2014. március 25., kedd

Amikor a patkó nem hozott szerencsét



A háború és a propaganda alighanem olyanok, mint a sziámi ikrek: szorosan összenőttek, nemigen választhatóak el egymástól. Nem tudom, van-e az esztelen öldöklés úgynevezett talaj-előkészítési munkálataiért és a vérzivataros közhangulat folyamatos fenntartását felelős, uszító propagandának „vérmérséklete”, de ha létezik, akkor az csakis forráspontig hevített és gyűlölködő indulatoktól túlfűtött lehet.
Harci tevékenység előtt, alatt és után a háborús propaganda hazugsággyára teljes kapacitással üzemel. Nyilvánvaló, hogy miért: a kölcsönös vérontások idején a hazugság maga is gyilkos tűzfegyvernek számít. Azzal ölik meg az igazságot. Kissé közhelyesen úgy mondják, hogy minden háború legelső áldozata az igazság.

A 90-es években a darabjaira hullott Jugoszláviában kialakult fegyveres konfliktus az akkori ország határain belül zajlott, nem terjedt át a szomszédos államokra. Az ex-jugók egymást ölték, gyilkolták, irtották az egykori parasztháborúkra jellemző barbársággal és kegyetlenséggel.  A négy különböző hadszíntéren zajlott összecsapások sokféle igazságával és a végső elszámolással húsz év után is adós maradt a konstans támadó fél.

 NATO, tegyél meg nekem egy szívességet! 
Ne tegyél nekem szívességet!

A napvilágra kerülésre vágyó és magyarázatra váró furcsa titkok égig érő szalmakazlában legfeljebb csak egy fakó, töredezett szalmaszál az úgynevezett Patkó hadművelet, amelyet Koszovó etnikai átrendezése céljából készítettek, és amely gyalázatos eseményfüzérnek éppen a mostani napok – a NATO általi bombázás 15. évfordulója – adnak hátborzongató időszerűséget.

A vaskos katonapolitikai titokfüggönnyel eltakart Patkó fedőnevet viselő hadműveletet akkori, kulcspozícióban trónoló államfők, külügyminiszterek, NATO-vezérek taglalták/elemezték serényen és olyan tekintélyes lapok cikkeztek róla, mint amilyen a londoni The Times, a hamburgi Der Spiegel meg az amerikai The Washington Post és a The New York Times. Bár állítólag soha nem is létezett – csak cseles, megtévesztésre szolgáló kitaláció volt – mégis nyilvánosságra hozták, bemutatták. Aztán pedig – ahogy ez a politikában lenni szokott – egyik szavukat agyonütötték a másikkal, mindent megcáfoltak és az egészet letagadták. (Pont úgy, mint az ősrégi szakállás viccben: „Láttam, de az nem az volt.”)

Akár csavaros észjárású hadi stratégák által kiagyalt etnikai tisztogatásról, népirtásról volt szó, akár a kis-jugoszláviai amerikai beavatkozáshoz ürügyül szolgáló, utólag konstruált hazugsággyártásról, egy biztos: ami Koszovóban történt (bő másfél évtizeddel ezelőtt – most ne menjünk vissza az 1980-as évekig), abba a „patkó alakú” hadművelet hajszálpontosan beilleszthető.   

Joschka Fischer akkori német külügyminiszter kijelentése szerint maga Slobodan Milošević dicsekedte el neki, hogy elkészült egy olyan terv, amelynek végrehajtásával egyszer s mindenkorra végezhetnek a koszovói albánokkal. Méghozzá egy hét alatt. Ez volt akkor az úgynevezett Patkó hadművelet. Elnevezését pedig arról kapta, hogy a terv szerint a szerb támadók Koszovó tartományban egy déli irányban nyitott patkó alakot formázva támadást indítanak azzal a céllal, hogy menekülésre, az otthonaik elhagyására kényszerítsék az albán nemzetiségű lakosságot. Úgy képzelték, hogy az etnikailag már „megtisztított” területekről fokozatosan kiszorítják és egyetlen cél, útirány az albán országhatár felé űzik a menekülő muzulmánokat.

Noha a teljes tervet soha nem hozták nyilvánosságra, egyes részleteibe mégis bepillanthatott a nagyvilág – a már említett német politikus által. Kiderült például, hogy már 1998 őszén működésbe kellett lépnie az albánok kiűzetés-tervének, ugyanis akkor szabadult ki végérvényesen a véres „síptárirtó” szellem a nacionalista szerb palackból. 1999 januárjától pedig – ha nem is röpke egy hét leforgása alatt, mint azt „Szabadság Elvtárs” szerette volna, hanem – négy hónapon át tartó ostrom után teljesen „kiirtották” volna Koszovó területéről az albánokat. A tartomány északkeleti részén kezdték volna a kiűzetést és az öldöklést a szerb hadsereg 1500 katonájával és mintegy 10 ezer mozgósított rendőrrel, aminek „eredményeként” már a hónap végére 175 ezer albánnak el kellett volna hagynia az otthonát. Februárban folytatták volna 5500 katonával és ugyancsak 10 ezer belügyessel mintegy 210 ezer muzulmán elkergetését, március-április folyamán pedig 9 ezer katona- és 15 ezer rendőregyenruhás bevetésével elérték volna a kívánt 280 ezer albán eltávolítását Koszovó területéről.

Később újabb maszatolási manőverrel álltak elő, azt bizonygatván, hogy a virtuális patkótervet csak áprilistól kezdődően alkalmazta volna a hadsereg, amikor pedig már javában hullott a NATO-féle „sistergő istennyila” a Szerbia felett beborult égből. Hogy valóban úgy volt-e, mái napig sem derült ki – legalábbis a nagy nyilvánosság számára nem. Annyi viszont bizonyos, hogy a bombázások elől a civil lakosság még rémültebben menekült, és az is, hogy több százan éppen az úton, menekülés közben lelték a halálukat.
  
Amiről Hitler az ő Mein Kampf-jában írt „Minden nagy vezér művészete abban áll elsősorban, hogy a nép figyelmét ne szétszórja, hanem mindig csak egyetlen ellenségre összpontosítsa”, arról a „kisöccsének”, Slobodan Miloševitynek nyilván fogalma sem volt. Merthogy az albánokkal való végső és végzetes leszámolásra készülő szerb vezérkar mohóságában egyszerre két frontot nyitott meg: nem csupán az albánokkal kellett megküzdenie, hanem még a NATO légicsapásaival is úgy-ahogy fel kellett vennie a harcot. A tengerentúlról származó politikusi esti mese szerint ugyanis az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség idejekorán felhívta Clinton, akkori elnök figyelmét arra, hogy Milošević az albán civil lakosság kiűzésével etnikai tisztogatásra készül Koszovóban, és ha a NATO nem avatkozik be a Balkánon, akkor a szerbek általi támadások valóságos népirtássá fajulhatnak. (Egy bolgár televízió által kiszivárogtatott Patkó nevű hadművelet terve sok politikus számára kapóra jött, mert annak szörnyűségeire hivatkozva nagyobb támogatást szerezhettek a légicsapások szükségessége és sürgetése ügyében.)

A tizenegy héten át zajló légitámadások tavaszi bombaesője aligha hullhatott áldásként az „égből”. Talán még azok szerint sem, akik később a mellüket döngetve hangoztatták, hogy milyen nagy szerencse érte a déli tartomány albánjait: nem kétmilliónak kellett elmenekülnie, hanem csupán 860 ezren váltak földönfutóvá. A szerb katonai egységek és az országos rendőrállományból melléjük rendelt csapatok méltó, majdnem azt mondtam, egyenrangú partnerei voltak az égből alászálló idegeneknek, hiszen még az albán köveken is bosszút álltak. Kiváltképpen azokon a településeken, amelyekről úgy tudták, hogy a Koszovói Felszabadítási Hadsereg szálláshelyei voltak. Az elvonulók csak a szörnyűséges pusztítást hagyták maguk mögött.
A szerb „szerencsepatkó” egyik félnek sem hozott szerencsét. Legfeljebb csak balszerencsét. Mert mindent összevetve: a szervezett kitelepítés, a deportálás részben sikerült, megvalósult – akár létezett a Patkó hadművelet, akár nem –, de Szerbia is vastagon megfizette az esztelen öldöklés árát. A szörnyűséges bűntettek közvetlen felelősei, elkövetői pedig (minthogy az „újfajta értelmezést nyert jog” szerint a holokauszt óta nem történt népirtás Európában) máig sem éreznek késztetést arra, hogy az elkövetett bűnökért legalább bocsánatot kérjenek.

Kezdetben még úgy tűnhetett, hogy nem úszhatják meg a felelősségre vonást. Egyesek felett a Hágai Nemzetközi Bíróságon, mások bűnösségéről pedig a szerbiai bíróságokon döntöttek, és az égre kiáltó szörnyűségek ügyében rendre szánalmas meg nevetséges gúnyítéletek születtek. Viszont – ami szintúgy érdekes és érhetetlen is egyben, az az, hogy – sem a külföldön, sem az itthon lefolytatott tárgyalások során nem tártak fel egyetlen olyan bizonyítékot sem, amely a Patkó hadművelet létezését alátámaszthatta volna. Mégis nehéz elhinni, hogy ilyen nem volt. Vagy csak egyszerűen elmerült és eltűnt a sok kiontott embervérben, amint a nyári út porában elveszik a rosszul megvasalt ló lábáról lehulló patkó…

Szabó Angéla 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm a megjegyzését!

Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék