2013. október 18., péntek

Szerbiában egymillió embernek nincs mit ennie



Mintegy egymillióan éheznek a 7,3 milliós Szerbiában - hívta fel a figyelmet szerdán a szerbiai közjavak védelméért kiálló szövetség.   

A társadalmi szervezet adatai szerint ma már egyre többen értékesítik ékszerüzletekben és zálogházakban a családi értéktárgyaikat csak azért, hogy élelmiszert tudjanak vásárolni. Emellett a lakosságnak csupán 30 százaléka számára elérhető az átlagosnak nevezett fogyasztói kosár tartalma, amelynek értéke 60 ezer dinár.
Az alapvető élelmiszerek biztosítása terén kialakult gondok láttán egyre több kereskedelmi lánc teszi lehetővé Szerbiában, hogy a vásárlók ne azonnal, hanem akár egy évvel később fizessék ki a számlát, vagyis már a kenyeret és a tejet is meg lehet vásárolni hitelre - számolt be a közelmúltban erről a legújabb hitelezési formáról a belgrádi tömegtájékoztatás.   

A Večernje Novosti című szerbiai napilap minapi adatai szerint 2013-ban a tavalyihoz képest 10 százalékkal esett vissza a kiskereskedelmi forgalom. A vásárlóerő csökkenését a boltok azzal igyekeznek ellensúlyozni, hogy lehetővé teszik a késleltetett fizetést. Van olyan áruház, ahol 90 nap a türelmi idő, de olyan is, ahol 365 nap. Általában kamatmentes hitelről van szó, és nem szabják meg a vásárlás értékének sem a minimumát, sem a maximumát.   

A legfrissebb összesítések szerint Szerbiában évente már 630 ezren igényelnek valamilyen szociális támogatást, ám nem minden esetben pénzügyi segítségről van szó. A belgrádi szociálpolitikai intézet adatai szerint a 7,3 milliós Szerbia lakosságának majdnem egytizede kapott valamilyen támogatást 2012-ben: 632 ezren fordultak segítségért a szociális központokhoz. Az esetek majdnem felében kértek anyagi támogatást, leggyakrabban az alapvető élelmiszerek megvásárlására. A hivatalos adatok szerint a szociális segélyt kérők között egyre több a munkaképes korú és a gyerek.   


A szerbiai statisztikai hivatal adatai szerint a munkaképes lakosság mintegy 25 százaléka állástalan. 

(Szerintem fordított az arány a munkaképes lakosság 25%-nak van állása...MZ megjegyzése)
MTI

2013. október 14., hétfő

Átutazók és helybeliek



"Először eljöttek a zsidókért, nem szóltam, mert nem voltam zsidó. Aztán eljöttek a kommunistákért, nem szóltam, mert nem voltam kommunista. Aztán eljöttek a szocialistákért, nem szóltam, mert nem voltam szocialista. Aztán eljöttek a szakszervezetisekért, nem szóltam, mert nem voltam szakszervezetis. Aztán amikor értem jöttek, már senki sem maradt, hogy szóljon értem."

Martin Niemöller lelkésznek ez az idézete egyedülállóan írja le a második világháború előszelét, hogyan is tudott eluralkodni a német társadalomban egy totalitárius, pusztító ideológia.

Ezek a gondolatok egy globális tekintetben talán kevésbé jelentős, de egy olyan közösség szempontjából, amilyen a vajdasági magyarság, sokkalta fontosabb dilemma kapcsán merültek fel bennem. Egy negatív eset, egy verekedés nyilvánosságra hozása nyomán került sor nézeteltérésre. Annak lényege pedig túlmutat az újságíráson, mint szakmán, és azt mutatja, hogy igazából ma két domináns nézet uralkodik a gondolkodó vagy magukat annak valló emberek által benépesített közegben. A szóban forgó kolléga arra hivatkozva utasította el, hogy a témával foglalkozzon, hogy falusias környezetben nem ildomos a problémákról írni, mert ha adott esetben az ügy érintettje a szomszédunk, akkor hogyan fogunk holnap vele együtt élni. Sőt, ehhez még hozzátette: akik helyben élnek, árnyaltabban látják a dolgokat, mint aki csak „átutazóban” van.


Több gondom is akadt ezzel a megnyilvánulással, amely sajnos jelenségszerű, nem csak egy-két embernél jelentkezik. Eleve túl kicsi ugyanis ez a közösség ahhoz, hogy itt bárki is átutazó lenne. A másik probléma pedig, hogy ami az ilyen típusú gondolkodásból kiviláglik, az nem más, mint a provincializmus. Amellyel bizonyos értelmiségiek gyakran érvelnek, téves célzattal és tartalommal. Abban a pillanatban, amikor a magyar politikus, tanár, újságíró, értelmiségi befelé fordul, megfutamodik, és annak ellenére, hogy tisztában van a problémákkal, azokat elhallgatja, azok felett elsiklik, akkor meg kell kongatni a vészharangot.

Ha egy kétszáz-háromszázezres kisebbségben élő közösség gondolkodói körében kialakulóban van egy olyan réteg, amelyre a félelem és az elhallgatás jellemző, az a közösség veszélyben van. És ha az illetékesek nem tesznek a jelenség ellen, akkor az ilyen közösség önmaga önkéntes felszámolásának a folyamatát kezdi meg.

Ahhoz, hogy a vajdasági magyarság itt maradjon és megmaradjon, ahhoz lüktető, szókimondó, tényfeltáró értelmiségi rétegre van szükség. Ahhoz nyilvános viták kellenek. Ahhoz rá kell mutatni a problémákra is. Ha csak színes óvodai ünnepségekről, játszóházakról, falunapokról, táncházakról esik szó a közbeszédben, arról viszont nem, hogy az utcán térdig kell járni a sárban, mert nincs aszfalt, pedig megvolt rá a pénz, vagy arról, hogy a játszótér életveszélyes, ott már a közösség szolgálatáról szó sincs. És akkor nem is említettük az olyan, sorsunk szempontjából égetően fontos témákat, mint a magyar többségű településekre betelepülő, más nemzetiségűek tömegei és az ezzel járó jelenségek, az, hogy a magyar gyerekeket a betelepülők gyerekei esetleg üldözik, terrorizálják.

A Vajdaságban élő magyar közösség szolgálata nem egyszerű feladat. Viszont, aki felvállalja, az nem művelheti szakmáját lelkes műkedvelőként, rózsaszín szemüvegben és a falevelek rezdülésétől is megijedve. Annak ki kell nyitnia a szemét, annak meg kell látnia és beszélnie kell a negatívumokról is. Addig szemet lehet hunyni, mondjuk az elharapódzó betörések felett, amíg nem hozzánk törnek be.
Egy másik gondolat, ami szintén vajdasági magyar újságíró szájából hangzott el, hogy a vajdasági magyar médiának nem kell naprakésznek lennie. Ez a kijelentés szintén nagyon veszélyes, és szintén kimeríti a provincializmus fogalmát. Mert ennek a kijelentésnek esetleges elfogadásával szépen-lassan felszámoljuk a vajdasági magyar médiát. A médiának, akkor is, ha az kisebbségi, profinak kell lennie. Naprakésznek és olyannak, ami nem csak a „cukiságokról” számol be, hanem a problémákról is. Mert csakis akkor tud a magyarság, mint gondolkodó, fejlődőképes és működő intézményrendszerrel rendelkező közösség fennmaradni, ha nem veszik ki belőle a kritikai érzék, ha a közéletben viták alakulnak ki, és ha sikerül kiirtani azt a téveszmét, hogy a kritika csakis bántó és irigységből fakadó lehet, nem pedig esetleg jobbító szándékú.

Nincsenek közöttünk átutazók, mi mindannyian itt élünk. És mi mindannyian árnyaltan látjuk a dolgokat. Nem is annyira azokkal van a baj, akik ezt nem látják és nem érzik, sokkal inkább azokkal, akik tisztában vannak vele, de mégis szemet hunynak felette. Éppen ezért, a közösség és a szakma iránti elkötelezettségünk is megköveteli, hogy ezekről a dolgokról nyíltan beszéljünk. Ellenkező esetben magunkat zárjuk gettóba, magunkat alacsonyítjuk le kisebbségibbé is a jelenleginél, és mi magunk végezzük el önmagunk felszámolását, és e térségből való eltüntetését. És akkor mindannyian átutazókká válunk a szülőföldünkön…

Bajtai Kornél 

Magyar Szó, 2013. október 12., 24.,


Megjegyzés:

Ezt az – egyébként kitűnő írást – egy olyan lap közölte, amelyik éppen semmiben nem tartja magát a benne foglaltakhoz. Már az is kész csoda, hogy egyáltalán közölték.

Bozóki Antal  


Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék