2014. január 19., vasárnap

Mint múmiának a Nivea…



Beindult a választási hadjáratnak nevezett össznépi cirkusz, minden fronton. Bennünket, vajdasági magyarokat három irányból érhet majd az egyidejű támadás. Szavaztat az anyaország, ha esetleg mégis úgy döntenek, előrehozott parlamenti választások lesznek Szerbiában és megújulni készül a szabadkai (székhelyű) Magyar Nemzeti Tanács is. Hogy a pénzemésztő voksolási ceremóniát megelőző hadi állapot kihirdetése odaát már megtörtént, s hogy a harci készültség teljes, azt nem csupán a csúcspolitika csinálói, a kormány tagjai és a miniszterelnöki hivatal alkalmazottai érzik (akik évi szabadságigénylés ürügyével már egy percre sem maradhatnak ki a választási fesztiválból), hanem mi, maréknyi homokszemek is tapasztaljuk a határ innenső oldalán. (Egyébként ez a „zárjuk sorainkat”, keményen/férfiasan összezárunk-féle hadmozzanat amennyire katonás, legalább annyira nevetséges is. A mi, általam csak elitnek csúfolt sajtóházunkban, a Pannon RTV-ben is rendre eljátszatják ugyanezt a dolgozókkal – a választások lebonyolításáig senki nem mehet szabadságra. Éberség, készenlét: hogy még a legapróbb rozsdás kiscsavar is úgy érezze, hogy nélkülözhetetlen alkatrésze a gépezetnek.) 

Máris azt látjuk/halljuk, hogy hömpölyögve árad felénk minden médiumból az ilyenkor kötelező, felhabosított, kicsipkézett propaganda. 

A politikusok öntömjénező, aurafényesítő monológjait (csupa szacharinnal cukrozott méz) és az egymást áztató szócsatáit gyakran együtt, vegyítve és alaposan összerázva kapjuk meg, hogy a beduplázott adag – a málé szavazópolgárra – ménkű biztosan hasson. 

Ilyentájt egymás szemében fürkészik a szálkát, s messziről kerülik a tükröt, hogy a magukéban még véletlenül se vehessék észre a nagygerendát. 

Ezt a választási zakatolást leginkább úgy érzékelem, hogy az amúgy teljesen normális rádióműsorokat most már szinte nem lehet hallgatni, mert bennük ez az első számú, a kötelezően előírt, túlcsorduló, túláradó napi vezértéma. Minden hullámhosszon méltatnak és méltatlankodnak: magasztalnak vagy éppen megköveznek, kinek-kinek „politikai érdeme” szerint. Versenyfutásként zajlik a lihegés, és ez napról napra csak erősödni, durvulni fog.

Hasítunk!

Hallgatván a politikusi ripacskodást, mi, hitetlen, pártokkal szemben indifferens, gyaur kutyák is pallérozhatnánk egy csöppet az elménket, ha győznénk eltéphetetlen cérnával… Már éppen kezdtem örülni annak, hogy végre valóban magunk mögött hagytuk nem csupán a magyar dakota indián akklimatizált (köz)mondásait meg a tavaszi őszöd öszödi böszmeségeit, hanem már a karvalytőkétől meg az idegenszívűségtől, sőt a túlzottdeficit eljárástól és az IMF diszkrét fenéken billentésétől is legalább egy felejtésnyi távolságra vagyunk… 

Sőt azt is hittem, hogy nem csak a sukorói kaszinó-panamázás, hanem Mr. Finkelstein, a messziről jött, anekdotázgató zsidó ember, a minden hájjal megkent kampányguru is a múlté, amikor újabbnál újabb gyöngyszemek gördülnek elénk.

Most éppen rezsiharcot vívunk, és hosszas hezitálás helyett hisszük, hogy harsányan hasítunk… (Hogy hova, meg ne kérdezd!) 

 Zsebünkben az 5000 milliárdért kibocsájtott dollárkötvénnyel meg a 3000 milliárd forintos legfrissebb orosz kölcsönnel. De úgy, hogy közben – csakis valamilyen gyá(rtás)i hiba mellékterméke lehet – előállítottunk majd 4 millió szegényt is. Sebaj, azokkal együtt zajlik tovább a hasításunk!

Mester(házy)hármas

És amíg így szélvész módjára hasítunk, hasítgatunk, egyszer csak a túloldalon is mocorgás támad. A hasító magyar honban újfent szellemet látnak: az elfeledett és eltemetett hulla a halotti poraiból föltámadt, a túlvilágról elősuhogó kísértet a sírjából előtántorgott. 

Szakszerűen ezt úgy mondják, hogy újraéledt a hiteltelen, bukott baloldal a maga odakozmált politikusaival. 

Kövér házelnök lázas igyekezete, hogy legalább egy árva szalmaszálat keresztbe tegyen az útjukon, hiábavalónak bizonyult. Alakuló összejövetelüket kipaterolta ugyan a hazugságok házából, de a Mester(házy)hármas (a humorista szerint: meseházi!) a pártszékházban mégis összeverbuválódott. Mi több fogadalmat is tett, hogy egyetlen célja, a kormányváltás elérése érdekében, akár a patás ördöggel is hajlandó lesz szövetkezni. Tehát új mumus bukkant föl a láthatáron, vele kell most ijesztgetni azt a legendás 15 milliót.

Ejtőernyősök

Az elsőfokú riasztás hatása máris érezhető. A Mesterházy-Bajnai-Gyurcsány-féle szupertrió megjelenésére (mint szeizmográf a földrengésre) azonnal reagált a 2004. december 5-i népszavazás (van, akinek ez fájdalmas hungaricum) során lelkileg súlyosan megsebzettek rétege. A közvélemény-kutatók szerint pár hajszállal azon nyomban emelkedett a nemzeti kormány ázsiója. Azsúr tényállás szerint a választópolgárok 28 százaléka a Fideszt, 16 százaléka pedig az MSZP-t támogatná. Más helyzetjelentések alapján úgy taksálják, hogy a voksolásra jogosultak 55-57 százaléka biztos szavazónak számít, ezen belül pedig a hatalmon lévők támogatottsága 48 százalékos. Ehhez a bombabiztos vokshalmazhoz társulnak még az ejtőernyős, a beugró kisegítők, a határon túliak, akik vagy a saját politikusaiktól hallották, vagy maguk(tól) is úgy gondolják, hogy a sok-sok támogatásért és a visszakapott magyar állampolgárságért cserében, kutya kötelességük a jószívű adakozót az egy szál politikai igenjükkel megtámogatni. Kiváltképpen azok érezhetik egy pirinyót találva magukat, akik a második útlevelüket nem teszik sem a csatos imakönyvbe (ahogyan azt Törley és Matuska után a harmadik legismertebb csantavéri javallotta anno a magyar igazolvány esetében), sem a szivarzsebbe, hanem a tintaszáradás után egyenesen az utazótáskába vagy a bőröndbe. És ágyő szülőföldem, irány a nagyvilág! Ilyetén, aki úgy véli, hogy tülekednie kell az anyaországi szavazáskor, hogy az urnához ő is odaférjen, azt ebbéli szándékáról úgysem lehetne lebeszélni. Nyilván szent meggyőződése, hogy gyémántkemény nemzeti ügyet szolgál, s ebben őszerénységének, a kis homokszemnek is jut egy nyúlfarknyi, ámdeviszontellenben magasztos és megható epizódszerep. Meg aztán hogy venné az ki magát, hogy a kormányfő – karácsonyi ajándékként megküldött – 278 000 levelére nem is reagálnának? Az udvariatlanság túlontúl enyhe kifejezés lenne efféle nemtörődömségre, arról nem is szólva, hogy csak a levélpapírért, borítékért, postázásért kiadott több mint 77 millió forintot. És mint tudjuk, még egy győztes ország miniszterelnöke sem a fáról szedi a pénzt!

Szavazunk?

Ha egy napon megint bal lábbal száll le az ágyról a kormányunk első elnökhelyettese, akkor mégis lesznek Szerbiában előrehozott parlamenti választások két hónap múlva. Ez esetben pedig, ismerve az elmúlt évek fanyar meg citrom ízű tapasztalatait, túláradó, egészségtől majd kicsattanó derűlátásra az égvilágon semmi okunk nem lehet. Akkor sem, ha az államelnökünk egy valóban harcedzett ember, igazi háborús veterán, a kormány első alelnöke pedig – az idő tájt – éppen ilyen véráztatta hadi jelentéseken edződött a Boszniai Szerb Köztársaság paléi televíziójában. 

Nikolić vérvalóságos harcokban vállalt dicstelen szerepet, amikor 1991/92-ben önkéntesként megjárta a horvátországi háborút. Visszatérő rémálmai bizonyára nincsenek, mert (mint nyilatkozta) minden éjjel a Nagy-Szerbiáról álmodik. Pedig igazán megkínozhatnák éjszakánként kis, hívatlan démonok, mert a ”harci kalandjai” után ötven horvát nemzetiségű civil (főként idős emberek) kivégzésével vádolták – a göröngyös ügyet azonban könnyűszerrel simára gereblyézték. A horvát fronton alighanem megcsapta az ágyú füstje, és rákapott a vér szagára, mert aztán a boszniai hadszíntereken is megjelent. Ott avatta Šešelj cimborája és bajtársa csetnik vajdává.

Ilyenkor, választásokra (és azok ellen) hangolódva, nem lehet nem gondolni arra, hogy az ő kezükben összpontosul annak a Szerbiának az irányítása, amelyben élünk. Minél több háborús videót nézek végig, annál gyakrabban teszem föl magamnak a kérdést: mivé válhat még az az ország, amelyik bő másfél évvel ezelőtt éppen ilyen vezetőket választott magának?

Talán az általam említett mindhárom szavazás esetében elmondható, hogy a küszöbön álló voksolás tulajdonképpen a hatalmon lévők uralkodását biztosítja be még jó hosszú időre. Ennek okán pedig teljességgel értelmetlen súlyos milliókat tékozolni a folytatás szimpla engedélyezésére. Tökéletesen megfelelne, ha a hatalmi gépezeten lenne egy „folytasd” feliratú gomb, amelynek a puszta érintésével is lehetővé válna az aktuális történet azonnali továbbgördítése – a politikusi „táncpénzt” pedig fordíthatnák okosabb dolgokra.  

Mindezzel együtt vagy mindennek ellenére: aki még kedvet érez magában a közelgő színházi előadásokhoz, és még hisz a politikusoknak, az ne hagyja magát: legyen fürge a szavazáskor! 

Én kimaradok. Voksocskám úgyis csak annyit érne, mint a múmiának a Nivea.

Szabó Angéla




Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék