2013. december 6., péntek

Mikulás



A hagyományos ünneplés a városokban és a falvakban az álarcos, jelmezes játék („alakoskodás”) volt Miklós-napon, december 6-án. A miklósoláskor 1900 előtt a fiatalok házról-házra jártak Miklós napján ijeszteni, amikor hosszú láncaikat csörgették és meg is verték vele a járókelőket, ilyenkor az emberek a házakból sem mentek ki szívesen. A népszokásból kiszorult a karácsonyra való lelki készülődés, s a gonoszűző jelleg lett hangsúlyosabb. Nem ismert, hogy a Mikulás ünnepen történő ajándékosztó népszokás mikor került pontosan Magyarországra, a 18. század végén megjelent tiltás árulkodik először jelenlétéről. A tiltás oka a gyermekek ijesztgetése volt, mivel nem a ma ismert, jókedvű, pirospozsgás Mikulás járt házról házra, hanem egy félelmetes, koromfekete arcú, láncot csörgető rém "Láncos Miklós", aki egyszerre jutalmazott és büntetett. 

Többféle eredetmagyarázat alakult ki, a legelterjedtebb álláspont szerint a rémisztő alak Odin germán főisten továbbélése, akinek kettőssége, a jó és a rossz mutatkozik meg a december 6-i szokásban: jóságos alakja ajándékot oszt, míg büntető alakja ijesztgetett. A falvakban egészen a 20. század utolsó harmadáig élt a lánccsörgető alakoskodás, akit végül kiszorított a jóságos Mikulás.

A napot homály előzi meg; karácsony ünnepének verőfényes örömét meg a fehér szakállu Mikulás és ördöngős szolgája, kik csak büntetni tudnak s nem jutalmazni, aszalt szilvából csinált rettenetes kéménysöprőkkel s vörös nyelvű krampuszokkal ijesztenek rá az apró cselédekre. A piaczon a nagyfejü káposzták s köpczös répák, a fonnyadt szőlő s piros arczu almák, a koppasztott kappany s a tojásgarmada mellé, csodálatos portékák csatlakoztak egyszerre. Mint ha csak éjnek idején valami boszorkányság által bújtak volna ki a földből az apró sátrak, melyek alatt viaszból gyúrt, gyermek arczu s gyapot szakállu püspökök, gyönyörű, aranyos misemondóban s hófehér süvegben valóságos papirosból, vannak szépen glédában fölállítva. Háromrétben fölkunkoritott farku, szikrázó szemű, szarvas Luciferek zörgetik pipadrótból kötött szörny bilincseiket, melyekkel sorra fűzik a szófogadatlan gyermeket s hetesével nyolczasával kanyaritják a borzasztó puttonyba, hol aztán hasztalan rimánkodnak, mert onnan nincs szabadulás. Úgy kell nekik, viselték volna jobban magukat!  

– Vasárnapi Újság

Az ajándékosztogató, mosolygós, piros ruhás Mikulás a városokban jelent meg először a 19. század végén, valószínűleg függetlenül a Miklós-napi szokástól.

A kipucolt cipőkbe és csizmákba ajándékot rakó, éjjel közlekedő Mikulást egyre inkább összekötötték  Szent Miklós személyével: amíg a 19. század végén megjelent szótárak a szent püspöki munkáját emelték ki, addig 20. század első felében már jótékonysága került a középpontba, a mai lexikonok pedig szinte csak az utóbbiról emlékeznek meg.



Már a templomban is lopnak



  
A végtelenségig megromlott közbiztonság, az egymást érő lopások, rablások témájával foglalkozott tegnap délután a Szabadkai Rádió. Hozzáteszem, hogy sajnos csak egy félórás műsor keretében, miközben bizonyára egy fél napra való élet ízű anyag is könnyűszerrel összegyűlt volna. Úgy meg kiváltképpen, ahogyan ők csinálták: felhívták a hallgatók figyelmét a készülő adásra, és kérték, jelentkezzenek, amennyiben tudomásuk van ilyen esetekről. Az ügyben érintettek pedig szót fogadtak, és egymás után mesélték el a személyes, megrendítő történeteiket, osztották meg a hallgatósággal a keserű tapasztalataikat. (Érdekes, hogy mindeközben a kötelező körítésről maga az élet, a véletlen gondoskodott. Úgy adódott, hogy mindezzel egy időben (Szabadkától nem messze) éppen egy igazi rablás zajlott. Álarcos fegyveres fosztotta ki a királyhalmi postát.) Telefonáltak a város központjából, a Bajai szőlők környékéről, Sándorból, Palicsról, Kelebiáról, Oromról, Tornyosról és Zentáról is, hogy elpanaszolják, ki milyen módon találkozott a betörőkkel, a tolvajokkal. 

Szó volt arról, hogy a belvárosban, a Népkör környékén hatalmas rablást hajtottak végre, az elkövetők kilétére azonban máig sem derült fény, és az ellopott holminak sem sikerült a nyomára bukkanni. Egy másik hallgató arról számolt be, hogy nyolc olyan bűnesetet tudna felsorolni, amelynek során a pálinkafőzéshez használt berendezést szerelték le és vitték magukkal a tolvajok. Palicson viszont egyetlen éjszaka alatt ugyanabban az utcában három családi házba próbáltak meg behatolni az ismeretlen betörők.

Talán nem túlzás azt mondani, hogy a tornyosiak (a péterréveiekkel, a horgosiakkal meg a csantavériekkel egyetemben) szinte már hozzászoktak a rendszeres garázdálkodáshoz. Az ő falujukban mára már az számít hírnek, vagy éppen valóságos szenzációnak, ha akár egy-két napon át csend meg nyugalom van, ha nem történik rablás, betörés. A bűnesetek szorosan hozzátartoznak a falusi mindennapokhoz. A műsorba bekapcsolódott hallgató szerint náluk az sem számít ritkaságnak, ha egy-egy reggelen akár 5-6 esetről is bejelentést tesznek a rendőrségen. Ha eljutnak az esetek a bírósági tárgyalásig, akkor a tárgyakban akár 15-20 helybeli károsultat is beidéznek, ez pedig arról árulkodik, hogy az elkövetők általában ugyanazok a (már jól ismert) személyek. Akik pedig nem magányos, éjszakai besurranó tolvajok, hanem csoportba verődve garázdálkodnak. Szerszámokkal, botokkal, ütlegekkel felszerelkezve. Értenek a zárak, a rácsok, a lakatok gyors és szakszerű eltávolításához, amint nagy rutint szereztek abban is, hogy hogyan kell a fineszes négylábú házőrzőket pillanatok alatt hatástalanítani és kiiktatni a forgalomból.

A bajt csak tetézi, hogy a legtöbb lopás ügyében pontatlan és igazságtalan az okozott anyagi kár összegének a megállapítása, ugyanis gyakran irracionálisan alacsony kártérítésre „kötelezik” az elkövetőket. A jóvátétel azonban rendre elmarad, a keletkezett kárt az égvilágon senki sem téríti meg.

A Szabadkához tartozó, lakosságának számarányát tekintve a második legnépesebb külvárosi településen, Csantavéren nem csupán a nyílt utcán, a két temetőben meg az üzletekben lopnak, hanem már az Isten házában is. Már ott sem tudhatja biztonságban a bevásárlókosarát meg a táskáját az éppen imádkozó jámbor hívő. Ha reggelente vagy estefelé betér a templomba, őriznie kell a holmiját, mert még ki sem mondja a végső áment, elvarázsolják mellőle. Így járt a napokban egy fiatalasszony is, aki a szokásos piaci bevásárlás után bement egy kis reggeli fohászra. Megállt hátul, maga mellé rakta a szatyrokat, a csomag tetejére meg feltette a kézitáskáját. Hallotta is, amint mögötte halkan nyílt az ajtó, majd kisvártatva csukódott is. Ő azonban nem fordult hátra, mert jól tudja, hogy az ilyesmi illetlenség, amikor viszont (percekkel később) lepillantott a templom kockakövére, és a lábánál sorakozó csomagokra, észrevette, hogy a táskája eltűnt. Azonnal kifordult a templomajtón, és meg is pillantotta a táskájával elegánsan távozó, jól öltözött cigányasszonyt. Segítségért kiáltott, majd futni kezdett utána. Ekkor azonban hirtelen elvágódott. Megsérült az arca, a könyöke, a térde és a bokája. A nadrágja szára szétszakadt, a cipője orra szétnyílt. Igyekezett gyorsan felkelni, hogy ne tévessze szem elől a tolvajt. Mondani sem kell, senki nem segített neki. Akik éppen akkor a helyszínen, a templom előtti téren és a szomszédos üzlet előtt tartózkodtak, közömbösen álldogáltak és nézték, hogy mi történik. (Várták a folytatást.) Amikor az asszonyka látta, hogy már nincs értelme az üldözésnek – mert a cigányasszony időközben elhajította a táskát, és csak a pénztárcát tartotta magánál –, átment az utca túloldalára, hogy bejelentést tegyen a rendőrségen. Ott elmondta, hogy a személyi igazolványán kívül, vásárlókártyák és több ezer dinár meg valamennyi euró is volt a pénztárcájában, és kérte, hogy legalább az iratait próbálják meg visszaszerezni. Nem hallgatta el azt sem, hogy a tarka kabátjáról felismerte az elkövetőt, mert előtte már a piacon is feltűnt neki a cigányasszony. Mire mindennek a végére ért, már erősen sajgott a lába, így kénytelen volt elmenni az egészségházba meg a gyógyszertárba is. Majd pedig hazatelefonált, hogy a férje menjen érte kocsival, mert ő már képtelen hazagyalogolni. Este 7 óra tájban szóltak a rendőrségről, hogy az igazolványát megtalálták. Csak azt. A pénzt nem. Meg az ismeretlen elkövetőt sem.
Azóta ki sem mozdult a lakásból. Feldagadt arccal és bekötött lábbal fekszik. Azóta retteg, ingerült és minden neszre, zajra összerezzen.

Tanulság? Nincs tanulság. Csak fásultság van, érdektelenség meg súlyos csend és félelem. Pedig a faluban nagy értékben elkövetett rablások is történtek, mélységes elhallgatásba burkolózva, amelyekről legfeljebb bizalmasan, suttogva mernek beszámolni. Meg aztán a károsultak szégyellik is, hogy velük ilyesmi megtörténhetett. Az elkeseredettségük persze érthető: teljesen magukra maradtak az aggodalmaikkal, a panaszaikkal. A falunak mintha nem is létezne vezetősége, a megválasztott tisztségviselők tudomást sem akarnak venni a gyalázatos közbiztonságról. Ők nem foglalkoznak a témával.

Jó, hogy ezt legalább a szabadkai rádiósok megtették.

Szabó Angéla




2013. december 5., csütörtök

Nelson Mandela meghalt


Foto:Reuters
Hosszú betegeskedés után elhunyt Nelson Mandela Dél Afrika egykori államfője.

Nelson Rolihlahla Mandela (Mvezo (Dél-afrikai Köztársaság), 1918. július 18. – 2013. december 5.) a Dél-afrikai Köztársaságelső feketebőrű elnöke. Korábban apartheid ellenes aktivista, az Afrikai Nemzeti Kongresszus és az Umkhonto we Sizwe (A Nemzet Lándzsája) terrorszervezet alapítója, az ANC katonai részlegének vezetője. Apartheidellenes tevékenysége miatt 27 évet börtönben töltött; nagy részét a Robben-szigeten. 1990-ben de Klerk elnök utasítására szabadon bocsátották, és egy többéves nemzeti kiegyezési folyamat végén 1994-ben elnökké választották. Az apartheid-rendszer tárgyalásos felszámolásárért de Klerkkel megosztva Nobel-békedíjat kapott 1993-ban. A faji megkülönböztetés ellenzőinek körében, Dél-Afrikában és világszerte, Mandela a szabadság és az egyenlőség jelképe.  


500 000



Ünnepélyes keretek között letette az állampolgársági esküt az ötszázezredik külhoni magyar kérelmező, Böjte Csaba és édesanyja, Böjte Julianna csütörtökön a Parlamentben.



Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék