Margit Zoltán: 2012. 12. 23. - 2012. 12. 30.

2012. december 29., szombat

Ünneprontók


„Előrelátó vagy de mégis
nézz Uram a hátad mögé is
ott is lakoznak
s örülnének a mosolyodnak.“

(Kányádi Sándor: Isten háta mögött)

Mélyszegénységéről ismert szülőfalumban, amit én csak kis magyar gettónak szoktam mondani (bár van egy olyan sejtésem, hogy már nem sokáig híreskedhetek vele, mert egy szempillantásnyi idő sem kell hozzá és vérbeli cigány falu válik belőle), legalább egy tucat olyan ház található, amelyben évek/évtizedek óta nincsen villanyáram. Három idős embert közelről ismertem az úgynevezett Szőlősoron, akik egy-egy düledező viskóban éldegéltek. Egyes-egyedül. Az egyetlen lakható és fűthető, koromfekete falú, földes szobájukban gyertyával pilácsoltak, bádoglavórban tisztálkodtak, és udvari reterát híján műanyag vödörbe végezték a dolgukat. A kicsit is, meg a nagyot is.

A mindig savanyú ábrázatú, csontsovány Jóska bácsi volt az első, aki egy tél végi napon jobb életre szenderült. Ő permanens közelharcot vívott az elemózsiáját rendre megdézsmáló egerekkel, és aki a gyújtósnak szánt aprófával valósággal beborította a sparhelt rozsdamarta platniját, hogy ne füstöljön az orrán-száján át bukátoló, huszonhét nyarat megért, halványzöld fűtőalkalmatosság. Aki csak egyszer is hallotta őt begyújtás közben, méltán hihette, hogy nem is kartonpapírral meg (lim-lom) fával tüzel, hanem mindenféle válogatott káromkodással. Egy bölcs mondolatáról, amely szerint az Isten azért alkotta meg a fingot, hogy a süketek is élvezhessék,  mindenképpen  emlékezetes marad a számomra. Meg arról is, hogy az újsütetű „gondozói“, talán még ki sem hűlt rendesen a holteste, máris a magukévá tették a karácsonyi ajándék gyanánt kapott, vadonatúj sparheltjét. Pedig annak egészen másmilyen sorsot szánt az  adományozója. Úgy tervezte, hogy Jóska bácsi halála után majd egy másik ágrólszakadt, szerencsétlen embert fog boldogítani. A kapzsi és faszarági házaspár azonban pillanatok alatt kiürítette az egerek által  keresztül-kasul összefurkált, romos kis házat. Keresték az öregember összekuporgatott krajcárocskáit. Pedig még egy csomag zsilettet vagy egy doboz gyufát sem adtak ingyen neki, amikor szombat reggelenként eltántorgott az egysaroknyira lévő boltjukba két barna vekniért. Egyetlen karácsonykor sem kapott semmit. Még a sírjára sem…

Karcsi bácsinak nem kellett volna sorsszerűen egymagában tengetnie az életét. Felesége is, lánya is volt. Csak éppen ajtót sem nyitottak rá évtizedeken át. Felőlük akár éhen is halhatott volna. Szerencsére a faluban működő egyik kisegyháznak a vezetője tudomást szerzett róla, és megsajnálta az ágyban fekvő beteget. Az ő indítványozására történt az, hogy a gyülekezetből az egyik cigánygyerek szinte naponta meglátogatta. Ennivalót vitt neki, télen pedig bemelegítette a barlangszerű szobácskáját. A családjáról, a tehetős rokonairól soha nem volt képes beszélni. Ha felemlítették őket, heves tiltakozásba, kiabálásba kezdett. Azok szintúgy.
Karácsony ide, szeretet ünnepe oda, hallani sem akartak az öregember felől. Még csak ne is említsék! Még a nevét sem! Azt is letagadják, hogy valaha ismerték. Haszontalan volt világéletében. Nem lehet vele sehogyan sem zöld ágra vergődni. 

Karcsi bácsinak is legfeljebb csak a gyermekkorából voltak karácsonyi emlékképei.
Az üszkösödésnek indult lába meg a legyengült szíve vitte el ezen a tavaszon. Ravatalánál csak idegenek álltak. Temetése után azonban hamarosan megjelentek a még megmaradt ház omladozó falai között a rég nem látott rokonok. Rögtön eszükbe jutott, hogy hol is lakott az öreg…

Amikor Jani bácsi rosszul lett, egyik barátja elvezette a magánorvosi rendelőbe. Máshová nem is mehetett, mert nem volt betegkönyve. Mivel azonban a vizsgálati díj teljes összegét nem tudta kifizetni, letétben otthagyta a személyi igazolványát. Amikor néhány hónappal később jelentősen megromlott a látása, a volt élettársa rábeszélte, hogy forduljon ismét orvoshoz. Az asszony elment az igazolványért, az orvos azonban kikötötte, hogy csak akkor adja ki a kezéből, ha már kifizették a tartozást. A nő megígérte, hogy ha majd pénzhez jut, két részletben törleszti azt. A doktornak viszont nem felelt meg ez az ajánlat. Akkor az asszony azt találta ki, hogy otthagyja cserében a saját személyijét, csakhogy elvihesse Janiét, hogy mielőbb egészségügyi könyvecskét nyithasson a számára. Az orvos viszont kijelentette, hogy majd akkor jöjjön megint, ha már egyben lesz a pénz. Végül baráti segítséggel megoldották. Jani kórházba került, és kiderült, hogy egy daganat miatt el kell távolítani az egyik szemét.  Ez meg is történt. Műszemet azonban nem kaphatott, mert arra már nem futotta, hogy Belgrádba elutazzanak. De a lényeg az, hogy Jani él. Egy lepusztult ház jéghideg szobájában. Mert sparheltje, kályhája az nincsen. Az Isten ege alatt, az udvar egyik szegletében eszkábált össze magának téglából valami tábori tűzhelyfélét. Ott főz. Amikor éppen van mit. 

Jani bácsinak most volt egy kis karácsonya. Ugyanis a helybeli Caritas csoport vasárnap meghívta ebédre. (Száz személyre készítettek ételt. De talán kétszer annyi adag is elfogyott volna.) Az egytálétel után még tortát és üdítőt is kapott. És amikor távozáskor illedelmesen mindent megköszönt, valami különös csillogás volt a szemében. Abban az egy, megmaradt szemében…

Szabó Angéla 

Három milla pápaszemre...

 

Hárommilliót költöttek csak szemüvegre…

Némi rosszindulattal, de modern szóhasználattal egy igen lendületes, dinamikusan fejlődő és jól prosperáló „cégként“ lehetne aposztrofálni a szabadkai önkormányzatot. Több okból is. Egyrészt azért, mert évről évre hozzájárul az Észak-Bácskában is elkeserítő méretet öltő munkanélküliség enyhítéséhez, mégpedig azzal, hogy folyamatosan duzzasztja a maga humán erőforrását. Szerencsére Jakab Dezső és Komor Marcell száz évvel ezelőtt egy olyan épületet álmodott meg a város szívébe, amely mind a mai napig állja a sarat. És szobái, irodái nem szakadnak le a temérdek tisztségviselő és tisztviselő lába alatt. Pedig a számuk mostanra már elérte a 360-at. Másrészt azért, mert (igazi családanya módjára) gondot visel a városházai közalkalmazottak sorsáról. Ha nem is tartja számon a hajszálaikat, de igyekszik sok tekintetben a kedvükben járni, és még csak álmatlan éjszakái sincsenek amit, hogy erről a féltő gondoskodásról a gátlástalanul kifosztott és kirabolt Szabadkán kinek mi a véleménye. 
Mértékletességet és szégyent nem ismerve, meg a község „templom egere” kategóriába csúszott szegényeivel szolidaritást nem érezve, járják a maguk útját. 


Tavaly például önkényesen (törvényellenesen) felsrófolták a saját fizetésüket. A havi bérrel párhuzamosan rendszeresen kiutalt magának egy kis (hatékonyabb munkavégzésre serkentő) összegecskét is Saša Vučinić polgármester. De ugyanígy vetett egy summa könnyen jött költőpénzt a helyettesének, továbbá a községi képviselő-testület elnökének és alelnökének, valamint a községi közigazgatás vezető beosztású embereinek is. Ilyen huncut módon ömlesztettek át – „zsebpénz” gyanánt – mintegy 210 millió dinárt.  További 270 millió dinár elköltéséről helytelen és pontatlan könyvelést vezettek, 450 millió dinárt pedig nem az előirányzott terveknek megfelelően, nem rendeltetésszerűen használtak fel.


Akik azt gondolták, hogy a csodaszép szecessziós szabadkai Városházán dolgozni nem egyszerűen csak sikk, hanem egy egész sor privilégium is jár a rendes kis állás mellé, azok nem sokat tévedtek. A torony alatt ugyanis rendesen megbecsülik az alkalmazottakat. Ha nem is (a kávéfőző- meg a felmosó asszonyig) egyformán mindenkit. Elsődleges szempontnak tartják, hogy az önkormányzat kötelékébe tartozók egészségesek legyenek, kifogástalan legyen a látásuk és tűrhető állapotban legyen a fogsoruk. Ezért aztán a város állja a számlát, amikor szemüveget vásárolnak maguknak, orvosi vizsgálatra szorulnak, vagy pedig fogászati ellátást kell igénybe venniük. Csak a tavalyi évben 3 millió dinárt költöttek a funkcionáriusok, az irodai ügyintézők, hivatalnokok látásának javítására. Ennyiért vásároltak a részükre szemüveget. Azt a nem túl bonyolult matematikai műveletet még én is el tudom végezni, amelynek a végeredményéből kiderül, hogy ha történetesen az önkormányzat minden egyes dolgozója pápaszemes lett volna, akkor is (átlagban) több mint 8 ezer dinárt költöttek volna rájuk fejenként. Nyilván az sem mellékes körülmény, hogy a szabadkai optikusok is a legkedvesebb kuncsaftjaik között tartják őket számon, már csak a milliós tétel miatt is.

Ez azonban nem minden. A községi közalkalmazottaknak bizonyára valamiféle szervezett módon történő étkeztetés is dukál. Mert, hogy is nézne az ki, ha minden áldott nap otthonról kellene vinniük papírszalvétába és műanyag zacskóba bugyolálva az agyon unt szendvicset? Sokkal könnyebb és kevésbé macerás dolog a pogácsagyártó Fornettinak vagy éppen a helybeli tejüzemnek számlázni havi rendszerességgel. Meg szó, ami szó: elegánsabb is. (Megértem én azt. Mégsem kosztolódhatnak a Vöröskereszt által üzemeltetett szegénykonyhán. Igaz?)


És még ez sem minden! Egy igényes munkáltató vigyázó tekintete sokfélére kiterjed. Nem csupán a dolgozóiról vezet számot, hanem azok csemetéit is igen nagy becsben tartja. Ösztöndíjat folyósít azok számára, akik éppen a középiskolai vagy az egyetemi tanulmányaikat végzik. Tavaly 11 millió dinárt vettek ki a városi kasszából erre a célra.


A rosszmájúaknak és a gonoszkodóknak természetesen lehet irigykedniük a Városházán dolgozó 360 foglalkoztatottra, de aligha érdemes. Én inkább sajnálom szegényeket. Mert a hajigazítás, az arckikészítés, na és a műkörömépítés költségeit (egyelőre még) saját maguknak kell fizetniük. Ezt a pechet!



Szabó Angéla

Minél szegényebb a nép, annál gazdagabbak a honatyák...



2012. december 28., péntek

Kilencven nap elzárás egy hamburgerért


Kovács Tamás - Isten malmai lassan őrölnek

Hogy nemcsak Istennek, hanem a szerbiai igazságszolgáltatásnak a malmai is igen lassan őrölnek, arra kitűnő példa a „második temerini fiúk“ esete. Merthogy a hét magyar fiatal nemzetiségi ügye bizony jócskán elhúzódik. A tartományi székvárosi igazságosztókat aligha lehet olyasmivel vádolni, hogy elhamarkodják, elkapkodják a történtek kivizsgálását, és igyekeznek mielőbb lezárni a kényes nemzetiségi ügyet. Az adai, óbecsei és temerini fiatalokat már több mint két hónapja az újvidéki fogdában tartják, a családokat pedig otthon teljes és végnélküli bizonytalanságban.

Az október végi temerini történet – a magyar fiatalok szempontjából – rosszabbul nem is kezdődhetett volna. Ugyanis őrizetbe vételük első pillanatától kezdve nagyon komoly vétséggel vádolták meg őket. Nemzeti, faji, vallási gyűlölködéssel. Ezek közül pedig már akár csak egyetlenegy minősítés is drasztikus és félelmetes következményekkel (több évre terjedő szabadságvesztéssel) járhat. Az ügy eddigi menetéből arra lehet számítani, hogy minél hosszabb ideig benn akarják tartani a fiúkat, hogy aztán majd hónapok múltán példásan megbüntethessék őket. A tárgyban érintett tanúk vontatott meghallgatásának és a szándékos időhúzásnak más, ép ésszel fel nem fogható, racionális okát aligha találni. Magától értetődően: a nemzeti feszültség kötelező szinten tartása mellett. Mert az Szerbiában már bevett szokás. Ahhoz viszont javarészt akár hozzá is szokhattunk (volna) az elmúlt évtizedekben. Ha másért nem, hát azért, mert ez a tendencia nemhogy eltűnni nem fog, hanem évről évre egyre csak erősödik. Érzik ezt már a magyarok nem csupán Temerinben, a déli végeken, hanem más községekben is.

A hét magyar fiú családjának egyike-másika komoly megélhetési gondokkal küszködik. Már a napi betevő előteremtése is kimeríti a családi költségvetést. A segítőkész, támogató emberekből viszont egyre kevesebb van. Az anyagiak mellett azonban jogi, szakmai istápolásra is szükségük lenne. Sajnos, e téren sem tolonganak az önzetlen önként felajánlkozók. Pedig ezerszer okosabb lenne megelőzni a bajt, mintsem aztán hosszú időn át gyógykezelni. 

Az már csak keserű hab a tortán, hogy a mi kisebbségvédelmi politikánk is minden megtesz annak érdekében, hogy ügyesen kimaradjon a hat magyar család személyes tragédiájából. Simítás helyett már az ügy kipattanásakor igyekeztek a lehető legrosszabb színben feltüntetni a tízen  illetve huszonéves fiatalokat (szélsőségesnek és újfasisztának bélyegezték őket) és mielőbb elhatárolódni tőlük. Nem foglalkozni velük, akárha nem is léteznének. Így viszont külön-külön, a sorsukra hagyatottan kénytelenek megvívni a saját szélmalomharcukat. A politikum pedig a magasságos városháza meg a pártszékház ablakából egykedvűen nézni, mint vergődnek. A hat vajdasági magyar család nyomora nem az ő személyes nyomoruk.

Miért is ül Csongor?

Amikor felvetődik a temerini Koperec Csongor esete, mindig eszembe jut egy idézet, amely szerint a nehezet egyből meg lehet csinálni, a lehetetlent viszont egy kicsivel több ideig tart. Az ő őrizetbe vételének ugyanis semmiféle logikus – tényekkel, érvekkel alátámasztott – magyarázata nincsen. Abban az időben, amikor a kocsmai verekedés zajlott, ő egy egészen másik helyen tartózkodott. A település központjában, több utcányira a rendbontó társaságtól. Másnap mégis házkutatást tartottak náluk, lefoglalták a személyes holmiját, őt pedig őrizetbe vették.

A barátjával elment hamburgert vásárolni, és ez lett belőle. Már több mint két hónapja fogva tartják. De még az égvilágon semmit nem bizonyítottak rá. Senki, egyetlen tanú sem tett rá nézve terhelő vallomást – mondja Nándor, az édesapa. – Úgy látszik, hogy a mi fiunk esetével is példát akarnak statuálni, és még jobban meg akarják félemlíteni az itteni magyarságot. Lassan már oda jutunk, hogy este vagy éjjel az utcára sem mehetünk ki nyugodtan, mert soha sem tudhatjuk, hogy mi fog velünk történni.

Norbert segélykérő levele

A hét fogdában lévő fiú közül vélhetően az óbecsei Kovács Norbert érzi magát a legkomiszabbul. Neki az eltelt két hónap alatt egyetlen látogatója sem volt. A szülei már évekkel ezelőtt lemondtak róla. Sem a volt felesége, sem pedig a húga nem érdeklődik különösebben a sorsa iránt. Mivel szinte mindenki elfordult tőle, és a legnagyobb bajban magára hagyta, a múlt héten igen panaszos levelet juttatott ki a fogdából. Amelyben leírja, hogy amíg kinn volt, sok emberen segített, és népes baráti társaság vette körül. Akik viszont most rendre elfeledkeztek róla. Ezért aztán heteken át ugyanazt a vékonyka nyári ruhát hordta, amiben letartóztatták és bevitték. Most kabátot, nadrágot, pulóvert meg tornacipőt kért. És azt is megírta, hogy panaszáról, elkeseredettségéről ne szóljanak senkinek. (Úgy viszont nehéz lett volna segíteni neki. Egy kis szervezéssel Norbi a kért holmit már meg is kapta.)

Két szaloncukrot sikerült bejuttatni…

A családok nagyon bíztak abban, hogy a karácsonyi ünnepekre már végérvényesen lezárják az ügyet, kiengedik a fiatalokat, és végre mindannyian fellélegezhetnek. De nem így történt. Megint a szülőknek kellett utazniuk, nekik kellett meglátogatniuk a fogva tartott gyerekeiket.
Az adai Apatócki Magdolna esetében úgy hozta a szerencse, hogy éppen karácsony napján kellett beszélőre mennie a 18 éves fiához. Ez pedig egyfelől szívet-lelket melengető volt, másfelől viszont igencsak idegpróbáló. Arról mesélt, hogy ropogósra sütött pulykahúst csomagolt Flóriánnak, de vesztére, a doboz egyik sarkába kevéske majonézt is tett. Ez pedig éppen elég volt ahhoz, hogy az őrök ne vegyék át a karácsonyi ebédre szánt ételt. Korábban bontatlan csomagolású majonéz bejuttatásával próbálkozott, de sikertelenül. Még a gyári csomagolású szaloncukrot sem vették át. Összesen csak két szemet sikerült ügyesen becsempésznie.

– Nagyon elkeseredett vagyok, és fogalmam sincs, hogy kihez is fordulhatnék. Én most már szeretnék egy nagyot lépni előre ebben az ügyben. Valami látványosat tenni, aminek végre ereménye is lenne. Ezt mondtam az ügyvédünknek is. Ahogy múlik az idő, egyre nehezebben viseljük el ezt a kilátástalan helyzetet. Szörnyű ez a bizonytalanság, ez a teljes kiszolgáltatottság. Fogalmunk sincs arról, hogy még meddig akarják bent tartani a gyerekeinket. Flóri fiamat eddig senki semmivel nem vádolta. Egyetlen vádat sem tudtak rábizonyítani. Ő azon a kérdéses estén nem is volt bent a vendéglőben, hanem kint várakozott a barátnőjével, mégis hetek óta bezárva tartják – mesélte sírva Flórián édesanyja.

Ha nem segítenek neki, elveszíti a tanévet

A másik adai fiú, Smit Tomas se nincsen irigylésre méltó helyzetben. Hetük közül ő az egyetlen, aki még nem fejezte be a tanulmányait. Mivel pedig az idei tanévnek az egyik fele már elmúlt, nagyon úgy fest, hogy évet kell ismételnie. Osztályzatai októberben még alig voltak, így viszont most bizonyítványt sem kaphatott. Egy évet már korábban is veszített az igazolatlan órái miatt. A családnak ugyanis még annyi pénze sem volt, hogy kiváltsák a fiúnak a havi buszbérletet. Ezért nem mehetett iskolába. Szülei elmondása szerint éppen az ünnepek előtti napon zajlott Tomas meghallgatása. De még akkor is bíztak abban, hogy a hétvégén csak hazaengedik. Sajnos, csalódniuk kellett.

Semmi jót nem várnak

A temerini Orosz fivéreket már a legelső napon elválasztották egymástól. Attila és Róbert csak három hét elmúltával láthatta egymást, de akkor is csak néhány percre. Éppen az édesapjuk érkezett hozzájuk látogatóba, és mindkettőjüket elővezették. Azóta is külön cellában tartózkodnak.

Anyjuk, Angéla arról értesített, hogy nemrégiben Attila megbetegedett. A fogdában viszont olyan gyógyszert írtak fel a számára, amely allergiás tüneteket váltott ki. Súlyos szív- és keringési panaszai miatt a napokban az újvidéki kórházba szállították. Amiatt is panaszkodott, hogy körülményes a gyerekeknek szánt csomagok átvétele. Soha nem lehet előre kiszámítani, hogy mit vesznek át, mit nem. Hétről hétre változtatnak rajta. Meg a levél általi értekezés is hosszadalmas. Megemlítette a legfrissebb példát: az egyik fiú l2-én postázott levelét tegnap, 27-én kapták meg.

Istvánt, a családfőt nem egy csüggedő, könnyen elkeseredő embernek ismertem meg, most viszont komolyan aggodalmaskodik. Ő a következőket mondta: – Én már attól tartok, hogy a két hónappal meghosszabbított vizsgálati fogság lejárta után (január 22-én lesz) sem fogják kiengedni a gyerekeinket. Mind a hét fiút bent tartják úgy, hogy közben se nekik, se nekünk fogalmunk sincs, hogy miért is ülnek valójában. Amivel vádolják őket, azokat sorra meg tudják cáfolni, mégsem történik semmi. Ettől eltekintve, félek, hogy az ügyük még sokáig elhúzódik, és csak tovább bonyolódik. Ahelyett, hogy minél előbb lezárnák és szabadon engednék őket.

Szabó Angéla 

2012. december 26., szerda

Csicsókai MAGYARázkodók


Az történet jobbanlátása céljáúl képre kell koppintani!


A csicsókai szélmalom lebontásával indult a Terjániak szélmalomharca az izmusok ellen. A csicsókai "kommun-izmus" akkori és mai hívei (ma a demokrácia kispadján ücsörögnek), úgy látták jónak, mivel a Terjániak nem akartak megtörni és az egy Istenért sem akartak jött-ment "kommu-nistákká" válni főbűnt követtek le, hatványozták bűnösségük, hogy második világháború után is a magyar lobogót tűzték ki a közösségük házára, még a határ módosításra is fittyet hányva  és nem tisztelve az egypárt vérvörös lobogóját!  

Összegyugta kobakját a nagy csicsókai tanács, elnököstül, titkárnőstül, sofőröstül  hogy kellene még fényesebbre csiszolni a nándorfehérvári központi elvtársak salak anyag tárolóját és a Terjániakat hogyan kellene móresre tanítani...

Imigyen történt:

-Döntést köll hozni! Ordíbált Zsálya elvtárs, erre Beléndek elvtárs felpattant, mivel ő a párt főideológusa, álmában is Marx Tőkéjét fújja az internacionáléval egy jópofa "kognac" mellett: 

-A döntésben köll dönteni! Miben annak köll lönni: A falut a föld színével köll egybe egyöngetni! Méltó büntetése lészön az nyers-nyakas terjáni "parasztoknak"! A végire az döntésnek oda köll biggyeszteni: A Nép nevében! Így lösz, ez jogerős döntés-ítélöt!

Odaszól a latyakos-barapartmenti Napraforgó elvtárs: 

-Elvtársak és elvtársnők! A templomot is és az iskolát is! Ne emlékeztessen bennünköt sömmi az imperialista-kapitalista úracskákra! Itt és most a kommunizmust köll építeni! Mögmondtam, mert mögaszondtam! Itt Istennek tovább helye nincs! Távozzon innen is!

Fölpattan a főuccaji Bukszus elvtárs és megismétli, azt amit előző elvtársak ecseteltek, vázoltak, ordibájoltak. Ő az utángyujtásos elvtárs, aki mindig meg tudja magyarázni mi történt és utólag mond-rá mögöldást, mert ő a csapatjátékos, olyan nagy bátyuskás! 

-Mi lött volna, ha nem lött volna ha, nos, ha nincs Terján, nincs gond, mert ha Terján mögmarad, akkor az gond marad! Csicsókaiakat kellett volna kitelepíteni, míg a Terjániakat betelepíteni, nos, Padéjiakat sem köll kihagyni, mert azok mögaszongyák, hogy az asszonynak a sporhelt mellett van az helye, mert nagyon fázós és nincs ideje így másik elvtárs után baktatni! Bár a terjáni mönyecskéket összekeverjük a Padéjiakkal, Csicsókaiakkal, Szögediekkel, akkor azok már Hodicsiak lösznek(...) Lészön itt nagy összjáték, mert a tűzkőhalmi embör is liberális pártozatú vót, vögyünk róla példázatot!

A legveszélyesebb elvtárs a csendes Tavi-Rózsa elvtárs, ő csak hallgat, figyel jegyzetel. Ő már tudta, hogy disznófarmot létesítenek Terján felett és a trágyalét a terjáni római-katolikus temető sírjain, holtjain vezetik majd el a terjáni Holt-Tisza ágba, hogy legyen az intő példa az utókornak...

No majd után-gyújtásos elvtárs, ezt is megmagyarázza, hogy utólag mi is történt, mert ő csapatjátékos...

Magyar irtott ismét magyart és ismét és ismét, no de nem sokáig...

A félkegyelműek döntöttek és Terjánt a földszínével tették egyenlővé. A kiátkozás még kegyetlenebb formája az volt, amikor a csicsókai szélmalmot is lebontották és szárazjárdát készítettek belőle a Csicsókára betelepített Terjániaknak. Így a Csicsókaiak gyűlölete még hatványozódott, de ezt Csendes Tavi-Rózsa elvtárs jól tudta, oszd meg oszt uralkodjál!

Mivel az elvtársak megrettentek, hogy az Úrat kísértik  egy haranglábot hagytak csak meg Terjánból, ha netalán-tán az Úr ismét visszatér, majd Bukszus elvtárs elmagyarázza néki, hogy a Terján nem is úgy volt, hanem imígyen,  mert ő csapatjátékos elvtárs volt, de most megtért és megtanult körösztöt is vötni, mert most az köll, most hithű szolgáló úrrá változott...

Az egyház a pusztítás elől kimenekítette a terjáni templom harangot, kegytárgyakat, képeket, szobrokat és elhelyezte a csicsókai Szentháromság templomban, no az elvtársak megtorpantak a templom ajtaja előtt, mint Attila Róma kapuinál, így nem tudtak teljes szellemi pusztítást is véghezvinni, a legfontosabbat nem tudták elvenni a Terjániaktól: a hitüket! Ez nagyon fájt nekik, és azóta is fáj nekik, mert Csicsóka igazi baloldali falu a mai napig, pedig válltig fogadja visszatért az akólba! Az akólba igen, de megint a pásztort nézték el gamósbotjával meg a bennfentes pulikutyájával...

Ma Bukszus elvtárs reinkarnációja, ő újfent az után-gyújtásos úr, aki mindig meg tudja magyarázni mi történt és utólag mond-rá mögöldást, mert ő csapatjátékos és mint nagy elődje mai is csak MAGYARázkodik! (...)

Miről is MAGYARázkodik? Ma éppen a csicsókai Marczibányi-Léderer parkról regél utólag, hogy annak mocsári tölgyfáját kivágták, melyről ő nem tudott és a hajbókolók sem. Brilliáns ötletként szajkózzák az alattvalók, hogy a terjáni napsugaras körösztöt ebből a fából kellene kifaragni. Mi köze az angol stílusú park díszfájának Terjánhoz? Egyszerűen semmi! Talán annyi, hogy faragni fából lehet, meg a költségvetésből!

Nézzük meg egy kicsit a parkot, mert nem zörög a haraszt és nem panaszkodik a paraszt, 
ha a szél nem fújja...


Újfent keresztek és piros pontok jelentek meg a park fáin, no nem tért meg a falu nem kell azért megijedni, és a japánok sem fektetnek itt be a dohánykertészetbe! A keresztelés után a fákat kivágták, azokat a fákat amelyek védelem alatt kellene, hogy álljanak. A polgárok felhördültek erre a rend őrei nyomozásba kezdtek! Nevezetesen,  hogy hova tűnt a park több száz fakészlete, de nem találták meg az Anonymous elkövetőt. Valahogy láthatatlan falba ütköztek, talán a Mayák egyik jóslata vált be! Világvége nem lett most, de a csicsókai parkból eltűnt a fa...



Egy pár éve a parkban elkészült a demokratikus futó pálya, testépítő elemekkel. E elemek mivel nyárfából készültek sebtiben tönkre mentek, nos addig tartottak, amíg a pályázati pénzeszközök gyorsan elillantak...

A tanács összedugta kobakját

Mit kell tenni? Csicsókán gödröket kell ásni és a park futópályáját gyorsan be kell temetni és ezt egy újabb pályázati eszközökből kieszközölni...

Igen, így van olvasó, nem Don Quijote de la Mancha jött Sancho Panza-val Dulcinea del Toboso kegyeit elnyerni, de még a híres választási májkrémért sem jött senki, hanem immáron Bukszus úr MAGYARázatáért áll sorba  közvélemény pártok által finanszírozott sokszor szűrt médiája.

Ezek itt addig félre MAGYARáztatnak, hogy Csicsókán elfogy a magyar, meg parkból a tűzifa, meg gidres-gödrös lesz a nagyon elmaradt kipusztulófélbe sodródott Csicsóka! No de májkrémet sem kevernek, de nagyon csendben visít az újévi malac is itt...

Bukszus úrhoz híven én is megismétlem: Így lett Csicsókán ismét parki körösztös lovagrend, újfent, új czéllal: MAGYARázkodással és körösztös jelképes természetpusztítással...nem véletlen az eszetlen favágás (párttársaknak fűteni kell) ,de valamit tervezhetnek oda, no majd kiderül, mint tudjuk: nincs olyan titok, amely nem kerülne a nap világosságára!

Úram látod, ezt a teremtéspusztítást?

Csicsókai "körösztös utó-szó lovagok"...szánalmas...MAGYARázkodnak...

A képek beszélnek tovább helyettem:




























Margit Zoltán

Csicsókáról "necsak" a messzemenően hírős észjárást jegyezze meg az utókor, ezért ajánlom kedves ismerősöm egy-tál étkét, megidézve a lovagi korok szellemét és a történetet jóval is zárjam le!

Íme az receptórium:

Csicsóka krémleves


Mivel még nem főztem ilyen levest, ezért csak egy kis adagot készítettem, de nagyon finom, krémes állagú lett.

Hozzávalók 3 tányér leveshez: 25 dkg csicsóka, egy újhagyma, fél-fél szál fehér- és sárgarépa, egy darabka zellergumó, egy-két szál zeller- és petrezselyemzöldje, só, őrölt bors, ízlés szerint egy-két csipet őrölt koriander és szerecsendió, egy-két kis ágacska citromkakukkfű, 1 tojássárgája, 1 kiskanál kukoricaliszt, 0,5-1 dl főzőtejszín, levesbetétnek 1 zsemle.

A csicsókát és a répákat meghámoztam és feldaraboltam, a hagymát karikára vágtam. A fűszerekkel és a zöldekkel feltettem főni. Mikor minden jól megpuhult, leturmixoltam, a sárgáját elkevertem a kukoricaliszttel és tejszínnel, majd behabartam vele a levest. Pirított zsemlekockával tálaltam, amit már 2-3 nappal előbb felkockáztam és hagytam szikkadni, majd tálalás előtt teflonserpenyőben, olaj nélkül kicsit megpirítottam.

A csicsóka íze hasonlít a burgonyáéhoz, de annál jóval édesebb, nyersen is fogyaszthatjuk, úgy is finom. Ásványianyagokban gazdag, mint a kálcium, kálium, magnézium, foszfor és cink. De tartalmaz béta-karotint, B1-, B2- és C-vitamint is.

A csicsókák, még a meghámozásuk előtt

A leves főzés közben

Bejegyezte: Katalin

Jó étvágyat feleim! 

2012. december 25., kedd

Karácsonyi segítség az ,,új temerini fiúknak”





Immár kereken két hónapja raboskodnak vizsgálati fogságban azok a temerini, óbecsei és adai magyar fiatalok, akik egy zavaros hátterű csetepatéba keveredtek a temerini éjszakában. Bár súlyos sérüléseket ők szenvedtek, láncoktól, öklöktől és sörösüvegektől, sőt még a rendőrséget is ők riasztották, mégis náluk tartottak másnap házkutatást, és őket zárták előzetes fogságba. A média egy része igyekezett a kocsmai verekedést valami szörnyű fegyveres nacionalista támadás mítoszával beborítani, mégis a vádak sorra dőlnek meg.

Nemrégiben készült el a fegyverszakértő vizsgálatának eredménye, melyben az egyik temerini fiatalnál talált, katonai boltban vásárolt és összehegesztett puskadarabok fegyver státuszát nevetségesnek minősítette. Az egyéb, hatóságok által begyűjtött tárgyi bizonyítékok, olyanok mint a magyar feliratú pólók vagy a középiskolás német tankönyv, sem fognak majd igazi terhelő bizonyítékot hozni a fiúk fejére.

Ennek ellenére mégis a hűvös cella az ami osztályrészük maradt, a legmeghittebb vallási és családi ünnephez közeledvén is. A Magyar Remény Mozgalom (MRM) tagjai ezért lehetőségeikhez és forrásaikhoz mérten gyűjtést szerveztek a fiúk számára, és az összegyűlt  pénzösszeget börtönköltségekre utalták át, remélve ezzel, hogy enyhíthetnek a zord börtönkörülményeken a karácsony közeledtével.

Az  MRM Elnöksége

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin