2013. május 24., péntek

(Még) nincs minden veszve?



ELHALLGATOTT FELTÉTELEK

Május 14-én Koppenhágában konferenciát tartottak Húsz év, amely megváltóztatta Európát: A koppenhágai kritériumok és az Európai Unió bővítése címmel. Az eseményről csak a szerb sajtó  számolt be (a kritériumok részletezése nélkül), a magyar viszont nem, pedig nemzeti kisebbségi szempontból igencsak fontos lett volna.

A konferencián résztvevő Suzana Grubješić, a szerb kormány (európai integrációs ügyekkel megbízott) alelnöke kijelentette, hogy Szerbiának „az Európai Unióba való tagfelvételéről szóló tárgyalások megnyitása az ország megreformálásának kezdetét jelenti, amit a Kormány elsődleges feladatnak jelölt meg az elkövetkező időszakra”.

Húsz év múlt el a koppenhágai kritériumok megfogalmazása óta, amelyek valójába a reformok másik elnevezését jelentik. Amennyiben lemérnénk, hogy ezekből a kritériumokból Szerbia mennyit teljesített, akkor nem lehetnénk elégedettek – nyilatkozta Grubješić a Tanjug hírügynökségnek1.

Mik is azok a Koppenhágai (vagy csatlakozási) kritériumok?

Ahhoz, hogy az Európai Megállapodást aláírt kelet-közép-európai országok, így Szerbia is az EU tagjai legyenek, az alábbi, az Európai Tanács 1993. júniusi, koppenhágai ülésén csatlakozási kritériumként megfogalmazott feltételeknek kell teljesülniük:

l. a demokráciát, a jogállam és az emberi jogok érvényesülését garantáló intézmények stabilitása, a kisebbségi jogok tiszteletben tartása és védelme,

2. működő piacgazdaság; annak a képességnek a megszerzése, hogy az adott ország meg tudjon birkózni az Unión belül érvényesülő versenyviszonyokkal és piaci erőkkel,

3. a tagsággal járó kötelezettségek, különösen a politikai, gazdasági és pénzügyi unió célkitűzéseinek vállalása,

4. az Unió alkalmas legyen új tagok befogadására 2.

Az EU végül kinyilvánította: fenntartja magának a jogot annak eldöntésére, hogy egy adott tagjelölt ország mikor tesz eleget ezeknek a kritériumoknak, illetve hogy az EU mikor kész befogadni az új tagokat 3.

A koppenhágai kritériumok fontos részét képezi, tehát, „a (nemzeti és más – B. A.) kisebbségi jogok tiszteletben tartása és védelme”. Ezt azonban Szerbiának az EU-val folytatott eddigi tárgyalásai során nemigen emlegették/feszegették. Az anyaország és a Vajdasági Magyar Szövetség parlamenti képviselői sem.

Miért fontosak nekünk a koppenhágai kritériumok?

Egyszerűen azért, mivel uniós tagfelvételek során már meggyőződhettünk arról, ha a kisebbség kérdéseinek megoldását nem tűzik ki feladatul a csatlakozás előtt, a tagfelvétel után az EU már belpolitikai kéréseknek tekinti azokat, vagyis többé nem foglalkozik velük.  
Románia 2012. február 29-én, Szerbia EU-tagjelölti státusának megadása előtti utolsó pillanatban, azt üzente: csak akkor támogatja a csatlakozási tárgyalások megkezdését, ha Szerbia rendezi a román és a vlach kisebbség jogait. Bukarest az oktatási, kulturális és vallási jogok garantálását követelte, ehhez pedig biztosítékként azt a kétoldalú egyezményt, amelyet végül tavaly március 1-jén sikerült tető alá hozni. Vagyis Románia kész volt megvétózni Szerbia EU-tagjelölti státusát.

A román feltétel már csak azért is jelentett váratlan intermezzót Szerbia és az EU integrációs tárgyalásai során, mert Bukarest 2011 novemberében még „feltétel nélkül támogatta Szerbiai tagjelölti státusát”. Időközben azonban Romániában kormányválság és -váltás történt, így újra felmelegítették az egyébként hosszú évtizedes problémát. 

A magyar kormány – a hivatalos nyilatkozatok szerint – Szerbia unió csatlakozási tárgyalásai során továbbra is azt a politikát alkalmazza, mint Szlovákia (2004.) és Románia (2007. évi) felvételekor, vagyis „nem szándékozik semmilyen előfeltételt támasztani senkinek”. Aminek aztán az lett a következménye, hogy a romániai magyarok helyzete változatlan maradt, a szlovákiai magyaroké pedig rosszabbodott.

Suzana Grubješić szerb miniszterelnök-helyettes legutóbbi budapesti (május 13-i) látogatása alkalmával, a magyar–szerb kétoldalú kapcsolatokról Martonyi János magyar külügyminiszter elmondta: a két ország köztársasági elnöke közösen helyez el koszorút szerb és magyar emlékhelyeken. Ez jelentős politikai esemény lesz, amely kifejezi, hogy a kölcsönös megértés és kiengesztelődés politikája fontosabb, mint bármely, „a múltra vonatkozó vélt vagy valós sérelem”. Arra is kitért, hogy, „a vajdasági incidensek száma csökken, és remélhetőleg rendeződnek a Vajdaság autonómiájával kapcsolatban az utóbbi időben felmerült viták is”. Fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy Szerbiai és az EU között „megkezdődjenek a csatlakozási tárgyalások”.4 Az itteni magyar közösség nyílt kérdéseinek megoldásáról viszont – a hírügynökségi jelentések szerint – a tárgyalásokon nem történt említés.

Két nappal később Marin Rajkov, Bulgária ügyvezető kormányfője bejelentette: Bulgária csak akkor támogatja Szerbia európai integrációját, ha a bolgár nemzeti közösség megfelelő mértékben érvényesítheti jogait Szerbiában – közölte a Beta hírügynökség 5.

A Dimitrovgrad és a Bosilegrad környékén élő szerbiai bolgárok jogérvényesítésének és szabadságának szintje feltétel Bulgária támogatásához, magyarázta Rajkov, majd mindenkit biztosított, hogy országa Szerbia európai uniós tagsága mellett kötelezte el magát. (Az aktuális népszámlálási mutatók szerint Szerbia délkeleti régiójában 18 543 bolgár él.) 

***

Mivel – a vezető magyar tisztségviselők szerint – „magyar érdek is, hogy Szerbia dátumot kapjon” 6, nem számíthatunk arra, hogy az anyaország a Szerbiában élő magyar kisebbség nyílt kérdéseinek megoldását szorgalmazza, Szerbia csatlakozási feltételévé tegye. Természetesen a vajdasági magyarok érdeke is Szerbia uniós csatlakozása. Ez azonban semmiképpen nem jelenti azt, hogy lemondanak azonosságuk megőrzése és fejlődése alapfeltételei biztosításának követeléséről.

A csatlakozási tárgyalások során, amelyek évekig is eltarthatnak, az itteni (hatalmi koalícióhoz nem tartozó) magyar pártok és civil szervezetek, valamint az Európai Parlament (nem Fideszes) képviselői számára – amennyiben az anyaország viszonyulása nem változik – marad a lehetőség, hogy Szerbiától számon kérjék a koppenhágai kritériumok teljesítését, illetve a nemzeti kisebbségi jogok tiszteletben tartását és védelmét. Talán (még) nincsen minden veszve…

Bozóki Antal
Újvidék, 2013. május 23.

__________
1 Grubješić: Pregovori sa EU ubrzaće reforme [Grubješić: Az EU-val folytatott tárgyalások meggyorsítják a reformokat). Blic Online: http://www.blic.rs/Vesti/Politika/382498/Grubjesic-Pregovori-sa-EU-ubrzace-reforme, 14. 05. 2013. [13:28]
2 http://www.euvonal.hu/index.php?op=tenyek_kisszotar&abc_id=15
3 http://europa.eu.int/comm/enlargement/enlargement.htm
4 Bulgária feltételeket szab Szerbiának. Magyar Szó, 2013. május 16., 4. o.
5. Magyar érdek is, hogy Szerbia dátumot kapjon. Magyar Szó, 2013. május 14., 1. és 3. o.
Uo.



2013. május 23., csütörtök

„Időzített pokolgépen…



Vajdasági magyar szempontból mind-ezidáig még a keserű múltat sem tisztáztuk le, máris nyakunkon a vészterhes jövendő. Valahogy így lehetne sommázni mindazt, ami mostanában száz alakban is újra meg újra visszatér: milyen sorsot szántak a fehér asztalnál Szerbia északi tartományának és azon belül a délvidéki magyarságnak?

Amikor a tartományi kormányfőnk legutóbbi – meglehetősen erőltetett rebellis hangnemben előadott – nyilatkozatát olvastam, nem tudtam nem gondolni a lehetséges legrosszabbra. Valószínűleg ez már valamiféle jól beidegződött feltételes reflex. Mint anno Pavlov kísérletbeli kutyája a nyálelválasztással, úgy vagyok én is az „eljövendő rosszal”. Éhínséget látok, nyomort látok, háborút meg menekülőket. Pedig a mi mindig higgadt és mindig mérsékelt Bojan Pajtić elnök urunk semmi ilyen szörnyűségre utalót nem mondott. Épp csak annyit engedett meg magának (s azt is jókora késéssel), hogy kifejtse: „Vajdaság nem fog hallgatni, továbbra is kitartóan követelni fogja alkotmányos és törvényes jogainak tiszteletben tartását. (…) Amint fölemeljük a hangunkat, és követeljük, hogy tartsák tiszteletben alkotmányos és törvényes jogainkat, azonnal hatalmas zűrzavar keletkezik, hogy elhallgattassanak.” (Idézet: Vajdaság Ma, Nem fogunk hallgatni, 2012. május 20.) A politikus egyik szavát a másikba ölti, és ecseteli hosszasan a vízióját arról, hogy mi-lesz akkor majd, ha… Engem meg közben szüntelenül kísért a kétség: miért kellene pont most komolyan venni mindazt, amit a tartományunk első embere az utóbbi időben kilátásba helyezett? Talán ha egyébként is szavahihető ember lenne… Talán ha eddig sem hallgatott volna önként és magától…

Aztán eszembe jut egy jó húsz évvel ezelőtti interjú, amelyet egy frontot megjárt, harcedzett szerb nemzetiségű katonával készített egy magyar nemzetiségű újságírónő. A beszélgetés záró-, kulcsmondata, amellyel akkor elbúcsúzott az egyenruhástól, így szólt: „Majd gondolj rám, amikor ölitek a magyarokat!” Hogy a dicső, területszerző, felszabadító háborúban miként végezte be életét a bátor hazafi, arról már soha nem hozott hírt a szél. Csak megmaradt a pislákoló remény, hogy nem oly csúfos véget ért, mint az a szülőfalum béli rendőrfőnök, aki 14 évvel ezelőtt oly bőszen indult el Koszovóba rendet csinálni (kocsmai italozásai közepette sűrűn emlegetve az ottani albán nemzetiségűek szülőanyját), hogy aztán a saját tulajdon lábai nélkül térjen vissza… 

Vajon a történelem e szempontból valaha is megismétli-e önmagát? – jó lenne tudni. Egyelőre még csak a biztos jeleit látni annak, hogy ebbe az irányba haladunk.

Ebbéli kesergésemben meg is erősítettek a napokban. Az történt, hogy elvetődtem a Szivác melletti, mindössze két sor házból álló Kissztapárra. Két dolog miatt vonzott ez a gyermekzsebkendőnyi nyugat-bácskai település. Az egyik ilyen erőteljes, ismeretlen mágnesem a most 42 éves Tóth János volt. Róla elég csak annyit megjegyezni, hogy a huszonkét évvel ezelőtti háború(nk) horvátországi, Vukovár nevű földi poklában szerzett egy „potya” fejlövést. A homlokán érte találat. A „csodagolyó” pedig ahogy bement az egyik oldalon, úgy távozott is a másikon. Jani valamilyen megmagyarázhatatlan, belgrádi katonaorvosokat is elképesztő módon, életben maradt. A halál hűvös szele épp csak arcon legyintette. Az eset további különlegessége az, hogy a ravaszt egy horvát katonaruhát viselő nő húzta meg. Állítólag ideális lőtávolságból.

A másik „furcsaság”, amelyet szerettem volna egészen közelről látni, az a települést átszelő csatorna volt. Az a már-már idillikus, tenyérnyi, zöld oázist övező kanális, amelynek vizében még a háború utáni években is láttak/találtak a baranyai hadszíntérről származó, oszlásnak, bomlásnak indult holttestmaradványokat. Majd három évvel Vukovár eleste (vagy felszabadítása?) után, éppen a keskeny csatorna gátjánál akadtak fenn nem kimondottan szívderítő látványt nyújtó, mállófélben lévő emberi tetemek. Aminek akkor pillanatok alatt híre futott, és csodájára járt a falucska apraja-nagyja.
Noha korábban már többször is megfordultam Szenteleky falujában, valami miatt mindig barátságtalannak éreztem a „hely szellemét”. Most viszont minden más volt. Örömteli „felfedezésemet” azon nyomban meg is osztottam azzal a hetvenes éveiben járó édesanyával, akinek nem volt olyan szerencséje, mint a kissztapári Jani anyjának – az ő fia ugyanis odaveszett. Koporsóban hozták haza a frontról. Hogy valamelyest enyhüljenek a háborgó lelkének viharai, az ötgyerekes sziváci asszony gondolt egy merészet, és elment Vukorárra.  

Weiss Julianna azzal a céllal buszozott el abba a rettegett szellemvárosba, hogy felkutassa és a saját szemével lássa a fia vesztőhelyét. Azt a lövészárkot és azt a bunkert, amelyben az akkor 24 éves Jóskát valakik megölték. Alig egy hónappal Vukovár eleste után még annyi volt a csatornába dobott holttest, hogy annak vizét nem lehetett látni a tetemektől. Valamennyi hulla fej nélküli volt. (Ugyanabban az időben, amikor a fiát a frontra hurcolták, a Baranyából származó magyar nemzetiségű menyének az egész családját szó szerint kiirtották. Levágták a fejét az anyjának is, az apjának is, de még az öccsének is.) Az utcákon is megtépázott emberi testek, levágott testrészek, embercsontok hevertek. A fákon kezek, lábak, bélmaradványok lógtak. (Ahogy magamban megfogalmazom: nem teremtett Embernek való lehetett a látvány.)

Amikor már igazán belemélyedtünk a beszélgetésbe, ezt mondta: „Ne hidd azt, hogy nekünk, magyaroknak még valaha jó lesz! Minket nagyon gyűlölnek a szerbek, és ezt a gyűlölködést már nem lehet se megfékezni, se visszafordítani. Alig várják az alkalmat, hogy leszámolhassanak velünk. Mi itt két tűz között élünk. Az itteni, a vajdasági szerbek, meg a lenti szerbek közé szorítva. Mindennap várhatjuk, hogy felkoncolnak bennünket. Ez a sorsunk.”

Hogy valóban „ez a sorsunk”, arra az örökös szerb-magyar történelmi viszály alighanem legkiválóbb ismerője is lépten-nyomon figyelmeztet bennünket. Délvidéki S. Atilla vérlázító módon mellőzött és szinte teljesen a perifériára szorított, zseniális történész már számtalan esetben megkongatta a fejünk felett a vészharangot. Kitörési (betörési?) próbálkozásai nemritkán sikertelenek maradtak – köszönve a folyton-folyvást akadékoskodó és szüntelenül csak gáncsoskodó vajdasági magyar „politikai és szakmai elitnek”.

Amikor úgy másfél évvel ezelőtt először került a kezembe a 2009-ben saját kiadásban megjelent(etett) Fejezetek a rácjárások történetéből című könyve, az volt a legelső gondolatom, hogy most aztán jó magasra kell majd ágaskodnunk ahhoz, hogy az általa feltárt ismeretanyagnak legalább a legalsó rétegét elérjük és megértsük. (Sőt talán még a kis-sámli és a hokedli is elkel majd hozzá.) Azóta már tudom: ebben egészen biztosan nem tévedtem.

A Bácsgyulafalván élő, vitriolos epébe mártott tollal alkotó történész olyan profán kegyetlenséggel vágja a képünkbe (majdnem azt írtam, hogy a pofánkba) a kőkemény valóságot, a meztelen igazságot, hogy az már szinte fáj. Semmi izgalmat nem kínáló, álmosan unalmas, esős és andalító vasárnap délutánokon, a kényelmes hintaszékben hátradőlve életunt arccal, indifferens módon olvasgatni az említett kötetet egyszerűen nem lehet. Merő képtelenség. Mert amire rátalálsz – és felütheted a könyvet szinte bárakárhol –, az úgy csap kupán, hogy menten elillan a szemedből az álom.

Délvidéki S. a részben elhazudott, részben megszépített jugoszláviai/szerbiai politikai félfordulatot követően látott hozzá az addig „bölcs óvatossággal” elhallgatott úgynevezett rácjárások levéltári háttériratainak a kutatásához. S végzi a nyögve nyelősen haladó feltárási aknamunkát azóta is töretlen hittel és meg-megújuló lendülettel. Az említett könyve sziklaszilárd alapmű. Egy tömény történelmi ismeretanyag-bomba. Mellőzhetetlen és megkerülhetetlen mindazok számára, akiket valóban érdekel és foglalkoztat az ősi magyar-szerb viszály keletkezésének eredete és eddigi menete. (Bár jómagam inkább afelé hajlok, hogy a szerző múltba nézése mellett, talán inkább a jövőbe tekintése az, ami számunkra, az alacsonyabb rendűséget szimbolizáló kisebbségi sorssal megvert délvidéki magyarság megmaradása/túlélése szempontjából fontos. Mert átkozottul kemény és piszokul kíméletlen olvasmány. Egy idő után megfekszi az ember gyomrát.) Ebben a végeláthatatlan bányamunkában nem csupán jó és üdvözítő, hanem elvárható is lenne, hogy Délvidéki S. Atillának a pártját fogják és alkotó tevékenységében támogassák. Ez persze a legkülönfélébb módon lehetséges, ha létezik hozzá kellő elszántság és akarat. Mondok rögtön egy példát is:
miért nem tud (vagy nem akar, vagy nem mer) a Vajdasági Magyar Szövetség felállítani egy történészekből, plusz a téma szakavatott ismerőiből álló szakértői csoportot (de nem a kozmetikázott, megszépített, alakított, hanem) a valós múlt feltárására? Ehhez a munkához még pénz sem szükséges okvetlenül. A „szükséges rossz” egyébként is csak megront mindenkit és elront mindent. Semmi egyebet nem kellene nyújtani, csak erkölcsi-politikai támogatást. Példamutató bátorságot. De ennyire sem futja az erőnkből. Inkább gyáván lapulva, meghunyászkodva várjuk a ránk leselkedő soron következő fergeteget, vérzivatart.

Márpedig a vitás kérdéseket akkor kell letisztázni, amikor még legalább látszólagosan tartanak a békeévek. Mert vészkor(szak)ban az ilyesmire nincsen esély. Ha viszont sikerül letörölni a magyarság múltjáról a mocskolódások szennyét, akkor már mi sem leszünk oly mértékben pusztulásra ítéltek és halálra szántak, mint most.

Egy korszak attól lesz múlt, hogy a történészek megírják.

Végezetül – mintegy mementóként – álljon itt néhány sor a Fejezetek a rácjárásoktörténetéből című könyvből: „Készülj föl ember – mindenre! Ez vár a délvidéki magyarságra: az alkalomadtán megejtett vérgőzös eltöröltetés, a könyörtelen népirtás, akár hajbókol a nagyszerb hatalomnak, mint 1945 óta, akár pedig kiáll az igazáért, mint 1848-ban. Csak éppen az nem mindegy, hogy önként engedelmes nyájként hajtja-e a fejét a „bátor rác karok” gyilkos csapásai alá, vagy megpróbálja védeni magát. Időzített pokolgépen ülnek tehát a magyarok ma is, holnap is.”

Szabó Angéla

Eső esik, fölszárad - Nézd a világ apró rebbenéseit!




Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.

Egy műhely mélyén lámpa ég, macska nyávog,
vihogva varrnak felhőskörmű lányok.

Uborkát esznek. Harsan. S csattog az olló.
Felejtik, hogy hétfő s kedd oly hasonló.

A sarkon túl egy illatszerárus árul,
a hitvesét is ismerem szagárul.

Elődje vén volt már. Meghalt. S mint bárki mást,
csak elfeledték. Akár a gyökvonást.

Feledni tudnak jól. A tegnapi halott
szíveikben mára szépen megfagyott.

Egy újságlap repül: most csákót hord a szél.
Költőt is feledtek. Ismerem. Még él.

Még kávéházba jár. Látom hébe-korba,
sötét ruhája, válla csupa korpa.

Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán,
mint vén levelét a vetkező platán?

Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.

Radnóti Miklós




2013. május 21., kedd

Én az ördögtől sem félek!


A képre kattintva elérhető birodalma

Pár nappal ezelőtt olvastam egy fontos dolgot. Egy kicsit módosítottam rajta, mert megvallom őszintén, a VMSz politikája (hogy az ördögbe nem veszik észre) zsákutca. Bizonyítja, ezt a Tisza melléki községek polgármester vesztése, Kovinban a haladókkal való koalíció ect.

A képre kattintva elérhető az írás.

Még rengeteg dolgot tudnék felhozni ellenük, hogy olyan egypárt rendszert működtetnek, hogy ezt fáj néznem...

Hiába az iskolázottság, a nemzet iránt érzett elkötelezettség, ha nem vagy pártkatona, a peremre szorítanak.

Hiába vagy TUDÁSSAL MEGPATKOLVA, a párttag beszél, a te hasznos gondolataidra sor sem kerül, mert a kiírt pályázatot vagy a VMSz-es, vagy a szimpatizáns viszi, és belepusztulhatsz, akkor sem rúgsz labdába. Ez engem az RMDSz politikájára emlékeztet, ahol most kezdenek kapkodni, mert eddig fontosabb volt a megélhetési politizálás, mint a NEMZET kiemelése...

Drága Pásztor úr!

Ön megfeledkezett a nemzetről. Ön is és Korhecz is megfeledkeztek a történelmi lehetőségről, a magyarság szabadságának kiharcolásáról...

És had emlékeztessem Önöket, semmiféle szabadságról nem beszélhetünk ha igazságtalan az a "szabadság" amit maximumnak vélnek...

Attól, hogy koncepció nélkül ipi-apacsot játszik 3 képviselő a parlamentben, és önök bebetonozták magukat az MNT-be, számos alapítványba, attól még a nemzet nem áll talpra...

Nem vagyok büszke a cenzúrára, a kultúrában tett kontárkodásokra. A történelem előtt maguk viszik el a balhét a Népszínház sírbatételéért is, a magyar társulat legjobb színművészeinek ellehetetlenítéséért, szétzavarásukért...

De megfogadtam,hogy nem indítok lavinát magyarként magyarok ellen.

De egyben biztosak lehetnek.

Én (és még sokan rajtam kívül) az Ördögtől sem félünk...

Jobb egy napig szabad emberként élni, mint 100 évig rabiga alatt szenvedni!

Ferenc Péter - színművész

Kirabolnak és te hallgatsz?




Tolvajtempó

Hogy milyen végsőkig kiszolgáltatott és nyomorúságos helyzetben éli a (nem is szürke, hanem fekete) hétköznapjait a vajdasági magyarság, afelől ékesen tanúskodik két közelmúltban elkövetett betöréses rablásnak az esete. Egészen pontosan: nem is maga a gaztett az igazán meghökkentő, hanem az az óriási félelem, amely ezeket a vérlázító „családkifosztásokat” övezi.

Így rabolnak Oromhegyesen és Zentagunarason

A mély hallgatásba burkolózó szörnyűséges bűntetteket két kisebb, túlnyomó többségében magyarok lakta bácskai településen követték el. Az egyik falu Magyarkanizsához, a másik Topolya községhez tartozik. Az első esetben álmában lepték meg a békésen alvó családot. Hajnalban lopóztak be abba a házba, amelyben egy negyvenes éveiben járó férfiember él az édesanyjával. Elsőként az asszony ébredt fel, de nem a zajra, hanem a világosságra – a tolvajok ugyanis minden szobában felkapcsolták a lámpát. Az arcukat maszkkal eltakaró bűnbanda tagjai nem érkeztek csupasz kézzel, pisztollyal és vadászkéssel voltak felfegyverkezve. A két álmából felriadt embert megkötözték, és átkutatták a házat. A talált pénzt és ékszert összeszedték és elvitték.


A másik eset világos nappal történt. Vasárnap délelőtt. Az idő alatt, amíg a család minden egyes tagja a templomban volt a misén. A betörők értékeket keresve, a lakást teljesen felforgatták, és igen gazdag zsákmánnyal távoztak: mintegy 700 ezer dinár értékű készpénzzel és a családi ékszerekkel. A megkárosítottak ugyanis éppen a bűncselekményt megelőző napokban jutottak egy jószágeladásból származó tekintélyesebb összeghez.

Már nem is lepődünk meg rajta

Hogy miért érdemelnek legalább említést ezek a tömören felvázolt történetek? Több dolog miatt is alkalmasak a továbbgondolásra. Az első és a legszembetűnőbb talán a vérszemet kapott tolvajok vakmerősége és gátlástalansága. Már nem csupán sötétedés után, éjszakánként merészkednek be egy-egy családi ház portájára, hogy néhány tyúkot elcsórjanak a baromfiudvarból, vagy pár szerszámot elemeljenek a fészerből. Mostanában napvilágnál – úgy is mondhatnánk, hogy nyíltan és nyilvánosan,szinte a szemünk láttára – zajlik a rablás. Mintha az elkövetők mára már oly mértékben kitanulták volna a gyalázatos mesterségüket, és olyannyira elszemtelenedtek volna, hogy szinte nem is tartanak attól, hogy bárki megláthatja, vagy éppen rajtakaphatja őket. Ugyanakkor elkövetési módszereikben, és az eszközeik tekintetében is jelentős változások figyelhetők meg. A kiszemelt áldozataikat nem csupán szavakkal fenyegetik (meg), hanem különféle ütlegekkel és újabban már késsel és fegyverrel is. Így követelve tőlük, hogy adják elő a megtakarított pénzüket és az ezüst meg arany értéktárgyaikat. A házigazdáknak pedig még annyi időt sem hagynak, hogy észhez térjenek, hogy az első meglepetésükből felocsúdjanak, hanem azonnal megkötözik, úgymond hatástalanítják őket. Az erőszakos viselkedésmód ilyesféle „gyengédebb” válfajától pedig már csupán egyetlen lépésnyire van a testi bántalmazás és a fizikai leszámolás. Az emberáldozat, a gyilkosság. Mindehhez pedig szépen, lassan, módszeresen hozzászokunk. Vagy talán így helyes: hozzáidomítanak bennünket. Tisztán látszik ez abból is, hogy már csak igen ritkán háborodunk fel az ilyesmin. Az újabbnál újabb eseteket leginkább csak közömbösen tudomásul vesszük és regisztráljuk. Ennyi.

Az elhallgatás nem tesz jót az ügynek

Az említett két eset közös jellemzője az, hogy nem egyedül élő, idős és magatehetetlen személyeket raboltak ki, hanem éppen egy életerős fiatalokból álló családot és egy olyan háztartást, amelyben a negyvenes családfenntartó alaposan hozzászokott már a kemény fizikai munkához, és aligha ijed meg a saját árnyékától. Mindez azonban nem rettentette el és nem tartotta vissza az elkövetőket.
A legmegdöbbentőbb mégis is az, hogy – noha az ismeretlen tettesek ellen mindkét bűncselekmény után rendőrségi feljelentést tettek –, beszélni róla, nyilatkozni már nem volt bátorságuk. Mindkét család egybehangzóan azt állította, hogy nagyon-nagyon félnek. Sőt: rettegnek. Féltik a hozzátartozóikat és féltik önmagukat. Nem szeretnék, ha bajuk esne, és tartanak a „visszavágástól”, a bosszúállástól, a leszámolástól.
A bizalmatlanságuk, a kételkedésük, az óvatos előrelátásuk, a logikusnak tűnő ódzkodásuk emberileg természetesen érthető. Ugyanakkor okot ad az aggodalomra is. Mert az azért még sincs rendjén, hogy akit megloptak és kiraboltak, az pusztán félelemből hallgatásra, elhallgatásra kényszerül. Egyszerűen nem meri elmesélni, nincs bátorsága a nagy nyilvánosság elé tárni mindazt, ami vele megesett, amit a családjával műveltek.  Akkor sem, ha minden értéktárgyát és valamennyi összekuporgatott pénzét alig pár perc leforgása alatt vadidegenek elrabolták tőle.  Mert tart a lehetséges következményektől. Márpedig az elhallgatás nem tesz jót ezeknek a kényes ügyeknek. Az elhallgatás ugyanis nem teszi azokat meg nem történtté. Arról nem is beszélve, hogy csak lovat ad a fosztogatók alá.

Tűrni kényszerülünk a végtelenségig?

A környezetünkben szinte mindenki tud lopásról, rablásról, betöréses esetekről mesélni. Bármerre járunk is, elképesztő történetek minden településen hallhatóak. A megfélemlített, a rettegésben élő emberek azonban sem a nevüket, sem az arcukat nem merik hozzá adni, nem merik felvállalni. Ez a nyomor(úság)uk pedig kettős: nem elég, hogy több havi munkájuk gyümölcsét idegenek elveszik tőlük, az ilyesféle gaztettekről még hallgatniuk is kell. Így viszont – bármilyen hihetetlenül hangzik is – csak elfedik és növelik a bajt. Az említett két esetben nem kis értékben elkövetett lopásról van szó, nem l0-15 ezer dináros károkozásról, hanem nagy tételben lebonyolított betöréses rablásról. Ezeket a családokat szó szerint kifosztották. És ez csak az egyik baj. A másik az, hogy elkeseredésükben és félelmükben teljesen magukra maradtak, kiszolgáltatottnak érzik magukat. Egy kis – politikusi oldalról megnyilvánuló – támogatás, segítség jól jönne a részükre. És emberi mércék szerint is: jólesne nekik. Legalább addig, amíg a politikacsinálók eldöntik, hogy valójában mikor szándékoznak végre lépéseket tenni a katasztrofális közbiztonság javítása érdekében. Talán majd csak akkor, ha egynéhány halálos kimenetelű betörésre, rablásra is sor kerül. Vagy ha a rabló urak módosítanak egy cseppet a szokásos, jól bevált tolvajtempón, és esetleg egyik-másik evilági hatalmassághoz is besurrannak az éj leple alatt. Persze csak: merő tévedésből. 

Szabó Angéla

2013. május 20., hétfő

Gondolatok a „párttevékenységi tájékoztatásról” készült elemzésről



„A Magyar Szó kiegyensúlyozottan tájékoztat”

A Magyar Nemzeti Tanács (MNT) 2013. április 29-i ülésének egyik témája a testület Tájékoztatási Bizottsága és a Szakértői Testület (?) által készített kimutatás megvitatása (és elfogadása) volt, „hogy 2012 novembere és 2013 januárja között melyik politikai párt milyen gyakorisággal szerepelt valamilyen formában a Magyar Szóban”.

A témának már az ilyen, a „párttevékenységi tájékoztatásról szóló” felvetése is vita tárgya lehetne. Ellenkezik ugyanis az újságírás alapvető szabályával, miszerint valami azért kerül a sajtóba, mert hír/esemény, illetve fontos a közösség tájékoztatása szempontjából, nem pedig azért, mert ennek vagy annak a pártnak a közleménye/tevékenysége (l’art pour l’art). És Várady Tibor állításával is, aki szerint „a pártok mindenhol a világon politikai súlyukkal összhangban szerepelnek a sajtóban”.

Egyenletes tájékoztatás?


Simon Erzsébet Zitának, az MNT tájékoztatási ügyekkel megbízott tanácsosának ismertetőjéből megtudtuk, hogy (a magyar pártok vonatkozásában) „az összes pártpolitikai tartalom 20%-a szólt a VMSZ-ről”. Az összes többi párt, vagyis „a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) 3, a Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) 2, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) 1, a Magyar Remény Mozgalom (MRM) pedig 1%-os részaránnyal bír(t)”. Vagyis: az utóbbi négy párt összesen 7%-ban volt jelen a Magyar Szóban – ha hinni lehet a tanácsosnak.





Egy másik (alábbi) kimutatás szerint, csak a magyar pártok vonatkozásában, a VMSZ 75,61%-ban, a VMDP 9,76%-ban, az MPSZ 6,10%-ban, a VMDK 4,88%-ban, az MRM pedig 3,66%-ban szerepel az MNT által irányított napilapban. (Nem világos viszont, hogy mit jelentenek a grafikon bal oldalán lévő – százalékkal jelölt – óriási számok.)




Ezt az aránytalanságot Simon – megintcsak a feje tetejére állítva a tájékoztatás szabályait – azzal (a badarsággal) magyarázza, hogy „a politikai pártokat súlyuknak, közigazgatási részvételüknek, közszereplésüknek megfelelő médiamegjelenítés illeti meg. Köztársasági, tartományi és helyi önkormányzati szinten a magyar pártok 142 mandátummal rendelkeznek. Ezek csaknem 92%-a a VMSZ-é. A VMDP 4, az MPSZ 2, a VMDK 1, az MRM 1%-os részaránnyal bír.”

Kell-e ennél nagyobb bizonyíték arra, hogy „a Magyar Szó kiegyensúlyozottan tájékoztat”? Nem. El kell(ene) hinni, mivel a kimutatást az MNT Tájékoztatási Bizottsága és a Szakértői Testület (?) készítette, amelyek nyilván független, szakmai, hivatásos – és nem a VMSZ által irányított – testületek!? Nonszensz!

Simon azonban elfogultságában – vagy a nem csekély MNT-s fizetésért való megfelelési igyekezetében – tovább is megy, amikor így összegez: „A kisebb magyar pártoknak súlyukhoz és közszereplésükhöz képest 2-szer, 3-szor nagyobb teret ad a Magyar Szó, ugyanakkor a VMSZ-nek 1/6-dal kevesebbet, mint amennyi ugyanezen kritériumok szerint megilletné”. Ebből csak az következhet, hogy a VMSZ jelenlétét a Magyar Szóban tovább kell növelni, a többi pártét pedig (le)csökkenteni. Csak így lehet „kiegyensúlyozottan tájékoztatni”. Világos? Vagy nem?

Nem szerepel elégszer


A kimutatásból megtudjuk továbbá azt is, hogy a vizsgált (három hónapos) időszakban „a Magyar Szóban 44 cikk jelent meg a VMSZ elnökéről, miközben a Dnevnik (a szerb nyelven megjelenő újvidéki – B. A.) napilapban 72, azaz 64%-kal több, mint napilapunkban”. Ebből azt a következtetést lehetne levonni, hogy Pásztor István nem szerepel elégszer a Magyar Szóban, vagyis legalább 64%-kal növelni kell a vele készült túlméretezett (és többnyire unalmas) interjúkat és (leginkább) általános monológokat.

Jó példa erre Pásztor legújabb, féloldalnyi (nagy fotóval illusztrált) beszéde a karlócai szerb nemzetgyűlés 165. évfordulója alkalmából – május 14-én – megtartott díszülésen (A Habsburgok kihasználták, kettéosztották a szerbeket és magyarokat. Magyar Szó, 2013. május 15., 4. o.).

Ügyes politikusként – miszerint „mindenkinek azt kell mondani, amit hallani szeretne” – Pásztor a beszédében említést sem tesz a szerb nemzetgyűlés magyar vonatkozásáról, annak következményeiről. Nem mondta például (Churchill idézgetése helyett) – s ennek is van üzenete –, hogy „amikor a délvidéki szerbek 1848-ban megfogalmazták a területi különállási követeléseiket, egy szóval sem említették, hogy azon a területen, amelyet kijelöltek maguknak (a mai Vajdaság – B. A.), más nemzetiségek is élnek – akiknek ugyancsak beleszólásuk lehetne abba, hogy mi történik velük, de legalább a jogaikat biztosítani kellene”1.

Az MNT ülésén jelen lévő ellenzéki (nem VMSZ-es) képviselőknek nem jutott eszükbe, hogy megkérdezzék az MNT tanácsosát: A Pásztor Istvánnal kapcsolatban megjelent 44 cikk közül hány az interjú, hány az esemény és hány az elnök úr tevékenységét/eredményeit elemző/boncoló írás. Bizonyára egy sem. Javasolni kellett volna nekik azt is, mintegy záradékként, hogy – a Dnevniktől való lemaradás pótlása érdekében – a lap lehetőleg mindennap közölje az elnök gondolatait. Ha más nem is, de ez biztosan növelné az eladott példányszámot!

Semmibe vett szabályok


A probléma lényege elsősorban nem abban rejlik, hogy melyik magyar párt hány alkalommal van jelen a Magyar Szóban, hanem a lap szerkesztéspolitikájában. Ez viszont nem felel meg a hivatásos és független újságírás elemi szabályainak sem. Ennek felelőse pedig a főszerkesztő, akit viszont a VMSZ határoz meg, az MNT pedig kinevez. Ezzel a kör be is zárult. Simon beszámolójában azonban erről már szó sem esik.

A sajtófelelős megpróbálta ugyan a lapban – nyilatkozat formájában – újramagyarázni a beszámolóját, de az írás 37 olvasója közül (május 18-ig) mindössze csak hétnek tetszett, 30-nak pedig nem2. (Ebből viszont le kellene vonnia a következtetést.)

A „párttevékenységi tájékoztatásról” szóló jelentést az MNT tagjai végül (VMSZ) szavazattöbbséggel – 22 igen, 5 nem és egy tartózkodás – elfogadták.

Nem véletlen, hogy a Napló Kör, „független, szabadelvű értelmiségiek asztaltársasága”, 2013. március 4-i újvidéki bemutatkozásán így értékeltek: Sajtónkat a VMSZ döntő befolyása, a párbeszéd hiánya, a zártság, az autizmus, a nyomtatott sajtó színvonalának visszaesése, a megfelelő szerkesztési koncepció hiánya és „a titói időkhöz való visszatérés” jellemzi. Mindennek kárát pedig egyértelműen a magyar nemzeti közösség látja.

Bozóki Antal
__________
1 Magyarország története, 13. kötet. Gergely András: A nemzeti ébredés kora (1790 1848), Kossuth Kiadó, 2009, 84. o.
2 PESEVSZKI Evelyn: „A Magyar Szó kiegyensúlyozottan tájékoztat”. Magyar Szó, 2013. május 4. 16. o.
http://www.magyarszo.com/hu/1961/hetvege/96139/%E2%80%9EA-Magyar-Sz%C3%B3-kiegyens%C3%BAlyozottan-t%C3%A1j%C3%A9koztat%E2%80%9D.htm

Kapcsolódó (forrásként is felhasznált) írások:
1. PESEVSZKI Evelyn: A Magyar Szó ismét megosztotta az MNT-t. Magyar Szó, 2013. április 3., 1. és 4. o.
2. K.R.: Az MNT szerint nincs pártbefolyásoltság a vajdasági magyar nyomtatott sajtóban. http://www.vajma.info/cikk/vajdasag/15397/Az-MNT-szerint-nincs-partbefolyasoltsag-a-vajdasagi-magyar-nyomtatott-sajtoban.html, 2013. április 29. [21:11]
3. Ülésezett az MNT. http://pannonrtv.com/web/?p=58803, április 29, 2013

2013. május 19., vasárnap

Pünkösd okán is -fogadjátok lelketekbe!




Oldd fel az alázottat..

Uram, ki nem bíborból csak pusztából jöttél,
hogy lelked saruját megoldva
sugározz fényt, ha galád a gáncs,
gyolcsinged palástját pajzsként terítsd ránk
és oldd fel az alázottat és bántóját egyaránt!
Adj Uram megbocsátó elmét, tiszta lelket,
és érintsd meg szívemet, hogy igazságos legyek
akkor is, ha tapos hamis ármánykodás.
Tudjam elfogadni, hogy a megbocsátás
egyetlen záloga, a rám terjesztett áldás.
Mert a kicsi nem nagy, a fehér nem fekete,
az Igazság lényegét is elfojtja, ha szürke,
hisz hamis homályt karcol az indulat ereje.
Segíts Uram, hogy láttassék a kristálytiszta való
S ne marja lelkemet az igaztalan szó.

GS (Bp, 2010. június 20)

Dr. Gundy Sarolta

Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék