2013. november 22., péntek

A világ közepe juhász


Rekecki bácsi, az öreg juhász
-Pósa Károly

Ismerik a régi viccet, ugye?

A nagy hóhér országlása alatt Szibériában beszélget két hadifogoly. Az egyik valami huncut dolgot akar mesélni Sztálinról, mire a másik ijedten lepisszegi: „Csitt! Még a végén elvisznek bennünket miattad!” A másik flegmával kérdezi: „Elvisznek? Innét? Hova?...”

Régóta foglalkoztat a viszonyítási pont kérdése.

A mettől meddig az addig. És - hogy honnét kezdődik: a más. Ki, vagy mi alapján szabja meg az élet, mi számít közelinek, és mi lenne a távoli?

Egyáltalán: meghatározható-e a lent és a fent fogalma? Ha igen, akkor melyik az előnyösebb?

Látom nem értik.

Azt hiszik, ez most hanyatt fekvő filozofálgatás. Pedig nem.

Mindjárt kibontom.

Mert ugye, mi – magyarkanizsai, vagy zentai születésűek – oly sokszor hallottuk már a bennünket zavaró pozicionálást. Budapestről általában leutaznakmindenhová, és a vidéki jelző avíttas mellénykéjét legszívesebben az összes olyan magyarra rágombolnák, aki Káposztásmegyeren túl éli a mindennapjait. Lett légyen szó szegediekről, kassaiakról, székely góbékról, vagy éppen mirólunk. A pesti szemüveg lencséjén keresztül minden lent van. Amiből az következik, hogy ők valának fönt. (Jó nagy szerencse, hogy csak azt hiszik, ám ez egyáltalán nem így van! Megint más lapra tartozik, hogy ugyanők emlegetésekor pedig Bécsben kerülnek elő a szagos csipkekendők, eltakarván a finnyás arcokat. De ne bántsuk a derék fővárosiakat. Pont ilyen hülyén önteltek a belgrádiak is, csak őket az övéik szidják.)
Aki kicsit ismeri a történelmet, az tudja, hogy a város és falu ellentéte csöppet sem új keletű dolog. Pláne nem pusztán magyar betegség.

A flaszterról nézve előszeretettel címkézik a másikat gumicsizmásnak, maradinak, disznózsír-szagúnak.
Szokás a vidékiességet ajkbiggyesztve emlegetni. A magyarban a provinciális hovatovább egyenlő a tahóval.

Pedig ha tudnák, hogy például a németben a provinziell első értelme egyáltalán nem lenéző értelmű, az angolban pedig a provincialist egyben lokálpatriótát is jelent. Azt az embert tehát, aki szereti szülőföldjét, városát, faluját, a helyet, ahol él. Ki ne vállalná szívesen, hogy ő maga is így érez?
A mi Magyarkanizsánk pont félúton helyezkedik el Belgrád és Budapest között.
Nekünk – egyre ritkábban ugyan, de – kiváltságos helyzet az, ha leutazhatunk a tengerpartra. Rangot, egyfajta jólétet jelképez. Dehogy pejoratív!
És azt se hallottam még, hogy leutazok Adorjánra, Oromra, vagy netán Zentára.
Ha Újvidékre, vagy Belgrádba szólít a sorsunk, akkor van, hogy le kell menni, de oda is csak úgy, hogy földrajzilag dél felé értjük.

A kisvárosi lét belénk nevelt egy adag szerénységet. Ez igaz. Ötvöződik mindez csipetnyi megilletődöttséggel, ha nagyobb városokban kell eligazodnunk. Még mielőtt valaki harsányan jópofa anekdotákat kezdene mesélni a faluról érkezők elesettségéről, kedves maflaságukról: jó ha megjegyezzük, hogy bármelyik fővárosi világfit egy tanyasi kisgyerek is leiskoláz a jószágok között, vagy a szántóföldi dűlőutakon. Így kerek és kétoldalú az a bizonyos érme.
Mindig lesznek biztos pontok az életünkben.
Viszonyítási alapok. A síkságon nehéz ugyan sarokpontot találni, de az a bizonyos világ közepe nem kell, hogy okvetlenül topográfiai fogalomként határozódjék meg.
Legtöbbször – bizony – bennünk van.
Egy életen keresztül hordozzuk.
Egyre sűrűbben feledkezünk meg erről.
Vajon mi lesz ebből a világból így? Jó vagy rossz?
Mi teszi majd azzá, és olyanná, hogy majdan, ha rólunk akar megemlékezni valaki, akkor úgy emlegessenek, mint most mi, az öreg juhászt, aki Kanizsának délfelé ívelő pereme alatt, a Rétben legeltette nyolcvan éven keresztül a birkáit.

Ahogy Zenta felé suhant velünk az autó, a gyűrött gerincű löszös lankákat elhagyva óhatatlanul is balra néztünk, mert a napfényben ott fürdött mindenkoron az ismerős szárnyék, gyér cserénnyel benőve, háttérben az ültetett nyárfaligettel és úgy köszönt el tőlünk a békének meg a nyugalomnak ez a kis oázisa, hogy otthonról elmenve mindenütt szeletkéjét vittük magunkkal a szülőföldünknek. Ahová tartozunk: a hazának.

Mindez egyetlen ember állhatatosságának volt köszönhető: az öreg birkapásztorénak, aki évtizedeken keresztül őrizte a nyáját. És tudjuk, ma már egyre többen tudjuk, hogy mást is őrzött ott minekünk, ami sokkal többet ért akár ezer bégető juhocskánál is.
Bennünket óvott. Megvigyázta a vágyainkat és a tisztaságot, hogy az embertelenség idején se haljon meg minden.

Maradjon a nyáj. Hogy a szemünkből még most is valaki visszanézzen.

Pósa Károly


"Karcsi te megírtad és megrajzoltad őt, én csak lefényképeztem. Őrzöm a képet. A tatáét, mert mindenki csak így hívta. Aztán a tatát is kifigyelték a gazemberek, eljöttek hozzá. Éjjel jöttek, megfenyegették, majd megkötözték, kivitték a kanális partjára, állatait felpakolták, az öreget vergődni hagyták, és a mocskok tovább álltak. Gyermekei ápolgatták és a tata felépült. De már nem volt a régi. Nem értette, miként került át az ő igaz világából ebbe a gaz világba. Hiszen soha, még a nyájának sem ártott. Egy év elteltével eltemettük őt. Más tájról jött csőcselékek gyilkolták meg a lelkét. Erről sem beszéltünk eddig még soha, pedig oly közel lakunk egymáshoz... Rohanunk!"

Müller Éva


"Kerestem a Magyar Szó vonatkozó cikkét, amikor írtam, hogy hozzábiggyesszem, akkor egészen másra hegyeztem volna ki a mondandót, de se a google-n se az online változat archívumán keresztül nem sikerült rálelnem. Persze, emlékszem az esetre."

Pósa Károly


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm a megjegyzését!

Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék