2014. október 18., szombat

A szegénység igazságtalanság (A szegénység elleni küzdelem világnapjára)



Ma van a szegénység elleni küzdelem világnapja. A Szerbiát is erőteljesen fojtogató nincstelenség ellen itthon is hadakoznak – kiváltképp, mióta kiderült, hogy Európa legnyomorultabbjainak a ranglistáját mi vezetjük. Mára ugyanis – szégyenszemre! – Szerbia vált a kontinens legelmaradottabb államává.

A helyzet jó, csak reménytelen. Attól az országtól, amelynek az államadóssága 26 milliárd euró, mi jót is lehetne várni? Az elmúlt évet Szerbia újabb 3,4 millió eurós külföldi tartozással zárta. Méghozzá úgy, hogy a felvett hitelek áldásos hatásából maga a lakosság egy szikurdum szemnyi javulást nem észlelt.

De milyen harcot is folytathat egy teljesen összedőlt, a saját romjai alatt éltető levegő után kapkodó gazdaságú ország az egyetemes nyomor ellen? Legfeljebb olyan (válogatott eszközökkel vívott) látványküzdelmet, amilyenre tucatszám láthatunk példát. Konkrétan: hogyan is kapálóznak a körülöttük settenkedő, fenyegető nincstelenség ellen az egyelőre még tehetősek, hogy őket ne keríthesse a hálójába ez a rettegett szörnyűség? Akad néhány vérnyomásemelésre alkalmas példa az elmúlt hetek időszerű történéseiből.

A világhálón épp mostanság kering egy olyan táblázat, amely a hazai topfunkcionáriusok irigylésre méltó havi keresetét ábrázolja. A szerbiai megélhetési politikusok mezőnyét a korábbi mezőgazdasági miniszterünk, Goran Knežević vezeti, a maga egymillió dináros havi fizetésével. Őt követi Danica Drašković, aki 846 000 dinárt visz haza havonta, majd pedig Jorgovanka Tabaković következik, akiről sok minden elmondható, csak épp az nem, hogy rosszul keres, merthogy 680 000 dinárt kap. Ők ily módon igyekeznek felvenni a versenyt az egyre csak terebélyesedő nincstelenség ellen… 
 
A fővárosi pénzpárti politikusok dacolása mellett említést érdemel a Szerbiai Posta szegénység elleni küzdelme is. A sikeres cég vezérigazgatója külön kormányengedéllyel fejenkénti 35 000 dináros pénzjutalmat osztott az amúgy is jól fizetett alkalmazottainak a vállalat tavalyi, 6 millió eurós nyereségéből. Alighanem azért, hogy könnyebben átvészeljék a fenyegetően közeledő sötét telet.


Szerbiában nem számít meglepő újdonságnak az ilyesmi: hátrafelé haladunk az időben. Száguldunk vissza a múltba, szédületes gyorsasággal térnek vissza a 90-es években tapasztalt állapotok. Az egyetemes hátraarc intézményesített.

Miközben 25 000 közalkalmazottra vár fölmondás, a bérüket máris 20 százalékkal csökkentették. A legelső, tesztszerű, úgynevezett próbasztrájkokon/szalonsztrájkokon – a rendőrök, az ügyvédek és a pedagógusok figyelemfelkeltésén – is már túl vagyunk. Jöhet a következő felvonás. (Mindközül talán a tanárok elkeseredése lesz majd a legfájóbb, amint megkezdődnek a beharangozott elbocsájtások. Češljar Kiss Ottilia, a Vajdasági Tanügyi Dolgozók Független Szakszervezetének tagja a Szabadkai Rádió egyik műsorában meglehetősen drámai hangon vázolta a várható eseményeket, amikor az oktatók kilátásba helyezett munkabeszüntetése ürügyén ezt nyilatkozta: „Nem visszük a kötelet otthonról az akasztáshoz. Hozzanak ők kötelet!“

Egyébként a szerbiai közvállalatokban dolgozók jövedelmének lefaragásával 2 millió eurót szándékozik megtakarítani a kormány.

A politikusok lejáratják az emberi beszédet – az egyik katolikus lelkész szerint. És alighanem igaza van. Aleksandar Vučić márciusban még azt nyilatkozta a sajtónak, hogy neki és a pártjának azért kell győzniük a választásokon, hogy általuk maga a nép uralkodhasson az országban. „Nem fogunk lopni a néptől!” – így hangzott a Kragujevacon megtartott kampánybeszédének a kulcsmondata. Azóta azonban (politikusi jó szokás szerint) nyilván megfeledkezett arról, hogy kinek, mikor és mit hazudott. Azt meg egyébként sem merészeli megkérdezni tőle senki, hogy ha nem a néptől szándékoznak lopni, akkor vajon kitől. Önmaguktól talán?

A szigorúan centralista Szerbiában az államkassza eszement feltöltői újabbnál újabb adónemek kiötlésével és egyéb állami harácsok kivetésével meg magán-pénzbehajtókkal, végrehajtókkal fenyegetik a kisembereket. Azokat, akiknek a koldusalamizsnával vetekedő béréből, nyugdíjából immár mindenféle tartozást egyetlen tollvonással levonhatnak, mielőtt még a pénzüket kézhez kapnák.

Kereskedő ismerősöm már hónapok óta mondogatja: ha a vajdasági emberek tudnák, hogy mi vár rájuk hamarosan, reggeltől-estig sírva-zokogva járnának az utcán. Csak bukjon meg végérvényesen a tartományi hatalom, máris porciózzák számunkra a fekete levest!

Vajdaságban, az ország éléskamrájában legalább 20 000 embernek kellene népkonyhán kosztolódnia, a Vöröskereszt azonban a maga 75 lokális, városi kifőzdéjének működtetésével csak 10 000 rászorulót képes heti öt alkalommal étkeztetni. Ennyi embert ment meg az egyszerű éhenhalástól.

„Aki nem bírja a télen az éhezést meg a fagyoskodást, az majd öngyilkos lesz!” – fakadt ki keserűen egy idős ember az egyik rádióműsorban. Annak alighanem már nem marad ereje küzdeni a szegénység ellen. És nem ő lesz az egyetlen, aki így jár. A világon évente 18 millió ember hal éhen… Olyanok, akik nem tudják: a szegénység nem sors, amit amíg lehet, fogcsikorgatva el kell viselni – a szegénység igazságtalanság.

SZABÓ Angéla




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm a megjegyzését!

Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék