2014. február 4., kedd

Fizess, míg a halál el nem választ!



A véráztatta, terepszínű katonaruhát politikusi öltönyre, nyakkendőre cserélt belgrádi csúcskáderek mintha teljesen bepánikoltak volna Vajdaság elveszítésétől, ezért aztán valóságos össztüzet zúdítottak a tartományra. Eszeveszett rettegésükben, tudathasadásos fóbiájukban mintha parancsot adtak volna egy általános, mindenre kiterjedő, követ kövön nem hagyó támadásra – látva az esélytelen, az eleve vesztésre ítéltetett ellenfél bénult kiszolgáltatottságát –, olyan elszántsággal és olyan kegyetlenséggel, irgalmat nem ismerve, mintha most is a horvátországi vagy a boszniai hadszíntéren lennének. Mintha húsz év után megint megjött volna a harci kedvük, mintha ismét halálos ellenséget látnának minden számukra ismeretlen idegenben. Azzal a különbséggel, hogy a (fiskális értelemben) megszállt tartomány politikai-gazdasági ostroma hadsereg meg ágyúk és tankok nélkül történik.   

A nyilvánosan soha fel nem vállalt, váltig tagadott gyarmatosítás szinte minden fronton zajlik. A kíméletlen politikai nyomásgyakorlás és a gazdasági kizsákmányolás persze nem a múlt héten kezdődött – pokolian kitervelten, módszeresen folyik már évtizedek óta –, az utóbbi időben azonban már-már az elviselhetetlenségig fokozódott. Ennek a multifunkciós hadviselésnek a része a tartomány hatásköreinek megnyirbálása, a Magyar Nemzeti Tanács teljes knockout-ja és az egyébként is dögrováson lévő gazdaság könyörtelen központosítása, utolsó csepp vérig való kiszipolyozása. Mindez pedig olyan mértékű és szigorúságú ellenőrzést követel meg, amilyennek következtében az itt élők úgy érezhetik, mintha az egész Vajdaságot bekamerázták volna, mintha tartományfigyelő rendszerrel látták volna el. Úgy, ahogy a börtönt szokás.  

Az eddig jobbára jelesre vizsgázó mezőgazdaság (mint az egyedüli, még mindig prosperáló ágazat) most már igencsak recsegve-ropogva tűri az újabbnál újabb megterheléseket. Égbekiáltó igazságtalanság és gazemberség mindaz, amit a vajdasági magyar gazdákkal művelnek mostanában. Amikor nem is létező, csak állami parancsra kigondolt és aztán éveken, évtizedeken át könnyen hagyott, nem követelt tartozásokat akar rajtuk behajtani (a gaz törvény vasszigorával) a rabszolgahajcsár szerepével felruházott, pénzügyminisztérium által megbízott adóhivatal – úgy, hogy adminisztratív trükkök egész tárházával próbálkozik. Például így: a tartozásként elkönyvelt nyugdíjbiztosítási járulékot olyan kötelezettségként igyekszik feltüntetni, amelynek fizetésétől legfeljebb csak a halál válthatja meg a mezőgazdasági termelőt. Vagy az, hogy az összes földjét eladja. Esetleg munkaviszonyban lévő családtagjai nevére íratja. Más kiutat nem igen hagynak a számára. Amikor pedig a két és fél évtizedes kvázi tartozást örökérvényű tehertételként akarják beállítani, mintegy sugallják, hogy szerintük két dolog van a világon, ami nem évül el: az egyik a háborús bűncselekmények, a másik pedig a szerbiai parasztok nyugdíjbiztosítási járuléka. (Ezért aztán ne lepődjenek meg az örökösök, akik egy napon majd nemcsak az őseik termőföldjét, hanem azok rendezetlen adótartozását is anyai-apai jussként kapják!)

Egy másik fondorlat: a mázsás adókolonctól az előrehaladott életkor sem szabadít meg mindenkit. Nők esetében a betöltött 60., férfiaknál pedig a 65. életév sem mentesíti őket minden esetben, hiszen látunk példát arra is, hogy éppen a 60-on felülieket szeretnék agyafúrt módon bekényszeríteni a rendszerbe. Azokat, akiknek (rendes körülmények között) már a nyugdíjas napjaikat kellene morzsolgatniuk. Ugyanilyen huncutságosan a 15 éven át rendszeresen fizetett járulék sem jelent semmiféle biztonságot (márpedig ennyi „megvásárolt év” szükséges a minimális nyugdíjhoz), mert akkor a nem megfelelő életkorra hivatkozva hosszabbítják meg a leendő nyugdíjas keserveit. Újabb turpisság: arra ugyanis nincs mód, hogy 15 év után lezárják a folyamatot, vagyis hogy a nyugdíkorhatár eléréséig szüneteltessék a befizetéseket. Legalábbis ezt szokták mondani. (Minthogy az adóhivatalban mindig kéznél vannak a kész, előre gyártott sablonválaszok.) Ha tehát valaki a járulékfizetés felfüggesztése iránt érdeklődik, akkor leginkább azzal a felelettel lombozzák le, hogy olyasmi nálunk nem létezik. (Márpedig a nyugdíjbiztosítási törvény l4. szakaszában az olvasható, hogy elemi csapás, betegség vagy szülési szabadság miatt megtörténhet, hogy az adósság nyugszik, és ez a „felmentés” összesen 5 évre vonatkozóan kérelmezhető.)

A következő logikai bukfenc: az adórendszert egyirányú utcaként állítják be, ahonnan nincsen visszaút. Nem lehet belőle kiszállni, csak a belépés engedélyezett. Arra viszont semmi szükség, mivel a potenciális adózót a tudtán kívül, sőt akarata ellenére is, önkényesen nyilvántartásba veszik. Dacára annak, hogy mit ír elő a törvény (hogy attól a naptól válik jogosulttá, amelyiken bejelentkezett a rendszerbe). 

Jól ki van ez találva! Paraszt ember legyen a talpán, aki ebben a labirintusban eligazodik.

Szabó Angéla





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm a megjegyzését!

Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék