2014. július 31., csütörtök

Nándorfehérvár kudarca Kanizsán*




Ne kapkodd a fejed nyájas olvasó! Még jó a memóriád.
Igen: Nándorfehérvár neve a magyar történelem dicsőséges oldalain szerepel, és említésekor a diadalunkról illene szólni, nem holmi kudarcról.
A kánikulában, íme egy kis rövid történelmi eszmélet-frissítés:
A hódító török sereg mintegy tízszeres túlerővel vette gyűrűbe Nándorfehérvár várát – szégyellje magát, aki nem tudja – a mai Belgrádot.

1456-ban – ha jól számolom, akkor pont 558 éve - ezekben a forró júliusi napokban, 4-e és 21-e között, az ostromot a Szilágyi Mihály vezette keresztény védők verték vissza hősiesen, hogy 22-én Hunyadi János hadereje egy győztes csatában végleg porig alázza a túlerőben lévő török sereget. Akkora volt ennek az eseménynek a hadtörténeti sikere, hogy hetven évre elvették a szultánok kedvét attól, hogy a keresztény Európa felé próbáljanak terjeszkedni.
A pápa Te Deumot hirdetett, Rómában és szerte, ahol templomok voltak hálaadó misét mondtak, zúgtak a dicsőséget propagáló harangok.
A nyugati keresztény világ fellélegzett.
Az emberek örömtáncot jártak, és a még bennünket sanda szemmel nézők is hozsannázták a magyar katonai erényeket.
Halkan jegyezném meg, hogy nem ez volt az első eset, amikor népünk véráldozata révén menekült meg a „művelt”, finnyáskodó Ókontinens népe. Hisz a Muhi csatamezőn még ott porladtak a magyar vitézek csontjai, akik a kétszáz évvel azelőtti tatár inváziót tartóztatták föl, önnön életük árán.

Nekik, az ő emléküknek is szólt tehát a harangszó, és szól immáron sok száz éve.
Arra figyelmez mindenkit, hogy a hit ereje minden koron képes emberfeletti tettekre. Nekünk, magyaroknak meg különösen kedves a tornyokban megszólaló harangok szava.
Nélkülözhetetlen része lett életünknek. Egyet jelent a kelő nappal, amikor iskolába indítjuk gyerekünket, és kezdjük a megszokott teendőket. A korai harangszókor a harmattól fölszáradnak a füvek; elejét jelzi a napunknak, a megterített asztalon a reggelink illatával; minden megszegendő kenyérrel, vasárnapokon csak úgy, ahogy máskor. Eligazít bennünket a napszakokban. Delelőre int, vagy éppen arra, hogy egy csöndös fohásszal emlékezzünk valakire, akit aznap temetnek, és egy volt velünk, a közösségünkhöz tartozott. Napszállatkor a harang üzenő bimm-bammja messzi távolból, a szántóföldeken lévőknek pihenésre szólít, és még csillagos estéken is teszi egy-egy rövid kondulásig a dolgát. A harang mindig egy kis ünnepet hoz a lelkünkbe. Pátosz nélküli, szelíd ez az érzés. Inkább csak hangulat. És mégis milyen fontos!

Bácskai magyar emberként idegenből hazatérve döbbentem rá legelőször arra, hogy a templomunk tornyának látványa, a benne megkonduló ismerős harangszó jelzi minden egyes alkalmakkor, hogy hazaértem. Milyen jó otthon lenni!
Idegen ajkú - és szívű - ezt sosem fogja megérteni.
Friss az élmény: a minap panaszolta egy tűsarkú dáma, aki az idős férje oldalán fürdőzni érkezett, hogy mindennel elégedett lenne, ami a városunkat, a kiszolgálást, és általában a vendéglátásunkat illeti, csupán az a "borzalmas kolompolás” zavarja, nem lehetne-e legalább vasárnap aludni hagyni az embereket?...
A szerfölött érzékeny idegzetű, finomra hangolt hölgy – amúgy - magyar volt.
Vagyis: dehogy! Rosszul mondtam. Magyarul beszélt, mert végül is értettem, amit mondott. Tolmács ugyan nem kellett hozzá, de valahol hiányzott egy megfelelő fordító, szakember, hogy tudassa a delnővel: ő meg énköztem, miközöttünk akkora szakadék tátong, amit már ebben az életben betemetni nem lehet.
Néztem rá, ahogy tőlem tellett, aligha szelíden. Nyeltem nagyokat, és a legendás vendégtiszteletünk okán kibírtam szó nélkül. Hej, pedig milyen érdekes lenne, ha egy ilyen pávatyúkot a méltóságteljes harangkongás helyett majdan a vezérürü nyakára akasztott kolompszóval búcsúztatnák!… Szégyelltem őt, haragudtam rá.

Aztán – lám, milyen gyorsan büntet a gondviselés! – hetekre, ha nem napokra rá ugyanez a szégyen már miattunk mardosott, a városunk miatt öntött el a keserűség.
Haragszom Kanizsára.
Kesernyésen tapasztalom, hogy mielőtt mások balgaságán, kicsinyességén csodálkoznánk, nem árt a saját portánkon is szétnézni. Van mit látni! Azaz: nincs mit.
Merthogy ellopták.
A középiskolánk előtti Hunyadi-emlékmű harangját vitte valaki haza.
Napok óta csupaszon mered a harangláb teteje. Most valami suttyó vitrinjében odahaza hirdeti a patkány becsületét, aki egy átmulatott diszkós éjszaka zárásaként – gondolom más majmok társaságában – föl mert mászni az emlékműre, és megszentségtelenítette azt.
„Jó” volt az időzítés… Míg másutt Hunyadit éltették, koszorúzták, a nándorfehérvári diadalra emlékeztek, és fejet hajtottak a múltunk nagyjai előtt, addig nálunk, a magyarnak mondott Kanizsán – a hajdani Csuka, Koncz, Cigonya, megannyi nagyszerű ember városában – meggyalázzák a legnagyobb magyar hősnek közterületen álló emlékművét. Pedig milyen büszkék lehetnénk rá!
Egyrészt: nem tudok túl sok bácskai-bánáti Hunyadi-emlékműről, még akkor sem, ha ő lenne a magyar-szerb történelmi múltunk, az együttélésünk vitathatatlanul legelfogadottabb alakja. Magyarán: közös hősünk.
Másfelől – és ez az, ami talán még inkább fáj:
Mondjon valaki a környékünkön oktatási intézményt, ami előtt ilyen impozáns harangláb díszelegne! Legközelebb tán a debreceni líceum előtt, de az már akkor állt, amikor Magyarkanizsa helyén még nádtenger volt, meg jó esetben néhány szegényes vityilló.
Meg is becsülik a jó debreceniek!

Bezzeg mi?

A harang, amióta avatva lett, alig-alig kondult. Ballagáskor, évente egyszer meghúzták. Ám az év többi részében állt kukán, pedig ünnepeknek, évzárónak, évnyitónak, tanárbúcsúztatónak, osztálytalálkozónak híján nincs sem a közösség, sem az iskolai naptár.
Hát: most már nincs többé mit húzni…
És így, hogy elhalt a szava, megint szegényebbek lettünk. Nemcsak a Hunyadi-emlékmű kisded harangjának vidáman zúgó hangjával. Hanem egy illúzióval.
Hogy képesek vagyunk felnőni a feladatunkhoz, őrizni az értékeinket és megtanítani másokat arra - mi a becsület, mi az emberség.


Pósa Károly



*Értesítés: a kispiaci Rákóczi Szövetség Helyi Szervezete a magyarkanizsai Szent István – napi ünnepségen jótékony célú árverésen festményeket fog felajánlani az ellopott harang megvásárlására, valamint az emlékhely biztonsági kamerákkal történő ellátására.



2014. július 28., hétfő

Templomrombolás a Bánságban – Levélváltás a nagybecskereki püspökkel




A Magyar Patrióták Közösség a napokban adott hírt arról, hogy veszélybe került a Bánság több szórványmagyar településének temploma azáltal, hogy a Nagybecskereki Egyházmegye a ledöntésükre tett javaslatot. Szerbcsernye (Németcsernye) katolikus temploma esetén már ki is hirdették az “ítéletet.” A nagybecskereki megyéspüspök levelet írt a templomrombolással kapcsolatban. Az üzenetet Bővíz László beodrai plébános, az egyházmegye sajtóirodájának koordinátora juttatta el az egyesülethez a facebookon. A szöveget változtatás nélkül:


A legegyszerűbb persze lebontani a templomot – Ezzel a bombasztikus címmel jelent meg a Magyar Nemzet on-line kiadásában 2014. július 22-én egy cikk Bucsy Levente tollából (lásd: http://mno.hu/hatarontul/a-legegyszerubb-persze-lebontani-a-templomot-1238322), amely nagyjában átveszi a néhány nappal korábban világot látott, Hetzmann Róbert úr nevével fémjelzett videó-felvételt és a Magyar Patrioták Közössége honlapján megjelent hasonló tartalmú szövegét. (A videót meg lehet tekinteni a következő internet címem: http://mno.hu/videok/104120; a szöveget pedig a következő helyen:http://www.magyarpatriotak.hu/lebontjak-a-szerbcsernyei-templomot).

Először is szeretném előrebocsátani, hogy nem is olyan egyszerű lebontani egy katolikus templomot. A Katolikus Egyháznak világos és inkább visszafogó, mint támogató törvénycikkelyei vannak ezzel kapcsolatban. De ha sikerül is ezeket a feltételeket teljesíteni, csak akkor lehet az adott állam törvényei értelmében kérvényezni egy nem templommá nyilvánított épület lebontását. Kényes ügy.

A Magyar Patrioták Közössége a helység nevét a Trianoni békediktátum utáni formájában hozza. Trianon előtt a katolikus templom Német Csernyén volt. Egy jó patriótának ezt illene tudni.

1944. október 4-én a bevonuló, kommunista ideológiától és bosszúvágytól ittas partizánok nagyon kegyetlen módon, hosszas kínzások után ölték meg a templom utolsó plébánosát, Brunet Ferenc atyát. Bucsy úr rövid mondata, hogy „a lelkipásztort a püspök máshová vezényelte” minden igazságot nélkülöz, hisz 1944 októberétől a faluban nem lakott pap, habár a közösségnek még ma is van nem helyben lakó plébánosa (meg lehet nézni a Nagybecskereki Egyházmegye honlapján).

Furcsának találom, hogy egy fiatal újságíró, akit az MKPK 2013. január 24-én Szalézi ösztöndíjjal jutalmazott, nem tudja, hogy a Katolikus Egyház nem „magyar egyház”. Szerbiában, a Nagybecskereki Egyházmegye területén, rendszeresen négy nyelvet használunk: magyart, horvátot, csehet és szerbet, kisebb rendszerességgel pedig még románt, szlovákot és németet. Teljesen érthetetlen számomra, ha valaki a Nagybecskereki Egyházmegyét „magyarnak” és nem katolikusnak titulálja, mint ahogy Bucsy úr a cikkében teszi. És: az Egyházmegye területén nem minden magyar katolikus, vannak más felekezetkehez tartozók, vagy vallásukat nem gyakorló praktikus ateisták is (érdekes lenne azt mondani Magyarországon, hogy „gyakorlatilag minden magyar katolikus”. Mit szólnának hozzá a más történelmi egyházak tagjai?).
Az Egyházmegye első püspöke, msgr. Huzsvár László, 7 új templomot építettet, amióta pedig én vettem át az Egyházmegye vezetését, több mint 10 templomot és plébániát újítottunk fel. De mindig ott, ahol vannak hívek, és a hívek szükségletei ezt megkövetelik. Olyan elhagyatott katolikus templomokat, ahol még a templom kulcsát is egy baráti, görög-keleti (ortodox) hívőnél van, gondolom, hogy nem kell mindenáron fenntartani.

Hetzmann úr megjegyzése, hogy „példát kellene venni éppen a magyarországi szerbekről, akik még akkor is ’egyben tartanak’ templomokat, amikor egy adott településen már nincsenek is jelen” szépen hangzik, ha tudjuk, hogy miért van ez így. Hertzmann úr megnézheti a Magyar Kormány által nyílván tartott adatokat arról, hogy a kb. 4000 főt számoló Szerb Ortodox Egyház mennyi pénzt kap évenként működési támogatás címén. Sok szerencsét kívánok neki viszont ahhoz, hogy egy hasonló számot találjon a szerbiai Kormány adatai között. Sajnos, nem fog találni ilyent, mert ilyesmi nem is létezik.

A német csernyei templom fejújítása kb. 150 ezer Euróba kerülne. Ha Bucsy úr és a Magyar Patrioták Közössége szeretné támogatni ennek a hívek nélküli templomnak a fennmaradását, meg tudom adni a Nagybecskereki Egyházmegye forint és deviza számláját. Minden egyes forintra vagy Euróra az Egyházmegye még egyet hozzá fog ad. Ha Önök összegyűjtenek 75 ezer Eurót, mi hozzáadjuk a többit. Hagyjunk már „kulturális lábnyomokat” magunk mögött, ahogy ezt Hetzmann úr olyan kedvesen fogalmazza meg cikkében!

Befejezésül szeretném megkérni Önöket, hogy a Nagybecskereki Egyházmegye honlapján szereplő híreket legyenek szívesek figyelmesebben elolvasni. Előre is köszönöm.


Dr. Német László 
SDV/ Dr. Ladislav Nemet SVD
nagybecskereki katolikus püspök




A nagybecskereki püspöknek küldött válasz:

Tisztelt Püspök Úr!

Volt szerencsénk internetes formában kézhez venni a szerbcsernyei római katolikus templom lebontásával kapcsolatban írt levelét, amelyet a napokban Bővíz László  juttatott el hozzánk fellépéseinkre küldött válaszként. Bár levele szomorúsággal töltött el, mindenképpen köszönetet mondok azért, hogy az általunk felvetett problémára válaszolt. Mivel levelét nagy nyilvánosság számára is hozzáférhető módon tette közzé, ezért nyílt levél megírása mellett döntöttem.

Szerepel ugyanis az Ön állításai között néhány olyan információ, amely – úgy érezzük – pontosításra szorul.
Valóban, „a helység nevét a Trianoni békediktátum utáni formájában” használtuk, ugyanakkor – ha tudósításainkat figyelmesen elolvasta, láthatta – a falu eredeti nevét is megemlítettük. Éppen a Nagybecskereki Főegyházmegye azon határozata, amely az eredetileg németcsernyei katolikus templom lebontását elrendelte, használja a Szerbcsernye elnevezést. Két korábban itt lévő települést, a döntően szerbek lakta (Rác-)Csernyét és az egykori német-magyar lakosságú Németcsernyét egyesítették ezen a néven (Srpska Crnja).

A Nagybecskereki Egyházmegye 40 plébániájából 27 teljesen magyar, további 9 részben magyar nyelvű. Ez a plébániák 90%-át jelenti. Nem vitatjuk, hogy a Bánságban élő katolikusok nem mindnyájan magyarok, de nem tekinthetünk el attól, hogy a hívek túlnyomó többsége magyar és számukra gyakorta az egyház jelenti az egyetlen közösségmegtartó intézményt. Sajnálnánk, ha a Nagybecskereki Egyházmegye nemzetmegtartó küldetéséről önként lemondana. Véleményünk szerint az egyházak feladata túlmutat a lelki gondozáson, igenis fel kell vállalniuk az emberi közösségek megszervezését, megtartását. Semmiféle egyházpolitika nem vezethet sikerre, amely nem vállal közösséget a hívekkel és kultúrájukkal, nemzeti identitásukkal!
A napokban a Délvidéket járva döbbenten láttuk, hogy magyarok ezrei – akárcsak a moldvai Csángóföldön – nem hallgathatják anyanyelvükön a szentmiséket. A Szerémségben élő magyarok zöme katolikus, mégis egyetlen templomban sincs magyar igehirdetés. A hívek minden tiltakozásuk ellenére horvátul kénytelenek hallgatni az Isten igéjét még olyan falvakban is, ahol horvátok nem is élnek.

Ön azt írja, hogy mi egy hívek nélküli templom fennmaradását szorgalmazzuk. A 2002-es népszámlálás szerint a település 4383 lakosából 163 (3,7%) még magyar volt. Szerbcsernyén a magyarok katolikusok. Az Ön által közölteknek ellentmond az egyházmegye adatbázisa is, amely Szerbcsernyéről mint a magyarcsernyei egyházközség fíliájáról, leány-egyházközségéről ír, a hívek számát 150 főre téve, megállapítva, hogy az igehirdetés nyelve a magyar.

Valóban nehéz feladatnak tűnik 150.000 euró (kb. 45 millió Ft) előteremtése. Igen valószínű, hogy erre a szórványsorba került helyi közösség már nem lenne képes. Ebben az esetben össze kell fogni az egyházmegyében vagy pályázni kell határon túli magyar örökség megóvása érdekében. Az ugyanakkor, hogy a felújítás sokba kerülne, semmiképpen sem indokolhatja egy templom lerombolását! Százötven szórványban élő magyar embernek adott eddig hitet, mutatott irányt a templom tornya. Ha Önök a templomot tényleg lebontják, ezzel felszámolják a helyi magyar közösséget is.

Végezetül szomorúságunknak szeretnék hangot adni, amiért leveléből egyáltalán nem derült ki számunkra, hogy milyen okból döntöttek az érintett templomok ledöntése mellett. Egyáltalán miért vették napirendre az ügyet? A bontott téglák eladásából származó bevétel bizonyára nincs arányban azzal a pótolhatatlan veszteséggel, amelyet egy-egy közösség elvesztése jelent.

Arra kérjük Önt és a Nagybecskereki Egyházmegye Szenátusát, hogy korábbi döntésüket gondolják át még egyszer, és ne bontsák le a bánsági szórvány még megmaradt templomait!

Válaszát várva, tisztelettel:

2014. július 28.
Hetzmann Róbert
Magyar Patrióták Közössége, elnök




In a world without dangers,
And destruction is near,
You can come with us here.

When the people are strangers,
We will rest here and be,
In a moment of peace...

Templom és iskola


Szerbcsernye (Német - Czernya) 2014.

Ti nem akartok semmi rosszat,
Isten a tanútok reá.
De nincsen, aki köztetek
E szent harcot ne állaná.
Ehhez Isten mindannyitoknak
Vitathatatlan jogot ád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!


Ti megbecsültök minden rendet,
Melyen a béke alapul.
De ne halljátok soha többé
Isten igéjét (Szerbcsernyén) magyarul?!
S gyermeketek az iskolában
Ne hallja szülőjé szavát?!
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

E templom s iskola között
Futkostam én is egykoron,
S hűtöttem a templom falán
Kigyulladt gyermek-homlokom.
Azóta hányszor éltem át ott
Lelkem zsenge tavasz-korát!
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!


A koldusnak, a páriának,
A jöttmentnek is van joga
Istenéhez apái módján
És nyelvén fohászkodnia.
Csak nektek ajánlgatják templomul
Az útszélét s az égbolt sátorát?
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

Kicsi fehér templomotokba
Most minden erők tömörülnek.
Kicsi fehér templom-padokba
A holtak is mellétek ülnek.
A nagyapáink, nagyanyáink,
Szemükbe biztatás vagy vád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

Reményik Sándor




Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék