2013. január 12., szombat

Oh man! Ez ÓMEN?



Ómen! Ámen!

Kérdezhetném most joggal, ha történetesen babonás lennék. De nem vagyok az. Csupán az egészséges kétkedésem és az öröklött bizalmatlanságom súgja nekem, hogy mégis valami ilyesmiről van szó. Merthogy puszta véletlen mégsem lehet.

Többféle bírósági forrásból származó értesülés szerint igaz a hihetlenül hangzó hír. Még akkor is, ha tudjuk: színtiszta véletlen mégsem lehet az, hogy a „második temerini fiúk“ zűrzavaros, túlpolitizált nemzetiségi ügyében is éppen az a Zdenka Stakić nevű bírónő vezesse majd a már csak egy karnyújtásnyira lévő bírósági tárgyalást, és ítélkezzen felettük, aki 2005-ben az öt temerini magyar fiatalt a döbbenetes, összesen 61 évnyi börtönbüntetésre kárhoztatta. Márpedig nagyon úgy fest, hogy a sors ismétli önmagát: a kísértet visszatér az éjsötét múltból. Hogy újabb áldozatokat szerezzen. Hogy újabb vajdasági magyar fiatalokat juttasson börtönbe – előre megfontolt szándékkal, kohol vádak és elnagyolt vizsgálati eljárás alapján. Mindezzel pedig csupán egyetlen célja lehet a krónikus (és immáron gyógyíthatatlannak tűnő) hungarofóbiában szenvedő szerb társadalomnak: mégpedig az, hogy soha meg nem szűnő rettegésben tartsa a délvidéki magyarokat.

Mi tagadás: Stakić asszonyság derekasan megdolgozott az itteni magyarság körében szerzett dicstelen hírnevéért. Hosszú időre beírta magát a felejthetetlenek lajstromkönyvébe. Már-már lehetne is vele riogatni a potenciális magyar bűnelkövetőket. Ténykedésének esetleg még komolyabb bűnvisszatartó ereje is lehetne, ha azt meggyőző módon, hatásosan prezentálnánk. Amikor megkérdeztem a nemrégiben szabadult Horváth Árpád édesapjától, Tibortól, hogy hogyan maradt meg emlékezetében az a bírónő, akinek az ítélete nyomán a fia nyolc és fél évet töltött börtönben, a következőt válaszolta: -- Amit én elmondhatok arról a nőszemélyről, az nem sok jó. Már eleve rosszul kezdődött. Amikor bezárták a fiúkat, hetente látogattuk őket. Minden szerdán mentünk hozzájuk. Ez pedig nagyon szúrta a hölgynek a szemét. Szóvá is tette, hogy: „Mit képzelünk mi? Miért jövünk ide minden héten? Elvégre ez nem szálloda, hanem börtön!”  Én erre csak annyit feleltem illemtudóan, hogy nagyon fiatalok a gyerekeink, muszáj képviselnünk, támogatnunk őket. Ezután az következett, hogy egyszerűen megvonta tőlem a láthatás jogát. Hiába jelentem meg szerdánként, nem kaptam meg az írásbeli engedélyét a látogatásra. Csak akkor egyezett bele, amikor látta, hogy engem nem tud lerázni.  Ugyanígy a tárgyalás első napja is emlékezetes marad a számomra. Apámmal és a Máriás szülőkkel együtt ültem be a tárgyalóterembe. Az eljárás azonban nem zajlott zökkenőmentesen, mert a sértett édesanyja a hangos beszólásaival (például: „Minden magyar bűnöző!”) többször is félbe szakította a tárgyalást. Annak pedig az lett a következménye, hogy Zdenka Stakić zártkörű tárgyalást rendelt el.  Bennünket, hozzátartozókat és a sajtó képviselőit is kitessékelték a tárgyalóteremből. Így a nyilvánosság teljes kizárásával zajlott minden. Nem is volt ebben semmi meglepő, mert tulajdonképpen ez volt a cél. Ezt akarták elérni. Négy napon át zajlott a tárgyalás. Annak ellenére, hogy nem engedtek be bennünket, mindvégig ott voltunk, kint ácsorogtunk. Láttuk, amint a fiainkat hozzák, viszik. Bilincsben elvezetik. És egy szót sem szólhattunk hozzájuk. Csak a szemünkkel intettünk egymásnak. Utána már csak az ítélethirdetés napján találkoztunk a bírónővel. Akkor jelen lehettünk. Ő akkor sem hazudtolta meg önmagát. A szerb történelemből vett példával illusztrálta, próbálta meg alátámasztani a 61 éves börtönbüntetés kiszabásának jogosságát. Azt mondta, hogy csak a törökök uralkodása idején esett meg ilyen kegyetlenség a szerbséggel. Amikor karóba húzták őket. Persze olyan is volt, aki még ezt az ítéletet is túl enyhének tartotta, és fejenkénti kereken negyven év börtön kiszabását követelte a fiainknak. Nekünk ezt mind túl kellett élni. A soron következő éveket elviselni…

Aztán valami történt. Ugyanis 2007 őszén az akkori szerbiai igazságügyi-miniszter, Dušan Petrović négy újvidéki bíró leváltását kezdeményezte. Petar Mohan, Snježana Matijević, Tatjana Šunjka mellett Zdenka Stakićét is. Azzal a megindoklással, hogy szándékosan elfektették az egyik pedofil pravoszláv szerzetesnek az ügyét. El is távolították őket a bíróságról. Tavaly ősszel viszont (a Szerbiai Alkotmánybíróság határozatára) visszahelyezték őket a hivatalukba. Így került a hírhedt Zdenka Stakić ismét az Újvidéki Felső Bíróságra, és így lett az ott működő öt büntetőtanács egyikének a vezetője. Október 12-én ünnepi díszüléssel emlékeztek meg dicső visszatéréséről. Egy héttel később pedig bekövetkezett az, amit a „második temerini fiúk” történeteként ismerünk…

– Szeretném eloszlatni azt a nézetet, hogy ennek a bírónőnek az újabb temerini ügyben való angazsálása egyszerűen csak a véletlen műve. Ahogyan abban is biztos vagyok, és ezért ki is merem jelenteni, hogy most egy újabb koncepciós pernek vagyunk a részesei. Persze, nem mi, öten, hanem az újabb fiatalok. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy majd úgy intézik, hogy a „hetek” esetében is a nyilvánosság kizárásával történjen a tárgyalás, és megint egy elfogultságról, túlkapásról tanúskodó szigorú ítélet születik. Hacsak sürgősen nem tesznek valamit az ügyben érintettek -- ellenlépésként.  Ha nem tiltakoznak, ha azonnal nem emelnek kifogást a kirendelt bírónővel szemben, ha nem kérdőjelezik meg az ő „tárgyilagosságon” alapuló ítélethozatalát, akkor már most felkészülhetnek a legrosszabbra. Akkor egy 5-8 éves raboskodástól senki sem menti meg őket. Nekem ez a véleményem – mondta a nemrégiben szabadult Horváth Árpád.

Társa, barátja, Szakáll Zoltán szintén úgy gondolja, hogy a klisai fogdában lévő hét magyar fiatal a legszigorúbb bírónőt kapta. Így vélekedett:
-- Szeretnénk segíteni ezeknek a bajba jutott fiataloknak. Ők is, a szüleik is okuljanak, tanuljanak a mi esetünkből! Ne kövessék el ugyanazokat a hibákat, amiket járatlanságunk, tudatlanságunk okán mi elkövettünk! Fogjanak össze, és kérjék, követeljék a tárgyalás lefolytatására kijelölt bírónő lecserélését! Sőt ahhoz is joguk van, hogy az eljárást az anyanyelvükön, magyarul vezessék le. Amennyiben az számukra inkább megfelel.

A nyolc és fél évvel ezelőtt 15 évre elítélt és ma is a börtönben raboskodó Máriás István édesapja, István szerint a hatalomnak ez a kísérlete gyászos visszatérés a múltba.
Azt tapasztaljuk, hogy az igazság hóhérai újra megjelentek a színen. Ugyanaz a temerini rendőrparancsnok juttatta mindkét csoport magyar fiatalt a börtönbe, ugyanaz a bírónő fog ítélkezni felettük, és megfélemlítésük, megbüntetésük, ügyük megint az egész vajdasági magyarság ellen irányul. Remélem, hogy ezúttal Hrbolja Joakim, fővádló nem lesz jelen a tárgyaláson. Mert ő minden magyart állatnak tart. Akkor is, ha a magyar anyák fiúkat és lányokat szülnek, nem pedig állatot. Ha a kirótt büntetés megint elrettentően drasztikus lesz, akkor végérvényesen ki fog derülni, hogy valójában kinek is kéne a vádlottak padján ülnie. Akkor bebizonyosodik, hogy maga Zdenka Stakić a nacionalista és a fajgyűlölő. Tehát őt kellene elítélni. A hóhérok a régiek, csak a vádlottak újak. Ezért azt kérem, hogy emeljük fel szavunkat, és álljunk a bajba jutott fiatalok mellé. Ne hagyjuk őket is elveszni! Ne ismétlődjön meg a múlt!

Mit lehet mindehhez még hozzáfűzni? Talán csak annyit érdemes, hogy a jelenleg érvényes jogszabályok az ország minden állampolgárára egyformán kell, hogy vonatkozzanak. Nemzetiségi, faji, vallási hovatartozástól függetlenül. Így a Szerbiában élő magyarokra is. Kivétel nélkül.  Akkor is, ha a saját hazájukban, a saját szülőföldjükön nem szeretik őket. Csupáncsak fogcsikorgatva megtűrik. Nekik is joguk van arra, hogy bírósági ügyeikben pártatlan, tárgyilagos, elfogultságtól mentes ítéletek szülessenek. Ezért aztán egy olyan ítélőbíróra bízni a törvénykezést, aki egyszer már tanúbizonyságot tett a vaskos, személyes elfogultságáról, nem csupán elfogadhatatlan és káros, hanem messzemenően etikátlan is. Rossz fényt vet a teljes honi igazságszolgáltatásra. Ha egyáltalán létezik még ilyesmi…

Oh man! Ez valóban ómen.
Akárcsak a költő, Kiss Dénes (e verse miatt börtönbe zárták) intő szavai:

                                              Bitófák nőnek virágok közt,
                                              ha nem merünk, ha hallgatunk!”

Szabó Angéla



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm a megjegyzését!

Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék