2014. május 23., péntek

Kényszeradomány, a zsoldos, a rab meg az óvodás...



Nehéz a kutya szájából a tojást kivenni! – e régi bölcsesség igazságtartalmát támasztja alá a szerbiai parlamenti képviselőknek az árvízkárosultak megsegítése körüli (tipikusan politikusi) huzakodása, vacillálása. A napokban az ország – nép által választott – képviselői alig tudtak zöld ágra vergődni azt illetően, hogy támogassák-e a saját zsebükből, s ha igen, mekkora összeggel a bajbajutottakat. Lemondjanak-e dünnyögve és fogcsikorgatva háromhavi politikusi fizetésük átalányösszegéről vagy sem? Szemtelenül sok-e a villámgyorsan és parára kiszámított 30 ezer dinár körüli összeg, vagy elég lesz a nyomorúságos helyzetben lévőknek annak a fele is? Hogy nem adtak, nem adományoztak gondolkodás nélkül és azon nyomban, szívből és lélekből, még úgy-ahogy érthető is lenne, az viszont, hogy még egy héttel az országra szakadt árvíz után is csak marakodni képesek a témán (mint kutyák a csonton), szégyenletes és fölháborító.
Ha lehetséges lenne, gondolom, legszívesebben egy huncut vasat sem adnának az évszázad árvizében fuldoklóknak. A megszabott összeg – így is – a szívüktől szakadt el. Akkor viszont nem egyéb, mint keserű, kierőszakolt kényszeradomány. Ha csak ennyi telik ki tőlünk, akkor inkább ne adjunk. Így ne!


Pástétom negyed veknivel…


A minap kiderült, a szerbiai börtönlakók is segíteni akarnak a vízkárosultakon. A niši büntetés-végrehajtási intézet ideiglenes kényszerlakói egynapi vacsorájukról mondtak le, hogy azt eljuttathassák a tragédiát elszenvedőkhöz, a Sremska Mitrovicán raboskodó foglyok pedig egy reggelijüket fogják nélkülözni. (Na, nem kell azonnal felszeletelt pizzasonkára, háromszögsajtra meg „apródobozos” mézre gondolni, mert az ilyesfajta villásreggeli tartós hiánycikknek számít a hazai börtönökben!) Egészen pontosan azt a már ki tudja, hány nyarat látott – vacsorául és früstükül – szolgáló konzervet (leginkább csak májpástétomot) meg a szokásos, szikkadtas mindennapi kenyerüket.

A cellalakóknak, úgy tippelem, nemigen volt alkalmuk – demokratikus módon – vitát nyitni arról, hogy mitévők legyenek. Adják-e a napi két májas közül az egyiket, vagy ne adják? Mivel a Sing Sing mindenütt a világon roppantmód demokratikus intézmény, nyilván a felső vezetés meghozta a nemes és bölcs döntést, amihez a raboknak már csak igazodniuk kellett. (Nem lehetett túl sok ellenvetés. Eszi, nem eszi, ezúttal nemhogy nem kap mást, hanem nem is kap semmit. Elvégre nem kosztolódni, lakmározni szándékozó vacsoravendégnek ment a börtönbe, nem azért „utalták be”, hogy ott hízókúrát tartson. Majd eszik – rendesen meg rendeset –, ha hazamegy. Pár év múlva…

A börtönkoszt árvízi hasznosításáról értesültünk, arról viszont nem hallhattunk mindeddig, hogy a fentebb emlegetett képviselők felajánlották volna nem is csupán egynapi, hanem legalább egy havi parlamenti ebédjüket. Magától értetődően: a teljes menüsort. Merthogy nekik ott, az országházban olyan dukál. Többfogásos, ízletes ebéd, ép ésszel fölfoghatatlanul olcsón. Az egy pástétom negyed veknivel-féle börtönmenü nekik aligha smakkolna. Főleg nem úgy, hogy azt kellene majszolniuk hétről hétre, éveken át.
Csak valószínűsíteni tudom, hogy az elítéltek nem bánkódnak túlságosan a tőlük megvont egyetlen doboz konzerv miatt, mert unják már rendesen, testükből-lelkükből. Valahogy mégis igazságtalannak érzem, hogy éppen a börtönlakóktól kell elvenni. Hogy éppen a rács mögött lévő „semmijesincsnek” kell kisegítenie a teljesen nincstelent. Ha csak ennyi telik ki tőlünk, akkor inkább ne adjunk! Így ne!


Gáláns óbecsei milliók


Óbecsén nincsen szegénység. A községi önkormányzat – a szerb nemzetiségű polgármester kezdeményezésére – kereken 25 millió dinárral támogatja az áradás során bajbajutottakat. Nem rejtik véka alá, meg is indokolják, miért ily bőkezűek az adakozásban. Számukra igen jól kezdődött ez az esztendő, legalábbis pénzügyi szempontból. Mert noha még nem is vagyunk az év derekán, ők már tekintélyes bevételre tettek szert a mezőgazdaság révén. A bérbe adott állami földterületek összesen 25 millió dinárt hoztak a községi kasszába. Mire ők úgy döntöttek, hogy nem fukarkodnak, nem zsugoriskodnak, a korai bevételnek a 10 százalékát az árvízi helyzet szanálására fordítják.

Műveli ezt az a nagyvonalú és gáláns Óbecse, amelynek adóhivatala végrehajtókkal és kényszerfoglalókkal fenyegeti a saját községe (leginkább) magyar ajkú polgárait, akiknek soha nem is létezett milliós adótartozásokat akar a nyakába varrni. Közöttük saját háztáji kiskerttel rendelkező idős asszonyoknak és alig egy-két holdas földtulajdonosoknak is.

És teszi ezt az az Óbecse, amely a 20 évvel ezelőtti délszláv háborúba besorozott, ott megbetegedett és röviddel azután el is hunyt 20 éves városlakója családjának soha egyetlen krajcárt sem utalt ki fájdalomdíj vagy gyorssegély címén. Ahogy egyetlen szál virágot sem helyeztek soha a fiú sírjára. Ez eddig még egyetlen óbecsei polgármesternek sem jutott eszébe.




El tudom képzelni, hogy (az „ürességtől” kongó városi kasszára hivatkozva) jó néhány kisembert elutasítanak egy-egy év folyamán, amikor az kilátástalan helyzetében segítségkéréssel fordul az önkormányzathoz. (És akkor még hányan lehetnek azok a valódi rászorulók, akik kérni is szégyellnek?! Helyette csendben tűrik a vége-hossza nincs lopást, betörést.) Most meg bőkeblűsködnek az osztásban. Az önkormányzat most megmutatta: adni, adakozni, adományozni is tudni kell…Ha csak ennyi telik ki tőlünk, akkor inkább ne adjunk! Így ne!


Kirándulás helyett ruhaadomány


Lemondták a magyarkanizsai óvodások állatkerti kirándulását. Mert a nagyokosok addig-addig okoskodtak, hogy kiokoskodták: okosabb dologra is költhetnék a gyerekek okos szülei a kirándulásra szánt 200 dinárt, mint amilyen a félnapos palicsi „zsiráfnézés”. Meg is határozták, hogy mire. Vegyenek rajta gyermekruhát az árvíz sújtotta testvérvárosuk, Svilajnac megsegítésére! Gondolom, nem egy-két családban történt meg, hogy eltörött a mécses, miután az óvodás gyerek hazavitte a szüleinek az üzenő noteszébe beírt tájékoztatást, és azok elmagyarázták neki, hogy mi is az az árvíz, mi a kiköltöztetés és milyen lehet az, amikor az ottani gyerekeknek már nemhogy óvodájuk, de még házuk sincsen, ahová behúzódhatnak.
A gyerkőcök biztosan megértették, hogy valahol, ott messze nagy lehet a baj, de az mégsem tűnhetett a számukra akkorának, mint az ő meghiúsult kiruccanásuk tragédiája. Nem az árvíz miatt szomorkodtak, hanem azért, mert most elmaradt az a kirándulás, amelyre már hetek óta vártak. Lassan vége a tanévnek és még időjárásból sem lehetne idillikusabbat festeni, nekik mégis otthon kell maradniuk.
Joggal érezheti-e úgy egy kisgyerek, hogy őt most emiatt bűntelenül is büntetik? Nem tett semmi rosszat, a szülei is lecsípték a heti kosztpénzből a kétszáz dinárt, megvolt a kiruccanáshoz a kellő lelkesedés…

Akkor mégis mi lehet a baj?

Nemes dolog a segítségnyújtás, vészhelyzet esetén meg különösen jókor érkezik, és az is dicséretes, hogy ezt az önzetlen gesztustételt már az óvodáskorúakkal is megismertetik, a dolog most mégis balul sült el. A gyerekek már megbeszélt és izgalmasnak ígérkező palicsi délelőttjét nem lett volna szabad elrontaniuk, és talán a megmaradt 200 dinár célirányos elköltését sem kellett volna kötelezővé tenniük a túlbuzgó, okos felnőtteknek. A családok – a maguk módján – nyilván egyébként is, ettől függetlenül is igyekeznek támogatni az árvízzel küzdőket. Emiatt kár volt ellopni az óvodások párórás örömét.

Ha csak ennyi telik ki tőlünk, akkor inkább ne adjunk! Így ne!

Szabó Angéla


  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm a megjegyzését!

Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék