2015. február 15., vasárnap

Úgy szép a szegénység, ha semmi sincs!


Az illusztrációt Pósa Károly készítette

Ha a teljes jövedelmed élelmiszerre és rezsire költöd,
akkor a szimpla túlélésért küzdesz. 
Ezt úgy hívják: rabszolgaság.

Az itteni sajtó vagy csak felkapta vagy pedig maga gyártotta a hírt: Koszovóban napi 200 dinárból élnek az emberek. Ez az egyik oka az albán lakosság mostani – északra/nyugatra történő – félelmetes népvándorlásának. Na, ha ez valóban így van, akkor vegyük már egyszer szemügyre azt is, hogymekkora napi vagy havi összegből kénytelenekvegetálni a vajdasági magyarok! Mielőtt még krokodilkönnyeket hullatnánk az albánok gyötrelmes gyermekkora és sanyarú sorsa miatt, szánjunk egy percet a magunkfajtára is! Többszörös kisemmizettsége és megaláztatása okán vagy ürügyén, ősei szülőföldjét hátrahagyva, a délvidéki ember is csoportostól fölkerekedhetne, szedhetné a sátorfáját és irány a nagyvilág. Mert ha igaz, hogy az albán lakosságnak (fejenként) mindössze napi 200 dinár jut az élelemre, akkor mi, a kifosztott északi tartomány legalsó kasztjának az „albánjai”, már nem is létezünk. Már réges-rég meghaltunk, éhen haltunk, kipusztultunk, mert nekünk – a hónap minden egyes napjára – még ennyi sem jut.

Sok bácskai meg bánáti magyar ember csúfos hat-hétezer dinárért kénytelen sorba állni a postán a kifizetés napján, amely összeget aztán megalázottan és szemlesütve próbálja minél előbb a pénztárcájába gyűrni vagy a zsebében eltüntetni, hogy épp csak pár másodpercig tartson a szégyen, amit érez. Az öt-hatezret pedig akárhogy osztjuk harminc felé, sehogy sem jön ki belőle a szkipetáros napi 200 dinár. Merthogy nekünk az élelmen kívül még villanyszámlát meg vízdíjat is kell fizetnünk – ugyanis ehhez vagyunk hozzászokva. Így aztán ha csupán 800 dinárt utalunk át a basáskodó áramszolgáltatónak meg 200 dinárt a betyárkodó vízműveknek, máris ugrott az első ezresünk. A kimondottan haszontalan luxusnak számító telefonálásról már volt időnk leszokni, gyógyhatású készítménynek álcázott orvosságméregre pedig elvből nem adunk ki pénzt, mert (a kényszerítő körülmények hatására) az egészséges életmód híveivé váltunk. Így kaján kívül jószerivel semmi egyébre, semmiféle badarságra nem költünk. Minden más, úgyis csak körmönfont pénzcsalás. Meg már egyébként is megtanultuk, hogy úgy szép a szegénység, ha semmi sincs…

Végeztem a témában egy hevenyészett, pofonegyszerű számítást. Ami a maga nemében akár a puszta éhenhalás ellen való recept is lehetne. A sablon egyaránt ráillik a kisnyugdíjasokra és a szociális segélyből tengődőkre, ugyanis egyik (bocsánat a kifejezésért!) „nyomorcsoport” havi járandósága sem haladja meg a bűvös tízezer dinárt. Szándékosan mondom őket nyomorgóknak, hiszen ennyi pénzből, ilyen koldusnak vetett alamizsnából – emberhez méltó módon – lehetetlen, képtelenség megélni. Ez még Szerbiában sem lehetséges. Hogy terhel-e emiatt bárkit is felelősség? A napnál is világosabb: égbekiáltó bűne, mérhetetlen szégyene ez az ország vezetőinek, akik arcpirulás nélkül képesek ilyen gyalázatos nyugdíjat/segélyt folyósítani mondván, hogy:ez van, ezt tessék majd szépen beosztani. Ebből megvehetik mindazt a kis sehol semmit, amit mindig is szoktak!

Abból indultam ki, hogy ha az Isten minden áldott napján vásárolunk egy (kilogrammosnak látszó, de még fél kilót sem nyomó) 40 dináros veknit, az havonta 1200 dinárba kerül. Csak maga a kenyér. (Ha azonban koránkelésben megelőzzük a kakast, fél áron szerezhetjük be a szikkadt, hóka, másnapos cipócskát. Vele többszörösen jól járunk: kevésbé morzsálódik, és nem okoz gyomorégést.) A napi menüsor összeállításával nem kell sokat vacakolni. A változatos táplálkozás alapelvét szem elől nem tévesztve, az errefelé nélkülözhetetlenül kötelező kenyérke mellé hétfőnként veszünk egy kiló krumplit, keddenként megfőzünk egy-egy kiló rizst, szerdánként ugyanennyi tésztát, csütörtökönként pedig babot vagy borsót, aztán pénteki napokon elpazarolunk egy egész tasak lisztet, szombatonként hét-nyolc szem krumpli elkészítési módját variáljuk, vasárnaponként pedig (valódi ínyencekként) végre galabítunk majd valami csontosat is. Ha már kellő mértékben begyakoroltuk az aszkéta életmódot, akkor három-négy findzsára való tejet, pár darab fonnyadt almát, egy összemarék savanyú káposztát, sőt néhány tojást is megengedhetünk magunknak (persze az apróbbik fajtából) a hónap folyamán. A hó végén pedig elégedetten, jóllakottan le lehet ülni, hogy a befizetett számlákat tartalmazó boríték egyik sarkán „kiceruzázzuk”, hány krajcárunk maradt a gyászos/gyöszös ötezerből vagy a tízezerből. Maradt-e egyáltalán… 

S élünk-e oly mértékben nyomorultul, mint a látványos kivándorlást választó, napi 200 dinárból kosztolódó albánjaink, akik sorsa felett őszinte együttérzéssel sajnálkozunk… Vagy: már nem is élünk, csak azt hisszük…

Szabó Angéla



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm a megjegyzését!

Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék