2014. március 18., kedd

Idomulunk az idomárhoz - vajdmagy sightseeing tour...



A választások mindig tökéletes alkalom az országos médiaállapot feltérképezésére. A bennünket érintő és érdeklő vajdasági magyar sajtópiacon (ezúttal is) kétségkívül az engedelmes szófogadókból mutatkozott a legnagyobb, ámdemégiscsak egyszínű felhozatal. Minthogy kis magyar médiánk első számú feladata a VMSZ csúcsaktivistáinak és a körülöttük keringő hasonszőrű szervezetek jócskán idealizált működésének a nyomon követése, ezt a fajta nemes „küldetését” – a kampánycirkusz lezárultával – alighanem egy piros(-fehér-zöld) csillagos ötössel illene jutalmazni.


Hálaapróságok  


A teljességgel VMSZ-re hangolt/hangolódott tájékoztatásunk regimentje hűséges árnyékként követte az „egyetlenegy” magyar politikai pártunk (heteken át tartó) vajdasági zónázását. A határ közeli homokvidéki tanyától egészen a székváros szívéig. Ha vonultak egymás után, libasorban a fényesre glancolt szolgálati kocsik, akkor slepként nyomult utánuk a kamerás vándorcirkusz is. Ha ment a mágnes, ment a vas is. Ha gyütt a mágnes, gyütt a vas is. És amerre csak jártak-keltek, hintették az Ige helyett az ígéretet, és osztották/osztogatták a misebor helyett a mesebort. (Szülőfalum piacterén éppen a pálinkát, mert nyilván már előre kifigyelték, hogy a csantavériek bornemisszák, ők tradicionális pálinkaivók. A politikusi piaci pálinkaosztás nyomán pedig már éppen ideje lenne egy új strófával megtoldani a legendás csantavéri kisbicskáról szóló obszcén kis nótát!) Aztán meg egyenesen házhoz vitték a hálaapróságokat: a „Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legjobb politikus a Délvidéken!”-féle apró varázstükröcskéket és a kulcstartóként is funkcionáló zseblámpácskákat.

A tanyamegtekintős, falusi levegőváltozásos, kedélyes családlátogatásos élménybeszámolók valósághű közvetítése miatt nem érheti szó egyetlen elvhű sajtóház házelejét sem. A jogos politikusi elvárás maradéktalanul teljesült: képernyőre, újságlapra került az igencsak strapás (de legfőképpen költséges!) felvilágosító és információ- meg szavazatszerző körút minden egyes állomása. (Még az az állomás is, amelyiken nem is áll meg, hanem csak lassítani szokott a vonat.) A kimerítő vajdmagy sightseeing tourután a politikusaink kedvükre sajnáltathatták magukat, hosszasan ecsetelve, hogy alig néhány hét leforgása alatt hány meg hány településen (vagy félezer rendezvényen) fordultak meg és micsoda ámulnivaló, emberfeletti munkát végeztek. Szerencsére a háztáji, a saját nevelésű buzgó újságírók közül egyetlenegy sem bizonyult túlbuzgónak, mindegyik beérte a színpadon zajló műsorral, és esze ágában sem volt bepillantani a nem éppen publikus politikusi titkokat elfedő bársonyfüggöny mögé. Így csak azt volt szabad látnunk, hallanunk, amit éppen szabad.  Merthogy nálunk a véleménynyilvánítás az szabad.


Olyan, mint a levegővétel…


Már a legendás Marx elvtárs, a kommunista munkásmozgalom fő ideológusa is sokat foglalkozott a sajtószabadság kérdésével. Jó 170 évvel ezelőtt a következő megállapításra jutott: „A cenzúrázott sajtónak demoralizáló hatása van. A rossz potenciális forrása, melytől elválaszthatatlan a képmutatás, és ebből az alapvető hiányosságából ered minden további hibája. A kormány csak a saját hangját hallja, tudja is, hogy csak a saját hangját hallja, de mégis azzal áltatja magát, hogy a nép hangját hallja, és megköveteli az emberektől, hogy ők is elfogadják ezt az önámítást. Az emberek elmerülnek a politikai babonákban, részben belesüppednek a hitetlenségbe, vagy teljesen elfordulnak az állam ügyeitől, magánemberek gyülevész tömegévé válnak. Mivel a szabad írást törvénytelennek kell tekinteniük, hozzászoknak ahhoz, hogy a törvénytelent szabadnak, a szabadságot törvénytelennek tekintsék.”


Hogy milyen a szabad sajtó? Mint a levegővétel. Természetes, észrevétlen és létfontosságú. Másként: politikai irányítástól független, cenzúrázástól mentes, az állami ellenőrzés nem terjed ki rá. Az újságíró pedig az egész társadalom éles szemű, kíméletlen bírálója.

Az újságírónak nem dolga gondolkodás nélkül és maradéktalanul kiszolgálni a politikacsinálók jövő-menő, egymást váltó garnitúráit. Márcsak azért sem, mert a politikusok meghatározott időközönként lecserélik, menesztik vagy éppen kicsinálják egymást (az csak tévedés, hogy a demokratikusnak hazudott választójoggal felruházott jónép a tulajdonképpeni garnitúraváltó), a firkász viszont – ideális esetben – firkász marad, míg csak a lábát meg nem rázza. Nem érdemes hát időről időre köpönyeget váltania, tartós sminket cserélnie. Ehelyett fel kell vállalnia a mindenkori hatalommal való nem éppen kellemes konfrontálódást, és csakis akkor cselekedhet helyesen, ha nem válik a politika alkatrészévé, hanem a bűvös hatalmi körön mindvégig kívül maradva, megfelelő távolságból szemléli azt. Ennek helytállóságát alátámaszthatja az a jól ismert tény, hogy csak a diktátorok dirigálta országokban nincs súrlódás a hatalom bitorlói és az azt bíráló sajtóorgánumok, újságírók között. (Gondolom, a rettegett Idi Amin Ugandájában, Kim Ir Szen Észak-Koreájában meg Nyijazov Türkmenisztánjában sem alakulhatott ki annak idején párharc a két oldal között. Ahol a gondolat, a szólás és az írás szabadságát gátolják, korlátozzák, ott másfajta jogok és másfajta szabadságok is veszélybe kerülhetnek, esetleg nem is léteznek.)

A sajtószabadság a magukat demokratikus társadalomnak mondott, fejlett nyugati országokban sem teljesen magától értetődő, ott is keményen meg kell küzdeni érte. Merthogy ott is akad bőven takargatni- meg rejtegetnivaló, ott sem repesnek az örömtől az üzleti-politikai-alvilági élet kulcsfigurái a szennyes kiteregetésekor.


Az ideális sajtómunkás


Március 15-e, a szabad magyar sajtó ünnepnapja ürügyén Wessely Gábor egy igen élvezetes olvasmányt kerekített az általam csak eldrapposítottnak mondott médiasereg önkéntesen csicskázó közlegényéről, a gyenge gúnyt és halvány iróniát is tartalmazó, úgynevezett ideális sajtómunkásról. Hogyan is fest a Magyar Narancs szerzője szerint ez a „ha meg tudom állni, hogy ne szóljon a szám, akkor majd a fejem sem fog fájni”-féle alapelvet követő, a „mindent megúszás” és a túlélés bárgyú reményében magamagát oly gyakran baleknak tettető szerzet? Valahogy így: „Az ideális sajtómunkás nem fárasztja magát azzal, hogy a sajtószabadságért harcoljon. Kiket győzzön meg? Az egyetemi padokból a parlamenti padokba csücsült döntéshozókat? (...) Győzze meg a sötétben machinálókat arról, hogy a fény, a nyilvánosság közhasznú dolog? Vagy arról, hogy aki bírál, az nem biztos, hogy eltiprandó ellenség? Vagy arról, hogy egy stadion árából ötszáz orvos itthon tartható volna, s ez lenne az ésszerű befektetés, merthogy a társadalom 10 százaléka sportol és 90 százaléka beteg? (…) Az ideális sajtómunkás profitorientált. Mások profitjának gyarapításán fáradozik, legjobb tudása szerint. Legjobb tudása eközben erőteljesen kopik. Agyi barázdái feltöltődnek, mélyenszántó gondolatai a mélyben maradnak, s eldudvásodik a parlagon hagyott kreativitás. Ugyanazokon a karikákon ugrál át nap mint nap, egy ugyanolyan kockacukorért. Idomul az idomárhoz.”


Talán egy leheletnyivel romantikusabban sommáznám a lényeget: követ cipelünk csillagok helyett.

Érdemes?
Szabó Angéla   




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm a megjegyzését!

Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék