2014. augusztus 11., hétfő

Továbbra is templomrombolások előkészülete zajlik, mert az egyház nem nemzetpolitikai alapon működik...


"Az egyház nem nemzetpolitikai alapon működik"

Beszélgetés dr. Német László SVD nagybecskereki katolikus püspökkel a németcsernyei templom sorsának apropójából — „Sorra bontják az állagában veszélyesnek, illetve teljesen elhagyottnak ítélt katolikus templomokat a Délvidéken, ráadásul egyházi utasításra.” Ez a mondat egy anyaországi lap online kiadásának cikkében jelent meg nemrégiben. Szerzője a Magyar Patrióták Közösségére hivatkozik, mely a nagybecskereki egyházmegye honlapján közzétett hivatalos közleményt vette alapul.

A közleményben valóban szerepel, hogy a papi szenátus támogatta a szerbcsernyei templom ledöntését, miután megvitatta a romos és a használaton kívül levő templomok, plébániák sorsát. Dr. Német László SVD nagybecskereki püspök nyílt levélben válaszolt a felvetésekre, ezért arra kértük, hogy fogadjon bennünket, és mondja el, a bombasztikus írások — ahogyan ő nevezte – mit fednek a valóságból. A püspök úr beszélgetésünk kezdetén rövid történelmi áttekintést adott.

— A nagybecskereki egyházmegye nagyon fiatal, II. Szent János Pál pápa alapította 1986. december 16-án. A trianoni békediktátumig Bánság a csanádi püspökség része volt, amelynek területét három részre szakították. 1923 és 1986 között a mostani egyházmegye egy apostoli kormányzósághoz tartozott, amelyet a Szentszék hozott létre az akkori Szerb—Horvát—Szlovén Királyság engedélyével. Abban az időben több mint 210 000 katolikus lakott itt, ebből 120 000 német anyanyelvű volt. 1944 októbere azonban hatalmas változást idézett elő, hiszen nem egészen egy év alatt 120 000 német katolikus tűnt el, és tizenegy papunkat ölték meg. Ezzel a kormányzóság hihetetlenül legyöngült, a megszálló csapatok, az átvonuló partizánok és a szovjet katonaság tizenhat templomot rögtön ledöntött. Bánátban a magyarokat kevésbé üldözték, mert 1941 és 1944 között ez a terület nem tartozott Magyarországhoz, itt inkább a németek számítottak ellenségnek. Az államosítás további épületeket ítélt lebontásra, mert a korábban németek lakta falvakban életveszélyessé váltak az üresen álló templomok. Az egyházunk próbált újraszerveződni, de ez mindenképpen hatalmas csapás volt számára. Szerintem ezt fontos elmondani, hogy megértsük, miként alakult ki a jelenlegi helyzet a későbbi egyházmegyében.

A második világháború előtt a bánsági apostoli kormányzóság gazdag és önellátó volt, a saját templomait rendben tudta tartani, iskolákat, árvaházat vezetett, volt egy bizonyos anyagi forrása. Az államosítás gazdaságilag legyöngítette az egyházat, mely utána évtizedeken át csak vegetált. Változást a hetvenes évek hoztak, amikor Nagybecskerek és Nagykikinda erős ipari központtá lettek, és a Németországban dolgozó vendégmunkások is hozták haza a pénzt. A 90-es évektől azonban egy újabb, hatalmas szegénységi hullám harapózott el, melynek még mindig nincs vége. A bánáti falvakban, különösen a román—magyar határ mellett minden harmadik-negyedik ház üres, a lakosság elöregedett, és most egy újabb kivándorlási folyamatnak vagyunk a tanúi. A keresztelések 1990-től a mintegy hatszázról tavaly már háromszázra estek vissza, az elhalálozás száma pedig a körülbelül ezernégyszáz személyről ezer alá süllyedt, ami szintén a fogyatkozásunkat jelzi. Minden évben nagyjából hatszáz hívőt vesztünk, de ebben nincsenek benne azok, akik elköltöztek.

A 2006-ban meghozott vagyon-visszaszármaztatási törvény még mindig gyerekcipőben jár, a nagybecskereki egyházmegye területén négy épületet kaptunk vissza, és öt holdnyi földet az igényelt ezerhatszázból.

* Önt 2008-ban rendelték az egyházmegye élére. Azóta milyen változásokra került sor?

— Az elődöm, Huzsvár atya valamivel több, mint két évtized alatt hét új templomot építtetett, de mindig ott, ahol szükség volt rá. Az egyház ugyanis nem nemzetpolitikai alapon működik, a legfontosabb feladata, hogy foglalkozzon az emberekkel, és hirdesse az evangéliumot. 2009-ben átrendeztük az egyházmegye jogi struktúráit, megszüntettük az üres, elhagyott egyházközségek fogalmát, minden templomot, imaházat — függetlenül attól, hogy van-e hívője — egy-egy élő plébániához írtunk. Lassan, de biztosan kezdtük felújítani vagy bővíteni a templomokat, és vannak olyan helyek is — bármilyen hihetetlenül hangzik —, ahol teljesen új közösség született. Belgrád a területének bővítéséhez 1954-ben elvette Bánát egy részét. Amikor az ember átkel a pancsovai hídon Nagybecskerek felé, jobbról-balról több mint tíz kilométer hosszan húzódnak az épületek. Borča városában (magyarul Óborcsa) a XIX. századtól katolikusok éltek, volt egy kis templomuk is. A településnek 1977-ben 30 000 lakosa volt, most több mint 100 000, és nagyon megnőtt a katolikusok száma. Az volt az első templom, melyet a püspöki szolgálatom alatt felújítottunk, most pedig lelkipásztori központot szeretnénk ott építeni. A fehértemplomi, csodálatos, barokk templom volt a második, amelyet renováltunk. Ezután következett a temeskutasi (guduricai) és a nagyszeredi templom, majd Márktelkén (Markovacon) a görögkatolikus templomon végeztünk munkálatokat. Versecen, Ürményházán, Pancsován a plébánia tetejét javítottuk, Ópáván a templomot szigeteltük, Bókán szintén a plébániát hoztuk rendbe. Surjánban teljesen új templomot építettünk, mert a régi, amely valójában csak imaház volt, 2009-ben összedőlt. Nem maradhat ki a felsorolásból Magyarcsernye, Torda, Törökbecse, Beodra, Csóka, Szaján, Tiszaszentmiklós, Törökkanizsa, Nezsény és Muzslya sem. Nagykikindán szeptember 27-én adjuk át az idősek otthonát, melyet elsősorban a nyugdíjas papjaink számára létesítettünk, de lesz benne hely a világi emberek számára is.

* És mi a helyzet Szerbcsernyén?

— Én Németcsernyének nevezném. A katolikus templom ugyanis Trianon előtt Németcsernyén volt. Az ottani plébánost a partizánok 1944 októberében szörnyű kínzások után kivégezték, a német ajkú lakosságot pedig elzavarták. A településnek azóta nincs helyben lakó papja. A plébániát az állam 1959-ben elbontatta. A településen három, esetleg öt gyakorló katolikus hívőnk van, esküvő legutóbb 1974-ben volt, keresztelő pedig 1997-ben, amikor az onnan elszármazottak érzelmi okokból visszajöttek, és ott tartották meg ezt az ünnepi eseményt. Misét eddig is évente egyszer tartottunk, húsvét vagy karácsony, esetleg a templombúcsú alkalmából. Nekem egyébként minden hívő fontos, oda is elmegyek, ahol csak egy bérmálkozó van. Nemrégiben a kétszáz lakost számláló Bikácson tartottam szentmisét, tizenhatan jöttek el, abból négyen pravoszlávok voltak, és nyolcan beszéltek magyarul. Olyan is előfordult már, hogy elmentem Melencére, ahol hivatalosan három hívőnk van, és senki sem jött el a szentmisére.
Németcsernye továbbra sem marad lelkipásztori jelenlét nélkül, akkor sem, ha elbontjuk a templomot, hiszen három-négy személynek egy szobában is lehet misézni. Surjánban százhúsz magyar él, abból hatvan katolikus, húszan gyakorolják is a hitüket, de ennyi embernek is építettünk új templomot, mert ott vannak, és kitartanak.

* Ez azt jelenti, hogy a németcsernyei katolikus templomnak valóban megpecsételődött a sorsa?

— Felmerül a kérdés, hogy mit csináljunk azokkal az épületeinkkel, amelyeket nem használunk, vagy romos állapotban vannak. Ez nem kapcsolódik a nemzetpolitikához, és itt tapasztalható az a téves álláspont, amelyet az utóbbi időben bizonyos magyar közösségek — melyek nem ismerik az itteni helyzetet — hangoztatnak, és magyarkodással próbálnak pontokat szerezni Budapesten. Én 2009 óta nyíltan beszélek erről a témáról, de a folyamat még korántsem közeledik a végéhez. Az egyházjog által előírt feltételek teljesültek, a papi szenátus megtárgyalta és támogatta az ügyet, de a döntést nekem kell aláírnom, vállalnom. A következő lépés, hogy a németcsernyei templomot megfosztjuk a szakrális jellegétől, mert templomot soha sem rombolunk le. A szekularizáció után az épület bontásra ítélhető, amelyhez az engedélyt a helyi önkormányzattól kell kérnünk.

* Püspök úr, nem tart attól, hogy ezzel a döntéssel felháborodást kelt az itteni hívők körében, és veszít a népszerűségéből?

— Akik eddig hozzászóltak a témához, sajnos nemzetpolitikai érveket hangsúlyoztak. A németcsernyei templomot magyarnak kiáltották ki, a nagybecskereki egyházmegye is magyar lett, pedig ez nem így van. Értem, hogy ez sokaknak nemzetpolitikailag nagyon fontos, de az ügy élét az is tompítja egy kicsit, hogy Magyarország 1941-ben Bánátot nem kérte vissza, csak Bácskát.
Érdemes az anyagi feltételekről is beszélni. A püspökség költségvetésében vannak bánsági források, melyek a híveinktől származnak, szerbiai pályázatok és anyagi eszközök, valamint a külföldi segély. A Szerbiából érkező pénz a büdzsénk 15 százalékát teszi ki, 85 százaléka külföldről érkezik. Ebben a részben az anyaországi támogatás nem egészen 10 százalékos, 90 százalék pedig három országból: Németországból, Amerikából és Olaszországból származik.

A németcsernyei templom ügyét nem a mi híveink vetették fel. Én inkább azt tartom fontosnak, hogy a jövőnk legyen reményteljesebb, és ne húzzuk magunk után a múlt koloncát. Nem a népszerűség miatt jöttem vissza harminc év után az Európai Unióból. Nekem van egy feladatom, mellyel a Szentatya megbízott, és az egyházmegye javát kell szem előtt tartanom.

Hét Nap, 2014. 8. 6., LXIX. évfolyam 32. szám 


Továbbra is templomrombolások előkészülete zajlik


Közlemény


A Hét Nap című Délvidéken megjelenő magyar nyelvű hetilap LXIX. évfolyamának 32. számában (2014. augusztus 6.) megjelent egy interjú Német László nagybecskereki megyéspüspökkel Tóth Lívia tollából, elsősorban a lebontásra ítélt bánsági-végvidéki templomok sorsáról. Mint ismeretes, az egyházmegye szenátusa nemrégiben több magyar szórványközösség templomának lebontását helyezte kilátásba. A németcsernyei (szerbcsernyei) katolikus templom lerombolásáról döntés is született.

A Hét Nap hasábjain megjelent tudósítás azonban amellett, hogy megnevezi a Magyar Patrióták Közösségét és minősíti az általunk elindított templommentő felhívást, elfelejtette a „másik fél”, azaz a mi álláspontunkat is közzétenni. Ezúton közleményben kívánjunk ezt a hiányosságot pótolni.

Ez az interjú mindenképpen történelmi jelentőségű a délvidéki templomrombolások története szempontjából. Német László ugyanis nyíltan kinyilatkoztatta, hogy egyházát nem tekinti magyar szervezetnek, sőt nemzetpolitikai érveket egyáltalán nem hajlandó méltányolni, holott az egyházmegye híveinek döntő többsége magyar nemzetiségű, bevételeinek jelentős része pedig Magyarországról származik.

Német László azt a nem mindennapi erőfeszítést, amelyet a délvidéki szórvány magyar emlékeiért teszünk, magyarkodásnak nevezte, azt állítva, hogy nem ismerjük a bánsági helyzetet. Ezeket a rágalmakat határozottan visszautasítjuk. A valóság ezzel szemben az, hogy a németcsernyei templomrombolásra éppen a Nagybecskereki Egyházmegye területén élő tagtársunk hívta fel a figyelmet.

Megjegyezzük továbbá, hogy Német László úr több megkeresésünket válasz nélkül hagyta, mondván, hogy „tudtommal mi nem vagyunk levelezési viszonyban.”

Ha a délvidéki római katolikus egyház valóban az emberekkel kíván foglalkozni, akkor fel kell vállalnia a nemzetpolitikát is. Szilárd meggyőződésünk, hogy a Német úr által tanúsított hozzáállás, az elfogyó gyülekezetekhez tartozó templomok lerombolása nem szolgálja a magyarság és a katolikus hit ügyét.

Figyelemre méltó, hogy Német László szerint a templomrombolás folyamata „még korántsem közeledik a végéhez.” A nagybecskereki hívek püspöke így nyilatkozott: „A következő lépés, hogy a németcsernyei templomot megfosztjuk a szakrális jellegétől, mert templomot soha sem rombolunk le. A szekularizáció után az épület bontásra ítélhető, amelyhez az engedélyt a helyi önkormányzattól kell kérnünk.”

A következő költői kérdések fogalmazódtak meg bennünk: Vajon van-e erkölcsi alapja ennek az érvelésnek? Van-e közülünk bárkinek joga egy több mint kétszáz éves templomot szakrális jellegétől megfosztani („szekularizálni”), majd nemes egyszerűséggel lebontani? Van-e közülünk bárkinek joga akár egyetlen közösségről lemondani?Budapest, 2014. augusztus 10.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm a megjegyzését!

Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék