2013. december 28., szombat

Szerb, aki lemondana állampolgárságáról, de Szerbia egyenlőre nem áll kötélnek...


Goran Rakić belefáradt Szerb állampolgárnak lenni...

Egész életében törvénytisztelő volt, de nem adatott meg neki, hogy normálisan éljen Szerbiában. Ezt állítja a leskováci Goran Rakić, aki 15 hónappal ezelőtt átadta az illetékeseknek azon rendhagyó kerélmét, hogy fosszák meg őt a szerb állampolgárságtól.

- Senki sem hívott fel, hogy megkérdezze tőlem, mi késztetett erre a lépésre - mondja Rakić.
A kérelmére nem érkezett hivatalos válasz. Körülötte semmi sem változott. Továbbra is munka és állandó lakhely nélkül van. Nincs pénze, hogy új vállalkozásba kezdjen; az előző kettő, mint állítja, önhibáján kívül tönkrement.

A leskováci belügyi titkárságon azt mondják, a kérelmező nem tesz eleget azoknak a formális és jogi feltételeknek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy megvonják tőle az állampolgárságot. Más állampolgársággal ugyanis nem rendelkezik és semmilyen bizonyítékot nem mellékelt arról, hogy más ország esetleg megadná neki az állampolgárságot. 

Rakić viszont makacsul kitart az elhatározása mellett, hogy ne legyen többé a szerb állam lojalis polgára. Úgy véli, a nemzetközi jogi előírások szerint igenis megszabadulhat a szerb állampolgárságtól.
Ha ez sikerül neki, valószínűleg elhagyja az országot, de még nem tudja merre indul. Elektromechanikus szakmával rendelkezik, azzal próbál majd valahol boldogulni.

F. L.-DélHír



2013. december 26., csütörtök

A bosszú népe, tisztelt miniszterelnök úr, vagy indexel az Index?




Index.hu: "A tévében, a moziban, meg a boltokban a Mikulás hozza, de azért a legtöbb otthonba még a Jézuskát várják. Mikulás vs Jézuska: nálatok ki nyerne?" 


Tisztelt Miniszterelnök úr!

Nem igazán Karácsony másnapjára illő az üzenetem, de mérhetetlenül fájlalom, hogy a kettős mérce még karácsonykor is működik! (Az Index keresztényeket gyalázó profilja).

Mint keresztény ember soha nem bántanám és aláznám meg a más vallású honfitársakat, ellenben saját hazámban, saját nem keresztény honfitársaimtól évente több és több gúnyolódást, sérelmet kell lenyelnünk.

Nem csak ízléstelen, hanem lélekölő, megalázó és fájdalmas, mintha a keresztényüldözés első századaiban élnénk. Javasolom a Kormánynak, hogy a New York Times magyarországi antiszemita megnyilvánulásokat gyűjtő 1 éves programjához hasonlóan egy keresztényeket gyalázó, azt összegyűjtő programirodát hozzon létre itthon és nemzetközi fórumokon is.

Adjon hangot tiltakozásának! 

A belügyünk és a külügyünk is! Az igazság és az azonos mérce, a reális és igazságos zsinórmérték ezt kívánja meg. A provokátorokat pedig illik ugyanúgy büntetni mindkét oldalon, lett légyen az akárki!

Dr. Gundy Sarolta


2013. december 23., hétfő

Ünnepre készülünk




Ünnepre készülünk, a Kisded születésnapjára. Érdekes, hogy az első pillanatban nem is Jézus Krisztusra, az Isten Fiára, a Megváltóra, hanem a Kisdedre asszociálok, és Máriára és Józsefre, a jászolra, a pásztorokra, a meleget lehelő állatokra. Előttem hajol a Kisded fölé Mária, nem tudom, valahogy valamiért mindig kékben látom mint az eget, nem is télen, hanem langyos felhőtlen tiszta tavaszon. József az ácsmester bordó köntösben áll, saruját vastag por lepi, kérges kezében vándorbot, amire támaszkodik.

A Szent Családra nyílik így a tekintetem, a családi kötelékben felbuzgó szeretetre, az óvásra és az összetartozásra: Talán ezért is mondják nem hívő embertársaink, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. A tudatalattijukban talán hűvös múzeumok bibliai jelenetei fogannak meg az egymást szerető szent család tagjairól? (Nem tudom, hiszen nem tudhatom azt, hogy milyen lehet nem hívőnek lenni). A gyermek, a leendő ifjú, az erkölcsös, a tiszta értékrendű Isten Fiú, a megteremtett harmónia egységében nevelkedik. A Családban. A földi családban, Az emberiség is egy nagy család. Még sincs - különösen manapság- az az isteni harmónia befogadás a nagy család tagjaiban, ami szellemi-lelki értelemben támogatni lenne képes sajátjait, egymást. Valami nagyon hiányzik ebből a nagy családból! A lélek kiszáradt, nincs érzékszerve, hervadtságában fel sem fogja,, hogy ő is esendő és sebezhető lehet majd egy napon. Hiába kiált majd önmagáért, a fájdalmáért, süket fülekre, és kiszikkadt pusztaságok eltűnő vándoraira talál, akik nem fordulnak hátra, hogy kezet nyújtsanak neki. Szikkadt lélekkel,szikkadt lelkektől senki nem várhat támogatást.

Válság van, morális válság. Érzelmi és értékválság. A Krisztus-követés nem sikk. Csak azt látni, hogy "A rókáknak odújuk van, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hová lehajtani a fejét". Nincs befogadó jászol a pusztában, mert minden kipusztult, kiszáradt, ami van, az az enyém, az nem a tied és az enyémhez semmi közöd. Találd meg azt a helyet, ahol szívesen befogadnak, ahol testi és lelki táplálékot osztanak meg Veled a nagy embercsalád tagjai, és nem csak karácsonykor. Ezt kívánom, talán még nem kiszikkadt lélekkel.

Áldjon meg a Kisded és a Családja, így, a karácsony eljövetelével! 

(Gundy S., 20131222)

Dr. Gundy Sarolta



2013. december 22., vasárnap

Isten háta mögött




Isten háta mögött
üres az istálló s a jászol
idén se lesz nálunk karácsony
hiába vártok
nem jönnek a három királyok 


sok dolga van a teremtőnek
mindenkivel ő sem törődhet
messzi a csillag
mindenüvé nem világíthat 


megértjük persze mit tehetnénk
de olyan sötétek az esték
s a szeretetnek
hiánya nagyon dideregtet 


előrelátó vagy de mégis
nézz uram a hátad mögé is
ott is lakoznak
s örülnének a mosolyodnak 


Kányádi Sándor



2013. december 20., péntek

Az érdektelen közömbösség -év végi mélázás a nekemizmus koráról



Egy nagyon keserű idézet került szemem elé (nem Dakota..., hanem Chayenne) , amin sokat elméláztam, nevezetesen:

„Egy népet nem lehet leigázni addig, amíg asszonyaik szíve ellenáll. De azután mindennek vége. Mindegy, bármilyen bátrak is legyenek harcosaik, bármilyen erősek is legyenek fegyvereik.”

Töprengésem közben újabb idézet került elém, immáron Friedrich Nietzsche-től, a sokat vitatottól, aki kritikái végett lett világhírű, amelyben kereszténységet, szocializmust, darwinizmust tett pellengérre a radikális újítási vággyal fűszerezve:

“Az élet a gyönyör forrása; de ahol a csőcselék is iszik, ott minden kút meg van mérgezve.”

Kerek legyen a történet a „baloldalt” is megnézem, idézem mit látott a nap alatt:

Lenin: „a vallás a Nép ópiuma, olyan mint a vodka, melynek segítségével a rabszolgák sötétebbé teszik emberi mivoltukat és álmaikat, melyek egy önérzetesebb életről szólnak. A vallások, a modern egyházak, a mindenféle vallásos szervezetek csupán a burzsoázia reakcióját testesítik meg.”

A vallás szó helyett a kommunizmus-t be lehet helyetesíteni, így is megállja a helyét a Lenini gondolat.klasszikus Jánus arc!

A hitet képviselőknek is szíve joguk a szóláshoz:

Jézus: „…azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra.

Erre jönne az első írásban fennmaradt vallásüldöző-politikai koncepciós per atyja Quintus Poncius Pilátus örök kérdése Kaifás nevezetű, érdekházasság által, főpapi dinasztiába benősülő (ő az első írásos nekemista, aki évente megvette a főpapi címet) felbujtó által:

Mi az igazság?
Talán ez:

„Vannak irányzatok, amelyek a “szabadság” jelszavával lépnek ki a világ elé, de nemsokára kiderül, hogy éppen a szabadság hivatalos sírásói. Az egyházüldözésnek Janus-arca van: egyik arc a szabadság diadalmas vonásait mutatja, a másik a hatalomra jutott intoleráns zsarnokok sötét ábrázatát. Kinn, a kapuk előtt az emberi jogokat hirdetik, benn, a kapuk mögött mint a könyörtelen rabszolgaság ’hősei’ lépnek színre”
P. Werenfried van Straaten premontrei szerzetes

Nos, ebben is van igazság, de nem tartották akkor sem be:

„Őszinte alázatal szándékozunk szolgálni a béke, a haladás és az igazság ügyét a nemzetek között. E munka során nem akarunk beavatkozni a politikába vagy a földi ügyek intézésébe. Az emberek és népek egyre égetőbb problémáival kapcsolatban egyedül vallási és erkölcsi inditókok vezetnek. Azokat a lelki alapokat akarjuk megszilárdítani, amelyekre az emberi társadalomnak épülnie kell.”
Vannak azért követendő példák is:

Az aktuális Ferenc pápa meg fittyet hány a hatalom kényelmes-kedvére és tovább hordja régi cipellőjét, leereszkedik a népéhez, úgy tesz ahogyan tanítottak bennünket az álszenteskedő borívó vízetprédikáló hítőrző hatalmaskodók, akik a pénzen kívül nem nagyon hisznek másban...

Ne feledkezzünk el Barack Obamárólsem, akik Szíria partjainál megvédte a megellőlegezett béke-Nobel díját...igaz Putyin lett az év embere egy tekintélyes lap szerint...

-  o  -

Az igazság ma az érdektelen közömbösség, milyen politikai rendszerben? E rendszert nekemizmusnak hívják.

Gondolom én, már felnőttünk arra a szintre, hogy tudjuk a hatalomnak egy pártja van, éppen az amely a hatalmat gyakorolja. Vannak akik még idealizálnak, "jobb-közép-bal-liberális"... opciókat vallók, prófétálók között, viszont csak az érdek, amelyet képviselhetnek, az az államé, illetve a mindig hatalmon maradó kisebbségé, amely soha nem választható, így le sem váltható (itt lehet összeesküvés elméleteket szőni rendek, páholyok és hatalmak között)!

Aki picinykét ismeri a rendszert és támpilléréit (igazságszolgáltatás, hadügy, belügy, a fent említett vallás...), az tudja, hogy e pillérek semmilyen „kvázi rendszer-módszerváltással” sem bonthatóak meg, pontosítva a hivatalnoki kar uralmi pozíciója örökkön-örökké megmarad. Hajdanán írnokok voltak, ma jegyzők, igen a bürokrácia*...Az örök kérdés marad fenn, hogy éppen hol állunk, kiért és miért? Szabadságharcos vagy terrorista, nézőpont kérdése.

Néha a dolgok sokkal egyszerűbbek, mint hinnénk, csak mi emberek bonyolítjuk az egészet, hogy legyen min rágódnunk.

A felsőbbrendűségi vágy a társadalom legnagyobb mételye.Végy egy átlagembert, hitesd el vele, hogy ő az Isten (celeb, sztár, média guru, politikus...) és indulhat a banzáj...Érdekesek a folyamatok amelyet az ördög egyik legveszélyesebb fegyvere: a média generál. Manapság mindenről szó esik csak éppen arról semmi amiről beszélni kellene. Az átkosban minden tilos és titkos volt, ma meg ömlik a mindenféle gagyi és mindenhonnan. A mesében már meglett regélve - A kiskakas gyémánt félkrajcárjára  gondolok éppen, ahol a szemétdombon kell turkálni és kincset találunk, -internet!? Megfordítva az értékekre szemetet kell dobálni a félelemmel meg kell fűszerezni és az átlagembernek nem lesz további kérdése! Aki fél nem gondol másra, csak az „irha mentési” akcióra, ha ez már tompulni kezd, akkor jön mindennapi gyűlölet...




Kulcsember-véleményvezér-hálózat, csengő-bongó szavak. Ők a nekemizmus ideológiai mozgatói. Ők azok, akik elhitetik velünk, hogy „kocka” a fejünk és mindenféle haszontalan dologra, kütyüre szügségünk van! Itt törpül el a kiskakas gyémánt félkrajcárja, mert a hasznos dolgokat, értékes embereket negyon nehéz megtalálni, mert „takarásban” vannak, igaz, hogy a hálózati kommunikáció óriási gyorsaságot ad, de tele van útvesztővel és valahogy a végén mindig a nekemizmus hálójában vergődünk, mert egyet ingyen kapsz, ha tízet veszel a másikból...

A hatalom gátolja a rendszer anomáliájának kiküszöbölését, így ma a néhai autorokraták magyarázzák mi a demokrácia, de maradtak ők aurokratikus nekemista bürökraták. A kutyából nem lesz szalonna... Tetszik, hogy a focit hozzák mindig fel példaként, mintha más sport nem lenne e kék bolygón. A lelátóról tilos bekiabálni, vagy könnyű... Kiért játsszák a focit? A nézőért!? Ki van a pályán, nos a játékos, aki a csapat érdekeit nézi, ill a csapat mezében a mezőn ténykedik sportolóilag. Szemben van az ellenfél. Itt két csapatról beszélünk, de kitalálták a többpártrendszerű egypártrendszert! Ahol a választás nevezetű sportjáték után, üres stadioban ellenfél nélkül, folyamatosan öngólt lövő csapat játszik az elmaradt (távoltartott) nézők érdekeit képviselve, csakis az ő érdeikeiket képviselve, úgy római-jogilag az ő érdekükben...

Nincs új a nap alatt és még hosszú út vár ránk, hogy a sötétségből a fénybe érjük!

Egy minapi eszmecserével zárnám mondókámat, amelyben egy kedves ismerősöm úgy várja a jót, hogy nem tesz érte semmit és ezt a jót gyermekeinek is szánja!? Meg van győződve, hogy jót tesz a semmitevésével és fenemód meg is tudja magyarázni, mit miért nem lehet megtenni és kinek kellene helyette lépéseket tennie! Érdekes ugyebár, nos ismerjük a sültgalamb történetét is, meg azét is aki hazudott reggel, éjjel és este (délben evett, így tele volt a szája), de az már egy régi mese!

A történelem ismétli önnmagát közép-kelet földjén: kommunizmus, szocializmus, nekemizmus..., ha ismerősöm szavait értelmezem, messze van a Kánaán, mert a jót sem tudjuk definiálni mi a nyavaja az! Nekem jó legyen, te meg menj el ezerrel...Mi a jó, örök kérdés marad!


Bort, búzát békességet kívánok minden kedves jóakaratú embernek és annak is aki tudja, hogy mi a jó és nem nekemista, hanem eltöri kenyere felét és kedves szóval odanyújtja egész barátjának, így a karácsonyi ünnep tájékán. A nekemista felebarátja lelki-üdvéért meg mond egy imát, ha kell a pusztában, jászolban, ott ahol a megváltó megszületett, viszont a megváltás még várat magára azóta is...főként, hogy születése bevásárlási hisztériába, eladósodásba és veszekedésbe csapott át a nekemizmus korában! 

Bocsájtsunk meg az ellenünk vétkezőknek! 

Annak a hazugnak is? Hát, ez egy másik történet...kb. így működik ez!

Margit Zoltán

* „A bürokrácia a következőkkel jellemezhető: élethosszig tartó, rendszeres fizetéssel honorált, szakképzett hivatalnoki réteg, világos és rögzített karrierrendszerrel. A hivatalnok számára spacializált szakképzés szükséges. A hivatalnokot az állam vezetője nevezi ki, státusa, jogai és kötelességei hivatali jogi szabályzatokban meghatározottak. Ez a hivatali struktúra a növekvő munkamegosztás következménye. A bürokrácia léte szintén kötődik a civilizált nemzeteket jellemző társadalmi osztályok megjelenéséhez. Előfeltételez egy már meglévő fejlett hivatali rendszert, amelyet azonban a szakképzett hivatalnok megjelenése jelentősen átalakít. A bürokrácia kialakulását elősegíti továbbá a felsőoktatási rendszer megjelenése. Mindenek előttazonban a pénzgazdaság megjelenése alapozza meg létét, amely lehetővé teszi a specializált feladatok ellátásának rendszeres fizetéssel történő honorálását, a korábbi formák, a földjuttatás, vagy az uralkodó háztartásából származó eseti juttatásokkal szemben.”  
 Gustav fon Schmoller




2013. december 15., vasárnap

Eladjuk-e a meccset? - Részlet



...


Nem akarok senkit megbántani, de ötvenegy évemmel a hátam mögött elég öregnek érzem magamat ahhoz, hogy kimondjam, gyerekkorom óta nem volt a délvidéki magyar sajtó súlyosabb, elnyomottabb helyzetben, mint most van. Még az átkos egypártrendszerben is jobb volt a helyzet. Az újságíróval szembeni egyetlen követelmény, hogy az alapító kimondott vagy kimondatlan érdekeit szolgálja. Tehát nem az, hogy felelősségteljesen gondolkodó, építően elemző, a hatalmasságokkal magát egyenrangúnak tartó lényként tegye a dolgát, hanem hogy bármi áron szolgálja azokat, és hogy ne legyen túl finnyás, ha helyzetben kíván maradni. A másik kimondatlan elvárás az újságíróval szemben, hogy felelősséggel ne elsősorban a közösségnek és önmagának tartozzon, hanem annak, akitől a fizetést kapja. Annak az értékrendjét kell felvállalnia, mert különben, ha nem is repül a munkahelyéről, félreteszik, az egyértelmű. Ilyen időket élünk most. Szócsővé váltunk. Ez szomorú és undorító. Meggyőződésem, hogy a jövőnkért nem csak a címoldalakon és a vezető hírekben megjelenő közszereplők felelősek, hanem felelősek vagyunk valamennyien. Mi, újságírók is. Mégpedig nem kicsit. Nagyon! Mert képletesen szólva mindenkinek a pályán a helye.

Kasza József volt az első itt a Vajdaságban, aki pályán kívüliekről, onnan bekiabálókról beszélt. Eszmei örökösei, habár sok szempontból megvetik őt, ma ugyanezt teszik. Számtalan hangfelvétel, újságcikk őrzi ötlettelen példálózásukat. Úgy viselkednek, mintha nekik nem lenne szükségük ellenfélre, bíróra és közönségre, mintha csak az övéké lenne az adófizetők pénzéből épült pálya. Mély meggyőződésem, hogy jó meccs nem jöhet össze jó csapatok, igazságos játékvezető és lelkes, a csapattal szemben elvárásokat megfogalmazó közönség nélkül. A jó csapatok (egy öltözőn belül) és a hálás közönség 1993-ban még megvolt. Több mint száznegyvenezer szavazatban öltött testet. 1994-től azonban, amikor felülről szétverték az addig egységes délvidéki magyar érdekvédelmet, képletesen szólva az „aranycsapatot”, megkezdődött a „sportág” zuhanórepülése. Ma már ott tartunk, hogy miniszterelnök, miniszterek és államtitkárok, az Omega, a Neoton Família és esztrádművészek hada által segített választási kampány is kevésnek bizonyul ahhoz, hogy leállítsa a magyar érdekvédelem leépülését a Vajdaságban. Merthogy a nemzeti érdekvédelem sikerességének fokmérője nem az, hogy ki hányszor szerepel a címlapon, a vezető hírekben. A sajtó ugyanis nem mindig mond igazat. Nem mindig mondunk igazat. Sőt gyakran nem mondjuk ki az igazat. És ezért vállalnunk kell a felelősséget.

Ternovácz István 


Forrás:

               Bozóki Antal 
                                         Ternovácz István

2013. december 13., péntek

Boszorkánypéntek



-Ne lőjétek őket! Had égjenek!
(részlet a Ryan közlegény megmentése c. háborús filmből)

Ha én egyszer Hálaadás Napját fogok ünnepelni, akkor annak adok majd hálát, hogy attól kezdve nem lesz többet Hálaadás Napja.

Sem helóvinn, sem Valentin-nap, sem Coca-Colás Mikulás - pláne télapó! –, sem apák-, anyák- vagy nők napja. Elfelejtjük, mint a gyermekkori butaságainkat, az Iskolakerülés Világnapját, a május huszonötödikéket, a büszke “melegfelvonulásokat” és végre szegény április 1-én sem kell majd minden ízetlen viccelődésen erőltetetten nevetgélnünk.

Decemberben, vagy – mit ad az Isten!, már november végén -, sem lesznek ezrével hivalkodó színes villanyégők a házakon, mert kimegy a divatból. Egy karácsonyi témájú családi fimet sem fog legyártani Hollywood, mert valószínűleg már Hollywood sem fog létezni. Nem lesz fényvarázs-verseny a szomszédok között, sem a kivágott fenyőfácskák méterben való megmérettetése, sem nagyzási hóbort, ahogy abba fog maradni a plázák elözönlése, a karácsonyi vásárlási láz. És – végre valahára! - az üzletek előtt magukat elektronikusan riszáló, bugyuta csengőszós dalocskát vinnyogó piros plüss kerti törpék is megkukulnak, mert nem az ajándék drágasága, csillogása, ordenáré értéke dönti majd el a szeretetünk mértékét, hanem valami egészen más.

Amikor én akarom ünnepelni szeretteimet, a családomat, netán önmagamat, azt nem mások által kiagyalt dátumok révén fogom címkézni, hanem az év minden napjából szeretnék majd szánni ilyesmire néhány percet. Egy kedves gondolatot, jó szót, hogy ezekből a semmi kis gesztusokból kiteljék egy egész esztendei szeretet- és boldogság-csomagom.

Nem is olyan kivitelezhetetlen így ünnepelni! 

Próbáljuk meg! Gondoljunk bele: a kutyánk fejét is naponta megsimogatjuk. Soha nem vár tőlünk sokat a hűséges pajtás, és ahogy ránk néz, a szeme melegében megfürödvén, bennünket is elönt a jóleső érzés. Adni, önzetlenül.

Erről kéne beszélnünk.

Sosem volt ez ennyire fontos, mint manapság!
Advent második gyertyájának lángja is ellobbant.
Itt az év legrövidebb napjaként számon tartott Luca-nap.
És ma, ebben a főzelék-szagú, seszínű 2013-as esztendőben a megkurtított nappaloknak üzenet-értéke van. Fogyóban az idő. A mi időnket órák mutatják. Csakhogy a számlapon a cágerek régen nem csak az éppen aktuális percet láttatják.
Hanem a már lejárt időnket. Fölgyorsult a világunk.
Ahogy tágul a tér, úgy zsugorodik az idő.
Az egész nap mára feleannyit jelent. Nem vesszük észre, hogy nyargalnak el mellettünk az órák, fertályórák, a percek. Este, lefekvés előtt, hanyatt dőlve már arra sem emlékszünk, mikor köszöntünk oda egy régen látott ismerősnek, néztünk-e a kémények füstje után, vagy egyáltalán kérdeztünk-e meg mostanában valakit: “Na, hogy vagy?” úgy, hogy a válaszára igazán kíváncsiak lettünk volna?
Mert az időmérő órák finom szerkezetében a kicsiny fogaskerekek megkoptak. Porszemcsék kerültek a mechanizmusba, s idáig kihallik a túlfeszített, agyonnyúzott rugócskák elkattanó halála, amikor a rozsdamorzsák szétpörccennek.

A boszorkányság napjának, a sötétség leghosszabb éjszakájának ez a legvaskosabb üzenete.
A magyar hagyományban házasságot, időjárást és sok egyéb mellett a jövőt is ezen a napon jósolták. 
Amikor én fogok ünnepelni, akkor már értelmetlen fogalom lesz csupán az ezüst-, arany- meg mindenféle fokozatú vásárlási, tehát a pénzköltésről szóló vasárnap.
Mert nekem addigra minden nap, még a péntek is: vasárnap lesz.
Akár ez a mai nap.


Luca lányom névnapja.


És ha egyszer az összetákolt székére fogok állni, akkor én nem a jövendőbelijét akarom meglátni, hanem a jővőt, a harmadik és negyedik adventi pisla fényében.
Ami a legkormosabb éjszakában is képes lesz eloszlatni a kételyt, a homályt, a sötétség hatalmát.
Egyetlen gyertya fénye. Meg fogja váltani a világot.



Pósa Károly

Levél Jelko Kacinnak, az EP jelentéstevőjének



Árgus – Vajdasági Magyar Kisebbségjogi Civil Egyesület

Az Európai Unió küldöttségének 
a Szerb Köztársaságban
Belgrád


Jelko Kacin úr,
az Európai Parlament jelentéstevője számára

Tisztel Kacin úr,

nagy figyelemmel és érdeklődéssel követjük a Szerb Köztársaság csatlakozási folyamatával kapcsolatos tevékenységét. Támogatjuk Szerbia csatlakozását, csakúgy mint az Ön ezzel kapcsolatos erőfeszítéseit.

Az Európai Bizottság (EB) Progress Report 2013 című dokumentumának [Serbia 2013 Progress report. Com(2013) 700 final], 2013. október 16-án való elfogadásával kapcsolatban azonban nagy csalódással állapítottuk meg, hogy az etnikai közösségek helyzetének kérdései ebben a dokumentumban nem kaptak megfelelő helyet és jelentőséget.

Ebben a jelentésben ugyanis a nemzeti kisebbségek védelméről Vajdaság Autonóm Tartományban, amelyben a legtöbb nemzeti kisebbség él, közöttük az őshonos közösséget alkotó 251 136 magyar is, csak a 46. oldalon (a 64 közül) esik szó, éspedig mindössze 11 sorban. A „magyarok” a jelentésben egyetlen alkalommal sem található meg.

Az ún. koppenhágai kritériumokra való tekintettel, amelyek, az Európai Uniós tagság feltételéül szabták, egyebek között, „az emberi jogok védelmét garantáló intézmények stabil működését, a kisebbségi jogok biztosítását és védelmét”, az ilyen hozzáállást nem tarjuk megfelelőnek. Épedig azért is, mivel a Szerb Köztársaságban nincsen összhang a nemzeti közösségek helyzetét az élet különböző területeit szabályzó jogszabályok és ezeknek a jogszabályoknak a mindennapi gyakorlatban valló alkalmazása/megvalósítása között.    

Ellentétben van ez az egyes szerbiai hivatalos személyek nyilatkozataival is: Nevena Petrušić, esélyegyenlőségi biztos ezzel kapcsolatban kijelentette, hogy „Szerbiai az utóbbi időben jelentős fejlődést ért az emberi jogok terén, de ezeket a jogokat naponta megsértik”. Petrušić írásos nyilatkozatában elmondta, hogy „a nemzeti kisebbségi közösségek tagjai a megkülönböztetés különböző formáinak vannak kitéve”. [Petrušić: Ljudska prava se krše. (Megsértik az emberi jogokat.) Danas, 11. 12. 2013., str. 7.]

Vukašinović Éva, a kisebbségi jogokkal megbízott tartományi ombudsman-helyettes rámutatott, „a kisebbségi jogok érvényesítésénél általában az okoz problémát, hogy az eljáró szervek nem ismerik a törvényes előírásokat és előfordul az is, hogy nem akarják alkalmazni azokat”. (mh: A kisebbségi jogok sérülnek legtöbbször. Magyar Szó, 2013. december 11. 8.]

Tisztel Kacin úr!

Szükségesnek tartjuk az Európai Bizottság és az emberi, valamint nemzeti kisebbségi jogok megvalósításának tényleges helyzete közötti ellentét feloldását. Ezt a jelentésnek a dolgok valós állásával való összehangolásával lehet elérni. Erre bizonyára az miatt került sor, mivel a nemzetközi közösség képviselői az értékeléseiket és adataikat a szerbiai hivatalos személyek nyilatkozataira alapozzák, miközben nem lépnek kapcsolatba a civil szervezetekkel és a polgárokkal.   

A helyzet jobb és reálisabb áttekintése érdekében ezeken a területeken, megküldöm Önnek a következő dokumentációt:
  1. Az EB jelentésének a 46. oldalát, amely azt a megállapítást tartalmazza, hogy „Vajdaság Autonóm Tartomány magas szintű kisebbségvédelmet nyújt és az etnikai közösségek közötti kapcsolatok továbbra is jók.”
  2. azt a 2012. szeptember 27-i dokumentumot, amely a vajdasági magyar közösség azonossága megőrzésének és fejlődésének alapkövetelményeit tartalmazza
  3. legújabb, A magyar közösség Szerbiában c. könyvem (VMMI, Zenta 2013.) összefoglalóját, amely bemutatja a magyar közösség helyzetét;
  4. az Európa Tanácsban és az Európai Unió Parlamenti Közgyűlésében az idén ősszel tartott közmeghallgatáson elhangzott felszólalásom szövegét, amelyben kiálltam a nemzeti kisebbségek helyzetének nyílt módon való megvitatásáért;
  5. Petrušić: Ljudska prava se krše. Danas, 2013. december 11. 7., valamint
  6. mh: A kisebbségi jogok sérülnek legtöbbször. Magyar Szó, 2013. december 11. 8.
Arra kérjük, szíveskedjen minderről értesíteni az Európai Bizottságot. Elvárásunk továbbá, hogy az Európai Unió Szerbia csatlakozási tárgyalásain ezek a kérdések a megfelelő módon lesznek bemutatva.

Engedje meg végül, hogy a közeledő újév alkalmából, jó egészséget, sok szerencsét és sikert kívánjak Önnek.

Tisztelettel,

Újvidék, 2013. december 13.

AZ EGYESÜLET ELNÖKE

Mgr. Bozóki mr. Antal
Újvidék
Radnička 17
Megküldeni:
  1. Tőkés László EP-képviselőnek
  2. Kalmár Ferenc ET-képviselőnek
  3. A sajtónak 

2013. december 12., csütörtök

A politikai karriererem nevetséges próbálkozása, avagy Kulacs és a Labourizmus -Tragikomédia



Bátkai Ferenc-Kulacs

Kulacssal, Bátkai Ferenccel a múlt-század nyolcvanas éveinek végén ismerkedtem meg, amikor dúlt a PUNK korszak második hulláma. Sokat beszéltünk az angol munkás osztály középszerűségéből kitörő fiatalokról, gondolatvilágukról, a "Punkokról".

Szerettünk volna egy együttest is létrehozni, amelyben ő dobolt volna, nekem a basszusgitárosi szerepet osztotta ki. Kicsit olyan dallamosabb punk-rock zenekarról álmodoztunk, hasonló stílusban, amelyben a Ramones nyomult akkortájt, nekem egy kikötésem volt, kellene egy kis metálos, -riffes hangzás is...

Mivel "csórók" voltunk és a "rendszer" sem volt kegyes hozzánk, így csak álmodozás maradt az egész, ugyanolyan, mint amit a középszerű angol munkásosztály fiataljai éltek meg, igaz ők a jobba mentek, mi meg a véres-balkáni  háborúkba, amelyek széttéptek bennünket és a világ minden égtája felé szétszórtak...

Innen indult Kulacs munkáspárti - Labour party politikai próbálkozása, ő abban hitt, mint az angol punkok is: a világot meg lehet változtatni, tévedtek, ma már tudjuk: a munkás az munkás marad illetve, ha sokat pofázik -munkanélküli...

Ímigyen nyilatkozik élete rövid politikai szakaszáról, 
amelyben belátást kapunk a politikai párt működési elvéről:

"Anno 2001-2002-ben egy haverom sugallatára részt vettem a Szerb Labourista (ooo, mi költői) párt, zentai partsejt alapításában. Később nyilvánvalóvá vált, hogy ez egy szánalmas sikertelen próbálkozás, szánalmas emberekkel.

Nagy "fittyre"' leutaztunk Újvidékre, azzal a céllal, hogy kinevezzük a “párt-muftikat” Vajdaság szinten (előre megtudtuk, hogy én leszek a négy (4.) alelnök közül az egyik). Amikor megérkeztünk, hova máshova, ha nem a "Spens" kongresszusi központba, ott már a megrögzött Labour-hívők tömege várt bennünket.

Ki is neveztek spontánul az egyik alelnöknek, és bizony megtapsoltak (én is tapsikoltam, gondolván a rivaldafény nekem is dukál). Nem értettem miért mondta a szóvivő azt, hogy vállalkozó vagyok, meg ilyen-olyan sulit fejeztem be, amikor csipisz, -az összes sulim befejezetlen, és feketén sefteltem a piacokon.

Későbbiek során felfogtam, hogy az aktuális vezetők, tisztségeket betöltők és különböző "funkcionérok", legyen az községi, vagy annál nagyobb szinten is kitalált kokettáló
minőséggel vannak megajándékozva. A zsinat után egy borzasztóan okos ember félrehívott bennünket Zentaiakat és valami “szeleromu-ról” kezdett okoskodni, amelyek az Osztrák partnernél vannak, de a párt valamelyik frakciójának (izgalmas,nem?) nem érdeke, hogy Vajdaságba telepítsék ezeket. Ok...ok, szélmalom, meg ilyenek, de hol a zsozsó??? Hol a zsozsó ,amit megígértek a zentai pártsejt, a labour baba létrejöttéhez??

Vagy a Golf legyen az irodánk, onnan Labouroskodjunk??
Onnan Janizzak?

Morálisan, anyagilag lerongyolódva térünk haza, Zentára és következő alkalomkor nélkülem utaztak a zsinatra a Labour-társak....A pénz morálisan felépít...bizonyos morálkával ruházza fel az embereket.A pénz bizonyos boldogságot nyújt az embereknek.A mai különböző párt-frakció-nonprofit-polgári bandák természetesen másképp működnek-gondolom én.


Nincs kamu, sem ál-titulus. Legyen az községi szinten,vagy Candy Crush Saga szinten."

Bátkai Ferenc-Kulacs



2013. december 6., péntek

Mikulás



A hagyományos ünneplés a városokban és a falvakban az álarcos, jelmezes játék („alakoskodás”) volt Miklós-napon, december 6-án. A miklósoláskor 1900 előtt a fiatalok házról-házra jártak Miklós napján ijeszteni, amikor hosszú láncaikat csörgették és meg is verték vele a járókelőket, ilyenkor az emberek a házakból sem mentek ki szívesen. A népszokásból kiszorult a karácsonyra való lelki készülődés, s a gonoszűző jelleg lett hangsúlyosabb. Nem ismert, hogy a Mikulás ünnepen történő ajándékosztó népszokás mikor került pontosan Magyarországra, a 18. század végén megjelent tiltás árulkodik először jelenlétéről. A tiltás oka a gyermekek ijesztgetése volt, mivel nem a ma ismert, jókedvű, pirospozsgás Mikulás járt házról házra, hanem egy félelmetes, koromfekete arcú, láncot csörgető rém "Láncos Miklós", aki egyszerre jutalmazott és büntetett. 

Többféle eredetmagyarázat alakult ki, a legelterjedtebb álláspont szerint a rémisztő alak Odin germán főisten továbbélése, akinek kettőssége, a jó és a rossz mutatkozik meg a december 6-i szokásban: jóságos alakja ajándékot oszt, míg büntető alakja ijesztgetett. A falvakban egészen a 20. század utolsó harmadáig élt a lánccsörgető alakoskodás, akit végül kiszorított a jóságos Mikulás.

A napot homály előzi meg; karácsony ünnepének verőfényes örömét meg a fehér szakállu Mikulás és ördöngős szolgája, kik csak büntetni tudnak s nem jutalmazni, aszalt szilvából csinált rettenetes kéménysöprőkkel s vörös nyelvű krampuszokkal ijesztenek rá az apró cselédekre. A piaczon a nagyfejü káposzták s köpczös répák, a fonnyadt szőlő s piros arczu almák, a koppasztott kappany s a tojásgarmada mellé, csodálatos portékák csatlakoztak egyszerre. Mint ha csak éjnek idején valami boszorkányság által bújtak volna ki a földből az apró sátrak, melyek alatt viaszból gyúrt, gyermek arczu s gyapot szakállu püspökök, gyönyörű, aranyos misemondóban s hófehér süvegben valóságos papirosból, vannak szépen glédában fölállítva. Háromrétben fölkunkoritott farku, szikrázó szemű, szarvas Luciferek zörgetik pipadrótból kötött szörny bilincseiket, melyekkel sorra fűzik a szófogadatlan gyermeket s hetesével nyolczasával kanyaritják a borzasztó puttonyba, hol aztán hasztalan rimánkodnak, mert onnan nincs szabadulás. Úgy kell nekik, viselték volna jobban magukat!  

– Vasárnapi Újság

Az ajándékosztogató, mosolygós, piros ruhás Mikulás a városokban jelent meg először a 19. század végén, valószínűleg függetlenül a Miklós-napi szokástól.

A kipucolt cipőkbe és csizmákba ajándékot rakó, éjjel közlekedő Mikulást egyre inkább összekötötték  Szent Miklós személyével: amíg a 19. század végén megjelent szótárak a szent püspöki munkáját emelték ki, addig 20. század első felében már jótékonysága került a középpontba, a mai lexikonok pedig szinte csak az utóbbiról emlékeznek meg.



Már a templomban is lopnak



  
A végtelenségig megromlott közbiztonság, az egymást érő lopások, rablások témájával foglalkozott tegnap délután a Szabadkai Rádió. Hozzáteszem, hogy sajnos csak egy félórás műsor keretében, miközben bizonyára egy fél napra való élet ízű anyag is könnyűszerrel összegyűlt volna. Úgy meg kiváltképpen, ahogyan ők csinálták: felhívták a hallgatók figyelmét a készülő adásra, és kérték, jelentkezzenek, amennyiben tudomásuk van ilyen esetekről. Az ügyben érintettek pedig szót fogadtak, és egymás után mesélték el a személyes, megrendítő történeteiket, osztották meg a hallgatósággal a keserű tapasztalataikat. (Érdekes, hogy mindeközben a kötelező körítésről maga az élet, a véletlen gondoskodott. Úgy adódott, hogy mindezzel egy időben (Szabadkától nem messze) éppen egy igazi rablás zajlott. Álarcos fegyveres fosztotta ki a királyhalmi postát.) Telefonáltak a város központjából, a Bajai szőlők környékéről, Sándorból, Palicsról, Kelebiáról, Oromról, Tornyosról és Zentáról is, hogy elpanaszolják, ki milyen módon találkozott a betörőkkel, a tolvajokkal. 

Szó volt arról, hogy a belvárosban, a Népkör környékén hatalmas rablást hajtottak végre, az elkövetők kilétére azonban máig sem derült fény, és az ellopott holminak sem sikerült a nyomára bukkanni. Egy másik hallgató arról számolt be, hogy nyolc olyan bűnesetet tudna felsorolni, amelynek során a pálinkafőzéshez használt berendezést szerelték le és vitték magukkal a tolvajok. Palicson viszont egyetlen éjszaka alatt ugyanabban az utcában három családi házba próbáltak meg behatolni az ismeretlen betörők.

Talán nem túlzás azt mondani, hogy a tornyosiak (a péterréveiekkel, a horgosiakkal meg a csantavériekkel egyetemben) szinte már hozzászoktak a rendszeres garázdálkodáshoz. Az ő falujukban mára már az számít hírnek, vagy éppen valóságos szenzációnak, ha akár egy-két napon át csend meg nyugalom van, ha nem történik rablás, betörés. A bűnesetek szorosan hozzátartoznak a falusi mindennapokhoz. A műsorba bekapcsolódott hallgató szerint náluk az sem számít ritkaságnak, ha egy-egy reggelen akár 5-6 esetről is bejelentést tesznek a rendőrségen. Ha eljutnak az esetek a bírósági tárgyalásig, akkor a tárgyakban akár 15-20 helybeli károsultat is beidéznek, ez pedig arról árulkodik, hogy az elkövetők általában ugyanazok a (már jól ismert) személyek. Akik pedig nem magányos, éjszakai besurranó tolvajok, hanem csoportba verődve garázdálkodnak. Szerszámokkal, botokkal, ütlegekkel felszerelkezve. Értenek a zárak, a rácsok, a lakatok gyors és szakszerű eltávolításához, amint nagy rutint szereztek abban is, hogy hogyan kell a fineszes négylábú házőrzőket pillanatok alatt hatástalanítani és kiiktatni a forgalomból.

A bajt csak tetézi, hogy a legtöbb lopás ügyében pontatlan és igazságtalan az okozott anyagi kár összegének a megállapítása, ugyanis gyakran irracionálisan alacsony kártérítésre „kötelezik” az elkövetőket. A jóvátétel azonban rendre elmarad, a keletkezett kárt az égvilágon senki sem téríti meg.

A Szabadkához tartozó, lakosságának számarányát tekintve a második legnépesebb külvárosi településen, Csantavéren nem csupán a nyílt utcán, a két temetőben meg az üzletekben lopnak, hanem már az Isten házában is. Már ott sem tudhatja biztonságban a bevásárlókosarát meg a táskáját az éppen imádkozó jámbor hívő. Ha reggelente vagy estefelé betér a templomba, őriznie kell a holmiját, mert még ki sem mondja a végső áment, elvarázsolják mellőle. Így járt a napokban egy fiatalasszony is, aki a szokásos piaci bevásárlás után bement egy kis reggeli fohászra. Megállt hátul, maga mellé rakta a szatyrokat, a csomag tetejére meg feltette a kézitáskáját. Hallotta is, amint mögötte halkan nyílt az ajtó, majd kisvártatva csukódott is. Ő azonban nem fordult hátra, mert jól tudja, hogy az ilyesmi illetlenség, amikor viszont (percekkel később) lepillantott a templom kockakövére, és a lábánál sorakozó csomagokra, észrevette, hogy a táskája eltűnt. Azonnal kifordult a templomajtón, és meg is pillantotta a táskájával elegánsan távozó, jól öltözött cigányasszonyt. Segítségért kiáltott, majd futni kezdett utána. Ekkor azonban hirtelen elvágódott. Megsérült az arca, a könyöke, a térde és a bokája. A nadrágja szára szétszakadt, a cipője orra szétnyílt. Igyekezett gyorsan felkelni, hogy ne tévessze szem elől a tolvajt. Mondani sem kell, senki nem segített neki. Akik éppen akkor a helyszínen, a templom előtti téren és a szomszédos üzlet előtt tartózkodtak, közömbösen álldogáltak és nézték, hogy mi történik. (Várták a folytatást.) Amikor az asszonyka látta, hogy már nincs értelme az üldözésnek – mert a cigányasszony időközben elhajította a táskát, és csak a pénztárcát tartotta magánál –, átment az utca túloldalára, hogy bejelentést tegyen a rendőrségen. Ott elmondta, hogy a személyi igazolványán kívül, vásárlókártyák és több ezer dinár meg valamennyi euró is volt a pénztárcájában, és kérte, hogy legalább az iratait próbálják meg visszaszerezni. Nem hallgatta el azt sem, hogy a tarka kabátjáról felismerte az elkövetőt, mert előtte már a piacon is feltűnt neki a cigányasszony. Mire mindennek a végére ért, már erősen sajgott a lába, így kénytelen volt elmenni az egészségházba meg a gyógyszertárba is. Majd pedig hazatelefonált, hogy a férje menjen érte kocsival, mert ő már képtelen hazagyalogolni. Este 7 óra tájban szóltak a rendőrségről, hogy az igazolványát megtalálták. Csak azt. A pénzt nem. Meg az ismeretlen elkövetőt sem.
Azóta ki sem mozdult a lakásból. Feldagadt arccal és bekötött lábbal fekszik. Azóta retteg, ingerült és minden neszre, zajra összerezzen.

Tanulság? Nincs tanulság. Csak fásultság van, érdektelenség meg súlyos csend és félelem. Pedig a faluban nagy értékben elkövetett rablások is történtek, mélységes elhallgatásba burkolózva, amelyekről legfeljebb bizalmasan, suttogva mernek beszámolni. Meg aztán a károsultak szégyellik is, hogy velük ilyesmi megtörténhetett. Az elkeseredettségük persze érthető: teljesen magukra maradtak az aggodalmaikkal, a panaszaikkal. A falunak mintha nem is létezne vezetősége, a megválasztott tisztségviselők tudomást sem akarnak venni a gyalázatos közbiztonságról. Ők nem foglalkoznak a témával.

Jó, hogy ezt legalább a szabadkai rádiósok megtették.

Szabó Angéla




2013. december 5., csütörtök

Nelson Mandela meghalt


Foto:Reuters
Hosszú betegeskedés után elhunyt Nelson Mandela Dél Afrika egykori államfője.

Nelson Rolihlahla Mandela (Mvezo (Dél-afrikai Köztársaság), 1918. július 18. – 2013. december 5.) a Dél-afrikai Köztársaságelső feketebőrű elnöke. Korábban apartheid ellenes aktivista, az Afrikai Nemzeti Kongresszus és az Umkhonto we Sizwe (A Nemzet Lándzsája) terrorszervezet alapítója, az ANC katonai részlegének vezetője. Apartheidellenes tevékenysége miatt 27 évet börtönben töltött; nagy részét a Robben-szigeten. 1990-ben de Klerk elnök utasítására szabadon bocsátották, és egy többéves nemzeti kiegyezési folyamat végén 1994-ben elnökké választották. Az apartheid-rendszer tárgyalásos felszámolásárért de Klerkkel megosztva Nobel-békedíjat kapott 1993-ban. A faji megkülönböztetés ellenzőinek körében, Dél-Afrikában és világszerte, Mandela a szabadság és az egyenlőség jelképe.  


500 000



Ünnepélyes keretek között letette az állampolgársági esküt az ötszázezredik külhoni magyar kérelmező, Böjte Csaba és édesanyja, Böjte Julianna csütörtökön a Parlamentben.



2013. november 30., szombat

Nyugdíjbiztosítás – Ablakon kihajított pénz a neved…Adós, (ne) fizess!...Ki segítsen az eladósodott termelőknek?




Egyelőre még tömény hallgatás övezi a vajdasági mezőgazdasági termelők súlyos adótartozásainak ügyét. A vaskos csendnek több oka is lehet. Az egyik ilyen ésszerűnek tűnő magyarázat nyilván az, hogy az adóhivatal (rafinált módon) nem kívánt egy minden községre kiterjedő, általános és egyidejű „razziát” indítványozni, mert tudták, hogy az komoly fölháborodást fog kiváltani az érintettekből. Inkább kiszemeltek egyetlen önkormányzatot a sok közül, és az ahhoz tartozó települések lakóin kezdték meg elverni a port. A sort a „trehány adófizető” óbecseikkel kezdték. A hivatali nyilvántartásból kimazsolázták azokat a péterrévei, bácsföldvári és dreai gazdákat, akik már évek, évtizedek óta nem fizették a földművesek kötelezőnek mondott nyugdíjbiztosítását. A tartozás összegét egy felszólítás keretében kipostázták a számukra, s ha azt 5 napon belül nem egyenlítették ki, máris megjelentek náluk a kényszerbehajtók. Az adósok első riadalmukban azt sem tudták mitévők legyenek, kihez is forduljanak segítségért. Félnek és féltik a termőföldjüket, amely az életet jelenti a számukra. A sorstársak egyelőre még egymással is alig keresnek és tartanak kapcsolatot.  Csendben várják, hogy a (több százezres, milliós) tartozás fejében „lefoglalt” parcelláikat elárverezzék. Úgy látszik, nem sok segítségre számíthatnak. Az állam pedig könyörtelenül követeli a magáét. Miközben elegánsan szemet huny afölött, hogy valójában ő maga is kőkemény adósnak számít, mert hatalmas adóssággurigát görget maga előtt. Épp a napokban derült ki, hogy terület alapú támogatás formájában mintegy 12 milliárd dinárral tartozik a termelőknek. Neki azonban nincs félnivalója, nála nem nyomkodják a kilincset a végrehajtók.

Se kicsinek, se nagynak nem érdeke…

A „nagy adósok” részéről megnyilvánuló látszólagos érdektelenség másik oka valószínűleg a mezőgazdaságból élők megosztottságában rejlik. Az épp csak zsebkendőnyi parcellán gazdálkodó, jelentéktelennek számító földművesek gyengék, erőtlenek és szervezetlenek. Az érdekképviseletük gyatra, a hangjuk még a kerítésen sem hallatszik át, így ők teljesen magukra hagyatva nyögik a kötelezettségek terheit.

Ha csupán egy-két hold termőfölddel rendelkeznek, annak jövedelméből, még ha akarják, akkor sem tudják fizetni a nyugdíjbiztosítást. Márpedig ennek összege az idén elérte a 90 ezer dinárt. Azokról nem is beszélve, akik bérbe adták a földjüket, és akik talán nem is kaptak annyi bérleti díjat (árendát), amennyi járulékot most tőlük követelnek. (Egyébként nagy kár, hogy az adóhivatal megszüntette azt a korábbi gyakorlatot, hogy minden egyes termelő esetében kiszámította és a kiküldött végzésen feltüntette az adóköteles évi kataszteri jövedelmét. Abból ugyanis világosan lehetett látni, hogy kinek mennyiből kell(ene) megélnie. Abból most is kiderülne, hogy az egy-két holdasoknak az évi 200-300 dinárt kellene ügyesen „beosztaniuk”. Ami már önmagában is ordító képtelenség.

A másik abszurdum pedig az, hogy ezt az alig pár száz dináros évi jövedelmet a mi Szerbiánkban 90 ezer dinárral megadóztatják. Nem hiszem, hogy létezik a világon még egy ilyen ország! Amint azt sem hiszem, hogy ha egy unatkozó jogászokból álló csoport ez ügyben perelné az adóhivatalt vagy magát az államot, akkor az ügyet elveszítené. A tenyérnyi földterülettel rendelkezőktől ugyanis (ha semmilyen egyéb jövedelmük, bevételi forrásuk nincsen) nem elvenni kellene, hanem adni nekik. Ezek ugyanis egytől-egyig súlyos szociális esetnek számítanak. Akár még azt is megkockáztatom, hogy már nem is léteznek, nem is élnek, mert már régen éhen haltak. Őket egyszerűen nem lehet rákényszeríteni arra, hogy úgynevezett „nyugdíjalapot” teremtsenek maguknak, mert nincs nekik miből.

A tehetősebb nagygazdának, a tőkeerős, több száz hektáros termelőnek, de még az igazi díszparasztnak sem érdeke, hogy idős korára majd nyugdíjas váljon belőle. Ő akár a mellényzsebből is kifizethetné az évi 90 ezer dinárt, mert az neki meg sem kottyanna, őt azonban a majdani, a várható nyugdíj összege az, ami nem motiválja fizetésre. (Olyan gyalázatos, hogy jobb lenne nem is említeni.) A gazdag gazdáéknál a havonta csepegtetett 9-10 ezer dinár a családi költségvetésben se nem oszt, se nem szoroz. Ő vígan elvan e nélkül a földműves nyugdíjnak csúfolt állami alamizsna nélkül is. Esetleg csak elsírhatja magát tehetetlen dühében, ha arra gondol, micsoda balek volt, amikor annyi éven át kötelességtudóan lapátolta a pénzt a feneketlen nyugdíjalapba.

Aki példás adófizető, annak sem érdeke…

Folytatva az elemzést: érdemes-e nyugdíjról álmodnia/ábrándozni annak, aki eleinte komolyan vette ezt a kötelezettségét, és bízott abban, hogy idős napjaiban majd az állami gondoskodás révén lesz annyi havi bevétele, amennyiből szolidan megélhet? A válasz kézenfekvő: nem érdemes.

Mire számíthat például egy jelenleg 55 éves földműves, aki 23 éven át becsületesen fizette ezt a járulékot? Semmi jóra. A huszonhárom év alatt temérdek pénzt juttatott az államkasszába. Idei tarifával számítva: ha a 90 ezer dinár kb. 800 euró, akkor a majd két és fél évtized alatt több mint 18 ezer eurót. Ezért aztán ha már holnap elmehetne nyugdíjba, nem is kellene egyebet tennie, csak szüntelenül imádkozni, hogy adjon az Isten a számára hosszú életet a földön, mert tizenöt év alatt sem kapná vissza az általa befizetett summát.

Aztán bonyolódik a történet tovább: a törvény szerint legkevesebb 15 éven át kell fizetni ezt a járulékot annak, aki nyugdíjat szeretne. Ennek az embernek tehát (elméletben) már 8 éve folyósítani kellene a nyugdíjat (hiszen már túlfizetésben van), csakhogy nincs még 65 éves. Ezért nem lehet. (A nyugdíj összegét illetően minimális az eltérés attól függően, hogy hány éven át fizette a járulékot.)

És van még egy csavar a történetben. Ugyanis a nagyon rendes és becsületes 23 év után következett néhány esztendős kihagyás, amikor nem fizette ezt a járulékot. Most bement az adóhivatalba, hogy megtudja, mennyi a tartozása erre az elhanyagolt időszakra. Kereken 300 ezer dinár. Tehát: először rendeznie kellene ezt az adósságot, és aztán folytatni tovább még tíz éven át az államkassza feltöltögetését. Míg csak 65 éves nem lesz, vagy amíg meg nem hal. Számokra egyszerűsítve ez azt jelenti, hogy legelőször kihajított az ablakon 18 ezer eurót, most ki kellene dobnia újabb 3 ezer eurót és a következő tíz évben még 8 ezer eurót. Ez pedig összesen 29 ezer euró.

Létezik olyan józan parasztlogikával rendelkező ép eszű ember, aki mindenáron fizetni akar?

Adós, (ne) fizess!
1130 óbecsei kapott adóhivatali felszólítást 


Lassan ugyan, de kezd összeállni a kép: milyen szándék húzódhatott meg Óbecse község adóhatóságának a túlbuzgósága mögött? Miért rendelte el a szerbiai Gazdasági és Pénzügyminisztérium éppen ebben a Tisza-menti városban és a hozzá tartozó településeken az állami kinnlevőségek erőszakos behajtását?
Eleinte még – amíg nem leshettünk be az adóhivatali színfalak mögé – úgy tűnhetett, hogy csupán egy olyan sebtében elrendelt, kisebb formátumú szólóakcióról van szó, amit szeretnének „fű alatt, mindenféle parasztlázadástól mentesen” lebonyolítani, mostanra azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a szokványosnak mondott és rutinszerűnek álcázott pénzbehajtási hadművelet hátterében sötét és alantas szándékok is meglapulnak. Ennek kiderítéséhez azonban legelőször-is az úgynevezett indítékot, a motivációs forrást kellett felfedni. Ez pedig azon nyomban előbukkant, amint górcső alá vettük: tulajdonképpen mijük is van az óbecseieknek, mi az, amivel rendelkeznek, és mindezen értékekben mi lehet az, ami szúr(hat)ja valakiknek a szemét.

A nyugdíj-biztosítási járulék fizetésével elmaradt, adóhivatal által „megszólított” földművesek ésszerű magyarázat hiányában jobbára csak találgattak és riogatták egymást. Az üresen tátongó államkassza kényszerű feltöltésének követelményén túl beszéltek arról is, hogy talán máris egy újabb beszolgáltatási hullám elé nézünk, amely során ismét elveszik a magyar gazdáktól a magyar termőföldet. Vagy a tartozás fejében aprópénzért elárverezik, és majd a tartományunkba irányított menekülteknek a kezére játsszák. Esetleg felvásároltatják az arab országokból érkező újsütetű gazdálkodókkal, akik pedig minden körülmények között meg tudják fizetni az értékes termőföldek vételi árát.

Óbecse község határában összesen 40 320 hektár megművelhető föld van – apró területekre szabdalva, a végsőkig fölparcellázva – 6002 személynek a tulajdonában. (Ha arányosan elosztanák, még 7 hektár sem jutna fejenként!) A gazdák között szép számban vannak olyanok, akik csupán fél vagy egy holddal rendelkeznek. Viszont a jogszabályok rájuk is ugyanúgy vonatkoznak, ők is ugyanúgy kötelesek fizetni a különféle járulékokat, mint a több száz hektáros birtokkal rendelkezők. A mini parcellások viszont a vérszegény jövedelmükből – ha egyéb bevételük nincsen – képtelenek fizetni a 90 ezer dináros nyugdíjbiztosítást. Hiába is macerálja őket az adóhivatal újabbnál újabb fölszólításokkal, hiába rémítgeti őket végrehajtókkal. Sőt ők még azoknak a helybeli parasztoknak a szemében is szálkát jelentenek, akik terjeszkedni szeretnének, és akik szíves-örömest fölvásárolnák a kicsik termőföldjeit.

Boja András éveken át volt a községi önkormányzat mezőgazdasági ügyekkel megbízott tanácsosa, aztán pedig megalakította Óbecsén a Gazdakört. Ő azt mondja, hogy ezeket az aprócska termőterülettel rendelkezőket nem is lenne szabad gazdának/gazdálkodónak nevezni, hanem csak földtulajdonosnak. (Logikusnak tűnő érvelés.) Az adótartozások kapcsán pedig a következőket nyilatkozta:

 – Hozzánk eddig még nem jöttek segítséget kérni az emberek, úgy látszik, mindenki próbál egyedül megbirkózni a kirótt adóterhekkel. Ugyanakkor azt sem hallgathatom el, hogy a mi gazdakörünk egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Egységesen kialakított állásfoglalásuk ezért nincs is ebben az ügyben. Annyit viszont tudok, hogy a panasz nem új keletű, a péterrévei gazdák számára már ismerős a községi adóhatóság túlbuzgósága. Ugyanis már 2011-ben is próbálkoztak ilyen erőszakos tartozásbehajtással, csak akkor még szolidabban, visszafogottabban csinálták. Emlékszem pontosan, 35 olyan személy jelentkezett nálunk az önkormányzatban, akit kényszerű adóbehajtással fenyegettek… Lehet az embereket ilyesmivel ijesztgetni, de nem a végtelenségig, előbb-utóbb valamilyen formában rendezni kell a földművesek nyugdíjbiztosítását. Meg kell határozni pontosan, hogy ki köteles fizetni és ki nem. Ugyanúgy az egyes kategóriákat, besorolásokat is, mert az valóban nincs rendjén, hogy a 3 hold földdel rendelkezőtől is ugyanannyi járulékot követelnek, mint a 300 hektáros gazdától. És persze a nyugdíjbiztosítási alap háza táján is elkelne egy kis rendcsinálás. Az én adataim szerint Szerbiában 600 ezernél is több bejegyzett földműves-gazdaság van, viszont a nyugdíjjárulék fizetését csak 41 ezer embertől követelik meg. A többieket nem is próbálják bevonni. Ez pedig óriási igazságtalanság. Első lépésként azonban magán a törvényen szükséges okvetlenül változtatni, hogy átlátható és betart(at)ható legyen, vagyis be kell vinni az egész ügyet a parlamentbe. Fremond Árpád VMSZ-es képviselő ezt most megtette, és hiszem, hogy lesz folytatása is. Ő föltette a kérdést, hogy vajon csak a vajdasági földműveseket fenyegetik kényszerű foglalással az adótartozások miatt, vagy a fővárostól délre esőket is. Erre a várjuk most a választ…

És amíg mi lessük-várjuk a feleletet (azt a feleletet, amit magunktól is, kérdezés nélkül is tudunk), addig az érintettek ugyanúgy mérgelődnek és idegeskednek, mint idáig. Addig a másfél milliós tartozással terhelt Zórád Zoltánék folyton kilincselnek, futkosnak egyik termelőtől, egyik hivataltól a másikig. Szervezkednek, összefogást sürgetnek, kitartásra buzdítják a sorstársaikat. Addig az egészségügyi biztosítás nélkül élő Berkes Károlyt annyira megviseli az eset, hogy ha csak szóba kerül a téma, férfiember létére majdnem elsírja magát. Addig a városi adóhivatal igazgatónője úgy hazudik bele a tévékamerába, hogy a még szeme sem rebben. Nem szégyelli kijelenteni, hogy az adótartozások ügyében még egyetlen panaszos sem járt náluk a hivatalban. Persze… 1130 érintett közül egy sem…

Ki segítsen az eladósodott termelőknek?


A demokrácia természetes hátránya, hogy azok kezét, akik tiszteletben tartják, megköti, s azoknak, akik nem veszik komolyan, mindent megenged.”
(Václav Havel)

Ide s tova egy álló hónapja követem a péterrévei mezőgazdasági termelők magányos viaskodását az óbecsei adóhivatallal. Az első napokban még úgy festett, hogy csupán néhány olyan magyar gazdát akarnak megtanítani kesztyűbe dudálni, akik nyugdíjbiztosítás címén egymillió dinárnál is komolyabb összeggel tartoznak. Őket a törvény erejével próbálták rávenni arra, hogy fizessenek, mert ha nem teszik, akkor érzékeny búcsút vehetnek egy-egy darab szívüknek kedves szántóföldtől vagy gyümölcsöstől. Úgy tűnt, hogy a rigorózus adóbehajtás mintegy 20 helybeli termelőt érint – azzal, hogy négy-öt családnál akkorra már tiszteletüket is tették a foglalók, az orruk alá tartva a pecsétes papírost arról, hogy az adósság fejében melyik (önkényesen kijelölt) parcellájukról lesznek kénytelenek lemondani. Aztán kiderült, hogy Óbecse község területén ezernél is több családot érint ez az adóhalászat, és csak Pecellón 11 háztartásban jelentek meg az úgynevezett zálogosítók.

A néma egyesületnek a tagja sem érti a szavát…

A szorult helyzetben lévő gazdáknak szinte semmilyen érdekvédelmi szervezet nem sietett a segítségükre. Márpedig azon nyomban melléjük kellett volna állnia minden szakmai tömörülésnek – nevezzék magukat paraszt szövetségnek, gazdakörnek, termelők klubjának vagy éppen sertéstenyésztők egyesületének. Az ok rendkívül prózai: az adósoknak igazuk van. Miért fizetnének jó előre egy olyan távoli jövőbeni, fiktív járandóságért, amelynek a folyósítása teljességgel bizonytalan, vagy amelyre valójában nem is tartanak igényt? Aki öregségére nem akar nyugdíjas lenni, az ne legyen az! Miért kellene erre bárkit is kötelezni, kényszeríteni?

Nyílt titok, hogy ebben az országban évtizedek óta zajlik a mezőgazdaság tervszerű kifosztása. A nyáron is, az ősz folyamán is aprópénzért vásároltak fel minden terményt –, és valójában azok fölözik le az élelmiszer-termelésben keletkező nyereséget, akik az előállítás során a végtermékhez hozzá sem nyúlnak, csupáncsak ügyesen kereskednek vele. Eggyel több ok lehetne ez a mostani fékevesztett adóbeszedés arra, hogy a paraszt egyesületek egymással szövetkezve, szervezett módon tiltakozzanak, és végre megálljt parancsoljanak a vajdasági termelők szakadatlan sanyargatásának. Az egyesületek azonban mintha éppen a téli álmukat aludnák, a házuk táján vaskos csend van. Vagy süketet játszanak, vagy valamire várnak.  Vagy maguk is a tájainkon divatos látszatpolitizálást alkalmazzák, és inkább meg sem pisszennek, csak nehogy rájuk süssék a bélyeget, hogy a renitens szófogadatlanokkal, az adófizetést galád módon megtagadókkal cimborálnak. Márpedig a támogatásuk sokat jelentene, erőt adna a bajba került gazdáknak.

Az adóügy magyar ügy is egyben…

Ahogy lapítanak a kényesnek tetsző ügyben a gazda egyesületek, úgy vonakodnak az „elhamarkodott” véleménynyilvánítástól a politikusaink is. Dacára annak, hogy a vajdasági magyar parasztok ügye az bizony kőkemény magyar érdek is. Ha kifizethetetlen, csillagászati adóösszegekkel sújtják az itteni gazdákat, akkor az ellen nem csupán illik, hanem kötelességünk is szót emelni. Méghozzá a politika székházában. Éppen ezért ideje lenne a magyar politikacsinálóknak is előrukkolniuk valamiféle egységes állásfoglalással – nem maradhatnak közömbös, külső szemlélők akkor, amikor a bácskai gazdák jogait állami rendelettel tiporják.

Az érintetteknek most elsősorban villámgyors jogsegélyszolgálatra lenne szükségük, tanácsadásra, közérthető felvilágosításra, hogy pontosan tudják, mit kell tenniük. Hogy elmagyarázzák a számukra, hogy amennyiben nem áll szándékukban kifizetni az adóhivatal által követelt összeget, akkor ne írjanak alá semmit, és minden egyes végzés ellen idejekorán nyújtsanak be fellebbezést. Végső esetben attól sem kellene visszariadniuk, hogy perbe fogják magát az államot, hiszen olyan kicsinyke földterülettel rendelkező személyek is vannak (nem is kevesen) az eszméletlenül magas adóval sújtott péterréveiek között, akiknek valójában nincs is annyi évi bevételük, amennyit most tartozás címén követelnek tőlük. Tehát alapvetően nem is a hanyag adófizetőkkel van baj, hanem magával a nyugdíjbiztosítási rendszerrel. Az pedig nem fog varázsütésre átalakulni. Meg kell változtatni. Indítványozni a mielőbbi módosítását. Ugyanis az óbecseiekhez hasonló (akár több milliós „adóhátralékkal” küszködők mindenütt vannak – Szabadkán is, Zentán is, Topolyán is, Magyarkanizsán is –, csak az ottani adólistákat még nem szellőztették meg. De sorra fognak kerülni ők is, haidőközben nem állítják le ezt a folyamatot.

Hogy az éppen bajban lévő péterréveieknek miért nem segítenek a vezető pártunk igen nagy tudású jogász politikusai, az ép ésszel fölfoghatatlan. Merem remélni, hogy nem a kicsinyes „bosszúvágy” az oka a tétlenségüknek. Hogy nem ily módon akarnak „visszavágni” a különcködő pecellósiaknak, akik a tavalyi választásokkor igencsak „helytelenül” szavaztak. Míg korábban (2008-ban) 1900 szavazatot gyűjtött össze a faluban a Vajdasági Magyar Szövetség, addig 2012-ben  már csak 500-at. A politikus viszont már csak olyan szerzet, aki nem szokta az ilyen fajta hűtlenséget elfelejteni vagy büntetlenül hagyni.

Az adóhivatal folyton csak variál…

A földművesek faramuci módon szabályozott és a lényegét tekintve megoldatlan egészségügyi- és a nyugdíjbiztosítási ügye minálunk évek óta visszatérő téma. Igaz, más-más formában, de újra meg újra fölbukkan. Azt már eddig is láttuk, hogy az állam a különféle trükkök alkalmazásában szinte kifogyhatatlan. A két kötelezettséget hol összekapcsolja, hol meg különválasztja – attól függően, hogy mikor mi felel meg éppen a számára. Volt már példa arra is, hogy az egyszerű földi halandó csak akkor kaphatott érvényes betegkönyvet, ha az összes létező tartozását a legutolsó krajcárig kifizette. (Az adósságok listája pedig eléggé változatos volt, szerepelt rajta örökösödési adó, vízlecsapolási illeték, helyi járulék, ingatlanra kivetett adó stb.) Máskor meg nem regisztrálhatta például a járműveit, a mezőgépeit mindaddig, amíg az adósságnak az utolsó morzsikáját is nem tisztázta. Két évvel ezelőtt még az volt az első számú alapelv, hogy aki hitelesített betegkönyvet akar, annak ne legyen semmiféle tartozása (adtak is róla egy hétrőfös kivonatot), idén viszont már újra elkülönítették az egészségügyi- meg a nyugdíjbiztosítás járulékot. Folyton divatoznak. Nehogy a jámbor adófizetők megszokjanak egy jól bejáródott rezsimet, nehogy túl kiszámíthatóvá és átláthatóvá váljon az adóhivatal működése, ezért időről időre alaposan össze kell barmolni az egészet.

Ez a mostani Szerbia már távolról sem az az ország, amelyben éltünk például a legendás 80-as években. Igaz, akkor sem nevezhettük éppen jogállamnak, de legalább volt valamiféle megnyugtató jogbiztonság. Mára viszont az emberek elveszítették a biztonságérzetüket, nem mernek előre tervezni, mert minden-minden kiszámíthatatlan. Ez a végsőkig eladósodott ország nem tudja szavatolni azt, hogy a jövőben is folyamatos lesz a bérek és a nyugdíjak folyósítása, és hogy biztosan nem fog összeomlani az egészségügyi rendszere… Csak egyetlen dolgot tud ígérni (az viszont fenyegetésnek hangzik), azt, hogy továbbra is szigorítja az adókivetést.
Szabó Angéla


Szociális kategória lett a paraszt is...

2013. november 29., péntek

Ideje volt: kiengedték az "új" temerini fiúkat



Ma értesültem a 2012. október 22-e óta súlyos etnikai jellegű bűncselekmény gyanújával előzetes letartóztatásban tartott hét délvidéki fiatal szüleitől arról az örömhírről, hogy a szabadkai börtönből mind a hét fiatalt szabadlábra helyezték, megszüntették előzetes letartóztatásukat.

Különös örömmel tölt el az, hogy az elmúlt hetekben kifejtett határozott nemzetközi fellépés (figyelemfelhívó akciók, tüntetés, közmeghallgatás az EurópaTanácsban, illetve az Európai Parlamentben, továbbá a róluk készített dokumentumfilm bemutatója Budapesten és Strasbourgban) jelentős mértékben hozzájárulhatott a fiatalok szabadulásához.

Az elmúlt hetekben valóban minden követ megmozgattunk annak érdekében, hogy szabadlábon védekezhessenek ebben a magyarellenes koncepciós perben, melynek kiváltó oka egy tavaly októberi esemény volt, minek során a magyar fiatalokra egy kocsmai verekedés során közel harminc szerb támadt, majdnem megölték őket, alig tudtak elmenekülni, és mégis ellenük indult büntetőeljárás, csak őket helyezték előzetes letartóztatásba. A támadó szerbek közül csupán 1 fő ellen indult büntetőeljárás, de ő is szabadlábon védekezik.

Különös egybeesés, hogy éppen holnap tartjuk Temerinben az Áldozatból bűnös c. dokumentumfilm - amely éppen az ő hányattatásukat, meghurcoltatásukat mutatja be -, illetve Bozóki Antal ügyvéd, az Árgus Egyesület vezetője által nemrégiben kiadott A magyar közösség Szerbiában c. könyv bemutatóját.
A fiatalok kiszabadulása miatt a rendezvény egészen más töltést kaphat így, hiszen ők is részt vehetnek ezen a rendezvényen szüleikkel, ügyvédeikkel együtt.

Nagyon remélem, hogy ebből az esetből is mindenki számára világos és egyértelmű: eredményt csak úgy lehet elérni - akár a jogvédelem, akár a nemzetpolitika területén -, ha határozott és kemény nyomás alá helyezzük a törvények és az önrendelkezési jog kikényszerítése érdekében a szerb hatóságokat. Meg nem erősített hírek szerint az előzetes megszüntetéséhez a szerb hatóságok "fentről kaptak jelzést".
A fiatalok esetéről Tomiszlav Nikolics szerb elnök közvetlen, illetve a korábbi szerb elnök Borisz Tadics is részletes tájékoztatást kapott tőlem.

Köszönet és elismerés a nehéz helyzetben kitartó szülőknek, a védőknek, illetve minden jóakaratú embernek, aki ennek az akciónak a sikerét előmozdította, melynek a végcélja, hogy a fiatalok a súlyos vádak alól visszavonhatatlanul mentesüljenek.

Meggyőződésem szerint ezt a hírt úgy is lehet értékelni, hogy Szerbia jelét mutatta annak, miszerint hajlandó és kész érdemi lépéseket a magyar közösség sorsának rendezése érdekében.

2013, november 28

Dr. Gaudi-Nagy Tamás
A film előzetese itt érhető el:



2013. november 28., csütörtök

Szabadon engedték az "új temerini fiúkat"



Ma 14:00 órakor szabadon engedték az "új temerini fiúk" néven elhíresült hét fiatalembert, akiket egy temerini incidens után zártak előzetes fogságba, ahol már egy éve raboskodtak. Annak ellenére, hogy ők riasztották a helyszínre a rendőrséget, miután sörös üvegekkel és láncokkal bántalmazták őket.

Az egy éve fogságban tartott fiatalok között voltak olyanok is, akik a helyszínen sem tartózkodtak a verekedés idején.

A fiúk közül van aki már haza érkezett családjához és van akiért még most indultak el szülei/ismerősei Szabadkára, ahová az újvidéki börtönből szállították át őket néhány hónappal ezelőtt.

A raboskodó fiatalok ellen alkalmazott jogtalanságok ellen több délvidéki és anyaországi párt és civil szervezet is felemelte a hangját. Az esetüket nemrégiben Strasbourgban és Brüsszelben is ismertették az Európai Unió képviselőivel. A fiatalok törvénytelen fogva tartásáról készült, Áldozatból bűnös címet viselő dokumentum filmet pedig éppen holnap mutatják majd be Temerinben.

Délhír portál


ALKOTMÁNYJOGI PANASZ
Döntsön az Alkotmánybíróság!


A 2012. október 22-én letartóztatott Koperec Csongor temerini és Smith Tomas adai fiatal bűnügyében az Alkotmánybírósághoz fordultam panasszal.
Mivel a két fiatal előzetes letartóztatásának december 6-ig való meghosszabbításáról szóló végzés jogerősé vált, ezzel a jogorvoslati lehetőségek kimerültek. Így, megteremtődtek a feltételek a szerb alkotmány 170. szakaszában előlátott alkotmányjogi panasz beterjesztésére, miszerint „alkotmányjogi panasz nyújtható be az állami szervek és a közmegbízatással felruházott szervezetek egyedi aktusai és intézkedései ellen, amelyek megszegik vagy megvonják az Alkotmányban szavatolt emberi vagy kisebbségi jogokat és szabadságjogokat, amikor védelmükre már más jogorvoslat nem áll rendelkezésre, vagy ilyen nem is volt előirányozva”.

Koperec Csongor és Smith Tomas, valamint a további öt előzetes letartóztatásban lévő fiatal esetében (akiket más ügyvédek képviselnek) – a véleményem szerint – sérült a szerb Alkotmány
27. szakaszának 1. bekezdésében szavatolt, a szabadságra és a biztonságra való jog („Mindenkit megillet a személyi szabadságára és biztonságára való jog. Szabadságvesztésre csak a törvényben előirányzott okokból és eljárás alapján kerülhet sor.”), 

31. szakaszának 1. bekezdésében a letartóztatás korlátozott idejére vonatkozó jog („A letartóztatás időtartamát a bíróság a szükséges lehető legrövidebb időre szabja meg, figyelembe véve a szabadságfosztás okait.”) és a

32. szakaszának 1. bekezdésében biztosított méltányos ítélkezésre való jog („Mindenkit megillet a jog, hogy az ellene folyó eljárás megindításának okául szolgáló gyanú megalapozottságáról, valamint az ellene felhozott vádakról független, pártatlan és törvénnyel megalakított bíróság igazságosan és elfogadható határidőben, nyilvánosan tárgyaljon és jogairól és kötelességeiről döntést hozzon.”).

A szerb Alkotmánybíróságnak létezik két 2013. évi döntése (Zvonimir Nikezić és Miroslav Mišković ügyében), miszerint „sérült a vádlott alkotmányos joga, hogy a letartóztatás korlátozott ideig tartson”. (Mindketten rövidebb ideig voltak börtönben, mint a magyar fiatalok.)

Erre a két ítéletre is hivatkozva, kértem, hogy az Alkotmánybíróság fogadja el az alkotmányjogi panaszt, állapítsa meg, hogy jogsérelem történt és az elszenvedett sérelmek miatt ítéljen meg anyagi kárpótlást védenceimnek. 


Újvidék, 2013. november 27.

Mgr. Bozóki Antal,

Koperec Csongor és Smith Tomas védőügyvédje

2013. november 26., kedd

Az élet folyama




Az évek lassacskán kikúsznak mellőled
Nem vagy már oly fontos, mint azt egykor hitted.
A fürgeség megbotlott, késik érkezésed
Eltűnődsz a múlton, s szellemed idézed.
Várnál kihívásra, mi elérhetetlen,
Gazdag múltat képzelsz, közben jövőd csökken.
Csodát nem remélsz már, csak szükséged figyeled,
Ha vágysz valami szépre, aligha érkezhet.
Sietnél, de nem megy, lépésed lelassul,
Lelkedben a gyermek könnyedsége lanyhul,
Nem vonnak díszletet időszárnyaidon,
De ne szundíts, ne ébredj hervadt mosolyokon!
Valaha szétszórtad szíved minden kincsét
Most jelened cibálja győzelmek emlékét.
A világban s időben menned kell előre
Céltudatod legyen árnyak legyőzője!

(GS 20131126)  

Dr. Gundy Sarolta

Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék