2013. október 26., szombat

A halálmadár (Avagy „A mi érdekünkben…”)


ROSSZ ŐRZŐK VOLTUNK A STRÁZSÁN, 
NEM VIGYÁZTUNK RÁ: ELTŰNT A MADÁR.


Volt madár, nincs madár…

Elrepült, messze szállt – folytatnám most zsigerből, ha nem tudnám, hogy ez a szárnya tört madár (legyen most bárhol is és kerüljön majd bárhová is) már sohasem érintheti szárnyaival a fellegeket. Ha még létezik, ítéletnapig tartó röghöz kötöttségre kárhoztatott és (mert a nevében hordozza a sorsát) végérvényes vergődésre szánt. És alighanem ez az igazi tragédiája.

Valójában nem kizárólag amiatt sajnálom az eltűnt bronzmadarat, amit ott, azon a gyászos helyszínen, a Zentai úti temető 44-es parcelláján jelképezett. Nem csak az ott kivégzett 852 szabadkai végett. Sokkal inkább másért. Talán mert az egész (egyelőre még meghagyott, egy ideig még megmaradt) szerbiai magyarságot vélem látni abban a sérült, halálosan beteg, repülni (szabadon szárnyalni) már régóta képtelen, végvergődésében elárvult bronz turulmadárban. Mert ha jól meggondolom, ez a mi kis nemzeti közösségünk is ugyanilyen megsebzett, félszárnyú, égtől elszakított és földre vetett, temető(jé)ben egyes-egyedül evickélő, sorsára hagyott és elkerülhetetlen pusztulásra ítéltetett. Mint akinek a percei meg vannak számlálva, éppoly halálra szánt. A kiirtói, az eltakarítói szemében az anyagi/szellemi/erkölcsi értéke is legfeljebb csak annyi lehet, mint a nemrég eltűnt temetőbéli (nagy tömegű) szobormadárnak. Amennyit nyom a latban, amennyit mutat az ellenség mázsája, a mellényzsebből majd annyit dobnak, vetnek, hajítanak érte. Meglehet, kissé erős meg torz is ez a felnagyított parallelvonás, de mégis igaz: valahogy így, ilyen gonoszul kitervelt és kíméletlen módon válunk mi magunk is tőmetszetté, és mint a keménynek ismert, szilárdnak hitt fémet, úgy olvasztanak fel (és be) minket is, és mint bármilyen egyéb, a másoknak – a másmilyeneknek – folyton csak út(já)ban levő, fölöslegessé vált ócska kacaton, úgy adnak túl mirajtunk is a hulladékgyűjtőben – aprópénzért. (Ha még érző léleknek számítasz, és ezért sért a méltatlan bánásmód, hát gondolj a szerettei által megtagadott és elárult Jézusra meg az érte kapott júdási harmincra, és máris elviselhető!)

Kit néznek itt madárnak? (A mi érdekünkben…)

A mostanában felröppent (na, nem szárnyas, hanem csak egy alacsony ívű) politikusi félmondat, az a bizonyos „A mi érdekünkben”-féle megfogalmazás alighanem még szállóigévé válik egyszer, annyit ismételgetjük azóta, amióta a főmagyarunk szájából egy tanácskozáson elhangzott. Kulcsmondat ez, hiszen mindent megmagyaráz. Dűlőre viszi a „lenni vagy nem lenni” dilemmáját. Megválaszolja, hogy miért szorult ki az egykoron szebb napokat is megélt vajdasági magyarság a szerb(iai) társadalomból egyenesen a lét peremére, és ebből kifolyólag hogyan válhatott a tűrőképességéről messze földön híres délvidéki magyar – a mellette élő többségi nemzet számára – ideig-óráig még megtűrt, de már színlelés nélkül gyűlölt, ellenséges és irtandó peremfigurává.

Régóta gyanítjuk, hogy a nagypolitikának meg a mi kispolitikusainknak a keze mindebben nyakig benne van. Mégis tévhitben éltünk! Mert balgán és naivan úgy képzeltük, hogy mindezen töméntelen szörnyűséget kizárólag csak azért művelik velünk, hogy nekik jó legyen. Hát most kiviláglott: erdőbe tévedt a fantáziánk. Francokat teszik önmaguk miatt! Mindent csakis és kizárólag a mi érdekünkben cselekszenek. Hogy összerázzák és összetartsák a széthúzásra már eleve, „genetikailag kódolt” magyarságot. Persze nem úgy, nagy általánosságban véve, hanem leginkább csak a sorsfordulókat jelző választásokkor. (Te is meglepődtél, mi!?) Így hát a mi jól felfogott és alaposan megpatkolt érdekünkben zajlik az a hátrányos nemzetiségi megkülönböztetés, az az általános kiszorítósdi, az a tudatos elszerbesítés, az a mérhetetlen elszegényítés, az a precízen kitervelt magyarverés és az a közbiztonságnak nevezett általános rettegés, amelyet nap mint nap a saját bőrünkön tapasztalunk. (A nagy kérdés immáron csak az, hogy most, miután tudván tudjuk, hogy mindez a mi érdekünkben történik, a képünkbe vágott igazság változtat-e bármin is. Mármint a gyalázatos helyzetünket illetően.)

Látványpártirodák. (A mi érdekünkben…)

Csalafinta nagyon ez a mi VMSZ-ünk, ez a mi vegyes-magyar szövetségünk – ahogy mostanában nevezik. Teszem hozzá, nem is éppen jogtalanul, hiszen hathatós volt a reklám: a kezdetektől etnikailag majdnem vegytiszta magyar párt gondolt egy merészen meredeket (majdnem azt írtam, hogy hajmeresztőt), és szélesre tárta a bejárati ajtaját az irányában lojális, tősgyökeres belgrádi szerbek és félszerbek, meg az ottani bokáig-térdig-derékig magyarok előtt. Az állandó és fizetett alkalmazottal működő fővárosi pártiroda pedig nyilván azóta is teljes gőzzel üzemel. Csak éppen édeskeveset lehet hallani róla. Az ott zajló lázas életet, nyüzsgést (lennie kell, ha már megéri üzemeltetni!) ugyanis valami miatt diszkrét félhomály fedi, így viszont még csak elképzelni sem tudjuk, hogy milyen gyakran nyomkodhatják ott a kilincset a belgrádi nemzettársaink, és egyáltalán milyen ügyes-bajos dolgaikkal keresik fel a kihelyezett párthivatalt. Azt már feltételezni sem merem, mert még kukacoskodásnak számítana, hogy olyképpen viselkedik, mint a patkolókovács reszelője, amiről pedig tudvalevő, hogy inkább visz, mint hoz. (Igaz, már az is sokat jelent, ha a „törzsbejárók” időnként lekérik a könyvespolcról és átlapozzák valamelyik Márai–kötetet, ily módon is megszellőztetve a megint méltatlanul mellőzött Mester műremekeit.)

Ha valaki jó szimattal kiszagolta, hogy egy leheletnyi sértődöttség is átszivárog ezen a VMSZ-es, belgrádi, magyar, látványpártirodás, térnyeréses történeten, annak ördöge lehet. Ugyanis egy cseppnyit fájlalom, hogy az én hatezer lelkes falumban még mindig nincsen ilyen helyi pártszékház. A nándorfehérváriak meg már évek óta büszkélkedhetnek vele. (Én valahogy elvagyok nélküle, de a tagságot már évek óta hallom nyöszörögni emiatt.) Viszont ebbéli keserveik hamarosan enyhülni fognak, mert úgy hírlik, hogy már kezdik buzgón keresni a kancelláriának való megfelelő lokációt. Ajánlatom is lenne: az egykori szépreményű földműves-szövetkezet épületében minden irodahelyiség kong az ürességtől. Otthonossá kellene varázsolni valamennyit, mielőtt még az egész épületet porig lopják. (Ezen a héten éppen az étterembe törtek be, és elvitték az ajtókat.) Oda be lehetne költöztetni egy dekoratívan ostoba helybéli lánykát, aki ott órabérben múlathatná a napot. Ha egy életnagyságú tükröt is szerelnének az iroda falára, talán még a szavát sem hallanák. Mondom ezt azért, mert ha esetleg szorgalmasabb fajtára akadnának a kötelező pártkáderezés során, ne adja Isten, olyanra, aki időnként még meg is szellőztetné a városi ügyintézőket, az ugye, senkinek sem lenne jó. Itt viszont a célkitűzés egyértelmű: ami történik, az mind a mi érdekünkben történik. (Ne legyen már megint szétzilálás meg semmi ahhoz hasonló...!)

Vernek is, lopnak is. (A mi érdekünkben…)

Ha sokáig élünk, attól tartok, még tényleg megérjük és kiderül: csakugyan egy pártparancsra működő, kimondottan „magyarverésre” szakosított, különleges különítményt is működtet a legnagyobb és a legmagyarabb politikai érdekszervezetünk. Amikor úgy vélik, hogy eljött az a szent perc, amikor sürgősen össze kell terelni az éppen szétszéledni készülő itteni magyarságot, akkor vezényszóra akcióba lépnek, és Észak-Bánáttól Dél-Bácskáig megrendszabályozzák a duhaj magyar ifjúságot. Olyan „a lányomnak mondom, hogy a menyem is értsen belőle” módra – néha magyar punknak álcázva, néha hungarista bőrfejűnek, néha meg mindenre képes, elvetemült szerbnek maszkírozva magukat. Na, akkor ez legalább megmagyarázza, hogy miként állhat elő rendre ugyanaz a furcsaság, hogy a fantom-elkövetőket, a virtuális magyarverőket miért nem találják meg, miért nem citálják (vagy cibálják) bíróság elé, és miért csusszannak ki mindig az igazságszolgáltatás karmai közül. És az is érthetővé válik, hogy ha „magunk közt vagyunk”, ha mi vagyunk a szereplő színészek is meg a közönség is, akkor szinte bármit megtehetünk. Következmények nélkül vádolhatjuk egymást szándékos emberöléssel úgy, hogy annak indítékát sohasem kell bizonyítanunk, és ha úgy tartja kedvünk, újfasisztázhatunk, neonácizhatunk, anélkül, hogy annak helytállóságát bármikor is megkérdőjelezhetnék.

Ezen logika mentén bandukolva kikövetkeztethető, hogy az álságosan álcázott „önverőkön”, vagyis a tulajdonképpeni magyargyepáló brigádon kívül léteznie kell egy rabló és fosztogató osztagnak is. Egy színlelt és megrendezett betöréssel, lopással foglalkozó csoportnak is. Az a rablófrakció vagyis a lopószekció. Hogy ez önkéntes alapon működik-e vagy pedig zsoldoskommandó módjára, azt nem lehet tudni, hogy zsebből honorálják-e őket egy-egy zsákmányszerző portya után, vagy pedig a természetbeni fizetséget alkalmazzák, vagyis a szerzett szajréból történik a demokratikus javadalmazás. De tulajdonképpen nem is ez a lényeg. Ez már csak amolyan kekeckedő szőrszálhasogatás. A cél a fontos: minden a mi érdekünkben bonyolódjon! Ha ugyanis (itt már nem skinhead meg rasszista, hanem) van egy „cigány”, aki a mi közös ellenségünk, akkor egy ilyen elképzelt pulikutyával újfent össze lehet terelni az örökösen kóválygó, folyton-folyvást szétszéledni akaró vajdasági magyar birkanyájat.

Végezetül visszakanyarodva a Vergődő madárhoz. A törött szárnyú erőszakos röptetését – akárkik voltak is az elkövetők – alighanem tökéletesen időzítették. Akár a mi érdekünkben vitték el, akár nem. Merthogy azon a helyen, az egykori Mačković-féle téglagyár agyaggödrében pár nap múlva majd koszorúzni kell. S hogy addig előkerül-e épen és sértetlenül a mi halálmadarunk, azt mi, apró poremberkék nem tudhatjuk. Azt csak az igazi jómadarak tudják. A nagy kaliberű politikusok vagy a kisstílű bűnözők.

Addig meg vigasztalódjunk azzal, amivel a Vergődő madár alkotójának, Kalmár Ferencnek a lánya nyugtatgatja önmagát: jó, hogy szegény édesapja a botrányos szobortolvajlást már nem érte meg. Vagy bizakodjunk. Mivel a közösségünk most megint erőteljesen zilálódik… Hátha ez is a mi érdekünkben történt.

Szabó Angéla


2013. október 25., péntek

Csak a szerb pravoszláv politikusok védték a katolikus templomokat!



VMSZ werk-film: Egyházi adó

Szabadka város katolikus vallású politikusai, főleg magyarok és néhány nem magyar katolikus is, többségében arra szavaztak, hogy a templomokat adóztassák meg és elvegyék a hívek perselypénzét.
Ennek köszönhetően, TEHÁT JÓL FIGYELJÜNK, a ,,NAGY MAGYAR” VMSZ és néhány katolikus bunyevác politikusnak köszönhetően, Szabadka község összes katolikus és pravoszláv egyházi ingatlanját megadóztatják a legmagasabb adókulccsal. Akik kiálltak a katolikus templomok és pravoszláv templomok mellett, azok kizárólag a SZERB POLITIKUSOK voltak, akikbe több tisztesség szorult, mint emezekbe.

Ennek értelmében a katolikus plébániáknak 5 millió dinár adót kell fizetnie a nonprofit épületeire. Az rendben is lenne, hogy a bérbe adott ingatlanok jövedelmét megadóztassák, de a TEMPLOM, a PARÓKIA nem profitábilis épület. KIZÁRÓLAG a hívek adományaiból fönntartható.
Nos, kedves keresztények, amikor a perselybe 50 dinárt dobtok, hogy kifizessük a villanyt, abból 25 dinárt a város elvesz. És még mindenki bennünket szid, hogy mi nyúzzuk a híveket. Az évi összbevétel felét elviszi a város.

Ha nem tudjuk kifizetni az adót, foglalnak és az ingóságokat elárverezik, a templomainkat, parókiáinkat pedig eladják, dzsámit, kávézót, mozit vagy bordélyházat alakítanak ki belőle.
Hát most akkor kedves magyarok, essetek össze a nagy magyar egyházi barátságtól, amit a politikusok mutatnak és tudjátok meg, hogy még a templomba is utánatok jönnek, hogy ott is meglopjanak titeket és elvegyék még azt a pénzeteket is, amit Isten dicsőségére akartatok föláldozni. Az adóból nem elég, már a templomba is utánad jönnek.

Szabadka, 2013. október 23.

ft. dr. Csizmár Oszkár, 
a szabadkai Szent Kereszt-templom plébánosa

Luxusszünet a luxuspüspöknek és 31 millió euró története...



Ferenc pápa felfüggesztette tisztségéből a költekező életmódjával Németországban botrányt kiváltó Franz-Peter Tebartz-van Elst limburgi püspököt, jelentette be a Vatikán.

„A Szentszék úgy ítéli meg, hogy a németországi egyház által folytatott vizsgálat eredményeire várva engedélyezi Franz-Peter Tebartz-van Elstnek, hogy az egyházmegyéjén kívül tartózkodjék” – olvasható a Vatikán közleményében.

Mint már korábbi írásunkban is közöltük, a délnyugat-németországi Limburg püspökének felfüggesztését, aki 31 millió eurót (több mint 9 milliárd forintot) költött egyházi pénzekből rezidenciájára, két nappal azután jelentették be, hogy a katolikus egyházfő fogadta a püspököt. 

A német katolikus egyház előzőleg bizottságot nevezett ki a limburgi püspök kiadásainak vizsgálatára.
A szokatlan intézkedés következtében Franz-Peter Tebartz-van Elstnek el kell hagynia az egyházmegyét, amíg folyik a nyomozás és a könyvvizsgálat.

A Vatikán közleménye szerint „a főpapnak jelenleg nincs módjában ellátnia a püspöki szolgálatot”, és távol kell egy időre maradnia az egyházmegyétől, amelyet erre az időre Wolfgang Rösch általános érseki helynök irányít majd. Az eset kínos helyzetbe sodorta a pápát, aki a szegények oldalán álló szerényebb egyházat szorgalmazott, és felszólította a püspököket, ne éljenek „hercegek módjára".Ferenc pápa arra is ígéretet tett, hogy tisztázza a vatikáni bank sötét ügyeit. 


A német média „luxuspüspöknek” titulálja a főpapot, amióta szeptemberben elrendelték kiadásai ellenőrzését, és kiderült, hogy rezidenciájára legalább 31 millió eurót költött, a tervezett hatszorosát. Trebartz-van Elstet német bírák azzal is vádolják, hogy eskü alatt hazudott az indiai szegénység-programok megtekintésére felhasznált első osztályú repülőjegyekkel kapcsolatban.

A német média hivatalos dokumentumokra hivatkozva arról számolt be, hogy a püspök rezidenciájában 15 ezer euróért rendeltek fürdőkádat, 25 ezer euróért konferencia asztalt és 2,9 millió euróért magánkápolnát. Az 53 éves Franz-Peter Tebartz-van Elst-nek 22 éve van az egyház hivatalos nyugdíjkorhatárának eléréséig, és ha le is mond a limburgi egyházmegye vezetéséről, a püspöki címet és rangot továbbra is megtarthatja.

Robert Zollitsch érsek, a német püspöki konferencia feje, aki a múlt héten találkozott a pápával, hogy megvitassa a limburgi botrányt, felszólította Franz-Peter Tebartz-van Elstet, hogy vizsgálja meg a lelkiismeretét a német egyházban általa okozott válság miatt.

A botrány nyomást gyakorolt a német püspökökre a nagyobb pénzügyi átláthatóság érdekében. Egyes médiajelentések szerint a limburgi botrány hatására sok német hivatalosan kilépett a katolikus egyházból.
Magyarországon hasonló okok miatt vonult nyugállományba az egykori pécsi püspök, Mayer Mihály is.  


2013. október 24., csütörtök

7 magyar fiatal 366 napja Szerbia börtönében



Tárgyalás és ítélet nélkül koncepciós politikai perbe fogva, nekik nem jár a SZABADSÁG?

Október 23-án, az 1956-os forradalom és szabadságharc emléknapján az Egyesült Magyar Ifjúsága szerb nagykövetség kapujára kifüggesztett transzparenssel üzent a koncepciós politikai perbe fogott, immáron egy éve bebörtönzött 7 délvidéki fiatalnak.



2013. október 23., szerda

Átalakulóban a vajdasági falvak lakossági összetétele



Dél-Szerbiából és Koszovóból egyre többen érkeznek a Vajdaságba, és egész utcákat vásárolnak fel, ám nem hajlandóak beépülni a helyi közösségbe és lelakják ezeket az utcákat.

Jelenleg a Vajdaság 13 százalékát teszi ki az újonnan odaköltözött menekültek. A magyar-szerb határ menti Martonoson egyre több a betelepülő. 2005-ben kezdtek bevándorolni Koszovóból. A helybeliek nem látják szívesen az új lakosokat.

A helyi közösség elnöke elmondta: eddig tizenhárom házat vet- tek meg a településen. Nem jellemző rájuk a bűnözés, a számlákat és a helyi járulékokat azonban nem fizetik, valamint a környezetüket is elhanyagolják.

„Nyugtalanok az emberek. A menekültek más mentalitással bírnak, a fiatal gyermekek idős embereket molesztálnak; a boltokba csapatostul mennek be, állandóan figyelni kell rájuk. A nyelvi különbség miatt sem tudnak beilleszkedni a helyi közösségbe, ami nagy problémákat okoz” – magyarázta Horváth Gergely a Kossuth Rádió 180 perc című csütörtöki műsorában.

A helyi orvos szerint egészségügyi szempontból nagy gond az, hogy nem tudják, hányan vannak, milyen betegségeik voltak korábban, illetve milyen egészségügyi ellátásra lenne szükségük. Bizonyos szinten vigyáznak a tisztaságra is és a higiéniára, a kötelező oltásokat azonban elutasítják – emelte ki Dr. Márki István.

A vajdasági Kishegyesre és Bácsfeketehegyre is már évek óta érkeznek betelepülők, akik általában rászorulók, tehát, szociális segélyt igényelnek. Kishegyesen 10-15 menekült család van, Bácsfeketehegyen valamennyivel több. Ezeken a településeken sok ugyanis az üresen álló régi ház, és ezeket olcsón meg tudják venni.

„Vagy közvetlenül, vagy közvetve érkeznek Koszovóból. Szerbiai állampolgárok, van igazolványuk és a legtöbbjük rendelkezik családtaggal a környéken. Segélyekből, támogatásokból meg is tudnak élni valamilyen szinten” – fejtette ki Nagyné Kuti Kis Kovács Ildikó, a Topolyai-Kishegyesi Községközi Szociális Védelmi Központjának kishegyesi osztályvezetője.

Kishegyesen 2006 környékén jelent meg az első koszovói, magát egyiptominak valló muszlim család, azóta azonban rohamosan növekszik az új közösség száma. Az első családban az édesapa vallási vezető, és házának udvarában egy hatalmas imaházat építtetett, amelyet rendszeresen látogatnak a szerbiai és Koszovó különböző településéről érkező hívők.

Kishegyesen elsősorban a fiatalok körében fordul elő összetűzés. Nem egyszer megtörtént már, hogy a betelepülő családok gyermekei agresszíven kísérlik meg érvényesíteni akaratukat, fenyegetve a magyar fiatalokat.

A szociológusok szerint az integrálódási folyamat sok időt vesz igénybe. Nem egyszerű sem a betelepülőknek, sem pedig az őshonos lakosoknak – mondta Gábric Molnár Irén szociológus, egyetemi tanár.

„Az egy-két évtized, amely eltelt már, nem elég az integrációra. A szociológiai gyakorlat azt mutatja, hogy egy-két generációnak kell felnőnie azért, hogy a konformitás, az alkalmazkodási hajlam teljes legyen. A Vajdaságban az integrálódás nem volt könnyű, hisz háború és a gazdasági krízisek hullámai követik egymást, ráadásul nem egyformán kezelik azt az őslakosok, hogy kivételezettek legyenek a menekültek” – magyarázta a szociológus.

Az emberek közötti konfliktusok mellett azonban más gondokat is okozhat a tömeges betelepülés. A vajdasági falvak etnikai összetétele teljesen megváltozhat – vélte Papp Árpád néprajzkutató.
„Ez nem az a kérdés, amit felül lehet bírálni. A jogszabályok sem szabályozzák úgy a problémát, hogy valamit mindenképpen le kell védeni, és egy bizonyos időponthoz kötött lakossági arányt fenn kell tartani” – mutatott rá a néprajzkutató.

A Vajdaság szinte minden településén megjelentek már a bevándorlók. A legnagyobb gondot a kisebb falvakban jelentik, onnan ugyanis az őshonos lakosság elvándorolt, nagyobb városokba vagy külföldre. Amennyiben nem marad őshonos lakosság a falvakban, a települések etnikai, vallási szerkezete teljesen kicserélődhet, és a ma még magyar falvak néhány évtizeden belül eltűnhetnek.

Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék