2013. június 8., szombat

József Attila - A Dunánál



1
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.
Mintha szívemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvű, örök eső módra hullt,
színtelenül, mi tarka volt, a múlt.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

2
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

3
Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmúlás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e múltnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a múltat be kell vallani.
A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

1936. június



Botrányt kellene csinálnunk! - Kilakoltatják a Szabadkai Rádiót

 
Botrányt kellene csinálnunk!” – mondja Németh Ernő, 
a magyar szerkesztőség vezetője

Napokon belül új székházba – az egykori Pannónia Nyomda épületébe – költözik a Szabadkai Rádió. Első hallásra megnyugtatónak és biztatónak tűnhet a hír, mert a megrögzött és nem kismértékben elfogult, naiv rádióhallgató még azt hiheti, hogy végre-valahára rendeződik ennek a közkedvelt délvidéki médiumunknak a sorsa. Aztán azonban menetrend szerint megérkezik az elkerülhetetlen csalódás és a kötelező kiábrándulás. 

A lokáció az kitűnő, hiszen a kijelölt épület a város szívében van, a korrekt rádiózáshoz szükséges és a rádiósok számára kialakított körülmények azonban egy cseppet sem rózsásak. Legalábbis úgy hírlik, hogy a működéshez szükséges feltételek megteremtésével aligha lehet majd dicsekedni.  

Ezt a kényszerű hurcolkodást már nagyon régóta rebesgetik. Ezért szinte biztosra lehetett venni, hogy a Szabadkai Rádiónak előbb-utóbb szednie kell a sátorfáját és el kell hagynia a már megszokott Jovan Mikić utcát. Az intézmény ugyanis mindmáig nem rendelkezik saját tulajdonú székházzal, hanem csupán albérlő a jelenlegi épületben. Az ilyesmi viszont mostanában elég sokba kerül. Talán úgy is lehetne mondani, hogy a helyiség használatáért fizetett összeg, az valójában ablakon kihajított pénz, amit okosabb dologra is lehetne költeni. A közeljövőben várható változásokról Németh Ernőtől, a magyar szerkesztőség vezetőjétől kértem egy kis tájékoztatást.


Mikor indult be ez a költöz(tet)ési program és ki kezdeményezte? 

Az történt, hogy a jelenlegi épületünk tulajdonosa, a Nemzeti Foglalkoztatási Hivatal, felmondta az eddigi bérleti szerződést, és ki akar bennünket lakoltatni. A megindoklás szerint más célra szeretné használni az épületet. Eredetileg még április folyamán ki kellett volna költöznünk. A rádió ezt a helyiséget még a hetvenes években kapta használatra, a tulajdonjogot azonban valamiféle mulasztás következtében nem szerezte meg. Jogi úton próbáltuk érvényesíteni az igazunkat, a pert azonban elveszítettük. Így most a döntés végleges: június 30-áig ki kell hurcolkodnunk. Mivel önkormányzati alapítású médium vagyunk, ezért várhatóan egy olyan épületbe költöztetnek bennünket, amely a város tulajdonában van. Azok állapota pedig nagyjából hasonló, és leginkább a katasztrofális szóval jellemezhető. Úgy hírlik, hogy miránk is valami ilyesmi vár.

Milyen feltételeket teremtettek a számotokra az új helyen?
 
Egyelőre csak annyit tudunk, amennyit jónak láttak közölni velünk, mert eddig még nem engedélyezték a számunkra, hogy megtekintsük az új helyszínt. Úgy hallottuk, hogy az épület első emeletén kapunk majd helyet. Pontosabban az ott lévő helyiségeknek is csak a felét használhatjuk majd. Így aztán a helyszűke miatt a magyar szerkesztőség kénytelen lesz két csoportra osztódni, mert két kisebb szoba áll majd a rendelkezésünkre. Mi már jeleztük, hogy ezt nem tartjuk jó megoldásnak, de azt a választ kaptuk, hogy a két helyiséget elválasztó falnak az eltávolítása nem engedélyezett. Aggodalommal tölt el bennünket az is, hogy nagyon szűkös, épp csak egy-két személyes stúdiókat rendeznek be. Hogy mi lesz az eddigi 45 év válogatott hanganyagát tartalmazó/őrző stúdiószalagokkal, hogy azokat hol tudjuk elhelyezni és megfelelő módon tárolni, abba bele sem merek gondolni. Úgyhogy mindez elég elkeserítően hangzik. Tévedés ne essék, nem sajnálom és nem sírom én vissza ezt a mostani épületet – épp a mai felhőszakadás következtében is beázott a stúdiónk -, de azért azt joggal várnánk el, hogy megfelelő körülményeket biztosítsanak a számunkra.   

A Szabadkai Rádió idén 45 éves. Szinte mindegyik közvélemény-kutatás eredménye szerint Vajdaságban ez a leghallgatottabb regionális rádió. Ez tény. Ezt nem lehet megmásítani és nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni, elhallgatni sem. Ez akár egy ütőkártya is lehetne a rádió vezetősége kezében. 

Hogy látod – hiszen már régóta itt vagy a magyar szerkesztőség élén –, a súlyának megfelelően kezelik ezt a médiumot? Úgy bánnak vele, amint azt megérdemli? 

Egyáltalán nem. Kezdem onnan, hogy a működésünkre évi 40 millió dinárt kapunk a községtől, az alapítónktól. Ez az összeg pedig már legalább 10 éve nem változott. Aztán: a szerkesztőségnek velem együtt mindössze 5 újságírója van. Plusz egy munkatárs Zentán és egy nyugdíjaztatás előtt álló kolléga Magyarkanizsán. Van még 10 úgynevezett bedolgozónk, akik között havonta 25 ezer dinárt tudok szétosztani valamiféle szégyenletes honorárium fejében. Továbbá: tavaly nyáron hivatalosan is bejelentették, hogy a Médiastratégiában meghatározott célkitűzések szerint a Magyar Nemzeti Tanács kezdeményezi az alapítói jogok ötven százalékban történő átvételét, de a folyamat valami miatt megszakadt. Fenyeget bennünket az a veszély is, ami minden állami, illetve önkormányzati alapítású médiumra egyaránt leselkedik, ez pedig a bizonytalan (az állami támogatás helyett pályázatok útján történő) pénzelés, a kíméletlen magánosítás és végső soron a leépülés, majd pedig a teljes megszűnés. A legfrissebb (ámbár nem hivatalos) információ szerint az MNT által javasolt, ezzel kapcsolatos módosításokat nem fogadták el. Így viszont teljes mértékben kilátástalanná válik minden. A mi véleményünk szerint az anyaországnak kellene ebbe beleavatkoznia (de sürgősen), mert ez nagyon sok médiumnak a halálát jelenti. Elszomorító az a tény is, hogy a politikusaink közül – sem a VMSZ-ből, sem máshonnan – senki sem keresett meg bennünket, és senki sem kérte ki a véleményünket. Ebben a vergődésünkben magunkra maradtunk.

Arra gondoltam az imént, hogy a leghallgatottabb, a legnépszerűbb rádió talán jobb sorsot, másféle – ha úgy tetszik, megkülönböztetett – bánásmódot érdemelne azok részéről, akik a pénzt osztják.  

Többször megfigyeltem (kérlek, javíts ki, ha tévednék), hogy a pályázati és egyéb pénzek elosztásakor, nem ezt a rádiót preferálják. 

 – Nem fáj nekünk az, hogy a mi 45 éves rádiónk mellett létezik egy másik, a Pannon Rádió is, csak valahogy mégis szót kellene értenünk egymással. Talán meg kellene határozni minden egyes médiumnak a saját profilját, kijelölni, megcélozni a hallgatóságnak azt a rétegét, amelyhez szól elsősorban, és akkor jól megférnénk egymás mellett. De az illetékesek ilyesmiről hallani sem akarnak.
 
Nemrégiben meghosszabbították a kinevezésedet a szerkesztőség élén.

 – Gondolom, ez is csak ideiglenes jellegű lesz. Legfeljebb néhány hónapra szól majd. Aztán pedig ki tudja, hogy mi lesz velünk. Én egyszerűen katasztrofálisnak tartom ezt a helyzetet, amelybe belekényszerítenek bennünket. Ha lenne még hozzá erőnk és kedvünk, az egész ügyből botrányt kellene csinálnunk.  

Szabó Angéla


2013. június 5., szerda

Ismét föltámadott a tenger (Duna)...



FÖLTÁMADOTT A TENGER...

Föltámadott a tenger,
A népek tengere;
Ijesztve eget-földet,
Szilaj hullámokat vet
Rémítő ereje.

Látjátok ezt a táncot?
Halljátok e zenét?
Akik még nem tudtátok,
Most megtanulhatjátok,
Hogyan mulat a nép.

Reng és üvölt a tenger,
Hánykódnak a hajók,
Sűlyednek a pokolra,
Az árboc és vitorla
Megtörve, tépve lóg.

Tombold ki, te özönvíz,
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat;

Jegyezd vele az égre
Örök tanúságúl:
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!

Petőfi Sándor

(Pest, 1848.)




Dunaszentpál - MTI
Mobilgát a Duna ausztriai szakaszán


Németroszág - Sankt Goar, Rheinland-Pfalz - Német Emese fotója  
Németroszág - Sankt Goar, Rheinland-Pfalz - Német Emese fotója 
Németroszág - Sankt Goar, Rheinland-Pfalz - Német Emese fotója 




Budapest - Átcsapott a víz a rakparton - MTI
Jövő hét hétfőre várják a Duna tetőzését, de már most elárasztotta a pesti alsó rakpartot. A legmagasabb vízállás eddig 860 centiméter volt, a hétfői tetőzést 875 centire várják.


Azért a víz az úr!


2013. június 4., kedd

„Rabja lettem…”



 - A rácozás könyve

Délvidéki S. Atillát elemista korában egyáltalán nem érdekelte a történelem. Amikor azonban nyolcadik osztályos lett, talált otthon a szekrényben – a mesekönyvek között – egy addig soha nem látott, különleges, régi térképet. Egy számára ismeretlen, furcsa formájú országot ábrázolt, amelynek magyar helységnevei voltak. A fiú akkor még nem értette igazán, hogy valójában milyen kincsre bukkant, de roppantmód érdekelni kezdte ez a titokzatos történelmi Magyarország.

A méltatlanul mellőzött, szinte teljes mértékben a perifériára kényszerített, szenttamási származású történész erről a következőket mondta:

Az iskolában azt tanultunk, hogy a magyarok úgy jöttek ide. Apám meg közben arról mesélt, hogy mi történt az itt élő magyarokkal 1944/45-ben. Hogy akkor mennyi ártatlan ember esett áldozatul csak azért, mert magyar volt. Én akkor még nem hittem, hogy egy Ember ilyen borzalmas cselekedet végrehajtására képes lehet. Tito hős partizánjairól meg kiváltképp nem feltételeztem volna ilyesmit. Ráadásul a mi tankönyveinkben ezekről a vérengzésekről egyetlen szót sem írtak. A fordulatot az jelentette, amikor egyszer hallottam apámat az akkori szerbtanárommal erről a témáról nyíltan beszélgetni. A legnagyobb megdöbbenésemre, a tanárom is ugyanazt állította, mint apám.  A számomra akkor derült ki, hogy a nagyapám csúrogi volt. És ő is egyike volt a lemészároltaknak. Na, onnantól kezdve én egészen más ember lettem. Valósággal újjászülettem. Elkezdtem keresni, kutatni, elkezdtem vásárolni és elkezdtem falni az ilyen témájú írásokat, könyveket. Azt mondtam apámnak, hogy vagy pap leszek vagy történész. Mire ő: „Pap nem lehetsz, mert ateista vagy, de tanár sem, mert abból a fizetésből meg nem lesz fehér kenyér!” Végül aztán a szenvedélyes igazságkeresésem kerekedett fölül, az győzedelmeskedett. Így vált belőlem történész. Mire egy kis kitérővel az újvidéki egyetemre jelentkeztem, akkorra már számomra nem sok újat tudtak mondani a múlt történéseit illetően. Mára meg már a rabja lettem ennek a témának.

A szerb-magyar történelmi viszály(kodás)nak nem is a legkiválóbb ismerője, hanem a mindentudója.

 – Huszonöt éve ez a kutatási területem, és ebből a „mély rétegű régészkedésből” született meg a Fejezetek a rácjárások történetéből című könyv. A kötetet én magam kényszerültem kiadni 2009-ben, mert addig hiába kilincseltem vele bárhol, mindenütt elutasítottak. Ami számomra érthetetlen, hiszen nem tettem egyebet, csupán feltártam, megmutattam a valóságot. Nyilván számos döbbenetes ténnyel szembesülhet az, aki a könyvemet a kezébe veszi. Megtudhatja például, hogy a rácjárások előtt nem is éltek szerbek ezen a mi vidékünkön. Olyannyira nem, hogy maga Nándorfehérvár is magyarlakta volt. Meg azt is, hogy a múlt igaz tapasztalatától nem menekülni kell, hanem éppen felkészülni rá. Mindig jöhetnek újabb vérzivataros idők, újabb vészkorszakok.

Az Önben lak(oz)ó történész mindvégig arra gondol: végső ideje lenne már megírni a délvidéki magyarság történetét.

 – Az igazi, a valódi történetét. Mert az eddigi kifordított, elferdített, torz történetírással tulajdonképpen csak megtévesztjük a tömegeket. Ha mindig csak elodázzuk és soha nem tárjuk föl az igaz múltat, akkor az itteni (maradék) magyarságot menthetetlenül elnyeli ez a hamis színekkel (meg)festett jelen. 

A megkerülhetetlen kérdés: Ön szerint mi lesz a délvidéki magyarság sorsa?  

- Kipusztulunk. Ez világos és egyértelmű. A délvidéki magyarság sokkal inkább a kihalás útján jár, mint például a csángóság. Nálunk erőteljesebb, nagyobb mértékű az önfeladás. Meg aztán folyamatosan irtják is a magyarokat. Békében békés eszközökkel, háborús időszakban meg fegyverekkel. Aztán ezzel egy időben egyfajta  szellemi népirtás is zajlik. Nekem szent meggyőződésem, hogy amikor 14 évvel ezelőtt megkezdődtek a NATO általi légicsapások Szerbia területén, akkor a koszovói albánokkal egy időben, egy füst alatt minket, délvidéki magyarokat is ki akartak füstölni. Ez csak azért nem történt meg, mert Belgrádban valószínűleg mérlegeltek, és ezért a párszázezer magyarért nem merték megkockáztatni azt, hogy kihívják maguk ellen a nemzetközi közvélemény haragját. Úgy gondolták, hogy mivel az albánok muszlimok, az ő érdekükben senki nem fog szót emelni.

Ide kívánkozik az a kissé baljós, fenyegető hangzású mondat, amit Ön már sokszor elmondott: „Miért hisszük, hogy ami egyszer már megtörtént, az soha többé nem fog megismétlődni?”

Erre tanít bennünket az a történelem, amelyről én a könyvemben beszélek: ”… ne csak akkor, az utolsó percekben jöjjünk rá fölkészületlenül, hogy mit is mulasztottunk: hogy ha már éltünk és mozogtunk, akkor élnünk és tennünk is egyenes gerinccel, önbecsüléssel kellett volna! Hogy az életet néha kockára kell tenni ahhoz, hogy érjen is valamit. Utólag, természetesen, már könnyű okosnak lenni, de nem is ér sokat…”

Úgy tűnik, mintha nálunk a normális folyamatnak éppen az ellenkezője történne. Mintha könnyebben mondanánk le a becsületről, mint az anyagiakról.

Ez viszont elsősorban a politikusoknak a bűne. Én azt vallom, hogy nem lehetséges a nemzetet mindenek fölé helyezni. Mit gondolunk, hány magyar él a világon? Döbbenetes lesz, amit állítok: a hangoztatott 15 millióból – bőven számítva is – legfeljebb csak 5 millió a valóban magyar érzelmű emberek száma. Azoknak is csak a fele él otthon, a többi az anyaország határain túl. Ez is azt erősíti, és azt támasztja alá, hogy egy széteső, kihaló nemzet a magyar. Nincsen neki nemzettudata. Ezért aztán nem árt tisztában lenni azzal, hogy kiirtásra vagyunk ítélve.

Gondolom, órákon át tudna mesélni arról, hogy miféle támadások érték Önt is, a könyvét is…

Talán úgy, úgy foglalhatnám össze egy mondatban az eddigi tapasztalataimat, hogy: a gyanakvás nagyobb, mint a befogadás. Tanulságos volt, amikor például azt vágták a fejemhez, hogy ezzel a rácozással csak azt értem el, hogy kiírtam magamat a történészek társaságából. – Miért? Ki rácozik még rajtam kívül? – kérdeztem vissza. Sokan sokfélét mondtak, elképesztő badarságokat is, sértéseket is. Leginkább mégis az fáj, hogy maga a szakma sem hajlandó befogadni. Például éppen egyik kollégám, a megboldogult Pál Tibor volt a munkámnak a legocsmányabb bírálója. Ezért én mindvégig „szembe széllel” haladok.

A színtiszta igazságnak talán éppen csak a felszínét érintjük, ha azt mondjuk, hogy ezt a könyvet nagyon szerették volna elhallgatni. Még csak tudomást sem venni róla. Mintha nem is létezne. Időről időre azonban fel-felbukkan valaki, aki hozzá mer nyúlni. Még a megjelenése évében (2009-ben) tartottak egy könyvbemutatót Temerinben Csorba Béla szervezésében. Aztán két évvel később foglalkozott vele a Magyar Szó meg az Újvidéki Rádió is. Majd egy hosszú csend következett.

Vittem én ezt a könyvet mindenkihez, akit csak egy kicsit is érdekelt a téma. A tény, hogy a politikusok menekülnek tőle, az tagadhatatlan. Legfeljebb csak magánjellegű, négyszemközti beszélgetéseinkben támogatják, a nyilvánosság elé azonban már nem akarnak, vagy nem mernek vele kiállni. De talán egyszer ez is megváltozik…

Úgy tűnik, most megint van valakinek bátorsága felvállalni és mögé állni, ugyanis éppen ma este lesz Szenttamáson, Délvidéki S. Atilla „szűkebb hazájában” egy könyvbemutató.

Szabó Angéla



A világ legigazságtalanabb "békéje"



Trianon,1920. június 4.

1920.június 4-én Budapesten és országszerte megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat és a borongós, őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették: 1920. június 4-én írták alá Trianonban a magyar meghatalmazottak a békeokmányt.

Elszakították a ragyogó magyar városokat : a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, az iparkodó Temesvárt, a vértanúk városát, Aradot és a többit mind, felnevelt kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat.

Hazátlanná tettek véreink közül sok millió hű és becsületes embert, és béklyókat raktak dolgos két kezükre. És a világ urai azt hiszik, hogy befejezték művüket, hogy kifosztva, kirabolva, elvérezve és megcsonkítva már csak egy papírlapot kell ránk borítaniuk szemfedőnek. 

A város és az ország némán, méltóságteljesen, de komor daccal tüntetett az erőszakos béke ellen. Egész Budapest a gyászünnep hatása alatt volt.

Az ország a legmélyebb nemzeti gyászba borult. Temetés volt ez valóban, egy hatalmas, gyönyörű ország és egy éppen magára eszmélő, büszke nemzet temetése.  

(...)

Dr Eszterházy Orsolya


2013. június 3., hétfő

Ötször jártak nála a tolvajok - Óbecsei anziksz




Az egyik szemem könnyezik, a másik meg kuncog – amikor meglátom a takaros kis-konyhában és az utcai tisztaszobában a használati tárgyakkal gazdagon körülbástyázott falakat. Az egyik helyiségben ott virít a kétfajta tűzhelyhez támasztott piros bicikli; kissé távolabb ott meredezik a falnak döntött, hordozható vaslétra; az ablak előtti fotel mögött talpra állítva a régi időket idéző fűrész; előtte pedig a répaszedőásó; az egyik sarokban, a konyhakredenc végében a biciklipumpa meg a kályha rácsos vasfedele; a spájzajtó előtt pedig ott sorakoznak a glédába rakott (kerti) szerszámok: a vaslapát, a gereblye meg a két vasvilla. A falon szögre akasztva lógnak a táskák, a szatyrok. A szobába pedig bekerült a másik piros kerékpár, meg az ablak alá rakva hét sor, bontásból származó tégla…








Ez persze csak amolyan gyors villámleltár, amit első pillantásra felfedezek. Alighanem ez egy tipikus, újabb kori, kisbácskai natura morta! – mondom magamban –, de valami olyasféle, amely igazmondó tükörként veri/vetíti vissza a mindennapi sanyarú nyomorunkat. Groteszk is, meg megmosolyogtató is egyben.



Szerencsére az „apró termetű házacska” gazdája (és egyben egyetlen lakója) nem pesszimistán tekint erre a farkastörvények elvén működő árnyékvilágra! Nyugodt, kiegyensúlyozott, derűs kedélyű bácsika – elvégre vérbeli muzsikusember. Harmonikás.




Azt hiszem, fölösleges megkérdezni, hogy a 73 éves Kiss Lajos bácsi miért csinált valóságos raktárt a konyhájából meg az úgynevezett első szobából. Akinek van szeme, az látja, érti a lényeget szavak nélkül is.

 – Itt, Óbecsén nagy divatja lett most a lopásnak – mondja az idős ember. – Nálam már ötször jártak a tolvajok. Volt, amikor a kapu tetején ugrottak be, máskor meg a szomszédos ház felől érkeztek. Eddig még csak az udvarban garázdálkodtak, a lakásba nem merészkedtek be. De kintről már szinte mindent elvittek, ami mozdítható volt. Leginkább azokat a vascsöveket sajnálom, amelyeket még a házépítéskor vásároltam. Egy teljes állványt össze lehetett belőlük szerelni. Na, meg azt a jó kis fűrészbakot! Az is fémből készült. Gondolom, szép summát kaptak értük a tolvajok! Elmentem én azon melegében több hulladékfelvásárló-telephelyre is, hátha legalább az egyiket megtalálom és hazahozhatom, de hiába kerestem. A lopók rafináltabbak, biztos elvitték egy távolabbi átvevőhelyre, egy másik községbe vagy másik faluba. Amikor első ízben jöttek be az udvaromba, akkor valóban jó fogást csináltak. Az összes szerszámomat elpakolták. Ugyanazon az éjjelen a szomszédomat is meglátogatták. Nála ezer euró értékű holmit szedtek össze. Hiába jelentettük a lopást a rendőrségen, az elkövetőknek se híre, se hamva. Én már kétszer is kihívtam a „nyomozókat”, de nem volt semmi értelme.





Az óbecsei idős ember már szinte minden értéktárgyát, minden kincsét biztonságba helyezte a lakásban. Őrizetlenül, felügyelet nélkül csak egy asztal maradt kint a verandán és egy kevés, télről kimaradt tűzifa a kamrában. És persze Lajos bácsi két szemefénye (bánatos is egy hangyányit emiatt): a motorbiciklik. Azokat már nem tartotta illendőnek a szobában rejtegetni. Úgy gondolja, hogy kint is valamelyest biztonságban vannak, mert több helyen, több réteg lánccal is lelakatolta őket. Kár lenne, ha elvinnék – veti közbe –, mert még mind a kettő üzemképes. A már-már „muzeális értéknek” számító világoskék „libakecerőt” időnként meg is szokta jár(t)atni. „Szeretek motorozni!” – mondja huncutul mosolyogva, majd így folytatja a meséjét:

Utoljára a Vodokanalban dolgoztam, onnan mentem nyugdíjba. Most húszezer dinárt kapok. A fiam munka nélkül maradt, az ősszel elbocsájtották a Flora Konzervgyárból, így őt segítenem kell. Nekem már kevés dologra van szükségem. Huszonkét éve halt meg a feleségem egy autószerencsétlenségben, azóta egyedül élek. Az egyetlen kikapcsolódásom a rádióhallgatás meg a rendszeres napi séta. A szórakozásom pedig a harmonikázás. Van szájharmonikám is, meg „amolyan rendes” is. Amíg muzsikálok, addig nem gondolok a betörőkre. Addig nem foglalkoztat az, hogy mi lesz holnap.

Amikor pár háznyi távolságból visszatekintek, azt látom, hogy Lajos bácsi áll az úttest közepén és integet. Magamban megint csak kuncogok. Nem kérdeztem meg tőle, hogy a „Hej, ribizli, piros bicikli…!” refrénű bugyuta kis nótát el tudná-e muzsikálni. Pedig látván a lakásban a két piros bicajt, stílszerű lett volna, azt hiszem.

Szabó Angéla


MEGOLDÁSRA VÁRÓ KÉRDÉSEK



Üzenet a Magyar önrendelkezés, emberi jogok és 
jogvédelem a Kárpát-medencében konferencia részvevőinek 
(Budapest, 2013. június 4.)
(Szerkesztett változat)

Üdvözlöm a Konferencia résztvevőit és sikeres tanácskozást kívánok.
Sajnálom, hogy most nem tudok jelen lenni, de remélem, hogy a következő(kö)n már részt vehetek.

Az értekezlet részvevőinek figyelmét a következőkre szeretném felhívni:

A vajdasági magyar közösség demográfiai, gazdasági és foglalkoztatási helyzete, de egyéb téren is, az utóbbi években tovább súlyosbodott, növekedett a munkanélküliség, visszaesett a gyermekvállalás, a fiatal és képzett lakosok elvándorlása pedig fokozódott, ami miatt a lakosság elöregedése is egyre kifejezettebb, a közösségen pedig egyre jobban eluralkodik a kiábrándulás, a depresszió és a letargia.
Az itteni magyar pártok – a Vajdasági magyar Szövetség (VMSZ) kivételével – és több civil szervezet Újvidéken, 2012. szeptember 27-én, Felhívást fogadott el a szerbiai magyar képviselőkhöz, az anyaországi vezetőkhöz és az Európai Unió magyar képviselőihez[1], amelyben – 15 pontban – megfogalmazták a magyar közösség azonossága megőrzésének és fejlődésének alapkövetelményeit.

A Felhívás egyik követelése (2. pont), hogy Szerbia biztosítsa a délvidéki magyarság teljes körű nemzeti autonómiáját, a nemzeti tanácsokról szóló törvény olyan módosítását, amely szavatolja a nemzeti kisebbségek tényleges politikai önkormányzatát.

Ez a kérdés most két szempontból is különösen időszerű:

Először: Április 19-én Belgrád és Pristina Brüsszelben olyan megállapodást kötött, amely „az észak-koszovói szerb községek önkormányzatainak szélesebb hatásköröket biztosít”, vagyis „egyfajta kormányzatot, amely széles jogkörökkel bírna”. Az egyezmény számos olyan kollektív jogot fogalmaz meg a koszovói szerb közösség számára, amelyeket Szerbia törvényei az itteni nemzeti kisebbségek számára nem látnak elő, mint például önálló bíróságok és rendőrség létrehozása, a közoktatás, az egészségügy, a művelődés felügyelete és irányítása, stb.[2] Ezért az okirat irányadó lehetne a magyar közösség számára.

Másodszor: Várhatóan októberre – nemzetközi felügyelettel – elkészül az új szerb kisebbségi törvény tervezete[3], az igazságügyi és államigazgatási minisztérium államtitkára pedig bejelentette, hogy „az  év végéig módosul a nemzeti tanácsokról szóló törvény”.[4] Az Európa Tanács és az Európai Unió képviselői külön rámutattak, hogy „a kisebbségi jogok előmozdításához nem elegendő a kisebbségi nemzeti tanácsokról szóló törvény módosítása, a tájékoztatási, az adatvédelmi és a kisebbségi választási törvényeket is változtatni kell”.[5] 

            Adva van, tehát, a lehetőség, hogy a törvénymódosításokkal a magyar közösség tényleges önkormányzathoz jusson, mivel „a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) nem autonómia”.[6] 

            A magyar közösség kollektív megvalósításának legnagyobb akadálya azonban nem kizárólag a szerb állam, hanem elsősorban az, hogy a magyar pártok és vezetői képtelenek közös álláspontot kialakítani, milyen önkormányzatot is akarunk. Azt is lehetne mondani, ahány magyar párt annyi elképzelés van.

Az egyik párt szerint „a nemzeti tanácsokról szóló törvény jó példaként szolgálhat a régióban”[7], vagyis ez a párt a jelenlegi állapotok megőrzését szorgalmazza, a másik „az etnikai alapú perszonális, nem-területi autonómiát” szorgalmazza,[8] a harmadik azt hangoztatja, hogy „a területi és a személyi elvű autonómia nem szemben áll egymással, hanem kiegészíti egymást”[9], a negyedik pedig „területi autonómiát követel a délvidéki magyaroknak”[10]. Újabban – koszovói egyezmény nyomán – javaslat is elhangzott „az észak-vajdasági magyar községek társulása/közösségének” megalakítására[11].
Az autonómia ügyében, a nemzeti kisebbségi kollektív jogok megvalósításában mindaddig nem lesz előrelépés, amíg az itteni magyar pártok közös álláspontot nem alakítanak ki és terjesztik azt a szerb hatalom felé.

A másik követelés (13. pont), hogy „a szerb kormány biztosítsa végre az etnikai alapú incidensek hatékony kivizsgálását és a vonatkozó jogszabályoknak az elkövetők elleni következetes alkalmazását, mindennemű hovatartozástól függetlenül”.

A Vajdaságban nem szűnnek a nemzeti alapú incidensekről (fizikai támadások, verekedések, zaklatások, vallási intézmények rongálása, temetők és keresztek rongálása és gyalázása, parolák/jelszavak, szlogenek írása, gyalázkodó jelképek rajzolása, pamfletek terjesztése), amelyekből a tavalyi évben is túlságosan sok volt és az idén is folytatódtak.

Ezek a „kilengések” azonban csak a jéghegy csúcsát képezik, mivel a nemzeti kisebbségi jogsérelmeknek számos más formája is van. Ilyen például a nemzeti alapon történő hátrányos megkülönböztetés és a „kettős mérce” alkalmazása, aminek az esetei jelen vannak a társadalomban, de ezeket nehéz felderíteni, és még nehezebb bizonyítani.  

Az állami szervek „ritkán kezelik a súlyuknak megfelelően a helyzetet. „Gyakran nem minősítik kellően az eseteket, hanem csak szabálysértésként vagy rendbontásként kezelik. „Volt már rá példa, hogy a rendőrség kellően járt el, és kisebbség elleni uszítás miatt tett feljelentést, akkor az ügyészség minősítette másként az ügyet”[12], de arra is, hogy az ügyészség eltérően minősíti az esetet, vagy a bíróság másként ítélkezik, attól függően, hogy az elkövetők a többségi vagy a nemzeti kisebbséghez tartoznak-e.

Szükségesnek tartjuk, hogy az igazságügyi szervek munkájában maradéktalanul biztosítsák a polgároknak a törvény előtti egyenrangúságát, a nemzeti hovatartozásuktól függetlenül, a jogszabályok egyforma alkalmazását, a diszkrimináció tilalmát, az eljárások tisztességességét és a polgárok jogbiztonsága, valamint az ügyészség és a bíróság pártatlansága elvének érvényesülését.

További sarkalatos követelésünk (14. pont), hogy az őshonos magyar nemzeti kisebbség igényeit „vegyék figyelembe és kérjék számon Szerbia európai integrációs csatlakozási tárgyalásai során”. A dokumentum aláírói „a térség valamint Európa népei történelmi megbékélése és a vajdasági magyar nemzeti közösség helyzetének megnyugtató rendezése érdekében, szükségesnek tartják a szerb-magyar, illetve magyar-szerb kapcsolatokat terhelő kérdéseknek a tagjelölti státus megszerzése előtti megnyugtató módon való rendezését”.

Erre egyszerűen ezért van szükség, mivel uniós tagfelvételek során már meggyőződhettünk arról, ha a kisebbség kérdéseinek megoldását nem tűzik ki feladatul a csatlakozás előtt, a tagfelvétel után az EU már belpolitikai kérdéseknek tekinti azokat, vagyis többé nem foglalkozik velük. 

Románia 2012. február 29-én, Szerbia EU-tagjelölti státusának megadása előtti utolsó pillanatban, azt üzente: csak akkor támogatja a csatlakozási tárgyalások megkezdését, ha Szerbia rendezi a román és a vlach kisebbség jogait. Bukarest az oktatási, kulturális és vallási jogok garantálását követelte, ehhez pedig biztosítékként azt a kétoldalú egyezményt, amelyet végül 2012. március 1-jén sikerült tető alá hozni.[13] Vagyis, Románia – az itteni román nemzeti kisebbség érdekében – kész volt megvétózni Szerbia EU-tagjelölti státusát.

            Marin Rajkov, Bulgária ügyvezető kormányfője 2013. május 15-én bejelentette: Országa csak akkor támogatja Szerbia európai integrációját, ha a bolgár nemzeti közösség megfelelő mértékben érvényesítheti jogait Szerbiában – közölte a Beta hírügynökség. (Az aktuális népszámlálási mutatók szerint Szerbia délkeleti régiójában 18 543 bolgár él.) [14]

A magyar kormány – a hivatalos nyilatkozatok szerint – Szerbia unió csatlakozási tárgyalásai során továbbra is azt a politikát alkalmazza, mint Szlovákia (2004.) és Románia (2007. évi) felvételekor, vagyis „nem szándékozik semmilyen előfeltételt támasztani senkinek”. Aminek aztán az lett a következménye, hogy a romániai magyarok helyzete változatlan maradt, a szlovákiai magyaroké pedig rosszabbodott.

Mivel – a vezető magyar tisztségviselők szerint – „magyar érdek is, hogy Szerbia dátumot kapjon”[15], nem számíthatunk arra, hogy az anyaország a Szerbiában élő magyar kisebbség nyílt kérdéseinek megoldását szorgalmazza, Szerbia csatlakozási feltételévé tegye.
Természetesen a vajdasági magyarok érdeke is Szerbia uniós csatlakozása. Ez azonban semmiképpen nem jelenti azt, hogy lemondanak azonosságuk megőrzése és fejlődése alapfeltételei biztosításának követeléséről.

A csatlakozási tárgyalások során, amelyek évekig is eltarthatnak, az itteni (hatalmi koalícióhoz nem tartozó) magyar pártok és civil szervezetek, valamint az Európai Parlament magyar képviselői számára – amennyiben az anyaország viszonyulása nem változik – marad a lehetőség, hogy Szerbiától számon kérjék legalább a koppenhágai csatlakozási kritériumok teljesítését, illetve a nemzeti kisebbségi jogok tiszteletben tartását és védelmét.[16]

A vajdasági magyarok helyzetének javítását csak közös álláspontok kialakításával és fellépéssel, valamint az anyaország hathatós támogatásával lehet elérni.

Újvidék, 2013. május 29.

Bozóki Antal,
az Árgus – Vajdasági Magyar Kisebbségjogi Civil Egyesület elnöke,
a NJSZ tagja

__________
[1]http://www.peticiok.com/peticio_a_vajdasagi_magyar_kozosseg_azonossaganak_megrzeseertés Bozóki Antal: Jog a szülőföldhöz, Árgus, Újvidék, 2013., 305- 322 o. ISBN 987-86-87633-50-6
[2] dió: Megszületett a megállapodás. Magyar Szó, 2013. április 20., 1. és 5. o.
[3]  Ágoston András: Csak a holnapot megérjük. Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL,XI. évf., 121. szám, 2013. május 24.
[4]  Bővülő kisebbségi hatáskörök. Magyar Szó, 2013. április 23., 4. o.
[5]  Uo.
[6]  Ágoston András, a 3-as alatt idézett írás.
[7] Pásztor: A nemzeti tanácsokról szóló törvény jó példaként szolgálhat a régióban.
http://www.vajma.info/cikk/vajdasag/15499/Pasztor-A-nemzeti-tanacsokrol-szolo-torveny-jo-peldakent-szolgalhat-a-regioban.html, 2013. május 24. [15:36] és Nemzeti tanácsok, mint pozitív példa, Magyar Szó, 2013. május 25., 5. o.
[8] Ágoston András: Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, XI. évf., 58. szám, 2013. március 13.
[9]   A MPSZ megjegyzése a VMDP Hírlevelében közzétett elemzésre.http://www.mpsz.net/index.php?option=com_content&view=article&id=595:level-agoston-andrashoz&catid=58:mpsz-koezlemenyek-cikkek-velemenyek&Itemid=55
[10]  Az MRM I. Kongresszusának zárónyilatkozata: http://www.mrm.rs/memorandumok/890-az-mrm-i-kongresszusanak-zaronyilatkozata, 2013. március 3. [17:41]. Lásd még Bozóki Antal: Autonómia ügyben nincs egyetértés c. írását. Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, VII. évf., 111. szám, 2009. augusztus 4.
[11]  Balla Lajos: Az én 15 pontom. http://www.vajma.info/cikk/olvasok/129/Az-en-15-pontom.html, 2013. április 21. [21:25]
[12]  Bagi Braskó Márta: Temerini hideg-meleg 2011-ben. Családi Kör, 2011. december 22., 18–19. p.
[13] P. E.: Elhárult a tagjelöltség útjában az utolsó akadály. Magyar Szó, 2012. március 1., 1. és 4. o.
[14] Bulgária feltételeket szab Szerbiának. Magyar Szó, 2013. május 16., 4. o.
[15] Magyar érdek is, hogy Szerbia dátumot kapjon. Magyar Szó, 2013. május 14., 1. és 3. o.
[16] Bővebben lásd Bozóki Antal: Elhallgatott feltételek c. írását.http://bozokiantal.blogspot.com/search/label/Kisebbs%C3%A9gi%20jogok, 2013. május 23. [19:36], vagy Civitas Europica Centralis (CEC): Kisebbségi Sajtófókusz, 2013. május 24. [12:13]


Vandalizmus óbecsei módra

Törtek-zúztak a szerbül beszélő támadók

Baglyas Róbert:
- Leginkább a fejemet, az arcomat érték a rúgások.

Az utóbbi időben mind gyakrabban találkozunk olyan incidensekkel, amelyekről a nagy nyilvánosság előtt nem szívesen számolnak be a sértettek. Megveretésükről, kirablásukról legfeljebb csak a nevük elhallgatása, a kilétük felfedése nélkül hajlandóak beszélni. Ezek a sérelmet szenvedett emberek – kivétel nélkül – magyar nemzetiségűek. A másik közös ismertetőjegyük pedig az, hogy szüntelenül félelemben, rettegésben élnek. Ők azok, akik mélyen hallgatnak, és akiknek a személyes vagy éppen a családi tragédiájáról nem ír, nem számol be az itteni kisebbségi sajtó. Ők azok a fiatalok, akiket korábban szerb nemzetiségűek bántalmaztak például Óbecsén meg a bánáti Padén, vagy nemrégiben a Szabadkához tartozó Kelebián, és ők azok a középkorú meg idős emberek, akiket a soha kézre nem kerülő tolvajok elképesztő módon kiraboltak pár héttel ezelőtt Óbecsén, Oromon, Oromhegyesen, Zentagunarason, Csantavéren, vagy éppen bárhol, bármelyik településünkön. Merthogy a felsorolást még elég hosszan lehetne folytatni.

A hajánál fogva húzták az úttesten

Óbecsén az egykoron szebb napokat is megélt Vándorcsárda mögötti utcában élő Baglyasékat érte brutális támadás. A család három férfi tagja közül kettőt súlyosan bántalmaztak. A még középiskolás Róbert és a 49 éves nagybátyja, Rudolf orvoshoz került. Minthogy a mentőket hiába hívták, a szomszédjuk szállította be őket kocsijával az egészségházba. Ott látlelet készült, majd pedig Rudolfot az újvidéki kórházba utalták.

Róbert így foglalta össze a történteket:

Este nyolc óra tájban kinn álltam a kapuban. Láttam, hogy három fiatal, huszonéves férfi közeledett az utcán. Ismeretlenek, korábban soha nem láttam őket. Megálltak a szomszédos ház előtt, a túloldalon, be akartak menni, de a kaput zárva találták. Ekkor szerbül odaszóltak nekem, hogy tudom-e, hol vannak a szomszédasszonyék. Azt válaszoltam, hogy nem tudom. De ekkor már az egyikük oda is lépett hozzám, és ököllel az arcomba vágott. Majd elkapták a copfba kötött hajamat, lerántottak a földre, és a hajamnál fogva húztak végig az úttesten. Közben mindhárman rugdalni kezdtek. Leginkább a fejemet, az arcomat érték a rúgások. A zajra kijött a házból a nagybátyám és megkérdezte tőlük, hogy mi a baj, mit akarnak. Erre őt is ütni-verni kezdték. Elővették a táskájukba rejtett baltát meg a késeket, és azzal vettek célba bennünket. Ekkor mi már jobbnak láttuk, ha bemenekülünk a házba. Így is tettünk, a támadóink pedig elmentek.

Összeverték, eltörték a karját

Baglyas Bálint, a 77 éves nagyapa eközben mindvégig a szobában tartózkodott. Kimenni nem mert, de az ablakból követte a történéseket. Hívta a rendőrséget és hívta a mentőket. Mintegy negyedóra elteltével a támadók – ugyanúgy hárman – visszatértek. Berúgták, betörték a vasból készült nagykaput, és újból rátámadtak a házból a zajra kiszaladó két magyar férfira.

Ilyet én még nem láttam. Baltával, késsel rontottak nekünk, ütöttek-vertek bennünket, ahol csak értek. Az egyik pillanatban alig pár centivel a fejem mellett repült el a kés. Aztán pedig egy jó erős léccel úgy ütöttek a bal karomra, hogy egyből eltört a csont – mondja Rudolf. – Nagyon fájt. A télen éppen azt a karomat kétszer is műtötték Újvidéken csontvelőgyulladás miatt. Most ideiglenesen begipszelték, de már kiderült, hogy rosszul forr össze a csont, ezért újra meg kell műteni. Majd 13-án kell jelentkeznem a kórházban. A támadók kétszer is elmentek, majd újra visszajöttek. Amikor harmadszor tértek vissza, akkor betörték az utca felőli ablakot, és az egyikük beugrott a szobába. Mindent felforgatott, szétdobált. Tört-zúzott. Összeverte a gyereknek a számítógépét is. Különösebb értéket nem talált, csak két régebbi karórát, azokat magához vette.  Az édesapám bent volt, de őt nem bántotta. Később vettük csak észre, hogy az udvarból eltűnt az egyik bicikli is. Az ügyben feljelentést tettünk, azóta viszont nem kaptunk semmilyen értesítést. A helyszínre kiérkező rendőrök mindössze annyit mondtak, hogy az általunk megadott személyleírás ráillik annak a csoportnak a tagjaira, akik már több hasonló bűnesetet elkövettek.

A nagy hangoskodásra a kíváncsiskodó szomszédok is megjelentek az utcán, közülük azonban senki sem sietett a megtámadottak segítségére. A kapuban állva, meg az ablakokban, a függöny mögül végignézték a két férfi bántalmazását. Akár holtra is verhették volna őket.

Szabó Angéla


2013. június 2., vasárnap

Ismét balhé a csókai suliban


Fotó: illusztráció

A minap újabb „összecsapásra” került sor 
a csókai általános iskolában. 
Ötödikes diák a „törvény” kezével sújtott le
 egy elsős tanulóra.

Sokkal mélyebbek és immáron ártóak azok a társadalmi folyamatok, amelyeket már a gyermekek is átélnek, magukévá tesznek. A szülő észre sem veszi, hogy gyermekébe átivódik jelleme. Mondják sokan: „A gyermek a szülő tükörképe!”, ha a gyermeket a szülő neveli...

Ki és kik nevelik a gyermekeket?

A gyermek nevelése áldásos feladatnak kellene lenni, mert a jövőt tudjuk ezáltal megformálni, értéket tudunk átmenteni. A közszféra mellébeszélése nem megoldáshoz vezető út, nem lehet ráfogni mindent a stresszes-gondterhelt válságos valóságunkra!

Amennyiben az utca neveli a gyermeket tudjuk a végeredményt. Amennyiben a média szintén tudjuk, amennyiben a virtuális világ ott is sejthetjük mi lesz a vége...

Mifelénk évek óta a jól jövedelmező tan működik, nevezetesen a szülő mutogat a tanítóra, tanító legyint a szülő felé. A párt is mutogat az egyház is fenyegetőzik (igen jól hallod Jézusom), ha a gyermek nem megy ennyi-meg ennyi szentmisére, akkor nem lesz ez, meg az! Bermudai háromszög, ha létezik az pontosan így működhet, eltűnik benne minden és semmi sincs megoldva, de a legfontosabb, hogy meg van magyarázva és a „faj” hatalmaskodhat tovább!

Sokat regélnek a reformokról, iskolamodellekről, hangsúly a regén van és maradt. Nem regélni kell, hanem az értéket meg kell teremteni. Nem lehet minden „ágról” szakadt pártkönyvrendszernek megfelelő tanító, ahogyan minden pap sem lehet jó hitoktató! Először is a tanító személyét kell megerősíteni, hiszen a társadalom legfontosabb személyisége, mert a jövőt alakíthatja, -Japánban, ezt tudják évszázadokon át, mi meg újra a spanyolok viaszát akarjuk feltalálni, hogy az e-mailre rányomjuk?!

Mit lát a gyermek a mai világból?

Egy nagy zűrzavart! Ahol mindenki öntörvényű és senki nem figyel a szavára, nem érdekli gondjai, nem érdekli álmai! A problémádat úgy oldod meg, hogy a másikat letiporod, megalázod! A munkád, akkor marad meg ha nem avatkozol bele...

Mit lát a médiából?

Erőszakot, vért, botrányt, bűnözést...

E kép válik benne valóssá, mert a társadalom, ezt akarja, hogy lássa. Maga a társadalom formálja újabb-kori szörnyeteggé, mert ha nem adoptálódik, akkor elveszik, mert ez a Darwin -féle evolúció alapja. Kajafások és Pilátusok kora ez, immáron kétezer éve...

Tények

A gyermekek felügyelet nélkül maradtak. A felügyelet nélkül maradt gyermek keresi a helyét a csoportba, természetes kiválogatódás alapján a csoportokon belül hierarchia jön létre. A legerősebb a vezető, azt követően kialakulnak a kasztok...

A fiatal bárányka betévedt a tilosba és a farkas megregulázta, mert a vadász éppen Piroskával hetyegett...

Ismét a sokadszorra ismétlődő probléma, hol voltak az ügyeletes tanítók, tanárok? Hogyan történhetett meg, hogy az elsős gyermek bekeveredett az ötödikesek közé? Mit keresett egy alsós diák a felsős diákok között? Itt van elásva az igazság jó mélyre! Mivel a pártkatonarendszerben szolgáló tanító/tanár nem volt jelen „iksz” gondja végzése végett, megtörtént a „balhé”. Az igazgató nő bármennyire meg szeretné regulázni pártkatonarendszerben szolgáló tanítót/tanárt nem bírja, mert az alapító „elvtársak” nem adnak rá engedélyt a „községből”! Erre mondja egy volt pedagógus kolléga: „Az Istenit, ez is tanít meg az is...”

A megoldás felmondás, mert súlyos testi-sérelmeket élt át a gyermek! Egyszerű, mint a kémia tanárunk pofonja, ha az oxigént kis o-val írtuk a képletben (A pofon, akkor megengedett fenyítési rendszer eszköz volt!)...

Nem kell félremagyarázni és nem kell tanfelügyelőt, rendőrt angazsálni, hogy a problémát, úgy oldjuk meg, hogy ne legyen megoldva! Pediglen, immáron évek óta ez a forgatókönyv van eljátszva, csak a szereplők változnak a színjátékban!

A hitoktató tudja, hogy most az a rész következik, amikor a Jézus az égre tekint és az Úrhoz imigyen fohászkodik: „Uram bocsáss meg bűnös lelküknek nem tudják mit cselekszenek!”

Igen, bármilyen furcsán hangzik az ötödikes gyermek természetesen viselkedett és védte az általa igazságosnak hitt világot. A börtönben is ez történik, ha az elítélteket magukra hagyják...

Nos immáron ismétlődő balhék sorozata rázza meg a csókai iskolát. Az igazgatónak el kell gondolkoznia azon, hogy ki(k) és miért szabotálja(ák) a munkát és a saját lelkének-ismerete végett a törvény kezével neki kell lecsapni az obstruáló kollégákra és nem a gyermekeken kell elverni a port. A szülőket meg hagyják a nyomoruk megoldásához vezető keserű úton békességbe!

Időközben az alapító községi elvtársak kikezdték Cicmil Antonije tiszaszentmiklósi általános iskola igazgatóját, mert bűne a sikeressége, nincs nála erőszakos viselkedés, a tanítók és tanárok a feladatuk magaslatán vannak...

Igen, summa-summarum, ki is bűnös a balhéért? 

Egyértelmű ugye!


Margit Zoltán










Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék