2014. április 5., szombat

A szív fölött átlyukasztott katonakönyv



Az 1999-es szerbiai NATO-s légicsapásoknak tizenegy vajdasági magyar katonaáldozata is volt. Közöttük az akkor 39 éves  topolyai Muntyán Nándor, aki éppen 15 évvel ezelőtt esett el Koszovóban.

Az egykori Jugoszlávia területén lezajlott délszláv testvérháborúk „természetrajzáról” és az Isten képmására teremtett, nagykezdőbetűs Ember elbarbárosodásáról alighanem hátborzongatóan valósághű képet tudna festeni Muntyán Nándor, ha ma is élne. Ez a 39 esztendős topolyai férfi temérdek harci tapasztalattal felvértezve, igazi háborús veteránként térhetett volna haza 15 évvel ezelőtt Raška környékéről vagy Koszovóból, hogyha a sorsa felől másként rendelkezik az, akinek minden egyes tervünk fölött van egy saját terve is. Meglehet, hogy hihetetlenül hangzik, de Nándor a 90-es években – bácskai magyar ember létére – megjárta mind a három hadszínteret, méghozzá úgy, hogy saját elhatározásából, szabad akaratából öltötte magára a katonaruhát.

Muntyán Mária

Amint 1991 őszén komolyra fordult a hadi helyzet Horvátországban, máris jelentkezett a frontra indulók csapatába. Aztán folytatta a tapasztalatszerzést Bosznia-Hercegovina területén (az ottani hegyekből 1995-ben tért haza), de számára még ez sem volt elég, mert a Szerbia elleni NATO-s légitámadások idején Koszovó felé vette az útját és újra csatasorba állt. Akár úgy is mondhatnánk, hogy jelen volt a balkáni őrület kibontakozásánál és a harci zaj elcsendesedésénél egyaránt. A mellésomfordált hadiszerencse sokáig elkísérte a titokzatosnál titokzatosabb útjain, és csak a legutolsó helyszínen, Koszovóban búcsúzott el tőle.
Muntyán Nándor özvegye, Mária ma is csak értetlenül csóválja a fejét, amikor a volt férje háborús kalandjaira terelődik a szó.

A harctéren minden pillanatban az életét kockáztatta. Mi késztethette az ismeretlen veszélyek bevállalására?

Ez a személyes döntése volt, a családdal nem beszélt róla. Elment, feliratkozott az önkéntesek listájára és csendben várta az indulásra vonatkozó értesítést. Ő úgy képzelte, hogy a frontról visszatérőkre más szemmel tekint a környezetük. Azt hitte, hogy majd őt is jobban megbecsülik és kapni fog rendes munkát. Dolgozott ő addig is az Umetnost Bútorgyárban, a Május 1-je Építőipari Vállalatban és az útépítőknél is.

 A pénz, amit abban az időben ígértek az önkénteseknek, mekkora csáberőt jelentett?

A német márkában fizetett nagy összegű zsold a háborús propaganda része volt. Nándor mindig kevés pénzzel tért haza. Pontosan emlékszem, mire futotta az egyik „fizetéséből”: vettünk egy kazettás rádiót meg az ő részére egy kabátot. Amikor pedig 1999-ben Koszovóba indult, a megindoklása mindössze annyiból állt, hogy: ez a kötelessége. Nem számít, hogy élve tér haza, vagy majd holtan hozzák, neki mennie kell! Hiába kérleltem, könyörögtem neki, hiába érveltem azzal, hogy legalább a lányunkra meg a fiunkra legyen tekintettel, nem lehetett lebeszélni, nem lehetett visszatartani. Az édesanyjának azt mondta, hogy: „Ha nem jövök vissza, vigyázzon a gyerekeimre!” Elkérte tőle a nyakláncát, amelyen egy feszület volt, hogy az majd oltalmazza a bajtól.


Muntyán Nándor zsebében talált tárgyak

Amíg távol volt, jelentkezett-e a családnak?

 – Legtöbbször hónapokon át nem tudtunk róla semmit. Mindig civil ruhában távozott és minden alkalommal katonaöltözékben érkezett haza. Egyetlen levelét őrizzük, az édesanyjának írta. Meg egy levelezőlapot küldött. Hogy merre járt, mit csinált, arról még kérdezni sem lehetett. Általában azzal hárította el a faggatózásunkat, hogy nem mesélnivaló dolgok azok, amelyeket ő látott és átélt. Amikor 1991-ben az első (szlavóniai) „bevetéséről” hazatért, magunk is úgy láttuk, jobb, ha nem kérdezgetjük, mert nagyon feszült volt, és minden zajra összerezzent, fölugrott. De aztán megint visszament: a Krajinai Szerb Köztársaságban 8 hónapot, a Boszniai Szerb Köztársaságban pedig 3 hónapot töltött el. Az utolsó útja tartott a legrövidebb ideig, még két hétig sem. Március 26-án indult, április 5-én pedig már halott volt. Egy Likovac nevű helység környékén, valahol kint az erdőben az albánok csapdájába kerültek. Nándort három találat érte: először a lábába kapott golyót, aztán a hasába, a harmadik viszont szíven találta. Az utolsó a kabátja felső zsebében tartott katonakönyvét is átlyukasztotta. A szemtanúktól úgy tudjuk, hogy őt is meg a társait is teljes egy órán át magára hagyták, senki nem sietett a segítségükre. Végül 18 éves kiskatonák mentették ki őket. A férjemet két topolyai bajtársa vonszolta el a táborhelyükre, de ő akkor már nem élt.

A családtagok közül látta-e valaki a holttestét?

Mi másnap értesültünk a hírről, táviratot küldtek. A katonaság szállította haza a holttestét. Éjjel fél 1-kor érkeztek a házunk elé. (Azt mondták, Belgrádban éppen átértek a hídon, amikor azt bombatalálat érte.) Az édesanyja kérésére felnyitották a koporsót, hogy megláthassa a fiát, és utána azonnal vitték a temetőbe, a halottasházba… A személyes tárgyait elkaptuk, és azóta is ereklyeként őrizzük. Azt a nyakláncot, amelyet indulásakor az édesanyjától kapott (már kettészakítva), a katonakönyvét, amelyet átlyukasztott a szívébe fúródott golyó, a személyi igazolványát, a dögcéduláját és a kettétört öngyújtóját. Találtak nála egy fésűt, egy konzervnyitót, egy csavarhúzót, egy csipeszt, 50 golyót és rágógumit is… A temetése után ismét emberpróbáló évek jöttek. Egyedül maradtam a gyerekekkel. Anyósommal felváltva vigasztaltuk egymást, így sikerült talpon maradnunk. Azóta már unokám is született. Gyakran eszembe jut, hogy a férjem azt mondta a frontra indulása előtt, hogy ő már nem fogja látni az unokáit. Tudta…  

Szabó Angéla        



Ha belegondolok, beleborzongok…



A kilencvenes években sokszor elemezgettük, hogyan is keletkezhet egy háború. Békéhez szokott, mindenféle erőszaktól ösztönösen viszolygó emberként akkor még úgy gondoltam, hogy a háború az egyszer csak kialakul… Élünk-éldegélünk, közben minden romlik, egyre csak romlik, és odáig fajul a helyzet, ahonnan már nincsen visszaút. És: eljutunk a háborúig. Tehát jön a háború, mind közelebb, közelebb. Csak úgy, magától. Mert elérkezik az ideje, aminek pedig eljön az ideje, azt nem lehet feltartóztatni.
Azóta már tudom, hogy a háború roppant agyafúrt, rafinált dolog. Nem spontán, hanem időzített. Nem magától jön létre, hanem előre megírt forgatókönyv szerint alakítják ki – minden mozzanatát aprólékosan megtervezve. Egy háború sosem lehet véletlen és sosem indul, sosem tör ki érdek nélkül. (Ezek azok a makacsfajta tények, amelyekre szokás hivatkozni. De valójában mik is a tények? Ha ezt kérdezem magamtól, mindig Dorothy Sayers zseniális megfogalmazása jut eszembe: „Uram, a tények olyanok, mint a tehenek. Ha elég keményen nézünk a szemükbe, rendszerint elszaladnak előlünk.” Valahogy így van ez a háborúval is. Tényleg: tények, tények, de mégsem…)

Érdekegyeztetés?

A 15 évvel ezelőtti koszovói konfliktus ürügyén elmélázhatunk például azon, hogy miért jutott a Szerbia (most már csak volt) déli tartományában élő albánoknak valamiféle megkülönböztetett, kivételes szerep. Amikor a nagyvilág számos nemzeti kisebbsége él a saját szülőföldjén másodrendű népcsoportként, akkor az amerikaiak számára csak egyetlen „kiragadott” nemzeti kisebbség, a koszovói albánok függetlensége volt a fontos. Csak azt akarták a közel 3 hónapon át tartó bombázásukkal kivívni. Azonban a szerb uralom alóli felszabadítás nyilván nem volt sem véletlen, sem érdekek nélkül való. Hiszen tudjuk jól, hogy a nagyhatalmak mindig csak akkor avatkoznak be egy ország belügyeibe, amikor maguknak is vaskos érdekük fűződik hozzá.  Az ország, a terület, amelyre a „világrend” terjeszkedésre szakosodott megteremtői szemet vetnek, általában katonapolitikai szempontból érdekes vagy pedig az értékes nyersanyaglelőhelyei miatt számít. Koszovó esetében nyilvánvalóan mindkét szempont érvényesült, mégis talán a stratégiai számított perdöntőnek.

Koszovó esetében urán- és aranykitermelést szoktak leginkább emlegetni, ehhez azonban azt is társíthatjuk, hogy a Rigómezőtől alig néhány hajításnyira halad el a Boszporusz-tengerszoros alatti (amerikai érdekeltségű) Transzbalkán-olajvezeték, amely kiválthatja a nehézkes és többnapos késéssel működő tartályhajós megoldásos olajszállítást, és amelynek a tervezett évi kapacitása 35 millió tonna lesz. A világ legnagyobb tavának számító Kaszpi-tenger mélyén lapuló, mindmáig kiaknázatlan földgáz- és olajtartalék roppant vonzó Amerika számára. A tervek szerint 2020-ig napi 6 millió hordó olaj kitermelése válik lehetővé.

Camp Bondsteel

Koszovó, a földrajzi fekvése miatt, olyan ideális őrtoronynak mutatkozott, ahonnan minden olyan terület szemmel tartható és elérhető, amely az amerikaiak számára potenciális katonai célpontnak számíthat: Irak, Irán, Pakisztán, Oroszország és legfőképpen az Európai Unió. Noha napjainkban (a hét évtizede tartó viszonylagos európai béke végnapjaiban) még erősen megkérdőjelezik mindazon szakértők elméjének épségét, akik olyasmit merészelnek állítani, hogy ezen országok mindegyikével előbb-utóbb fegyveres harcba fognak keveredni, mégis erre utal az USA elhatalmasodott militarizmusa, az utóbbi egy évtized csúcsra járatott hadiipara és a Balkánon létesített félelmetes katonai támaszpontja is. Ez utóbbi a vietnami háború óta létrehozottak közül a legjelentősebb és egyben a legnagyobb külföldi amerikai katonai bázis.



A képen: A Camp Bondsteel támaszpont egy évvel a bombázás után

Alig csitult el a harci gépek zaja 1999. június 10-én, a tartomány délkeleti részén, Uroševac és a macedón határ közelében mintegy 1000 hektárnyi mezőgazdasági földterület kisajátításával máris megkezdődtek a Camp Bondsteel előmunkálatai. Ezer amerikai katona és hétszer annyi helybeli albán lakos bevonásával indult meg a júniustól októberig éjjel-nappal tartó építkezés. A 25 kilométernyi úthálózat mentén 300 (többnyire fából készült) épületet emeltek, bennük pedig 7000 katona és civil ellátását szervezték meg. A 84 kilométer hosszú szögesdróttal őrzött modern kori erődítményben hozták létre Európa legjobban felszerelt kórházát is. A támaszpontot a vietnami háborúban kitűnt veterán, James Leroy Bondsteelről keresztelték el, aki mindössze 40 éves volt, amikor 1987-ben meghalt. 

Noha a külföldi katonai bázis a térség legnagyobb munkáltatója (mintegy 5000 albánt foglalkoztat 1-3 dolláros órabér ellenében), a környékbeliek mégsem örülnek feltétlenül az egyenruhások jelenlétének. Ahogy múlik az idő, egyre vegyesebb érzelmekkel kémlelik a Kis-Amerikának vagy a Kis-Guantánamónak is nevezett, távközlési berendezésekkel teletűzdelt, zárt katonai birodalmat. Azt a 11 őrtoronnyal vigyázott amerikai bázist, amely Apache helikoptereket és olyan 10 millió dollárt is érő Black Hawk szállítóhelikoptereket is állomásoztat, amelyek 4,5 tonna összsúlyú rakétákat és gépágyúkat is képesek szállítani. És amelyen (nem mellékes szempont) olyan elítélteket is őriznek, akiket a világ szeme elől elzárva, minden előzetes tárgyalás és ítélethozatal nélkül tartanak fogva.

Elsősorban az európai politikusok vélekednek úgy, hogy az amerikaiak szerbiai NATO-s beavatkozásának eredeti célja nem a tartomány függetlenségének elnyerése, hanem a koszovói katonai támaszpont felépítése volt. Egy magas rangú brit katonatiszt például úgy nyilatkozott, hogy a Camp Bondsteel létrehozása a bizonyíték arra, hogy az amerikaiak komolyan elkötelezték magukat a Balkánon és jó ideig maradni is fognak. Ha ehhez még hozzáadjuk: azt is felvetették, hogy idővel majd ez a bázis veszi át az amerikai légierő olaszországi, avianói támaszpontjának a szerepét, akkor meg egészen biztosan maradnak. Várakoznak…
Mit tudunk mi a Camp Bondsteelről? És mit a készülőben lévő háború(k)ról? Legfeljebb csak beszélni. Vagy: még azt sem.

Ha belegondolok, beleborzongok.    

Szabó Angéla



2014. április 4., péntek

Poros, boros, salomos...


Π, ח, Kosztolányi?

Igen, ha nincs kampány szobor sem lett volna? Olvasom a cikkek sorozatát pró és kontra. Kosztolányi Dezsőről volna szó és poros, boros, Szabadkáról, ahol immáron bálvány-súlyú szoborformaként révedez egykori gymnasiuma felé...

Nézem a képeket és félek a ténytől, hogy a rendezvényen résztvevők többsége még egy Kosztolányi verset sem tudna megidézni, nos sokukat ismerem személyesen...sajnos...

Szembetűnő, hogy nagyon kevés fiatal vett részt e „kultúrkampányon”, amely talán nem is erről szólt, hanem az elsők kalapos felvonulásáról. Nos „stylist-ok” azért követhetnék a divatot és nem „Indul a bakterház” lókupecének tökfödőjét tűzték volna a fejükre, hanem, ha már tetszelegni akartak, akkor illőbb lett volna a „sabeszdekli-kipa-kapdeli”, -kinek mi a megfelelőbb az elnevezések közül...



Szó sincs róla a Szent István-i kultuszba bőven belefér a történet, mert minél sokszínűbb az ország annál nagyobb esélye van a túlélésre, avagy a politikum kettő legyet egy csapásra elmélet alapján, ha már ott vagyunk, kettő "kisebbségnek" is tetszelgünk,  akkor ez is meg az is, no meg McDonald’s is...

McDonald’s ? Igen, mert ugyebár Kosztolányi Dezső szobrát körbevevő „kapú”-ban ott a McDonald’s reklámtáblája, valahogy gyors szoboravató után, -gyors étkezde a poros immár kólás Szuboticán "csak" párttagoknak, -ingyel busszal, ahogyan Szlóbó tanította!


Mivel a szoboralkotó nem ismerte Kosztolányi Dezső munkásságát (!?), csak a megbízás után, itt esik neki a jó-ízlés a párt megfelelőségi elméletének. Elemezzük a szobrot, egy nagyon szembetűnő még a laikus számára is, a szobor az alkotójának a  fizimiskája (inkáb fizi, kevésbé Miska), testtartása és görnyedsége... Nagy alkotók köztudottan Önmagukat is becsempészik alkotásaikba, nos itt ez "ordináré" hiba, mert Kosztolányi egyenes testtartású, céltudatos megjelenésű a szoboralkotó meg, inkább ne írjam le, nem szeretném bántani szegényt (...), de ez van!

Menjünk tovább, a sokak által „kapunak titulált – nyaktiló” mi is lehet?

Vegyük alapul, hogy a talapzat kör alakú térben helyezkedik el, ebben az esetben a „kapú” a Pí – Π, matematikailag kifejezve:


Ábrázolva:





itt már dereng valami, hogy a szoboralkotó gymnasiumi évek matematikáját célozza meg, amelyet Kosztolányinak is meg kellett tanulnia, a kör mindig bejön...




Az ábrazolásnál megfelelően húzzuk meg az átlókat, rájövünk, hogy valójában "Dávid csillag" képe a talapzat, a sárga oszlopok a csúcsok és itt jön be a politikusok kalapos felvonulása, de a kapu nem hagy nyugodni, mert nem nyaktiló az már szent!

A megoldás a héber ábécé 8-ik betűje lesz a Het vagy Chet – ח


A „kapu”, amennyiben a számmisztikát veszem figyelembe 8-at jelent a héber ábécé szerint, ezt a számot az univerzális rend tényezőjének tartják. A szám több vallásban is megjelenik (buddhizmus, hinduizmus, japán kultúra...). Ez a szám jelenik meg a leggyakrabban és a legváltozatosabb formákban az írásban. Formamódosulásként találkozhatunk vele a b, g, s, d, f, ly, t és az l betűkben.

A számmisztika szerint az akadályok, a gátló hatások, a bánat, a nyomor, a katasztrófa, a szegénység, a végzet száma. Fegyelmezettséget, merevséget, gyakorlatiasságot, anyagiasságot, hatalomvágyat, sikerorientáltságot mutat. Túláradó indulatokra, a türelem, a megértés és megbocsátás hiányára utal. Mértéktelen cselekvési energiát jelöl, amely építésre és rombolásra egyaránt felhasználható.

Felfedezhetünk fektetett 8-asokat is az írásban. A nyolcas szám minden esetben a jelenlegi közegből vagy élethelyzetből valókitörési vágyat, de a változtatásra való képtelenséget jelöli. A számnak nincsen sem eleje, sem vége: egy olyan pálya, amelyben szabadon lehet mozogni, de kikerülni belőle képtelenség. A fektetett 8-as a végtelenséget, a végzetet szimbolizálja.

Igen belemélyedtünk az analízisbe, de tudjuk a patás a sorok között búvik meg, viszont jeleket hagy maga-után, ez is egy intő jel lenne?

Kosztolányi Dezső is így látná-e Önmagát a XXI. században? Én inkább maradok alkotásai mellet és az ő szellemiségét idézve, szép ez a poros, boros, salomos öregedő Szabadka, csak fiataljaink hiányoznak immáron belőle, akik a szobor talapzatánál ülve megidéznék Kosztolányi szellemiségét!

Kell e szobor? Igen, kell! -De vannak még érdemes alkotóink, akik megfelelőre alakították volna, először is mert egyszerűen ismerik Kosztolányi Dezső munkásságát, másodszor, ha ez a gyors „kultúrkampány” nem lett volna, akkor hogy mesélték volna el hymnust éneklő haknizók( ...művész úr kezdje el!):

„Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam....” Orbán Viktor úrnak...

A fiatalok, akik elmaradtak a hakniról itt vannak már:


MARGIT Zoltán

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit irtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le- föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek
s amint botorkálok itt, mint részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam
s ha emlékezni tudsz a
a hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kancsítva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agy-vérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők egy szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec,
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl
és az alvóra szól a
harsány riasztó: «ébredj a valóra».
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem ekkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek és távolba roppant
tűzcsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyult,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent.
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása
s mozgás riadt, csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a néma békét.
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi,
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó,
könnyűcske hintó
mélyébe lebben
s tovább robog kacér mosollyal ebben.
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan-lángoló Tejutnak
arany konfetti-záporába sok száz
bazár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van
és fölvilágolt mély értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily silány regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tünik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj ötven éve - lelkem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
jaj, ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,
ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig borultam s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.
de pattanó szivem feszitve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.

2014. április 3., csütörtök

Antonio Vivaldi - La primavera




Itt a tavasz már, ünnepre kelve
kedves szellőcskék puhán lengedeznek,
fecskék köszöntik vígan énekelve,
források ifjan, gyorsan csergedeznek.

Fekete felhők meg-megrengedeznek,
kék égre zordul rá-rátérdepelve,
villám hasít - és meg-megrepedeznek,
a fecskéknek megjő friss zenére kedve.

Míg elmeséli százszor, merre, hol jár,
szellő a rétnek, fújdogál a fákra,
jobbján ebével szendereg a bojtár,

majd sípjába fúj, s édes muzsikákra
nimfákkal táncol - s rájuk borul ott már
tündöklő Tavasz szerelmetes sátra.

Forditotta: Rónai Mihály



Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék