2014. március 7., péntek

Háború, megint…



Későre jár, feküdjünk le!
Későre jár – bólintott a Mester –, ébredjünk fel!

Kék és narancssárga

Nem lehet most nem gondolni a háborúra. Európa érzékeny bőrét megint lánctalpasok karistolják. 

Nyomukban vér serken.

Ukrajna pedig nincsen messze, talán csak akkora távolságnyira, mint „volt egykoron” a számomra kedves Isztria… Azt mondják, hogy ismét háború készül. A világ csendőrének szerepében tetszelgő Amerika egy újabb fegyveres konfliktus kirobbantását készítette elő, és húsz év múltán, a délszláv őrület után, újfent véráradat hömpölyög majd az ó kontinensen. Változatos forgatókönyv írásával nem bajlódott, ugyanazt a modellt választja, amelyet sikerrel alkalmazott Jugoszlávia szétverése idején.

A 47 milliós Ukrajna Európa második legnagyobb országa, 23 évvel ezelőtt szabadult meg a Szovjetuniótól. Mondják, hogy Ukrajna csak egy kép, amit látunk. Egy mozgalmas kép, amit a szemünk elé helyeztek, hogy elfedjék, eltakarják vele előlünk az igazságot. Merthogy: a tengerentúli történetben Ukrajna nem tényező. Felőlük szakadhat, hasadhat annyi darabra, amennyire csak képes. Akár atomjaira is hullhat. Amerika számára Oroszország érdekes. Az is csak olyan szempontból, hogy semmiképp se váljon a térség domináns tényezőjévé, hogy még véletlenül se jöhessen létre még egyszer egy orosz nagyhatalom.

A tömegek utcára csalogatásával faramuci módon kirobbantott fegyveres konfliktus nem arról szól, hogy Ukrajna az Európai Unió felé orientálódjon-e vagy pedig maradjon meg az orosz nagy-testvér védőszárnya alatt. Nem a narancssárga EU-szimpatizánsok és a kék Moszkva-pártiak szembefordításáról szól. Vlagyimir Putyin és az ő Oroszországa ellen irányul. A végső cél ugyanis Putyin eltávolítása.

Langymeleg ukrán tavasz helyett kemény orosz tél készülődik. Ügyesen álcázott támadás Oroszország ellen, hogy Európának is meglegyen a maga Szíriája. Mindez pedig könnyen egy harmadik világméretű háborúvá fajulhat… 

Ha hozzáteszem, amit Stjepan Mesić, Jugoszlávia utolsó államelnöke írt az ország széthullásáról szóló könyvében, már sokkal hihetőbb a történet. Szerinte ugyanis: „Az újkori európai történelemben minden háború ilyen volt, az agressziót a más államok területén élő nemzeti kisebbségek védelmében folytatott harcként mutatták be.”  Sőt azt a kegyetlen igazságot is megfogalmazza, hogy: „Akik tervezik, azok együttműködnek, akik meg az egészről semmit sem tudnak, azok az életüket adják.”
Félelmetes a jövő. Hacsak nem tévednek…

Kék-fehér-piros – vérben

Nem lehet most nem gondolni a háborúra. Az ENSZ Nemzetközi Bíróságán épp most zajlik a nagy per és a nagy ellen-per.

Horvátország kontra Szerbia, Szerbia kontra Horvátország. A vád kölcsönös: népirtás.
Az egykori – egyenrangú tagköztársaságok és önrendelkezéssel felruházott tartományok szövetsége elvén létrejött – Jugoszláviát a 90-es évek fegyveres konfliktusai során alkotóelemeire bomlasztották, de úgy, hogy mindeközben a „valódi” cél, az erős Nagy-Szerbia megteremtése csupán lázálom, hagymázas vízió maradt. Az etnikai (és vallási jellegű) összecsapásokban ezrével hullottak a kisemberek: Bosznia-Hercegovina területén százezer, Horvátországban pedig húszezer áldozatról beszélnek. Ha esetükben nem szándékos, nem előre kitervelt népirtás történt – mint ahogyan ezt hangoztatják most már évek óta (amióta csak megkezdődött a háborús bűntettek hágai tárgyalása), akkor alighanem végső ideje lenne egy másfajta, ámde mégis hihető magyarázómesét kigondolni: hogyan és miért is haltak meg. És: minek lehet nevezni azt, amikor egy reguláris hadsereg, félkatonai szabadcsapatokkal az oldalán, bevonul egy idegen területre és rommá lövi a várost? És: minek lehet nevezni azt, amikor az ENSZ védett övezetté nyilvánít egy várost, amelybe negyvenezer bosnyák menekült érkezik, és amely területen közülük nyolcezer férfit tömegsírba lőnek? Talán kedélyes kis portyázásnak? Az ősmagyarok kalandozásaihoz hasonlatos, nomád ki-kiruccanásnak – amikor vonultak át tökön, paszulyon?  (Arról nem is beszélve, hogy aki nem készül öldöklésre, az nem vásárol fegyvert sem. Márpedig Szerbiában akkortájt igencsak virágzott az illegális fegyverkereskedelem. A Szovjetunióból 360 millió dollár értékben érkezett, Szlovákiából 100 millió, Kínából pedig 10 millió dollár ellenében szereztek be fegyvereket.)

Amikor Horvátország 1999-ben népirtás vádjával beperelte Szerbiát, Várady Tibor, messze földön híres jogtudósunk, azon nyomban igyekezett szakértelmével növelni a védelemre verbuválódott szakértői csoport hatékonyságának színvonalát. Magyar ember létére nyilván úgy érezte, hogy ezt diktálja számára a hazafias kötelesség. Meg az ugyancsak „világhatalomnak” számító magyar virtus: éppen egy vajdasági magyar ember álljon ki a szerbek által elkövetett gonosztettek védelmében! Az ország akkori igazságügyi minisztereként azonban most illene kissé jobban megfeszülnie az igazság kiderítése érdekében. Arról nem is beszélve, hogy parlamenti képviselőként – ugyancsak a 90-es évek elején – milyen megfizethetetlenül értékes jogi-szakmai segítséget tudott volna nyújtani azoknak a magyar szülőknek, akik valamelyik harctéren veszítették el a gyereküket. Felvértezhette volna őket jogi tanácsokkal, hogy a lelki fájdalomdíjként megítélt állami kárpótlás összegét ne huszadolják meg a prédaleső, „önként” ajánlkozó belgrádi ügyvédek. Egy közülük való, bánáti magyar jogász útmutatásaiban csak jobban megbíztak volna! (Még akkor is, ha abban a kapubezárásos, kutyaelengedéses, kerítésugrálós időszakban a nemzetközi hírű jogtudós úr családját minden bizonnyal békén hagyták a rukkolócédula-hordók. Nem merészelték mozgósításos behívóparanccsal macerálni.)
Jót tenni azonban sosem késő! Gondolom, a Szerbia védelmében végzett szolgálatait nem ingyen ajánlotta fel a professzor úr. Így módjában áll az érte járó szerény tiszteletdíj egy apró morzsáját felajánlani mondjuk annak a 78 éves óbecsei Baglyas Bálint bácsinak, aki (nem létező népirtás ide, nem létező népirtás oda) mégiscsak a horvát harctéren veszítette el a 21 éves fiát. A hadsereg, az állam, az önkormányzat, a politikai pártok pedig egy huncut garast sem adtak neki. Sem akkor, sem azóta. Még részvétet sem nyilvánítottak.
Várady úr már a tárgyalások megkezdése előtt úgyszólván borítékolta azok végkimenetelét. Szerinte a nemzetközi bíróság az eljárás végén majd kimondja, hogy az egykori Jugoszlávia területén nem történt semmiféle népirtás. Ami pedig – szerintem – az igazság vérlázító megcsúfolása lesz.

Szinte meg nem történtté nyilvánítani százezer boszniai és húszezer horvátországi áldozat meggyilkolását, enyhén szólva is botrányos. A háborús bűnöket tárgyaló törvényszék azonban az elmúlt évek folyamán számtalan esetben lehetett volna elfogultsággal és részrehajlással vádolható, amikor szinte zsinórban mentette fel a vérontásért hibáztatható szerb, horvát, bosnyák és albán nemzetiségű vádlottakat. Ha most is ilyen felmentő ítélet születik, akkor alighanem el kellene gondolkodni azon, hogy a hágai nemzetközi bíróságot melyik bíróságon lehetne följelenteni…

Piros-fehér-zöld – feketében

Nem lehet most nem gondolni a háborúra.  A domináns vajdasági magyar párt éppen azokhoz készül hozzákötni az ijedtében még mindig a szülőföldjén maradt délvidéki magyarság sorsát, akik mélyen hazafias főszereplői voltak a húsz évvel ezelőtti délszláv vérontásnak.

A fővárosi szerb sajtó már hónapokkal ezelőtt megszellőztette a hírt, hogy a magyarok vezérpártja a radikálisokból időközben haladókká idomult és vedlett, véres háborúban szocializálódott politikusok pártja irányába kacsintgat. A titkosnak mondott tárgyalások folytatását a VMSZ elnöke akkor még hevesen tagadta. (Nyilván eszébe jutott, hogy tulajdonképpen az óbecseiek egy renitenskedő csoportját éppen a haladókkal való szövetkezés miatt zárták ki korábban a párt soraiból.) Utána viszont, a verbászi választásokat követően kijelentette, hogy a Szerb Haladó Párt és a Vajdasági Magyar Szövetség potenciális partnerek lehetnek valamikor a jövőben. Nos, ez a jövő alighanem már megérkezett. Ez a jövő immár jelenné lett.  

Eljött hát az ideje annak is, amit a pártvezér már évekkel ezelőtt megjövendölt: ha az érdekeik úgy kívánják, akkor akár a fekete ördöggel is hajlandóak lesznek szövetkezni. Rosszul állhatnak a fejünk fölött a csillagok, mert ez most alighanem szó szerint megvalósult. Akikhez kötik a vajdasági magyarok sorsát, azok valóban feketék. A múltjuk is, a lelkük is koromfekete. Gonosz és gyalázatos érdemeiket a háborúban szerezték, jobbára öldökléssel meg fosztogatással.

Minderről azonban mintha már megfeledkeztünk volna. Mintha súlyos amnéziába ájult volna a vajdasági magyarság. Mintha már nem is emlegetnénk a kilencvenes évek legelején kirobbant, öt éven át tomboló háború szörnyűségeit. Mintha megfeledkeztük volna a harctérre hurcolt vajdasági magyar sorkatonákról és tartalékosokról, meg a lecinezett bádogkoporsóban hazaküldött áldozatokról. 

A VMSZ politikusai fészkelődnek, helyezkednek. Valahol és valahogy csak el kell tölteniük az időt addig, amíg majd a jól végzett munka után a megérdemelt nyugdíjba vonulhatnak. Akinek pedig vajmi kevés esélye van arra, hogy a soron következő választásokkor ismét a tartomány legmagasabb székébe telepedhessen, annak már jó előre ki kell szemelnie magának a következő fotelt, amelybe belecsücsülhet. A vérbeli politikus már csak ilyen: ahogy gyarapodik a hatalma, azonmód terebélyesedik a saját jelentőségébe vetett hite is.

A politikusokat megértem. Iparkodnak az esőárnyékot jelentő ernyő alá húzódni. Nem nézik, milyen színű és milyen anyagból készült az esernyő, csak az a fontos, hogy megvédje őket az elázástól. Hatalmi, uralkodási idejük arasznyi megtoldása érdekében mindenre képesek. Népirtáson edződött háborús bűnösökhöz csapják a vajdasági magyarságot, és azt mondják önelégülten, hogy ez jó így, hogy ez rendben van. Épp csak a párt tagságát nem értem. Nem sír a lelkük és nem háborog a gyomruk?

Elbódítják az embereket még egy ideig a választásokkal és az azt követő csodavárás időszakával, de előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik az ébredés. Vajdaság kormánya is, a tartomány vezetősége is ebsorsra jut. Ahogy növekszik a nyomás, a szociális elégedetlenség, nálunk is fölüti majd a fejét a boszniai szindróma.
A politikusok persze úgy tesznek, mint azt Faludy György írta egykoron:„Pártjelvénnyel akarják feltartani a ránk omló eget.” A jónép meg? Semmi sem függ tőlünk, semmi sem múlik rajtunk, csak éppen mi fogjuk a végén kifizetni a számlát.

Szabó Angéla



2014. március 6., csütörtök

Választá-sokk...


Léphaft Pál karikatúrája

2014. március 16-án Szerbiában előrehozott parlamenti választásokat tartanak. Ez lesz a 10. választás a "többpártrendszer" 1990-es bevezetése óta. A parlament 250 tagú. A listaállításhoz 10.000 támogatói aláírásra van szüksége még a kisebbségeknek is egyenes arányban a többséggel. A választás egyfordulós, arányos, az egész ország egy körzetnek számít. A bejutási küszöb 5%. A kisebbségek listái "könnyített" feltételekkel juthatnak mandátumhoz. Az aláírások összegyűjtéséhez rendelkezésre álló időszak 2014. február 4-től február 28-ig tartott. 

Az előrejelzések alapján nem lesz változás, Szerbia marad azon a politikai "vak"-vágányon, ahol eddig mozgott, hol Európa felé tolatott, hol visszafelé...



Alekszandar Vucsics miniszterelnök helyettes, akinek ilyen szép hosszú megszólítása is volt az előző mandátumban: Védelmi, biztonsági, a korrupció és a bűnözés elleni küzdelemmel megbízott miniszterelnök-helyettes és Védelmi miniszter, közel áll az abszolút többség megszerzéséhez Szerb Haladó párt névre átkeresztelt néhai harcedzett szerb-radikálisokkal. Hosszú sorokon keresztül kellene analizálnunk, hogy mi történt a szerbiai demokratikus erőkkel, hogy az ádáz politikai ellenfél átbillent a "jófiúk" oldalára és még überelje azt, -a végén szalonképes partnerré váljon akár az itt élő magyarok "legszakpolitikaibb" pártjának is. A CESID (független szervezet) által megkérdezettek 44% -nak a támogatására számíthat (!).

A meglepetés, hogy a Demokrata Párt volt elnöke kilépett a pártjából, Borisz Tadity-ról van szó és megalapította az Új Demokrata Pártot. A két demokrata előjelű pártnak összeadva magasabb a támogatottsága az előző választásokhoz képest, mint a Demokrata Párt-nak önállóan. Elgondolkodtató továbbá a következő tény is, hogy az Új Demokrata Párt-nak nagyobb a támogatottsága: 8%, viszont a Demokrata Párt -1% marad alul, ezidáig 7% állapodott meg. A válasz, hogy Borisz Tadity nem keveredett korrupciós és egyéb botrányokban, amely a volt pártját folyamatosan érte. Itt kaptak teret a Szerb Haladók a népszerűségük növelésére és a "radikális farkasbőr" levedlésére, e politikai hiba megbosszult magát.

A Szocialista Párt valahogy mindig nevető harmadikként jön ki a kényes politikai helyzetekből, nos ez nem véletlen. A néhai kommunista párt politikailag vaskohókban patkolt kádereiről van szó, akik minden csízióval meg vannak kenve és nem is félnek az összes fondorlatukat bevetni. Ma patyolat tiszták a szerbiai politikai porondon, levedlették Milosevics "háborús kígyóbőrét" és akár az ellenséges NATO-val is hajlandók lepaktálni, ha nem fájna a bocskorba belegabalyodott koszovói tövis...Nos 13% -ot mondhatnak maguknak a népszerűség ranglétráján, amely ismét mérleg nyelvét jelenthet nekik, mert ők nem szeretik az ellenzéki pozíciót, hiszen hatalomra születtek és elvezetik a kút mellett demokratikus kollégáikat, hogy azok szomjan maradnak...

A szerb Liberálisok (LDP) és a szerb Demokraták (DSS) átlépik az 5% -os küszöböt, a Liberálisok az LGBT populáció szavazatait mondhatják majd magukénak (nagyvárosok és Belgrád) a szerb Demokraták, meg a NATO és EU ellenesek táborát tömörítik. Talán az Egyesült Régiók (URS) átbillennek a ló másik oldalára és megpatkolják a parlamenti patkót jelenlétükkel.

A kisebbségek elbírálását nem befolyásolja az 5% -os választási küszöb, mert "kedvezményezettség" áll fenn, amely a következőkből áll: 

A szerbiai Népképviselőház pártlistás részarányos választási rendszerben való megválasztása esetében (250 képviselő): a nemzeti kisebbségek bejegyzett pártjai által állított listáknak nem szükséges megszerezniük az összes szavazat  5%-át annak érdekében, hogy képviselői helyhez jussanak, hanem annyi szavazatot, ami elegendő egy képviselő megválasztásához (természetes küszöb). A szavazatszám hozzávetőlegesen 0,4% és a választási részvételtől függően körülbelül 10–15 ezer szavazatot jelent. Nos fel kell gyűrni a lenge-magyart! Amennyiben valaki összefogdosna bennünket, akkor 16. (tizenhat) és 25 (huszonöt) közötti számú népképviselőt tudnánk állítani a mennyei helyzetben! A magyar ember összetartásáról ismert históriák alapján ennek töredéke fog összejönni. A VMSZ 5. (öt) képviselőt lát elő én 3. (három)-at. A VMDK-nak lesz 1. (egy), ha Tadity jónak látja, a Demokrata Pártnak Adáról lesz 1. (egy) és a Haladóknak is lesz 1. (egy), hogy mutogassák tereken-piacokon...

Adjuk össze, nos 3+1+1+1 = 6 (!) + 2 tartalékos = 8 ! Még számolunk, mert itt van az MRM is, nos ha a fő mufti Mekka felé igen sokszor meghajol, akkor a reménység és ima hozhat 1. (egy)-et. Megálltunk a 8. (nyolc)-nál, megy az összeadás tovább 8+1 = 9. (kilenc)!!!  Elértük a délvidéki összefogás politikai csúcspontját, melyet a VMDK egyedül produkált a módszerváltási kezdeteknél! Most többpártrendszerben lesz 9. (kilenc) szerbia magyar népképviselőnk, akik harcolnak majd kisebbségi jogainkért, a magyar-verések ellen, a temerini fiúkért, a békés egymás-mellett élésért és a részarányos munkahelyeinkért! Most jön el a Kánaán! Most kell mondani, azt hogy hajrá magyarok! 

Jaj, de szép is lenne, de ideje felébredni és meginni egy feketét, hogy élesebben lásuk a dolgokat. Nem így lesz ismét, baj van, a fejekben, nagy baj van! Lesznek népképviselőink, ezidáig is voltak. Ők azt mondják, hogy a csillagot is lehozzák nékünk, rajtunk meg már gatya sem marad! Pózolunk, mint Ádám az édenkertbe,  pőrén, egy-szál semmiben, még nem Éva nem találta fel magát és tett eléje füge fa levelet a tiltott fáról...Fügefa levél segít, rajtunk már az sem...

A választásokon 19. lista indul. abból a vajdasági magyar szavazópolgár 9. (kilenc) listára fog szétszavazni, nos érdekvédelemnek lőttek, talán ez volt az utolsó esély...

A listák ahogyan a köztársasági választási bizottság jóváhagyta március 5.-i ülésén:

1. АЛЕКСАНДАР ВУЧИЋ - БУДУЋНОСТ У КОЈУ ВЕРУЈЕМО (Српска напредна странка, Социјалдемократска партија Србије, Нова Србија, Српски покрет обнове, Покрет социјалиста)
2. ИВИЦА ДАЧИЋ - "Социјалистичка партија Србије (СПС), Партија уједињених пензионера Србије (ПУПС), Јединствена Србија (ЈС)"
3. ДЕМОКРАТСКА СТРАНКА СРБИЈЕ - ВОЈИСЛАВ КОШТУНИЦА
4. ЧЕДОМИР ЈОВАНОВИЋ - ЛДП, БДЗС, СДУ
5. VAJDASАGI MAGYAR SZОVETSЕG - PАSZTOR ISTVАN - САВЕЗ ВОЈВОЂАНСКИХ МАЂАРА-ИШТВАН ПАСТОР
6. СРПСКА РАДИКАЛНА СТРАНКА - ДР ВОЈИСЛАВ ШЕШЕЉ
7. УЈЕДИЊЕНИ РЕГИОНИ СРБИЈЕ - МЛАЂАН ДИНКИЋ
8. "СА ДЕМОКРАТСКОМ СТРАНКОМ - ЗА ДЕМОКРАТСКУ СРБИЈУ"
9. ДВЕРИ - БОШКО ОБРАДОВИЋ
10. СДА Санџака - др Сулејман Угљанин SDA Sandћaka - dr. Sulejman Ugljanin
11. БОРИС ТАДИЋ - Нова демократска странка - Зелени, ЛСВ - Ненад Чанак, Заједно за Србију, VMDK, Заједно за Војводину, Демократска левица Рома
12. ТРЕЋА СРБИЈА - ЗА СВЕ ВРЕДНЕ ЉУДЕ
13. ЦРНОГОРСКА ПАРТИЈА-Јосип Броз
14. ЛИСТА НАЦИОНАЛНИХ ЗАЈЕДНИЦА: БДЗ-МПСЗ- ДЗХ-МРМ-МЕП - Емир Елфић
15. ДОСТА ЈЕ БИЛО - САША РАДУЛОВИЋ
16. "КОАЛИЦИЈА ГРАЂАНА СВИХ НАРОДА И НАРОДНОСТИ (РДС-СДС)"
17. Група грађана "ПАТРИОТСКИ ФРОНТ - ДР БОРИСЛАВ ПЕЛЕВИЋ"
18. РУСКА СТРАНКА - Слободан Николић
19. ПАРТИЈА ЗА ДЕМОКРАТСКО ДЕЛОВАЊЕ - РИЗА ХАЛИМИ PARTIA PER VEPRIM DEMOKRATIK - RIZA HALIMI

Nyomtatásra kerül 6.801.161  szavazólap, szavazásra jogosult személyek száma 6.767.324.

Folyamatosan választá-sokk elé nézünk, csak az a gond, hogy azok nem oldanak meg semmit, csak még nagyobb bajt okoznak! Ki fog nyerni, bugyuta kérdés! A hatalom!

MARGIT Zoltán



HOVÁ MENEKÜLJ MAGYAR ?!



Útmutató lektűr a Kárpátalján élőknek

Jóllehet a mi népünk megszokta már, hogy errefelé Közép-Európában menetrendszerűen jön a fekália a ventilátor felé, úgy gondoltam mégsem árt, ha egy kis segítséget adok az otthonukat éppen elhagyni készülő ukrajnai magyaroknak.

Régi lógós vagyok ugyanis, olyan emigráns tapasztalatokkal, amit a politikum zsákutcás megoldásai, és az ezzel járó válságok ciklikus ismétlődései révén, az éppen aktuális krízisben hasznosíthat bárki emberfia.

Már az iskolában elsajátítottam a lelépés tudományát.

Volt hogy a benyitó tanárral egy időben ugrottunk ki a hátsó ablakon. Ekkor még csak egy dolgozatírás volt a tét, később meg a diszkóból időben történő elpucolásnál az idegen legények pofonjai, de aztán a balkáni háborúzás idejében Milošević megemelte a limitet.
A lét lett a tét, mint ahogy a hírhedett műsorban sulykolják.
S még mielőtt ukrajnai véreink a fűtetlen, áram nélküli otthonaikban elmajszolnák az utolsó kiflicsücsköt, nem árt átgondolniuk a hogyan tovább lehetőségeit.
Pláne ésszerű az ilyesmit meghányni-vetni, amikor maholnap fegyveresek dörömbölnek az ajtón, a katonaköteles férfiak után érdeklődve. Az ember agya önvédelemből törölni szokott emlékeket ugyan, és hajlamosak vagyunk mindenféle régen volt balkáni kényszersorozásokról megfeledkezni, de azért a természetes ösztönünk ilyenkor azt súgja, hogy az idegen ajkú géppisztolyos látogatók nem föltétlenül pezsgős vacsorára hívogatják a kárpátaljai magyar apákat, fiúkat. Hanem egy másmilyen kanbuliba, ahol a pezsgőpukkanásra kísértetiesen hajazó csattanásba emberek szoktak belehalni.
Oszt elítélhető-e az, akinek a legénybúcsú fogalma alatt nem a saját búcsúztatása, koporsója jut okvetlen az eszébe?

Jó hír, hogy nincs pánik az ukrajnai magyarok körében.

Viszont az óvatosság nem árt. Egy falatnyi kenyér a zsebben, és a térkép adatai, útvonaltervek a fejben: szavatolt a könnyedebb álom. Legalábbis Alcatrazban így tartották a bentlakók.
Még mielőtt rosszat gondolna rólam bárki: nekem már eszemben sincs elmenni szülőföldemről, és másokat sem akarok erre buzdítani.
Egyrészt: Milošević óta némileg konszolidálódott Szerbia helyzete.
Úgy néz ki, ebben a hónapban még nem lesz polgárháború, bár az egyszerű tévénéző számára a közelgő választások ennek ellenkezőjét láttatják. Viszont az éhséglázadás esélyét nem szeretném kizárni, mert például a februári béremet elseje helyett egy hetes csúszással fogom megkapni, és nem vígasztal, hogy a mai húshagyó keddel kezdődött a böjt, meg az sem, hogy másoknak még ilyen jövedelem se jár.
Ez csak erősíti a rossz megérzésemet.

Másrészt: Koromnál fogva sincs már mehetnékem. Családom van. Három gyermekhez meg többféle módon juthat az ember: kitartó gyermekvállalással, jól sikerült második házassággal, esetleg az ügyesebbek egy patronból megoldják. De én nem ez utóbbi ügyesek közé tartozok, minden szempontból önerőből neveljük őket…

Most is csak arra vállalkoznék, hogy némi szellemességgel szórakoztassak tőlem nagyságrendekkel értékesebb embereket.
Ha valaki tőlem jobbat tud, másoknak ajánlani fogom őt.


Annak idején, még Milosevics országrontása alatt, amikor szorult a kapca, bennünket - bácskai magyarokat - erősen foglalkoztatott a kérdés, hogy ha megjelennek a golyószóróba öltözött csetnikek, akkor melyik államot jelölhetjük meg emigrálásunk célországaként.

Már akkor sem Magyarország volt a nyerő, mint hihetnék azt sokan, hanem - mit tesz Isten? - Szlovénia. Egyrészt: Szegeden legalább annyi gyanús képű szerbbel lehetett találkozni, mint mondjuk Újvidék főterén, másrészt a Csongrád megyeieknek pont úgy hiányoztunk, mint üveges Ján Slotának a seggre esés.
Ezt a tudtunkra is adták, lépte-nyomon. Ráadásul Pesten korzózott a selyemöltönyös belgrádi maffia fele.
Bezzeg Szlovénia! Etnikailag majdnem tisztának volt tekinthető, nem beszélve arról, hogy egy cigarettacsikk sem található az utcákon. Tito idejében reformerkedtek!

Van és volt ugyan bennük egy jó adag nagypofájúság, de sikereiket látva ezt még némileg jogosnak is érezzük. Ennek ellenére Lendava környékén még helyre kis magyar közösség virul. Mivel kevesen vannak, az államra kvázi nem jelentenek veszélyt (másutt rögtön irredenta-gyanús elemek vagyunk...), és ha nem is ajnározzák őket, de jóindulatú kisebbségi politika nyilvánul meg irányukba. Ami persze kirakat, mert nehogy az olasz is elkezdjen követelőzni...

A kilencvenes években Szlovénia volt álmaink tárgya. Vagy legalábbis az ottani életminőség. Azóta kicsit változott a helyzet. A szlovén Manfred barátom siráma revideálta nézeteimet. Tetejében Ljubljana időben kapcsolt, és olyan szorosra zárta a kapuit a bevándorlók előtt, hogy a mindenkori elnöknek a kapukulcsot is le kell nyelnie.

Mi marad hát Nektek, drága Kárpátalján élők?

A nagybetűs Nyugat? Mit is kezdene veletek?


Egy csomó szlávul tél-túl értő, magyarul beszélő, szegény atyafitól még a finn rokonságot is szauna nélkül kiverné a víz. Nem beszélve a tengernyi germánról, indoeurópai nyelvek kavalkádját beszélő nációkról, akik szemében csak akkor jelentenétek valamit, ha el tudnátok hitetni velük, hogy Ungvár, Rahó környékén mind egy szálig homoszexuális az őslakosság, és rózsaszín tangagatyában Putyin elnök zavart el benneteket szülőföldetekről.

Mással már nemigen lehet rokonszenvüket megvásárolni. Éppen most tanulják, miként kell toleránsnak lenniük a zömmel Romániából, Bulgáriából érkező politikai üldözöttekkel, akik kilopják, kikurvulják és elkoldulják a jóléti társadalomba feccelt euróikat. 

A Nagy Sós Vízen túl sem várnak tárt karokkal benneteket. Ott is az ajtón csüng már a MEGTELT tábla. Igaz, spanyolul van kiírva…

Marad hát Ausztrália, aminek a közepe még lakatlan ugyan, de sivatagot Ukrajnától keletre is lehet találni, és a Góbi közelebb is van… 

Kedves Kárpátaljai Magyar Testvérek!


Mivel ez a Föld nevű bolygó túlnépesedett, nem látom a helyet, ahová könnyű szívvel ajánlhatnálak benneteket. Egyikőtöket sem hívják Senki Alfonznak, akit – mint Rejtő Jenőtől tudjuk – közigazgatásilag a Holdra akartak telepíteni.

Maradjatok hát odahaza. Én is ezt teszem.
Legföljebb utolsók leszünk, küldetéstudattal.
Mindig kell valaki, aki a végén lekapcsolja a villanyt.
  
Magyarkanizsa, 2014. március 5.
Pósa Károly




2014. március 5., szerda

"Legyen kerek a mondatod, mert"





A minap egy blogon azt olvastam, hogy az írás fiatal szerzője – aki itt született a Délvidéken valamikor a nyolcvanas években – már a jelenlegi lakhelyén, Magyarországon sem érzi jól magát, merthogy nem tud új otthonában elfogadottságra lelni, érzi a különbséget a vajdasági, és az ottani, anyaországi magyarok között. Majd arról értekezik, nem kevés nosztalgiával, hogy 27 nép gyűrűjében Vajdaság mindig a béke és a tolerancia iskolapéldájának számított.

És hogy ezáltal mennyi mindent másképp élünk meg itt, a déli végeken, szemben az “amottal”.
Szomorú, de tanulságos kis írásról van szó.

Mégis vitatkoznék néhány megállapításával. 
Nem szőrszálhasogatás képen, de olykor fontos a részletek ismerete, hogy az - amúgy nagy téma – egésze összetettségében is érthető legyen.

Egyrészt mítosz a vajdasági 27 (!) nemzet egymás mellett éléséről polemizálni, pláne mindezt valami "békésnek" hitt mázzal kifényesítve tálalni: ilyen formában ez ugyanis nem igaz. Talán sosem volt az, hiába hívták egy darabig testvériségnek meg egységnek. Mindkettő hamisnak bizonyult. A Balkán mezsgyéjén mindig az erősebb testvér győzött, egység meg csak akkor mutatkozott, amikor erőszakkal kikényszerítette a diktatúra.
Az meg: olyan is volt. Mintha kártyavárból lehetne ostromot visszaverni…
Következményét ittuk a háborús érában. Se szeri, se száma nem volt a kihörpintett keserű poharaknak, szó szerinti feketeleveseknek.
Ma a nekünk füllentett 27 nációnak a töredéke van csak jelen, a hangsúllyal rendelkezőket pedig sajnos az egyik kezemen meg tudom számolni. Jó az, hogy mi - magyarok -  még ez utóbbiak közé tartozunk.
Egyelőre.

A rossz hírem (nagyon úgy fest), hogy a többségi nemzet mára teljes hatalmi fölénybe került, és a folyamat nem javuló, hanem reánk nézve elkeserítő következményekkel fog zárulni.
Történik mindez azért, mert a korábbi évtizedekkel (vagy akár évszázadokkal) ellentétben mára a vajdasági politikai, és a gazdasági hatalom is zömmel azok kezében van, akiknek érdekeit már nem is Újvidék, hanem Belgrád határozza meg.
Ez az igazság, akárhogy fáj. Már ez a tény önmagában megérdemelne egy mélyebb lélegzetű írást, tanulmányt, de sem a hely, sem a fölvetett téma erre most nem alkalmas.
Vissza hát a nációk kérdéséhez! 

Persze, vannak itt néptöredékek.

Még cseheket, bolgárokat is jegyez a legutolsó vajdasági népszámlálás, nem beszélve az önmagukat egyiptominak (!) vallókról. Ám ezen az alapon ma már egy kicsit nagyobb város is a multikulturalizmusával henceghetne, ha komolyan vennénk a kínai boltosait, az arab neppereket, vagy a fejletlenebb régiókból itt próbálkozó koldusokat, prostituáltakat, zsebeseket.

*

A másik szerény észrevételem, hogy pont az írásban aláhúzott különutas nemzetfelfogás vezetett oda, hogy a szerző talajtalanná válásán lamentálhasson.
Ugyanis nincs kiskapus magyar nemzettudat.
Nincs különbség a bácskai, a székely, vagy a Nógrád-megyei magyar között.

A nemzet: egy.

Oszthatatlan, akárhogy szeretünk is szórakozni a fogalmakkal.
A némi iróniával "vajdmagyarnak" nevezett jelenség egy-két nevesíthető délvidéki fejében született hagymázas kategória csupán, ami inkább a liberalizmusukról elhíresült ötletgazdák polgárpukkasztását volt hivatott kielégíteni, semmint azt valós alapokon nyugvó, komolyan vehető dolognak tekinthetnénk.
Az önmagát értelmiséginek, és magyarnak vagy rosszabbik esetben "jugoszláviai magyarnak" valló - zömmel újvidéki hangadóknak meg jól jött az igazoló formula: miként lehet föladni büntetlenül önazonosságunkat.
Mert abban a pillanatban, hogy az egységes magyar nemzeti identitását megvallaná valaki, ez a békakórus üti rá a billogot, hogy - nacionalista. Amitől szerintük csak egy tyúklépésnyire van a soviniszta, esetleg e kettő ötvözetén túl rasszista, homofób, antiszemita meg sok egyéb, amit helyhiány okán már nem taglalnék.

Ismerős a tempó, ugye?

Érzelmi alapon lehet, hogy van különbség egy soproni, meg egy temerini magyar ember között, ahogy más-más szociális-, nyelvi-, társadalmi- vagy netán vallási-, világnézeti szempontok alapján is oszthatóak vagyunk. De ez nem az identitás fogalomkörébe tartozó, azt meghatározó elementum, hanem olyan természetes dolog, mint az, hogy vannak férfiak és vannak nők.
Csínján kéne bánni a szavakkal. Időnként elég ha egyszerűen fogalmazunk.
Nem maszatoljuk el a lényeget, és a fejekben tisztább lesz a kép, ha annak fogjuk láttatni a helyzetet, ami.
Nem biztos ugyan, hogy a kapott képpel elégedettek leszünk, de legalább az igazságról fog szólni.
És az igazságnak még ma is perdöntő ereje van.
Aki a birtokában van: nem veszíthet.
Tehát mi sem.

Végszónak pozitívumként nem is rossz e konklúzió.

Pósa Károly
*A tartomány nemzetiségei (2011)[1]

szerb: 66,76% (1.289.635 fő)
magyar: 13.00% (251.136 fő)
szlovák: 2,60% (50.321 fő)
horvát: 2,43% (47.033 fő)
cigány: 2,19% (42.391 fő)
román: 1,32% (25.410 fő)
montenegrói: 1,15% (22.141 fő)
bunyevác: 0,85% (16.469 fő)
ruszin: 0,72% (13.928 fő)
jugoszláv: 0,63% (12.176 fő)
macedón: 0,54% (10.392 fő)
ukrán: 0,22% (4.202 fő)
muszlim: 0,17% (3.360 fő)
német: 0,17% (3.272 fő)
regionális hovatartozás: 1,48% (28.567 fő)
nem nyilatkozott: 4,19% (81.018 fő)
egyéb: 0,80% (15.567 fő)
ismeretlen: 0,77% (14.791 fő)



Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék