányok. Pedig járda van, betonos, mind a két oldalon. Hallgatják a zenét a telefonon. Még a régiek emlékezhetnek a bolond rádiósra, aki fényes nappal hangosra csavart rádióval sétált az utcán. Nem volt ki mind a négy kereke, sajnáltuk. Mániája volt. A sarkon előre tudtuk, hogy érkezik, mert már messziről hallatszott a rádiója. Na: ezek a maiak pont ilyenek. Észre se veszik magukat.
Eszükbe se jut, hogy van ház, ahol reggel még aludni szeretnének. Vagy beteg van az utcai szobában, aki pihenne. Mennek, ordítanak. Az én időmben a tanító úr az utcán pofozott volna le, ha így viselkedünk. Előbb őtőle kaptunk volna, aztán meg odahaza, amiért szégyent hoztunk a házra. Nem csuda, hogy ilyenek. A televízióból mást se látnak. Folyton lődöznek benne, csak a rosszat mutatja az ekrán. A rossz meg olyan, hogy azt mindig könnyebb csinálni, mint a jót. Hát nem is csuda, hogy ennyire komiszak a maiak.
De ugyan ez a helyzet a munkával is.

A gyárban a régiek között erős volt az összetartás. Úgy emlékszem, hogy sose mondtam senkinek se, hogy nem segítek. Amikor kérték, helyettesítettem, megfogtuk együtt, ha nehezebb volt. Együtt sírtunk, nevettünk. Olyanok voltunk, mintha egy családból lettünk volna. Igaz, akkoriban meg is becsülték a melóst. A munkásembernek, a munkának volt becsülete. Aztán elkezdtek gépesíteni. Finnyáskodni kezdtek a népek. Nyomogatták a gombokat, le-föl sétáltak köpenyben és azt láttuk, hogy ezért is pénzt adnak. Sokszor többet, mint mi kerestünk. Az irodista szaporodott, a munkáskéz meg nem. Pedig a termelésben dolgozó tudja csak eltartani a papírozó bentieket. Amit kicsiben idehaza láttam, az megy most nagyban is. Ebben az országban senki se akar már dolgozni. Mind úgy szeretne meggazdagodni, hogy lehetőleg már holnap milliói legyenek, a semmiből. A feje tetején van itt minden.

- Volna-e ötlete, hogyan kéne ezen változtatni? Egyáltalán: lehetséges-e a változás?

- Biztos vagyok benne, hogy lesz változás. Én már nem fogom megérni, azt is tudom, de azt egészen tisztán látom, hogy ez így nem mehet tovább. Ezek a háborúk, a sok szenvedés, a betegségek egyik se csak úgy magától lett. Mindnek az emberek az okozói. Ezért azt gondolom, hogy először az embereknek köll megváltozniuk. Egyenkint, napról-napra. Nehéz lesz, mert szeretünk mindig másokra mutogatni. Az a legkönnyebb. Másokban a hibát meglátni. De jó lenne néha a tükörbe is belenézni, és kipiszkálni a szemünkből a gerendát. Ha egyszer úgy lesz, hogy elkerüli a szánkat a kenyér, akkor majd vakaródzunk. Meglehet, hogy addigra vissza se tudunk csinálni sok mindent. Lesz jajgatás bőven. De mint régen, a múltban, ezután is ki köll bírnunk sok mindent.

Javaslatom nincs. Úgyse fogadnák meg. Csak annyit mondok, hogy bírni köll! Vigyázni köll a gyerekekre, nevelni őket. Mert az a baj, hogy már a szüleiket is hanyagolták a régi rendszerben. Mit is tanulhattak volna tőlük? Mikor arra nevelednek, hogy a becsületes mindig pórul jár, a bitang meg gazdagszik. Nincs tisztesség. Az emberek nem járnak templomba. Azt hiszik, hogy mindenért az Isten a hibás. Szidják az Istent. Inkább nem járnak el a templomba, nem imádkoznak, mert azt mondják, hogy úgysincs Isten, minek a ceremónia. Aztán meg, amikor baj van, akkor keresni kezdik az Istent. Olyankor már számít a szeretet, meg az imádság. Ha most szétnézel, látod, hogy milyen ringy-rongy időket élünk. Ezen csak úgy tudunk változtatni, ha megkeressük egymást, meg az Istent.

- Mit kívánna a kanizsaiaknak, ha tudná, hogy beteljesül?

- Egészséget meg szeretetet. Ez a kettő együtt jár. Erre a kettőre van most a legnagyobb szükség.

- Köszönöm a beszélgetést!

Pósa Károly 

2012. december 3., hétfő

Itt, kint a Budzsákban



Itt, kint a Budzsákban
Itt, kint a Budzsákban,
Mindig hosszú a nap.
Akkor is, ha rövid.
Mintha az ég
Bosszantana.
Tóparti közökön az ősz:
Időnap utáni idő.
A szél itt megtörik,
A Rét előködlik.
Itt, kint a Budzsákban,
A szél erőlködik.

Még vályogból készült
Az Alvég
Pár háza.
A Kistemetőt,
Meg az utcákat
Fasor rámázza.
S ahová halott se való,
Néma takarodó,
Más lapra tehető:
Bezárt Kistemető.
Még vályogból készült
A végső Elrendelő.

Lám: tárja szét karját,
Néhai Csonkák
Körösztje.
A Koncz-pék előtt
Kérdés,
vagy válasz súlyától
Rogysz össze?
Amit az ősz
meg e sorok,
Fölerősít
- megsokszoroz.
Errefelé semmi sincs késve.
Munka van az arcokra vésve.
Lám: tárja szét karját,
Múltad lépésben.

Itt ritka a megrendülés.
A dologba feszülő
Embertestnek
Parancs a maradás.
Talicskát tolnak,
Kelnek, esnek,
Izzadó reggelek, napok, estek.
Az élet az aratás.
Mert bár úgy tűnik
- banalitás:
A Tópartba fúlni
 - beavatás.
Itt ritka a megrendülés.
Levert cövek a realitás.

A Budzsákban lakni?
Szinte nincs rajtunk
Magyar semmi.
De dacot érő az alázat.
Hevít, mint tűz,
reszkető lázat:
Csak öntudatlanságig
Élni, lenni,
Mert itt szó az Úr,
az Igaz.
Hisszük mi könnyeket fakaszt.
Beszántjuk.
Nem kell vigasz.
A Budzsákban lakni?
Szentnek sose
 - de nekünk malaszt.

Magyarkanizsa, 2012.
Pósa Károly

Temerini fiúk: Tőkés és Lomnici kéri a három másik elítélt elengedését is



A még börtönben lévő három elítélt "temerini fiú" számára kért kegyelmet a szerb államfőtől Tőkés László európai parlamenti képviselő és Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának (EMT) elnöke.

"Az Emberi Méltóság Tanácsa ezúton azzal a kéréssel fordul Szerbia államelnökéhez, hogy - minden politikai esetlegességen felülemelkedve - a börtönbe vetett másik három temerini magyar fiatal esetében is gyakoroljon kegyelmet" - írta közleményében Tőkés László és Lominici Zoltán. Úgy fogalmaztak, hogy a történelmi múlt bűneinek esedékes jóvátételén túlmenően ez jelenthetné Áder János és Tomislav Nikolic államelnökök legutóbbi budapesti találkozójának igazi sikerét.

Közösen jegyzett közleményükben az EMT nevében örömüket fejezik ki azért, hogy a temerini elítéltek közül ketten - elnöki kegyelem révén - kiszabadultak a börtönből.
 
"Ugyanakkor ezt csak részeredménynek tekintjük, hiszen Máriás István, Illés Zsolt és Uracs József továbbra is börtönben sínylődnek, és kénytelenek elviselni annak a példátlanul súlyos büntetésnek a terheit, amely nemcsak a délvidéki magyarságot, hanem a nemzetközi közvéleményt is méltán felháborítja" - írják. Szerintük Tomislav Nikolic államfő azzal gyakorolt volna igazi gesztust a magyarság irányába, ha Horváth Árpád és Szakáll Zoltán mellett a többi elítéltet is kegyelemben részesítette volna, ha ők is amnesztiát kaptak volna.

Tőkés László és Lomnici Zoltán felhívja a figyelmet arra, hogy a minap, a temerini fiúk ügyének felkarolására Nagyváradon tartott Délvidéki Szolidaritás Napjára valamennyi vezető vajdasági magyar politikai párt elküldte képviselőjét. Ez is tanúsítja szerintük, hogy a délvidéki magyarság számára milyen traumát okozott a "temerini fiúkat" elmarasztaló ítélet, amilyenben még a háborús cselekményekben bűnösnek talált személyek sem részesültek.
 
A vajdasági magyar fiúkat azért ítélték összesen 61 év börtönbüntetésre, mert 2004-ben súlyosan bántalmaztak egy szerb férfit. A szigorú ítélet felháborodást okozott a délvidéki magyarok körében, az ügy többször felvetődött a magyar-szerb kétoldalú tárgyalásokon, és szó volt róla Áder János és Tomislav Nikolic két héttel ezelőtti, budapesti megbeszélésein is.

MTI

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin