2013. június 28., péntek

Megbékélés? Gesztus? Vagy nesze semmi, fogd meg jól? Rendkívül súlyos megaláztatás!



Néhányat aludva a „történelmi” szerb-magyar megbékélést megtestesítő csúrogi megemlékezésre sehogyan sem tudom magamból kitörölni azt a fura érzést, hogy ismét lóvá tettek bennünket.

Tudom, sokan azt fogják mondani már megint az oldalvonalon túlról kiabálok és mindenben keresem azt a bizonyos csomót, de ez nem így van. A gesztusokat értékelem én is, csak hiányolom belőlük az őszinteséget. Talán azért mert a keresztény értékrend a bűnök megbocsájtását, és a lélek megnyugvását csak azőszinte megbánáshoz köti.

Ez az amit nem érzékeltem a szerb politikusoknál. Az itteni és az ottani sajtó is előszeretettel cikkez erről a témáról és idézget a szerbiai képviselőházban elfogadott Nyilatkozat ( Az 1944/45-ben kivégzett ártatlan magyar civil lakosság kollektív bűnösségének elítéléséről) szövegéből. Főleg abból, amit a parlamentben ülő magyar képviselők tettek közzé. És itt van a kutya elásva! Mert itt kezdődött a félrevezetés és a hazudozás. A tények agyonhallgatása.
A tények pedig makacs dolgok.

Akik vették a fáradságot és elolvasták az eredeti szerb szöveget, azok az indoklási részben érdekeset olvashattak. Mert ott nem az áll, hogy az országunk magyar nemzetiségű polgárainak tett igazságtalanságot szeretnének eltörölni, bocsánatot kérni, kártalanítani stb. hanem ott az áll, hogy a Nyilatkozatot azért kell elfogadni mert ezzel szeretnének hozzájárulni a jobb regionális viszonyok kialakításához és az EU csatlakozás is ezt kívánja el Szerbiától.Természetesen ez nem igaz.

A parlamenti ülés élő közvetítését követve azt láttam, hogy még a hatalmi koalícióban sincs összhang a Nyilatkozatot illetően. Képviselőik nem is tartózkodtak a teremben. Ha az ellenzéki képviselők nem segítenek be, meg sem szavazzák.

Ez volna az őszinteség?

Jogi szempontból a Nyilatkozat csak egy gesztus. Ugyan elítéli és beismeri a gaztetteket, de nem szünteti meg a titói katonai közigazgatás által kollektív bűnösséget kimondó okiratot. A bocsánat szót nem találni benne. Semmilyen kihatással nincsen a rehabilitációs és a vagyon-visszaszármaztatási törvényre, amelyekben most is ott díszelegnek a délvidéki magyarságot megbélyegző kitételek.

Ez volna a gesztus?

Szerdán ott voltam Csúrogon. Saját szememmel láttam a közös főhajtást. Maga az emlékhely gyalázat. Az áldozatok emléke nem ezt, és nem ilyet érdemel. Bezzeg a Topalov féle raktár csillogott. Nekünk megmaradt a szemét, a burgying és egy komolytalan emlékmű, amit nemsokára elvisznek a közelében lakó színes fémkereskedők, míg a szerb félnek megmarad egy örök értéket képviselő múzeum.Meghallgattam Tomislav Nikolic és Áder János beszédét. Bizánc és Európa. Sumákolás és tiszta, egyenes beszéd. Ekkor büszke voltam Áderra. Tomislav Nikolic beszédéből kimaradt a bocsánat szó.

Ez volna az őszinte gesztus?

Hazafelé híreket hallgattam az autóban és akkor tudtam meg, hogy Áder János a szerbiai képviselőházban tartott beszédében bocsánatot kért az elkövetett vérengzésekért 1942-ben.
Ismét. Mert ezt a gesztus Magyarország még 1943-ban megtette. Bíróság elé vezette és elítélte az elkövetőket. Egyeseket ki is szolgált a háború utáni Jugoszláviának, amely kivégezte őket.

Bezzeg, a mai napig senki sem felelt a magyarok felett elkövetettekért. Nikolic beszédjének tudatában megkopott az Áderre való büszkeségem.

Megbékélés? Gesztus? Nesze semmi, fogd meg jól?

Valahogyan az az érzésem, ismét a szerbiai politikum jött ki jobban ebből a történetből. Tiszta látvány, szemfényvesztés, de semmi lényegbevágó. A jól felfogott érdekeket nem érinti. Mintha Szerbia volna az EU-ban és nem mi. Mintha nekünk volna nagyobb szükségünk rájuk mint nekik ránk. Ma olvasom a magyarországi sajtóból átvett elemzést. Döbbenet. Ennyire nem értik a dolgokat, vagy valami más van a háttérben?

Ha a budapesti politikusok azt gondolják, hogy Horvátországban és Szerbiában őszinte partnerekre leltek a Közép-európai blokk kialakításához, és a közös érdekek érvényesítéséhez, Magyar vezetéssel, akkor nagyon tévednek. Ha az érdekeik úgy követelik, lelkiismeret furdalás nélkül hátat fognak fordítani Magyarországnak. Nem tanultunk a múltból?

Szokás szerint, ennek  a  felismerése későn fog megtörténni és sokba fog kerülni.

Csonka Áron




Rendkívül súlyos megaláztatás!

A szerb sajtó kiemeli, hogy Áder bocsánatot kért "az ártatlan szerb civilek elleni magyar bűntettekért"; Nikolićot alig említik...

Sajnos a magyar állam ismét meghunyászkodott a szerbek előtt, holott erre persze nem volt semmi szükség. Logikát nehéz találni a legújabb gesztusban.

Magyarország már számtalanszor kért elnézést, bocsánatot a jugoszlávoktól, a szerbektől a másodikos világháborús túlkapásokért. Pl. az újvidéki razzia vélt vagy valós bűnöseit szankcionálták, akik pedig emigráltak, azokat a mai napig üldözik. Razziát elítélő magyar film is készült Hideg napok címmel.  
  
Minek kellett Áder János magyar elnöknek a szerb parlament rendkívüli ülésén ismét a szerbek bocsánatáért esedezni?! Ők soha sem kértek bocsánatot az ártatlan magyarok lemészárlásáért. Évtizedeken keresztül el sem ismerték annak tényét.

A leendő uniós tagság kedvéért a szerb parlament egy hete ugyan kvázi elítélte a magyarság elleni „aktusokat”, de ezt roppant mesterkélt, mondhatni megalázó módon tette. A „bocsánat” szó nem hangzott el.

A csúrogi „közös államfői főhajtáson”, az „elűzendő” délvidéki magyaroknak annakidején szendvicseket kínáló ex-radikális Tomislav Nikolić szerb elnök száját egyszer sem hagyta el az „oprostite” mágikus szó.

Eközben Áder az itteni magyarságot diszkrimináló szerbeket többször is benyali módon a magyarok testvéreinek nevezte. Nikolić ezt nem viszonozta.

Mindkét részről hangzottak el ugyan érzelgős frázisok, de a semleges nézőnek az a benyomása támadhatott, hogy Magyarországnak nagyobb szüksége van Szerbiára, nem fordítva.

A fideszes magyar kormánynak tehát esze ágában sincs a vétójog nevű satuban megszorongatni a szerb államot és kipréselni belőle a délvidéki magyar autonómiát. Ehelyett teljes mértékben a VMSZ választási kampányának szolgálatában cselekszik.
Még ennek a vitathatatlan ténynek a tükrében is nehéz megérteni Áder gyalázatos viselkedését.

A szerb média – kezdve a Tanjug távirati irodától, a szerb közszolgálati és kereskedelmi televíziókon keresztül, a nyomtatott sajtóig – Áder bocsánatkérését emelte ki. A szerb átlagolvasó ebből nyilván csak egy következtetést vonhatott le: aha!, a magyar „nácik” térden könyörögnek.

Egy zömében VMSZ-es televíziós csatorna pedig megállás nélkül ismétli a csúrogi beszédeket és a „főhajtást”. A felvétel főleg a közönség viselkedésének szempontjából érdekes. Megfigyelhető, ahogyan a buszokkal odaszállított VMSZ-es auditórium jó része nem is hallgatja a szónokokat, unottan ásítozik, egymással beszélget, vagy éppen szendvicset majszol...

Ők már „megbékéltek” magukkal, nekik már mindegy.

Fekete Lehel - DélHír


2013. június 27., csütörtök

Változtatni kell a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvényt!



Reagálás K. Tamás jegyzetére


A Magyar Szó, a Magyar Nemzeti Tanács (jobban mondva a Vajdasági Magyar Szövetség – VMSZ) napilapja) a Hétvége című mellékletben, valamint a Vajdaság Ma internetes hírportál – amelynél a testület „hirdetési áron” jelenteti meg a Napról napra az MNT-vel c. heti rovatát – heti rendszerességgel közlik Korhecz Tamás, az MNT elnöke és munkatársai többnyire szubjektív írásait. Függetlenül attól, hogy azok köszönő viszonyban vannak-e a valósággal, vagy sem. (Jellemző viszont, hogy a Magyar Szó nem közölte például a négy vajdasági magyar párt és – most már – 11 civil szervezet június 20-án elfogadott álláspontjait, amelyekkel követelik a kollektív bűnösség szellemében született minden határozat semmissé nyilvánítását.)

Az MNT elnöke a legutóbbi – a június 22-i – írásában1 hangoztatja, hogy „a nemzeti tanácsok hatásköreinek az esetleges megcsonkítása rendkívül veszélyes folyamatok gyújtózsinórja lehetne”.

Az alkotmánybírósági eljárásnak, amelynek keretében július 2-án tartanak nyilvános tárgyalást, különös, bizarr hangulatot kölcsönöz a tény, hogy a törvény megcsonkítását egyrészt a szerb nemzeti keményvonalas Nova srpska politička misao folyóirat köré tömörülők, valamint Bozóki Antal kisebbségvédelemmel foglalkozó újvidéki ügyvéd kezdeményezték. No comment! – írja Korhecz.

Az Árgus Vajdasági Magyar Kisebbségjogi Civil Egyesület nevében 2010. június 1-jén – vagyis még a jelenlegi összetételű nemzeti tanácsi választások előtt – valóban javasoltam a szóban forgó törvény 33. szakasza alkotmányossági felülvizsgálatát, mivel az állami tisztségviselőknek (Korhecz Tamás, Csengeri Attila, Muškinja-Heinrich Aniko és Bunyik Zoltán) lehetővé tette, hogy a választásokon listavezetőként, illetve jelöltként szerepeljenek, ami ellenkezik a nemzeti tanács intézményének elképzelésével. Ennek a szakasznak a megváltoztatása azonban nem érintené a testület illetékességét.

Ha Korhecz Tamás olvasta volna a Sabahudin Tahirović jelentéstevő bíró által aláírt, az ülésre készült IUz-882/2010 számú, 2013. június 10-i anyagot, megállapíthatta volna, hogy az Árgus javaslata nem szerepel a megvitatásra kerülő kérdések között, mivel – a jelentéstevő bíró értékelése szerint – „nincsenek meg a feltételek a kezdeményezés megindítására” (hogy miért, arról már nem írt).

Korhecz idézett fogalmazása olyan gondolatot kelt(het) az olvasóban, hogy ellene vagyok a nemzeti tanácsnak, illetve „a törvény megcsonkítását kezdeményezem”, másrészt pedig, hogy netán valamiféle közöm lehet a többi kezdeményezőhöz.

Aki csak egy kicsit is kíséri a közéleti történéseket, az tudja, hogy nem a nemzeti tanáccsal, mint intézménnyel van gondom, hanem a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló rossz, önmagában is csonka törvénnyel, amelynek kidolgozásában Korhecz Tamás is részt vett. (A törvény 139 szakasza közül mindössze 28 vonatkozik a nemzeti tanácsra, a többi pedig a választási eljárással és a testület pénzelésével, stb. foglalkozik.)
Ma már elismert tény, hogy a nemzeti kisebbségi tanácsokról szóló törvény nem biztosítja a teljes körű nemzeti kisebbségi autonómiát.

A gyakorlatban bebizonyosodott, hogy a törvény több sebből vérzik. Hiányosságai – az MNT vezetőinek segédletével – különböző visszaélésekre és önkényeskedésekre is alkalmat adtak, mint például VMSZ kádereinek erőszakos favorizálása a szakemberekkel szemben és megkülönböztető jellegű diákpályázat kiírása által, az elnöki illetékesség ellátása tekintetében, stb.

A többi kezdeményezőtől független álláspontom szerint a törvényt – még a 2014-ben esedékes nemzeti tanácsi választások előtt – alaposan felül kell vizsgálni. Olyan szempontból is, hogy az elnöki tisztség hivatásos-e vagy nem és, hogy a testület vezetője hány helyen valósíthat meg fizetést? A hiányosságok kiküszöbölése érdekében mielőbb közvitát kell kezdeményezni a nemzeti tanács munkájáról is!

Bozóki Antal
Újvidék, 2013. június 26. 

__________
1 Pénz, tudás és becsület, Magyar Szó, 2013. június 22., 14. o., és A nemzeti tanácsok hatásköreinek a megcsonkítása veszélyes folyamatok gyújtózsinórja lehetne, http://www.vajma.info/cikk/naprolnapra/123/A-nemzeti-tanacsok-hataskoreinek-a-megcsonkitasa-veszelyes-folyamatok-gyujtozsinorja-lehetne.html, 2013. június 23. [2:07]


A nagykikindai ferdítés és Pista bátyánk töke



A tavai nagykikindai “tökös-napokról” regéltek már a bánáti regölősök, hogy új ferdítések láttak napvilágot az önkormányzat háza-táján és talán boldognak is “köllene lönni”, hogy még beszélik és furcsa mód vetik papírra az magyarnak szavát...

No, de vannak még a szórvány sorsba süllyesztett bánatos Bánságban is "nyelvérzékeny" emberek, akiknek már igencsak sérti a szemét és a fülét az őszi nagykikindai “tökös napok” óta történő ferdítések, nevezetesen az új szavak farigcsálása, tákolása, alkotása, -érdekessé teszi nyelvi változatosságunkat, újabb bánáti dialektus van kialakulóban, olyan -lálinszki magyar*: pola voda - feles víz, bor nélkül, mint a papnál...egy iszik és kétszáz énekel tőle...



Szemezgettem az új szavak, összetett fogalmak között:

Oktober = az ősz második hónapja, rövid “o”-val, mert szárazság volt tavaly.

Klassziukus zenei koncert = Muhhamad Ali - Cassius Marcellus Clay ökölvívási stílusban félrevert rézüst által biztosított zene-bona, -közmegelégedésre.

Kulturális emlékek = azon emlékek, amelyekre ma már csak emlékezetből gondolunk, paraszt folklór nem a szakmára gondolva.

Díszeterem = az a terem, melynek dísze az adott terem.

A legnehezebb és a leghosszabb töktermelő = Pista bátyánk erotikus népmesei alakzatban.

A leghosszabb, valamint a legnehezebb tökök mérése = nagykikindai legényes Pista bátyánk vezényletével egy picinyke kurucos-tamáskodással.




(...)

Múlt az idő, nyárba szökkentünk, lassan tekereg a nagykikindai tökindája, de valahogy a magyar fordítások továbbra is ferdítések szintjén maradtak, úgy szimultán szabad kötöttfogású stílusban, Nagykikinda városában. Míly melléfogás kezd láthatóvá vállni, a ZEMENTÉ jól melléfogott, nem a szerb akjú hivatalnokokat kell magyar nyelvre okítani, hanem az immáron magát már magyarnak vállaló pártoskodó-tamáskodó hivatalnokot kell az anyanyelvére megtanítani!

Értem én! A honba visszajáró magyarok lóháton töténő visszanyilazási technikája ez, csak gramatikailag! Tudom én, nem jól értjük, amit a saját szemünkkel látunk, mert a bűnbak az a bűnnek-bakja és nem az áldozat, az áldozat az amelyik megmutatja, hogy ki a bűnnek-bakja (?!)! Nos, kezdek belejönni, csak egy két szavat ki kell hagyni és tükörbe írni, hátat fordítani néki és menni fog a tökéletes nyelv reform alá : lálinszki magyar: pola voda - feles víz, bor nélkül, mint a papnál...egy iszik és kétszáz énekel tőle...

Keresgéltem, “kutadgáltam” Nagykikinda önkormányzatának (hon)lapján, nem találom a magyar - hangot...Pedig én úgy tudtam, hogy annak ott kellene lenni a kolektív és egyéni és satöbbi mindenféle kisebbségi jogok szavatolása végett és jegyében, amelyet a ZEMENTÉ kiharcolt csak a gyakorlatban soha nem fog “műkszeni”, amelyet akadémikusi szinten meg is fognak magyarázni imígyen: Pártkönyvében él a nemzet! Annak a nagykikindai atyókfijának, akinek nincsen az aktuális hatalmon lévő pártok könyve, főként a ZEGYMAGYAR pártnaké az menjen inkább Kukutyinba babot hegyezni és ne próbálja tekergetni a nagykikindai tökindáját, melyet Szabadkáról csavargatnak ripityomban!

A főoldalon ráfutok egy határon átnyuló divatos európai pénzköltési találmányban a Makói Kommunális Nonprofit Kft szavakra. Hoppá-hoppá, ez nem semmi! Nagykikindán az állatok egézségügye fontosabb (EU-nak is, ?!), mint az ottani magyar ember szókészlete...

Lapozok, semmi, fülecskékre kattintok semmi! Kisvártatva mit találtam, az értesítések (obavestenje szerbül) fülecske alatt elbújt a nyuszika! Itt van a csúcs! A nagykikindai tökösnapok felső C-je zeneileg!

Szemezgetek ismént, tüstént:

Projekt = pályázat, amely elnyerte a politikum tetszését anyagilag.

Az érdekelt nyílvánosság = itt búvik meg a költő! Juli néni, Kati néni letye-petye-lepetye!
Üldögélnek a sarokba, jár a nyelvük, mint a rokka letye-petye-lepetye! Bárki inge, rokolyája
letye-petye-lepetye! Lyukat vágnak közepébe, kitűzik a ház elébe letye-petye-lepetye!

...meglévő lpg töltőállomáshoz egyéb üzemanyag hozzáadásáról szól = én kerozinra gondolok, mert azt, ha hozzáadják a földgázhoz igen csak piros-pozsgásra piritja a nagykikindai tököt, meg a leg “tökössebb” Pista bátyánkat is!

....vízzel csatlakózó kábellal = elektromos vezetékből szociálisan rászoruló kisebbségi emberek, beszerzési áron eltávolítják a rézhúzalt, ezt követően csepegtető öntözésre használják a maradék burkolatot (jobban nő a tök ezáltal).

A többi gyönyörűséges ferdítést megtalálhatja kedves olvasóm Nagykikinda picinykét magyarul tudó (hon)lapján, de a megbékélés kedvéért ne csináljuk a tökből ekkora ügyet! Fontosabb az állategézségügy, no!


Képre kattintva letölhető tartalom

(...)

Az ZELVTRÁRSAK felkapják a fejüket! Mi a megoldás? Kérdik, mert kérdezni tudnak, írni és válaszolni már nem...Már a tökkel is bajuk van az “érdekelt nyilvánosságnak”?

A megoldás, immáron divatosan hölgyeim és uraim: megfelelő embert a megfelelő helyre és nem lesz ferdített fordítás! Megfelelő iskolai végzettséggel megfelelő munkahelyet kell biztosítani az arra rátermetnek! Egyszerűen ennyi!

Amíg így fordítva ferdítenek az arra felkent ferdítők, addig ferdén áll a tökös Pista bátyánk kalapja, ha feláll a legnehezebb és a leghosszabb töktermelő-ként díszes nagykikindai tökére, majd Szabadka felé tekint a délibábos szórványos bánáti rónaságon keresztül. Az a baj, hogy már arra sem lát semmit, csak a délibábot, úgy négyévenkénti mézes-mázos ígéretekkel megkenve!

Üsse kavics, karácsonykor előveszi tökös Pista bátyánk díszes nagykikindai tökét, beteszi a kemencébe, egyszer-kétszer megferdítve - megfordítja, amikor az ropogósra sül kiveszi a vén banyából, összröffenti az aprónépét, körösztöt vet, mert most szabad! Elmond egy imát az Úrnak, majdan VÖRÖS borral megásztatott sült tök evés után rákezd a nótára: Pásztorok, pásztorok örvendezve sietnek Jézushoz Betlehembe. Köszöntést mondanak a kisdednek, ki váltságot hozott az embernek...

Nagykikinda magyar ajkú népe, érdekelt nyilvánossága, mikor kap megfelelő ferdítést, ha már csak az jár neki a szórványban? A magasságos ég sem tudja....bár Isten útjai kifürkészhetetlenek!

Reménykedjünk!

Margit Zoltán

*lálinszki magyar = délvidéki szerb ember, aki meg mer szólalni magyarul enyhén hamiskásan.

Z -vel írtam az "ízéket", mert most trendi a World War Z czímű film a "Zékről"...


2013. június 26., szerda

Kilenc év után illene beismerni: Magyarverés volt az – a javából!




Nagy valószínűséggel a mai napon majd minden-minden a szerb és a magyar nép történelminek nevezett megbékéléséről fog szólni, és mindenki, aki ad magára, aki valamit is számít a Délvidéken, az most Csurog felé veszi az útját, hogy jelen lehessen azon az eseményen, amelytől sorsának kedvezőbbre fordulását reméli, és amelyre hetven esztendeje vár az itteni magyarság. 

A romantikus népbódítók már-már kissé erőltetett ünnepillúzió-keltésével egyidejűleg – bár egyelőre úgy tűnik, hogy teljesen hiábavalóan – figyelmeztetnek az óvatosan realista nemzetféltők: azért csak csínján bánjunk ezzel a nem is olyan hirtelen támadt, de kétségkívül valahonnan a mélyből, elemi erővel föltörő elragadtatással, mert a szokásos viselkedésminta-követésünk „végeredményeképpen” megint kötelező lesz a rafinált és kétszínű szerb politikában való csalódásunk és elkerülhetetlen az epekeserű kiábrándulásunk. 

Könnyen megtörténhet, hogy a jóhiszeműségünk és a naivitásunk áldozatává válunk, csak azért, mert nem akarunk tudomást venni arról, ami pedig magánál a napnál is világosabb: a módszeresen kitervelt sanyargatásunk esztendei még korántsem értek véget, és nemhogy messze még az ábrándosan délibábos délvidéki Kánaán, hanem tulajdonképpen nem is létezik. Egy (bocsánat: két) főhajtástól, egy-két „elnézést kérünk”-től, egy-két politikusi „adott szótól” még nem teremtődik meg egy csapásra az erkölcsi jóvátétel, nem lesz egy tollvonással anyagi kárpótlás és nem kerül le az itteni magyarságról a kollektív bűnösség bőrégető bélyege. Szoboravatástól, emlékmű-koszorúzástól, hangzatos, politikai szóvirágos monológoktól a megítélésünk nem fog varázsütésre, reggelre megváltozni. Holnap sem tekintenek ránk másként, mint teszik azt ma.

Kit is vertek meg valójában?

A mai kölcsönös politikusi/államfői főhajtással azonos időben egy sajnálatos eseményről is éppen most kell(ene) megemlékeznünk. Sunyi módon nem hallgathatjuk el, mint ahogyan meg nem történtté sem változtathatjuk. Betyárbecsületbeli kötelességünk beszélni róla, mert ezt kéri rajtunk számon az elnyomott, vagy az éppen csak szendergő, el-elszunnyadó lelkiismeret. Nem cselekedhetünk másként akkor sem, ha a szívünk szerint (és szégyenünkben) inkább elkendőznénk, elhazudnánk vagy letagadnánk.

Nem feledkezhetünk meg arról a napról, annak az éjszakának a történéseiről, amelyre aligha lehet büszke a Szerbiában élő magyarság. Mert akkor – napra pontosan kilenc évvel ezelőtt (2004. június 26-án) – mindannyiunkat arcul ütöttek, megvertek, megaláztak, megbántottak. Mert akkor és ott, azon a temerini piactéren egy szerb nemzetiségű fiatal fizikai bántalmazása mellett valójában igazi magyarverés történt. Akkor és ott valamennyiünket megkiskorúsítottak és megszégyenítettek. Börtönbe zártak és megbüntettek. Rabruhába öltöztettek és megbilincseltek. Azóta is fogva tartanak és kíváncsian kémlelik: tűrjük-e, bírjuk-e még?

A kilenc évvel ezelőtt történtek miatt öt helybeli magyar fiatal hosszú évekre börtönbe került. Hála és köszönet érte a politikusoknak, akik vehemens igyekezettel próbáltak – minden ellenszegülésre, renitenskedésre hajlamos délvidéki magyar számára – elrettentésül szolgáló politikai ügyet kreálni a történésekből. Akik azóta sem, most sem iparkodnak az ügy súlyát/terhét magukra vállalni, akik a közszemlére bocsájtott meggyalázásunknak, a nagyszerb szégyen- és kínzóoszlophoz kötö(zö)ttségünknek azóta sem vetettek véget. Akik az elítélteket szándékosan a börtönben felejtették, azok családjának pedig közömbösen hátat fordítottak. Önmagukról állítván ki – ezzel a felsőbbrendűséget színlelő, elutasító magatartással – árulkodó bizonyítványt.

„Sokat várok a mai államfői találkozótól!”

Nyolc és fél év raboskodás után tavaly ősszel a börtönbe zárt öt temerini férfi közül kettőt kiengedtek. A tizenegy és fél évre elítélt Szakáll Zoltán és a tízévnyi bezártsággal riogatott Horváth Árpád most már szabad, a maga útját járja.  

Szakáll Zoltán: Magamról fölöslegesnek tartok bármit is nyilatkozni. Igazából nem azzal kellene foglalkozni, hogy ketten már kiszabadultunk, hanem a három társunk ügyével, akik még talán évekig bent maradnak. Én sokat várok a mai csurogi államfői találkozótól, bízom abban, hogy a két ország vezetője mindent megtesz a börtönben lévők szabadon bocsájtása érdekében. Már csak azért is, mert hármuk közül ketten már letöltötték a büntetésük kétharmadát. Arról nem is beszélve, hogy már régen megbűnhődtek az elkövetett vétségükért. A hétvégén Szlovákiában jártunk, ahol négy településen találkoztunk és elbeszélgettünk az ottani fiatalokkal. Mindenütt beszámoltunk a „temerini fiúk” esetéről, ők pedig kitartásra bátorítottak és a támogatásukról biztosítottak bennünket.

Horváth Árpád: Azt hiszem, kevés olyan ember akad a környezetünkben, aki eddig még nem hallott vagy nem olvasott mindarról, ami a „temerini fiúkkal” megesett.  Érdemes lenne kutatni és feltárni az események, történések okait, és azt, hogy miként kerülhetett sor ilyesmire a 21. században. Ráadásul egy olyan országban, amelyik az Európai Unióba igyekszik. Sok feltáratlan dolog, számtalan furcsaság, elemzésre váró körülmény húzódik itt még a 9 évvel ezelőtti történések hátterében. Ezek eddig mind rejtve voltak… Remélem, hogy a három társunk is mielőbb kiszabadul. Szerintem az anyaországnak kellene erélyesen követelnie a „temerini fiúk” azonnali szabadon bocsájtását.    


Remélni, várni, csalódni…

Reménykedünk, várakozunk, aztán újra és újra csalódunk. Majd kezdődik minden elölről. Ismétlődik ugyanaz évről évre. Immár 9 esztendeje – mondja a 15 évre elítélt ifjabbik Máriás István édesapja. 

Kilenc hiábavaló év telt el idáig, kilenc évet vettek el az életünkből. Ennyi idő alatt sok más érték is veszendőbe ment, vagy örökre eltűnt. Először a feleségem édesapjától kellett megválnunk, néhány héttel ezelőtt pedig az enyémet is eltemettük. Sokszor arra gondolok, hogy ki lesz a családunkban a következő, akitől a gyerekünknek nem lesz lehetősége végbúcsút venni, mert a börtönből egyetlen percre sem engedik ki. Mostanában gyakran beszélnek a politikusok arról, hogy 2013 a magyar és a szerb nép közötti megbékélés éve lesz, és erre a közös főhajtásra, erre a régóta várt történelmi pillanatra ma végre sor kerül. Számunkra ez kétszeresen fontos, hiszen Tomislav Nikolić államelnökünk tavaly – Horváth Árpád és Szakáll Zoltán szabadulásakor – a szavát adta arra, hogy a továbbiakban sem fog megfeledkezni a börtönben maradt három elítéltről. Reméljük, hogy erre a több mint fél évvel ezelőtt tett ígéretére a mai napon emlékeztetni fogják.  

A felesége, Máriás Ilona a következőket fűzi még hozzá: 

Ebből az életből ne kérjen senki! Ebből a fájdalomból ne kérjen senki! Ez borzasztó. Én nem kívánok magamnak se palotát, se drága ruhát, csak az az egy kívánságom van, hogy mielőbb itthon lehessen a fiam. Szabadon. Várom haza mindennap. A hitünket megőriztük és még mindig várunk a csodára. Arra a csodára, hogy egy napon majd ő nyitja be a házunk kapuját, és csak annyit mond: Anyám, apám, hazajöttem!

„Bele sem merek gondolni: még három év!”

Ezt már Illés Zsolt mondja, aki időről időre a végsőkig elkeseredik, majd aztán új erőre kap, és megint reménykedik, bizakodik.

Semmire sem vágyom jobban, mint arra, hogy innen kiszabadulhassak. Aki nem volt még hasonló helyzetben, meg sem érti, talán el sem tudja képzelni, hogy milyen a hosszú éveken át tartó bezártság. Idebent nagyon lassan múlik az idő. A télen még bíztam abban, hogy ha majd letöltöm a rám szabott 13 évnyi börtönbüntetésem kétharmadát, akkor kiengednek. Februárban ez le is járt, de az újvidéki bírósághoz benyújtott kérelmemet elutasították. Válaszukban azt írták, hogy leghamarabb 2016. március 8-án szabadulhatok. Bele sem merek gondolni: az még 3 év! És mi lesz addig? Új gúnyába öltöztetett régi ígéretek? Ha most elvetették a beadványomat, ugyan mi változ(hat)na decemberig? 

Uracs József is nagyon várja már a szabadulását. Féltestvérének, Szabó Etelkának szokta elpanaszolni a gondjait:

Jóskával levél által tartjuk a kapcsolatot. A legutóbbi jelentkezésekor valószínűleg nagyon mélyen lehetett, mert leginkább az itthoniak felől érdeklődött. Kérte, hogy mielőbb küldjek fényképet a lányaimról meg az unokámról, hogy megláthassa őket. Talán nem túlzás azt mondanom, hogy rajtam kívül senkije sincs. Az egyetlen nővérét, aki még úgy-ahogy törődött vele, tavaly eltemettük, a bátyja viszont hallani sem akar felőle. Én sajnos nem tudom látogatni, mert mi is rossz körülmények között élünk. Most éppen minden pénzünket a férjem gyógykezelésére költjük. Tudom, hogy neki is nehéz a benti élet. Nyugtalan, ideges. Nemrégiben kérelmezte ő is, hogy helyezzék szabadlábra, de a beadványát elutasították. Ha a teljes büntetését, mind a tizenegy és fél évet le kell töltenie, az mindannyiunk számára nagyon hosszú lesz.

Virtuális megemlékezés?

Mióta az öt temerini magyar fiatal börtönbe került, azóta minden évben június 26-án a családtagok és a barátok megemlékeztek a piactéren a történtekről és követelték az elítéltek szabadon bocsájtását. Kilenc év után azonban ez a találkozó most elmarad. Ami persze egyáltalán nem jó, mert a figyelemfelkeltésnek ez a média által is támogatott módja hozzájárult ahhoz, hogy az egykori „temerini fiúkról” ne feledkezzünk meg.




Ne feledkezzünk meg még ezen a rendhagyó mai napon sem, amikor minden másról és másokról szól, nem a börtönben lévőkről. De talán mondhatjuk úgy is, hogy: amikor látszólag minden a délvidéki magyar áldozatokról szól. És akkor már róluk is szó van. Mert a maguk extrém módján ők is annak számítanak. Áldozatnak.

Végezetül még egy eretnek gondolat: ha ma délután a szokásos helyszínen sor kerülne a hagyományos megemlékezésre, akkor esetleg a fentebb emlegetett két államfő is (minthogy kiváló ismerői és elkötelezett támogatói az ügynek) tiszteletét tehetné azon a sokat emlegetett temerini piactéren. És akkor egy napon akár két megemlékezést is lebonyolíthatnának. Mármint egy valóságosat, meg egy virtuálisat. (Ez utóbbit persze csak az én képzeletemben…)

Szabó Angéla

Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék