Margit Zoltán: 2013. 07. 14. - 2013. 07. 21.

2013. július 16., kedd

A valódi tabu - Milyen megbékélés ez?



A június 26-ai csúrogi „megbékélés" egyre inkább csak színjátéknak tűnik annak fényében, ahogyan a két állam, Szerbia és Magyarország a ma még élő, 1944–45 őszét-telét túlélő, a későbbiek folyamán a társadalomból kirekesztett, „népellenség"-nek megbélyegzett, ma többségükben 80 év körüli áldozatokhoz viszonyul. Magyarország és Szerbia közös felelőssége, hogy ezen maroknyi, ma még élő idős áldozatot a 2006. és a 2011. évi törvény értelmében kártalanítsa (ha már nem hajlandóak az esetleg ma még élő, szintén aggastyán korú partizán bűnöző tetteseket felkutatni, és háborús bűnösökként bíróság által elítélni).


És ez a valódi tabu, amihez a magyar államvezetés még véletlenül sem mer hozzányúlni.


Amikor június 26-án egyik 1944-es délvidéki mártír ma nyolcvanéves lánya a rendőrkordonon váratlanul áthatolva mintegy öt méter távolságra került Áder úrhoz, és megkérdezte tőle, mi lesz a sorsuk a mártírok ma még élő gyermekeinek, akik 10-15 évesen, gyerekként maguk is átélték '44 borzalmait, és később egy életen át megbélyegzettként éltek a volt Jugoszláviában (nem engedték őket egyetemre, nem volt lehetőségük munkába állni, nem kaptak útlevelet a hatvanas évek végéig, nem egy esetben 1970-ig, miközben mások már 1961–62-ben kivándorolhattak az első hullámban Németországba vendégmunkásnak stb.), akkor Áder úr elfordította a fejét ettől az idős asszonytól, válasz nélkül hagyva őt (a szerb TV bemutatta a jelenetet, a magyar TV érdekes módon kihagyta).

Ebben – tehát a már csaknem két éve létező törvényes lehetőség kihasználásában – Magyarországnak ugyanakkora felelőssége van, mint magának Szerbiának.

Milyen megbékélés ez, amikor egy maroknyi aggastyán túlélő, akik végigszenvedték a megbélyegzés és a kirekesztés évtizedeit, nem tudnak élni a törvény adta lehetőségekkel, miközben a Kopár-szigeteket megjárt szláv nemzetségű sorstársaiknak sorra ítélik oda a szerb bíróságok a kártérítéseket?!
Miért siklik át a magyar kormány és a magyar parlament azon, hogy a belgrádi Rehabilitációs Bizottság nemzeti alapon diszkriminál, és a törvény által előírt 90 napos válaszadási határidőket többszörösen túllépi, nem egy esetben egy teljes év elteltével sem reagál a magyar áldozatok ma még élő, a borzalmakat túlélő, ma 80 év körüli gyermekeinek a kérelmeire?!

Van olyan eset is, hogy egyik áldozat pert nyert annak a városnak a bíróságán, ahol '41 tavaszán az édesapja szerbek tucatjait mentette meg a Horthy-alakulatok általi kivégzéstől (egyes becslések szerint nem 19 áldozata lett volna a magyar bevonulásnak '41 áprilisában abban a városban, hanem akár 150-200 is lehetett volna, ha az édesapja nem vállal garanciát a kommunizmussal meggyanúsított szerb városlakókért, többek között egy akkor ismert orvosnőért is), s a szerb állam megfellebbezi a pozitív ítéletet – amelyben a bíróság 730 ezer dinár fájdalomdíjat ítélt oda neki –, arra hivatkozva, hogy a kereset 2010-ben, túl korán lett beadva!

A fellebbviteli bíróság pedig Újvidéken mintegy 20 hónapja nem hoz ítéletet, a bizottság Belgrádban pedig csaknem egy éve szintén hallgat, többszörösen átlépve a 90 napos válaszadási határidőt!

Milyen megbékélés ez?

Ha a magyar állam ezt megbékélésnek nevezi, akkor legyen szíves és kártalanítsa ő maga ezt a maroknyi áldozatot a szerb állam helyett most, a ma érvényes törvények alapján, míg a 80 év körüli áldozatok még élnek, aztán később rendezze a számlát a szerb állammal.

Ez lenne, kérem szépen, a megbékélés, enélkül sajnos nem beszélhetünk semmilyen megbékélésről – porhintés és álságos színjáték!

Zagyva Tibor


HINTALÓ - Petrás J.- Back Z.- Szijártó Zs.



Alattam billeg a hintaló,
Zsebemben csúzli, üveggolyó,
Várakat húzok homokból,
Megvédem minden gonosztól!

Kezemben kard, kard,
Szívemben tűz, tűz,
Ember bízz, és küzdve küzdj!
Sodorjon szél, szél,
Mit bánom én, én,
Aki hitvány mit sem ér!
Lá-lá-lá-lá-lá.

Rossz iskolába kerültem,
Puskák lapultak a zsebemben,
Hittem, hogy minden szép és jó,
De az élet ennél durvább tanító!

Dolgozom, a törvényt tisztelem,
De zsebemben csúsztatva ott van bokszerem,
Bár a dolgok jó oldalát kell nézni,
Azért a rossz arcokra jobb felkészülni!

Tisztességben megvénültem,
De a csúzli és bokszer még mindig a zsebemben,
Alattam, billeg a hintaszék,
És ha újra kezdhetném, ugyanígy élnék!





A dalban végigjárjuk az életet a hintalótól a hintaszékig, úgy, hogy bár az idő elszáll, de az ember mit sem változik belülről, mert a hazaszeretet valahol a génjeinkben hordozva örököltük meg, és adjuk tovább, nemzedékről nemzedékre. Így tudott fennmaradni a magyarság az évezredek alatt. 

Hordozzuk magunkban Hun Attila jellemvonásaitól kezdve át a történelem viharain keresztül minden megénekelt, vagy elfeledett hősünk életének egy darabját. Ez a dolog megfoghatatlan, mégis meghatározza életünk minden pillanatát, és így válunk mi is a jelen történelmünk és a jövőnk alakítójává. 

A láncot nem szakíthatjuk meg, nem is tudnánk, hiszen Isten a magyarnak küldetést adott, és kinek-kinek meg kell találnia saját életében azt az utat, amit az Isten és Haza dicsőségére végig kell járnia. Van, akinek hadvezérré, és van, akinek kováccsá kell válnia, de mindegyik fontos, hiszen ne feledjük, volt már olyan csata, ami egy rosszul bevert patkószög miatt veszett el. 

A nemzet iránti elkötelezettség, nemre és korra való tekintet nélkül buzog fel minden jó magyarban. Voltak, és lesznek is Zrínyi Ilonák, Bulcsúk, Széchényik, Tóth Ilonkák. Nem vagyunk kevesebbek, sem többek példamutató elődeinknél. A hősök ma is köztünk járnak, és, még ha nem is tudjátok magatokról, higgyétek el, hogy egy megfelelő történelmi pillanat minden magyart hőssé avat. Ide születtünk, itt élünk, és itt öregszünk meg, de csak a testünk, hiszen a lángoló lélek mindig fiatal és életerős vidám tekintettel vértezi fel a még oly ráncos szempárokat is. Rettegjen az, ki a magyarra kezet emel, mert karddal s tűzzel veszünk elégtételt. 

S ha ez a tisztesség nem adatik meg egy nemzedéknek, akkor majd gyermekei megteszik, mert a magyarság nem csak jelen, hanem a kezdetek kezdetétől való, és az idők végezetéig tart. Tehát vetkőzzük le a mások által ránk erőltetett hitvány pesszimizmust, és bizalommal, derűlátóan tekintsünk jövőnkre. A régi idők táltosai tisztában voltak azokkal a hatalmas energiákkal, amik a világot belengik, ezek pozitív, és negatív hatásúak az emberre, vagy akár egy egész nemzetre nézve, szóval, amelyikre jobban vágyunk, azt vonzzuk be.  

Kárpátia

2013. július 15., hétfő

(Más)napló és elnöki elutasítás




A mai Magyar Szó fő (címlap alatti) hírként közli: „Díjözönnel kezdődött a jubileumi palicsi fesztivál”.

A palicsi filmfesztivál lenne – még ha jubileumi is – a legfontosabb esemény a vajdasági magyarság számára? Aligha.  

Tudjuk, hogy komoly gondok vannak a napilap szerkesztéspolitikájával – amelyet Pászor István (a Vajdasági Magyar Szövetség – VMSZ) és Kohecz Tamás (a Magyar Nemzeti Tanács – MNT) (magán)újságjának is neveznek. Különösen amióta (2011. június 23-án) a Magyar Nemzeti Tanács leváltotta a főszerkesztőjét és kinevezte a mostanit.

Az itteni magyarságot érintő gondok, problémák nemigen kapnak helyet a lapban. Különösen nem a bíráló elemző írások, újságírói kutatások. Annak ellenére, hogy a közösség jogainak megvalósulása/megvalósítása kellene, hogy legyen az elsőrangú feladata.
A múlt héten javasoltam a lap egyik ismertebb újságírójának, hogy írjon a vagyon-visszaszármaztatással kapcsolatos akadályokról. Felajánlottam neki, hogy a rendelkezésére bocsátom az ezzel kapcsolatos dokumentációmat. Azt a választ kaptam, hogy majd „megkérdezi a szerkesztőt”. A mai napig nem jelentkezett.


***




Tomislav Nikolić szerb elnök aláírásával a mai napon kézbesítették számomra azt a határozatot, amellyel elutasította Illés Zsolt temerini elítélt kegyelmi kérvényét, amely 2012. október 16-án lett átadva.

Illést az újvidéki (akkor) Kerületi Bíróság K-474/04 számú 2005. április 11-i ítéletével 13 év börtönbüntetésre ítélte.

A „temerini fiúk” néven elhíresült bűnügyben az említett bíróság összesen 61 év börtönbüntetésre ítélt öt temerini fiatalt, akik közé Illés is tartozik, az időközben (kábítószer túladagolásban elhunyt) Zoran Petrović ellen elkövetett gyilkossági kísérlet miatt.
Két elítélt, Horváth Árpád (aki 10 évet kapott), és Szakáll Zoltán (akit 11 és fél évre ítéltek), az amnesztia törvény és (részleges) elnöki kegyelem alapján 2012. november 30-án egyszerre szabadult a Sremska Mitrovica-i (Szent Demeter-i) börtönből. Az ötödik elítélt, Máriás István is ebben a börtönben tölti 15 éves szabadságvesztését.  

Bozóki Antal


Újvidék, 2013. július 15.


Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin