2015. április 18., szombat

Tamás ma más…


Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Júdás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.

Wass Albert: Nagypénteki sirató





Tamás ma MÁS. Tamás most megtörte a csendet. Már megelégelte a hallgatást. Megszólalt. Megmondta a tutit, mi meg még akár örül(het)nénk is, miként cinege szokott örülni a tökmagnak, ha nem adná magát azon nyomban a fogas kérdés: ez a megmondó jóember mi végre hallgathatott idáig?

Merthogy a mi Korhecz Tamásunk négy álló esztendőn át maga is része volt az MNT névre hallgató gépezetnek, nem is csupán egy aprócska csavarocska a masin(éri)ában, hanem annak tán épp a motorja vagy a főtengelye. S mint ilyen alkotó alapelem, alighanem hajszálpontosan tudta, hogy mikor került parányi homokszem, mikor meg kis kavics, vagy netán egy egész malomkő az addig csendesen, olajozottan működő, kimondottan vajdasági magyar pénzosztó gépezetbe. Mert mindjárt megváltozott a megszokott muzsika! 

A központi piros-fehér-zöld bankautomata rögvest füstöt eresztett, szikrát szórt, vagy addig szokatlan, furcsa zörejeket hallatott. S minthogy Hitetlen Tamásunk maga is a vezérlőszobában tüsténkedett, kénytelen-kelletlen észlelte ezen változ(tat)ásokat. Tehát nagyon-nagyon közelről meg a saját szemével látta, hogy a nemzeti tanácsunkban rossz irányba terelődnek a dolgok, mégis hallgatott. Némasága pedig kerek négy éven át tartott. (Mármint a nagy nyilvánosság felé, mert bizalmas beszélgetésekben olykor el-elszólta magát, ki-kifakadt – értelemszerűen MNT-s működésének inkább a második félidejében.)

Most akár aggodalmaskodhatunk is egy cseppet! 

-Hogy mélymagyarosan magára maradt volna, ha még menet közben úgymond kipakol? Hogy nem talált volna kellően szellős, megfelelően huzatos teret a magyar mosatlan szennyes/csetres kiteregetésére? 

-Hogy (éppen) neki ne lett volna sajtója? 

Bármily naivak vagyunk, ezt azért mégsem hihetjük! Hiszen Tominak saját sajtó-tárhelye, állandó rovata volt például a Vajdaság Ma internetes hírportálon – a Napról napra az MNT-vel című rovatnak rendszeres társszerzője volt, de szerepelt ő „a kimondjuk, vagy ne mondjuk”-féle örök mezsgyén tántorgó Újvidéki Rádió műsoraiban is, talán többet is a kelleténél. És akkor a délvidéki nagyzsinat hajbókoló sajtószerveit még meg sem említettük, pedig ott mindig készségesen fogadták. Igaz, ami igaz: Tamás mindig is felkészülten és megfontoltan, hosszan és szépen tudott beszélni. Az ilyet meg mindenik valamirevaló újságíró még külön szereti s értékeli.

Tanácselnökünk azonban mindvégig tanácstalanul, csendben ült, s mint most kiderült, keskenyre húzott, összeszorított szájjal hallgatott. Nem lázadt fel azon intézmény ellen, amelynek tulajdonképpen a vezetője, a feje ő maga volt. Ahogy a Családi Kör tegnapi lapszámában megjelent cikket író egyik tanítómesterem, Miskolczi József most mondaná: „Tudod, lányom, neki sem volt könnyű! Nem akarta felborítani az asztalt!” Én meg, mint az örök naiv, értetlenkedő gyerek, nagy kerek szemekkel megkérdezném, hogy milyen asztalt, melyik asztalt? Azt az asztalt, amelyet neki terítettek meg? (Pontosabban: az ő részére is terítettek annál az asztalnál, amelynek ott – épp az asztalfőn! – neki is állandó (ülő)helye volt.) Tamás azonban tud az asztalnál (is) viselkedni, higgadt és okos politikus lévén, egyszer sem rántotta le az abroszt, nemhogy az asztalt fölborítsa, vagy ami még szörnyűbb valakire ráborítsa. Ő ugyan nem kezdte el épp azt az ágat fűrészelni, amelyiken (csücs)ült, nem vágta maga alatt a fát. Legfeljebb csak a mindenkit megillető morgás jogán (ius murmurandi) morfondírozott magában vagy a bajusza alatt a politikacsinálás távirányítóját kezükben tartó kiváltságos kevesek ellen, nyilvánosan nem illette nem illendő kritikával a közvetlen munkatársait, s nem áztatta, nem áprendálta a „feletteseit”. Még idejekorán ki is szállhatott volna az MNT-ből, sőt akár a teljes vajdasági magyar politizálásból is. Megtehette volna, de nem tette. Erre pedig semmi sem lehet valódi, igazi mentség.

Bevallom férfiasan: túlontúl könnyű lenne most azzal érvelni, úgy vágni vissza, hogy ha már eddig kibírta szó nélkül, talán szebb marad, ha most is hallgat. Ha nem terítette ki a kártyáit mondjuk még a Magyar Nemzeti Tanács menetrendszerinti „megújulása/megújítása” előtt – mert az azért belepengetett volna disszonáns hangokat is a jól megszokott kánonba! –, akkor most már kár volt elrontania ezt a közösen/szépen megfestett idillt. Vagy megvan ennek a látszólagos „kései siratónak”, ennek a jócskán megkésett, ámdeviszontellenben ügyesen kiporciózott kitálalásnak is a maga értelme, csak legfeljebb nem látjuk azt a legelső ránézésre?! De az idő majd ezt is megmutatja.

Most csak annyi a nyilvánvaló, hogy a politikusoknak huncut úri szokása a fehér tárgyalóasztalnál történő egy tálból való kedélyes cseresznyézés, miként az is, hogy az együtt elköltött ebéd után a cseresznyemaggal időnként meg-meglöv(öldöz)ik egymást.

-Hogy akkor mindebből nekünk magunknak, a vajdasági magyar cseresznyéskert napszámosainak, mit kellene megtanulnunk? 

Azt, amit sosem szabadna szem elől tévesztenünk: nem kell hinni a politikusoknak. Sosem szabad hinni nekik maradéktalanul.

S hogy csupáncsak növeli, ki elfödi a bajt, ezen szentencia mit sem változtat a korábbi, józan, paraszti észjárással megfogalmazott, örök-érvényű, keserű, magányos igazságunkon.


Szabó Angéla


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm a megjegyzését!

Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék