2013. május 11., szombat

A Duna vallomása




Megtudtam, hogy titkokat rejteget
A mi Dunánk, ez a vén róka,
Mikről talán sohase álmodott
Az ősi barlang-tüzek óta
Ez a közönyös Európa.

Megloptam a vén Iszter titkait,
Titkait az árnyas Dunának.
Magyar földön ravasz a vén kujon,
Hisz látott ő búsabb csodákat,
De akkor pletyka-kedve támadt.

Vallott nekem, nem is tudom, mikor:
Tavasz volt és ő csacska-részeg.
Táncolt, dalolt, kurjongatott, mesélt,
Budapestre fitymálva nézett
S gúnyos nótákat fütyörészett.

Talán Szent Margit híres szigetén
Állott velem részegen szóba.
(Ma is félve kalimpál a szivem
S hajh, már régen késik e nóta.
Ugy-e Iszter, vén folyam-róka?)

Nagy-komoly lett akkor a vén Duna.
Torkán hűlt vad, tavaszi kedve.
Olyan volt, mint egy iszákos zseni.
Alig mert nézni a szemembe
S én vallattam keményen, egyre.


"No, vén korhely, láttál egy-két csodát,
Mióta ezt a tájat mossa
Sápadt vized, árnyas, szörnyü vized,
Mely az öreg árnyakat hozza.
Gyónjál nekem, vén falurossza."

"Mindig ilyen bal volt itt a világ?
Eredendő bűn, lanyha vétek,
Hideglelős vergődés, könny, aszály?
A Duna-parton sohse éltek
Boldog, erős, kacagó népek?"

S halk mormolással kezdte a mesét
A vén Duna. Igaz az átok,
Mit már sokan sejtünk, óh, mind igaz:
Mióta ő zúgva kivágott,
Boldog népet itt sohse látott.

A Duna-táj bús villámháritó,
Fél-emberek, fél-nemzetecskék
Számára készült szégyen-kaloda.
Ahol a szárnyakat lenyesték
S ahol halottasak az esték.

"Sohse lesz másként, így rendeltetett",
Mormolta a vén Duna habja.
S boldogtalan kis országok között
Kinyújtózott a vén mihaszna.
És elrohant tőlem kacagva.

Ady Endre


In memoriam Kokos László

2013. május 8., szerda

Magyar nyelven folytatódik a tárgyalás




„Temerini hetek”


Az újvidéki Felső Bíróság Büntető Tanácsa, Zdenka Stakić bíró elnökletével, a még tavaly október 22-én letartóztatott és az óta is börtönben lévő hét adai, óbecsei és temerini magyar fiú ügyében, a mai napon megtartott tárgyaláson végzést hozott, amellyel „a büntető eljárás nyelvének a magyar nyelvet határozta meg”
  
A tanács megállapította, a vádlottak fel lettek világosítva arról is, hogy az általuk egyszer kiválasztott nyelvet, „a büntető eljárás további szakaszában nem lehet megváltoztatni”. (Emlékeztetőül: Az ügyész mind a hét fiatalembert nemzeti, faji, vallási gyűlöletet vagy türelmetlenség kiváltásával, illetve szításával vádolja, amely bűncselekmény miatt egytől nyolc évig terjedő börtönbüntetés szabható ki).

A bíróság már korábban – az ügyvédek követelésre – a vádlottakkal ismertette, hogy (a Büntetőeljárási törvény / Be tv 9 szakasza alapján) joguk van a bírósági eljárás magyar nyelven való lefolytatására, tekintettel arra, hogy Újvidéken a magyar nyelv is hivatalos használatban van. A tárgyaláson jelen lévő vádlottak közül hatan úgy nyilatkoztak, „élni kívánnak törvény adta jogukkal, hogy az ellenük folyó ítélkezés magyar nyelven történjen”. Egy vádlott azt mondta, „neki mindegy, milyen nyelvű lesz az eljárás”.

A vádlottak, a védőügyvédek és a (vádat képviselő) újvidéki Felsőfokú Ügyészség ügyész-helyettese – a Be tv 398. szakaszának rendelkezésével összhangban – lemondtak az eljáró tanács végzése elleni fellebbezési jogukról, miáltal az azonnal jogerőre emelkedett. Így a főtárgyalás érdemi megkezdésére valójában sor sem került.   

Az ügy összes iratait most a büntető tanács továbbítja az ugyancsak újvidéki székhelyű Fellebbviteli Bírósághoz, hogy „az – a Be tv 35. szakasza alapján – eldöntse melyik másik területileg illetékes bíróság fogja magyar nyelven lefolytatni az eljárást”.  

Újvidék, 2013. május 8.
Mgr. Bozóki Antal,

Koperec Csongor és Smith Tomas védőügyvédje

A tövismadár legendája...és az ember tövismadársága



Photo: artflakes.com

A minap a tövismadár jutott az eszembe, aztán pedig az, hogy milyen jó nem tövismadárnak lenni és nem csak egyszer dalolni az életben. Mert dalolni sokszor kell, és főleg nem csak magunkban dúdolni, hogy azt senki meg ne hallja...
„A mondabeli tövismadár csak egyetlenegyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a föld bármilyen más teremtménye...

Egyetlen csodálatos dal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul, őt hallgatja, és Isten mosolyog az égben. Mert a legeslegjobbnak - mindig fájdalom az ára... Legalábbis a monda szerint.

A madár, begyében a tövissel, változhatatlan törvénynek engedelmeskedik; nem tudja, mi űzi-hajtja, hogy fölnyársalja magát, s dalolva haljon meg.

Amikor a tövis beléhatol, még nem tudja, hogy a halál közeledik, csak dalol, dalol, amíg csak annyi élet van benne, hogy egyetlen hangot kiadjon.

De mi, amikor a tövisre fölnyársaljuk magunkat, mi tudjuk. Mi értjük. És mégis, mégis megtesszük. Mégis megtesszük.

(Colleen McCullough: Tövismadarak)

Vajon az ember hányszor lesz élete során a legenda-beli tövismadár? Hányszor hal dallal halált, úgy, miként a tövismadár? Hiszen sokszor gabalyodunk tövisek közé, kicsi tüskék parányi szurkálása és nagy ágas-bogak homlokot markoló Krisztus koszorúi, lándzsával vert deresei közé, mert tövisek és vasszegek között halad az életünk. Eközben dalolunk és sebesülünk, dacolunk a tövisekkel és dacolunk a sebekkel. És nincs előre megfontolt szándékkal dalolandó gyönyörűséges ének, halálba vezető megtisztító mindössze egyetlen ének. Sokszor csak éppen annyi hang fakad, amennyi néha a torkunkból kiszakad, akár egy mély öblös-hangú, akár egy leheletnyi felszíni sóhajjal. No meg néha fals szólamú felhangokkal. Leginkább azonban csak az el nem énekelt dalaink serkennek ki belőlünk némán és láthatatlanul, és csakis kizárólag a gondolatainkban. Félünk, rettegünk kimondón dalolni őket, mert azt hisszük, hogyha a legszebb hangon is osztjuk meg a másikkal, akkor e kánonba belepusztulunk úgy, mint a tövismadár. És maradunk némák, csendesek, a hangtalan gondolat-bilincsekbe kattant, zárt hangok.

Aztán ahogy idősödünk, egyre inkább óvatoskodunk belebotlani a halált hozó tövisekbe, ami így természetes. Gondosan már ki is kerüljük őket a tapasztalat-lépcsőkön, de a veszélykerülést némán, magunkban nyugtázzuk, és nem éneklünk győzelmi dalt sem. Pedig milyen szerencsependülésre serkenhetnének a tapasztalatlan fészeklakók! Nem fakadunk örömünkben még parányi füttyentésre sem. Mert belénk ivódott az ösztön, hogy az a valami ott, azzal a sok tüskével bizony fájdalmat tud okozni, és ha nem vigyázunk még halálra is sebezhet nem csak bennünket, de másokat is….

Az elillanó tövis-övezte utakon egyszer csak rádöbbenünk: dalolni kellett volna! Kiénekelni egymás felé azt, ami a szívünkben van! Nem sóhajtani, falsul sem kiabálni, nem a gondolatokba visszagyömöszölni az érzelmi kapcsolatrendszerek partitúráját, hanem dalolni tiszta hangon, egyik a másik felé, még akkor is, ha a vélt tövis felnyársalni készülne bennünket.

De úgysem teszi, mert emberből vagyunk.

Lágyan, vagy ércesen, de énekeljük ki magunkból a kibuggyanni kívánkozó gondolatokat, méghozzá egymás felé nézve és sokszor! Ne maradjon magunkban dalolatlan néma ének soha, amit senki sem képes meghallani. Nyissuk ki egymás felé a lélekregisztereket, szárnyaljon belőlünk milliónyi madárdal, hiszen emberek vagyunk és nem tövismadarak kik csak egyetlen egyszer dalolnak a halálukba zuhanó mélység lehanyatló útján.

(GS, 20130508)
Dr. Gundy Sarolta


2013. május 7., kedd

A csókai móka




Ismerősöm egy igencsak érdekes képpel lepett meg az "össznépi lavórban". Tudjuk egy kép ezer szónál is több információt hordoz magában. Neki is láttam tüstént, hogy megleljem az ezer egy csókai éjszaka / nappal történetét...

Bár a kép magáért  beszél, de menjünk sorjában! Én először az üres gólyafészket vettem észre, amely a magtár kéményén árválkodik éppen a kép középpontja tájékán, immáron a sokadalom háta mögött. Véletlenek nincsenek, a sokadalom hátat fordít a jövőnek, nem először és nem utóljára... 

Az üres fészek...

A természet jelzi a változásokat és az ott élők hozzáállását annak megóvásában és megőrzésében, avagy a pusztításában. Csókán már túl sok az üres fészek...és némelyik le is dőlt...A gólya is akkor kelepel boldogan, amikor alant dolgos kezek szorgoskodnak. A gólya nem szereti a zajt, lármát, mert elvonja a figyelmét a fészekrakástól és ez a folyamat hosszadalmassá válik el is hadja fészkét, viszi fiókáit a jobb világ felé! Oda ahol kevesebb a vérszomjas morgó farkas, tyúkolt látogató róka, meg a szarka, amelynek ékes a csőre és más érteke után ragadós a karma...,csókát már nem emlékszem mikor láttam utóljára Csókán, már ő is elhagyta nevéről elnevezett falucskát, csóka nélkül Csóka, mit sem ér már...kár-kár...

A folyamat immáron hosszadalmassá vált. A gólyát nem érdekli a mellébeszélés, a -tik, a -mink, az -ők, a -mások...mondhatnám keserűséggel, jól teszi, szép a kárpát medence és van ahol szívesen várják, elvárják még a gólyát. Ott még a tűzfalon is megőrőkítették az építők, hogy a házba került ifjú pár minél előbb gyarapodjon...Ők mások...mi meg furcsák vagyunk...


A sokadalom egyetlen egy hölgy nélkül, amit másodszorra szúrtam ki, így is maradt még 998 részlet. Fiússá sikeredett a sokadalom, jól van ez így? Szerintem nem, mert a kép egy picinykét rúttá válik a szebbik nem távolléte miatt, nincs aki tündököljön rajta, mint a Jézust karján tartó Mária...

Anyák nélkül nem sokra megyünk, pedig a sokadalom a jövőt építené és magyar is a sokadalom, úgy választások tájékán. Gyermekek nélkül a jövő az múltá épül. Az üres fészekbe nem kerülhet gólya fióka!

Ismerősömtől megkérdeztem, hogy valójában mire is kellene felfigyelnem?  

-Nem látod? Kérdésre kérdéssel válaszolt. 

-A zsászló...

-A zsászló!

-Jó látom már! Oroszország új lobogója, na és?

-Rendben, akkor mi benne az a három csillag? Kérdőre vont!

-Mi lenne? Oroszország legjelentősebb történelmi figuráit jelképezi! Sztálint, Gorbacsovot és Putyint!

-Ne viccelj már, tudod mire gondolok!

-Ja a "báb" Vajdaság Autonóm Tartomány ferdített zászlajára gondolsz?

-Igen, arra!

-No de ki előtt van a ferdített zászló?

-A tartományi képviselő testület elnöke előtt!

-Igen, szégyen, hogy nem vették észre...

-Lehet, hogy sok volt a "nyakolaj", vagy a "birka faggyú" és megülte a gyomrukat...

-Erre nincs magyarázat!

-Már hogy is ne lenne! Várják az orosz befektetőket húsgyár ügyben!

-Akkor meg vegyenek egy rendes orosz lobogót!!!

(...)


Maradt még 996 részlet, de hagyom, hogy a kép beszéljen az utókornak, mert a kép beszélni tud és sokat is mond, néha többet, mint amit kellene! Immáron is túl sokat mondott, de keveset üzent. Pediglen az üzenet visz át bennünket a jelen nehézségein az jövő ködképébe. 

Egyet, azért a végére eleresztek maradva jó szokásomhoz, úgy foci zsargonnal, mert "első" emberünk ezzel "poénkodik" lépten-nyomon. A fociban is vannak csalások, bundázások, leselkedők, kézzel gólt szerzők. A nézők döntik el, hogy elfogadják, hogy szemük előtt lopják meg őket, avagy nem és a következő mérkőzésen üres marad a lelátó... 

Csókán nemcsak a csecsemőnek minden vicc új, nos ide ez kell! Ki mit szakít, azt szagulja...

Egészségünkre!

Margit Zoltán


2013. május 5., vasárnap

A 13 évre leítélt




Illés Zsolt, a 13 évre elítélt „temerini fiú“:
„EZ AZ ÉV SORSDÖNTŐ LESZ A SZÁMOMRA!“

A szerb nemzetiségű újvidéki drogárus bántalmazásáért összesen 61 évnyi börtönbüntetés letöltésére kárhoztatott öt magyar „temerini fiú“ ügye mindmáig befejezetlen és lezáratlan. Állítom ezt annak tudatában és annak dacára, hogy bűnperükben az újvidéki bíróság még 2005-ben jogerős ítéletet hozott, és a magyar elkövetőket (óriási médiahisztéria kíséretében) rács mögé juttatták. A tavalyi év végén ketten közülük kiszabadultak. Illés Zsolt, Máriás István és Uracs József számára azonban tovább folytatódik a rabélet.

Ötük közül talán a 13 évre bezárt Illés Zsoltot viseli meg leginkább a fogság. Az alig 160 centiméter magas, csontsovány férfi nemrégiben lett 34 éves. A szülei már nem élnek, egyetlen testvérbátyjával viszont nem tartja a kapcsolatot. Kettejük köteléke az elmúlt években lazult meg. Éppen akkor, amikor Zsoltnak igazi pártfogóra és elsősorban a család irányából érkező támogatásra lett volna szüksége. Húgát nevelőszülők iskoláztatták, a 19 éves lány ma is velük él. Amióta Zsolt börtönbe került, nem is látták egymást. A rokonságból csak az egyik nagybátyja látogatja meg évente kétszer-háromszor. Az egykori barátai, osztálytársai teljesen elfeledkeztek róla. Csomagot, pénzt soha nem küldenek, még levelet sem írnak.
Ő viszont nem mehet haza. Az eltelt majdnem 9 év alatt még egyetlen napra, egyetlen órára sem engedték ki. Azóta nem is járt otthon, a szülővárosában. Legfeljebb csak gondolatban. Pedig semmit a világon nem szeretne úgy, mint végre már hazamenni. Akkor is, ha tudja jól, hogy igazából neki már nincsen otthona. Nincsen hová hazatérnie. Nincsen családi ház és szülők sincsenek. Számtalanszor előfordult már, hogy teljesen kilátástalannak, reménytelennek látta a helyzetét, és már a legkegyetlenebb „végső megoldás” gondolata is megfordult a fejében néhányszor. De szerencsére mindig történt valami apró jó, ami erőt adott számára a küzdelem folytatásához. És Illés Zsolt most megint bizakodó. Vár csendben, türelmesen, hisz és reménykedik. Valami miatt úgy érzi, hogy ez az év sors sorsfordító lesz majd az életében. Valaminek történnie kell.

Hosszú idő után most végre közölhetünk egy jó hírt veled kapcsolatban. Mivel az eredetileg kiszabott büntetésed kétharmadát már letöltötted, kérelmezted a szabadlábra helyezésedet. Az eddigi tapasztalataid szerint van-e bármi értelme az esélylatolgatásnak? Egyáltalán milyen feltételei vannak a kedvező elbírálásnak?

Elküldtem a kérelmet az újvidéki bíróságra, de még nem érkezett válasz. Amikor ilyen ügyekben döntenek, több mindent vesznek figyelembe. A legfontosabb szempont talán az, hogy az elítélttel tartja-e a családja a kapcsolatot és az, hogy milyen módon képviselik az ügyét, az érdekeit. Látogatják-e rendszeresen, küldenek-e neki csomagot, tartják-e vele a kapcsolatot telefonon vagy levelezés által? Lényeges az is, hogy a fogva tartott betartja-e a börtönszabályokat, megfelelően végzi-e a munkáját és a nevelői miként értékelik a magaviseletét. Ezt mind-mind felmérik és elemzik. Néha minden apróság számít. Én azt gondolom, hogy semmi olyat nem tettem, amivel megszegtem volna az itteni, belső törvényeket. Sőt. Ellenkezőleg. Néha már úgy érzem, hogy nem is érdemes igyekezni, nincs is értelme annak, hogy az ember minden cselekedetét, minden szavát százszor is megfontolja. Mert az ilyen iparkodást nem minden esetben díjazzák. Mondok egy példát. Amikor hét hosszú hónap után tavaly szeptemberben visszakerültem a belgrádi (Padinska Skela-i) luxusbörtönből ide, a régi helyemre, Sremska Mitrovicára, egyetlen tollvonással megvonták tőlem az addig megszerzett „jogaimat”. Ezért nekem most nem kapnom kellene bármit is, hanem visszakapnom kellene mindazt, amit egyszer már kiharcoltam magamnak, amiért egyszer már megszenvedtem. Hiába kérdeztem rá, semmiféle magyarázatot nem adtak, miért történt ez így. Amióta bent vagyok, több mint három éven át én már folyamatosan dolgoztam az egyik műhelyben -- hatalmas fémlemezeket szabdaltunk fel méretre. Most viszont sehogy sem tudok munkához jutni. Akkor az nagyon jó elfoglaltság volt. Szerettem. Hasznos munkával töltöttem el az időmet, ezért úgy tűnt, hogy gyorsabban múlnak a hetek, a hónapok, és persze kevesebb időm jutott az üresjáratnak számító gondolkodásra. Most viszont hiába kérem, hogy újra szeretnék dolgozni, nincs semmi eredménye. Márpedig ez roppant fontos lenne, mert csak így juthatok majd ki idővel egy olyan helyiségbe, amely nem lesz teljesen zárt. Ott majd érződik a szabadság levegője is. Arra már nagyon vágyom. És aztán idővel talán a városba is kimehetek, ha látogató érkezik hozzám. Így épül egyik dolog a másikra.

Milyen műhelymunkák közül lehet választani?

–  Van lemezvágás, fémmegmunkálás, asztalosműhely meg nyomda is. Ez utóbbiban képeslapokat készítenek vagy levélborítékokat hajtogatnak. Egy-egy ilyen teremben általában öten-hatan dolgoznak, ha viszont meghirdetnek egy szabad munkahelyet, akkor arra harmincan-negyvenen is jelentkeznek. Ezért elég nehéz bejutni. Meg az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy az utóbbi években valóban kevesebb munkalehetőség adódik, mint korábban. Ezekre a pályázatokra rendszerint írásban kell jelentkezni. Épp a napokban voltam beszélgetésen a nevelőmnél, és ő is azt tanácsolta, hogy adjam be a kérelmemet mindenhová, egyszer majdcsak sikerül munkához jutnom.

Az nem számít előnynek, hogy nemrégiben kitanultad az asztalos mesterséget?

–  Kitűnő osztályzatot kaptam a vizsgán, de most nem sok hasznát veszem. Van jól felszerelt műhelyünk, csak éppen a nyersanyagellátás akadozik. Ezért ott is leállt a munka.

Gondolom, a börtönben is érezhető a szegénység…

–  Még csak itt érezhető igazán! Emiatt jutunk mind kevesebb megrendeléshez, munkához. De erről árulkodik az ellátásunk is. A gyenge koszt meg a jéghideg cellák. A múlt hónapban nagyon megfáztam. Bejelentkeztem az orvoshoz, aki megvizsgált, elbeszélgetett velem, de azzal küldött ki a rendelőből, hogy gyógyszert nem tud felírni, mert nincsen. Amíg a tanfolyamra jártam, olyan hideg volt a tanteremben, hogy néha három nadrágot vettem magamra és még akkor is fáztam.

Mi az, ami most tartja benned a reményt?

–  Leginkább a várakozás. Ez éltet. Előbb-utóbb majdcsak választ kapok a bíróságtól a beadványomra. Idegtépő ez, megvisel nagyon, mert hónapokig is eltarthat, mégis bízom abban, hogy kilenc év után végre kedvezően alakulnak a dolgaim. Egy belső hang azt súgja, hogy ez az év sorsdöntő lesz a számomra.

A közel 9 éve börtönben lévő Illés Zsolt számára támogatókra lenne szükség. Az eddigi képviselői – az ugyancsak elítélt Máriás István szülei – a múlt héten lemondtak róla. Ezért kérjük a vajdasági segítőkész embereket, hogy a lehetőségeikhez mérten támogassák Zsoltot: hogy némi pénzt és legalább havonta egyszer élelmiszercsomagot küldhessünk neki.

Szabó Angéla

Szól(t) a rádió...



Élét vesztett tájékoztatás

Ha azt állítom, hogy a Vajdaságban nehéz helyzetben vannak a kisebbségek nyelvén tájékoztató elektronikus médiumok, akkor azzal semmi újat nem mondtam. A közszolgálatiságot teljes egészében felvállaló tájékoztatási eszközöket azonban nem lenne szabad összetéveszteni vagy összemosni a közszolgálati tartalmakat is sugárzó kereskedelmi rádióállomásokkal és tévécsatornákkal, mert azoknak külön szerepük és másfajta feladatuk van. Úgy tűnik, hogy az utóbbi időben a változ(tat)ás szele ezeket is elérte – egyiküknél-másikuknál jó alaposan meghúzták a nadrágszíjat.

Az Újvidéki Rádió egy kiemelt fontosságú és tekintélyes múlttal rendelkező médium. A magyar szerkesztőség munkatársai a legkritikusabb és a legembertelenebb időszakban is képesek voltak hallgatható és élvezhető műsorokat készíteni. Olykor persze nyögve és nyöszörögve az éppen aktuális politikai nyomás és elnyomás kényelmetlen/kellemetlen terhe alatt. A takaréklángra állított és már-már csak vegetáló, meg létszámában is egyre inkább zsugorodó magyar szerkesztőség megérdemelne egy újabb lehetőséget a feltámadásra. A feltámasztásra. Ha másért nem, talán épp amiatt, mert még az életveszélyes gúzsba kötöttség és az igen intenzív negatív káderszelekció sem tudta teljes egészében kilúgozni például a legjelentősebb, a vezető belpolitikai témájú műsorok tartalmát. Legfeljebb csak a sajátságos, egyéni színeit tette fakóvá és a valaha volt fényét megkopottá. Magától értetődően: az újságírói, a szerkesztői fejekbe beépített és (jól hallhatóan) kiválóan működő fékrendszer, az úgynevezett íróasztal mögötti cenzúra „áldásos tevékenységének köszönhetően”. Márpedig nem jó az Újvidéki Rádiót vergődni látni. Éppen ezért -- dacára az elmondottaknak --, nem lenne szabad a teljes kiszolgáltatottság állapotába taszítani. A sorsára hagyni, élve eltemetni meg főleg nem.


Az elmúlt napokban úgy tűnt, hogy a Magyar Nemzeti Tanács (Csipkerózsika módjára) ébredezni kezdett a hosszú szendergéséből, és ha heroikus erőfeszítéseket nem is tett, de legalább beszélni merészelt a dolgozói közösség egynémely, a kezeletlensége miatt mára már idültté vált nyavalyájáról. Minthogy a munkatársak mélyen hallgatnak, legalább megtette ezt helyettük. Az igazi kérdés persze az, hogy valójában milyen sorsot szánnak ennek a szebb napokat is megélt rádiónknak. Engedik-e majd a meglévő, szűkre szabott medencéjében jókedvűen lubickolni is, vagy továbbra is le-lenyomják a fejét a víz alá. A nemrégiben előállt új helyzet -- az egyik megüresedett vezetői poszt – rendezése alighanem majd hamarosan megadja a választ az imént feltett kérdésekre.

Igaz, hogy a magyar szerkesztőség esetében a felelős szerkesztő csak egy a 37 munkatárs közül, mégis sok minden függhet tőle, sok minden múlhat az ő szemléletmódján, hozzáállásán. Nem mellékes tehát, hogy Dani Zoltán eddigi felelős szerkesztőt ki fogja felváltani. Az MNT kit ültet majd a helyére: egy simulékony, szófogadó pártkatonát vagy pedig egy szavahihető, írástudó szakembert? Aztán azért sem mindegy, hogy ki lesz a nemrég leköszönt felelős szerkesztő utóda, mert az Újvidéki Rádiónak maradtak még olyan műsorai, amelyeket mi, többé-kevésbé rendszeres hallgatók, egyszerűen csak féltünk. Féltjük nem kizárólag csak a megszün(tet)éstől, hanem még a puszta átformálástól is.

A már huzamosabb ideje érzékelhető változásokról és a közeljövőben várható fejleményekről Sinkovics Norbert fiatal újságíró, a téma kiváló ismerője fejti ki a véleményét.

Másfél évvel ezelőtt, a Vajdasági magyar médiastratégia (2011-2016) címet viselő dokumentum elfogadásakor még úgy tűnt, hogy a Magyar Nemzeti Tanács szeretne valamiféle társalapítói jogokat szerezni a rádióban is, most viszont ez már nem ilyen egyértelmű.

Azt hiszem, hogy ha valóban a társalapítója akart volna lenni, akkor azt már régen megtette volna. Valami más állhat a dolgok hátterében. Rengeteget töprengtem rajta én is, de még mindig nem látom tisztán a helyzetet. Talán nem mertek durvábban hozzányúlni ehhez a szerkesztőséghez, vagy nem tudtak mit kezdeni vele, ezért húzták-halasztották mindeddig a komolyabb beavatkozást. Mégiscsak egy közszolgálati rádióról van szó.

Az is lehet, hogy ennek a szerkesztőségnek a szándékos leépítése és ellehetetlenítése a valódi cél. A napi gondjaiknak a szőnyeg alá söprése ezt támasztja alá. Például a szakemberhiány, a hat év alatt nem változott javadalmazás, az egyes műsorokba való politikusi belekontárkodás, a több irányból is tapasztalható nyomásgyakorlás meg sanyargatás - és még hosszan lehetne folytatni a felsorolást. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy az MNT szép lassan a szabadkai székhelyű Pannon RTV-t szeretné megtenni a délvidéki elektronikus médiumok kiemelt központjává. (Csak éppen a meglévő gárdával ez aligha fog menni. Ráadásul onnan is folyamatosan szállingóznak el az emberek, mert késnek az elmaradt bérekkel, és egyébként sem fizetik túl a munkatársaikat.) Így tehát a két cél egybevág. Vagy mégsem?

Én imádom az Újvidéki Rádiót. Három és fél éven át voltam ott munkaviszonyban, és előtte már hónapokig bedolgoztam. Számomra egyáltalán nem mellékes, hogy miként alakul a sorsa. Sokat gondolkodtam azon, hogy mit akarnak vele kezdeni. Tagadhatatlan, hogy a tájékoztatás fokozatosan veszíti az élét. Meg az is, hogy az a kis energia, ami még van a szerkesztőségben, lassacskán az is elvész. A kollégák elfásultak, de érezhető a félelem is. Tartanak attól, hogy holnap munka nélkül maradhatnak.

De ha már nyíltan, minden szégyenérzet nélkül kimondjuk, hogy megalkudtunk, és ebbe már réges-régen bele is törődtünk, akkor ezáltal teljes mértékben kiszolgáltatottakká válunk. Akkor mindig akadnak majd olyanok, akik ezzel vissza fognak élni. Mi lesz ennek a vége? Dróton rángatott vagy távirányítóval működtetett újságírás? Már így is nagyon mélyre süllyedtünk szakmailag is, erkölcsileg is.

– Való igaz, hogy mélyen vagyunk. Innen már nem lesz könnyű visszakapaszkodni. Ezt rendkívül fontosnak tartom leszögezni: Szerbiában soha nem létezett szabad sajtó. Csak mindig akadt néhány szabad újságíró. A média szabadságát még ezután kell megteremtenünk. Mivel nem fogják tálcán kínálni, nekünk magunknak kell kiharcolnunk. (Mégpedig azért, mert most sokkal inkább szükségünk van a társadalomkritikára, mint eddig bármikor.) Persze ez egy hosszú folyamat, nem megy egyik napról a másikra. És roppant nehéz. De én nem azt tanultam az újságírásban, hogy mindig a könnyebbik utat válasszam.

Az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségére vonatkoztatva: reális ez az elvárás? Érzel a dolgozói közösségben annyi erőt, hogy amennyiben nem találja szakmailag elfogadhatónak a VMSZ-MNT által preferált felelős szerkesztő-jelöltet, akkor hangot ad a nemtetszésének és tiltakozni fog? A követelményként megszabott, elektronikus médiumban szerzett ötéves szakmai tapasztalat nem biztos, hogy elég lesz az üdvösséghez.

 Nagyon rossz lenne, ha olyan embert neveznének ki a szerkesztőség élére, akit ők maguk nem támogatnak. A mindenkori felelős szerkesztőnek elsősorban a közszolgálatiságból eredő feladatokat kell szem előtt tartania. Az alapkövetelmény az, hogy alakuljon ki egy folyamatos diskurzus mindarról, ami a hétköznapi embereket érinti és érdekli. Legyenek politikai, gazdasági, oktatási, művelődési témák és mindeközben foglalkozzon az érdekképviselettel is!

Persze úgy, hogy közben az egyes műsorok ne váljanak a Magyar Nemzeti Tanács híradójává…

 Attól tartok, hogy ha bekövetkezik az, amit mostanában mind gyakrabban emlegetnek, hogy a jövőben két éven át az állami költségvetésből pénzelik a közszolgálati médiumokat, akkor még ez megmaradt kicsinyke kis autonómiánk is kámfor módjára el fog illanni. A szuverenitásnak ugyanis a stabil anyagi forrás megteremtése mellett éppen a pénzügyi önállóság jelenti az alapját. Ha pedig ez nem lesz, akkor hamarosan látni fogjuk, hogy meddig is terjed a mi autonómiánk. A független média az alapja a demokráciának. Szabad sajtó hiányában nem beszélhetünk demokratikus társadalomról. Ez egy olyan lépcsőfok, amelyet nem lehet átugrani.

Az Újvidéki Rádió esetében talán ez az utolsó, a huszonnegyedik óra, amikor még az igenis létező betyárbecsületre hivatkozva, megállíthatnák ezt a lejtmenetet. Már ha lenne hozzá kellő elszántság meg akarat. Na és a hallgatóság részéről is – ez a torokszorító belül is csend, kívül is csend helyett  egy kevéske kései öntudatra ébredés meg némi nyomásgyakorlás formájában megnyilvánuló támogatás. Legalább ennyit megérdemelnének.

Szabó Angéla  

Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék