2015. augusztus 1., szombat

Készülődik meg toporog


 Svéd kastélyban elszállásolt afrikai menekültek

Az okos és bölcs Európa bénult tétlenségét, ostoba tétovaságát látva arra a következtetésre jutok, hogy vénségére nemcsak a fizikai erejét vesztette el, hanem szellemi téren is látványos a leépülése. Esetében a végzetes visszaszámlálás már megkezdődött. S ahogy ízlelgetem a mindennapi beszédtémánkat, a migránshelyzetet – a helyszínen is járva, a tébolyt is tapasztalva, meg a sajtóból is követve –, apámtól eltanult két (nem éppen szalonképes, ám annál sokatmondóbb) szóláshasonlat jut eszembe. Az egyik úgy hangzik, hogy: „Készülődik, mint az éhes szarni!”, a másik meg így: „Toporog, mint a szaró galamb.”. Na, ugyanezt teszi a maga mezsgyekaróit fölszaggatott, a szögesdrótkerítéseit eltávolított, csendes/békés együttélésre berendezkedett Európa is. Egyfolytában készülődik, meg szakadatlan csak toporog, végérvényesen és menthetetlenül fennakadva/vergődve a magamaga által agyonszabályozott emberi jogok sűrű és átláthatatlan hálójában. Amely szép lassan a nyakára tekeredik és fojtogatja.

Cselekvésében mára már teljesen megbénult, legfeljebb csak a száját jártatja. Váltakozva fúj hideget, meleget, s az egyik szavával agyonüti a másikat. Európa megtelt! – hangoztatja egyik nap, hogy aztán a másikon újra vészes elöregedésről, krónikus munkaerőhiányról meg emberi szabadságjogokról fecsegjen. Be is fogad meg ki is toloncol egy időben. A lényeg: képtelen meglelni az egyedüli üdvözítő megoldást.

Hogy hibás a recept, az most már kristálytisztán látható. Valami helyrehozhatatlanul félrecsúszott, valahogy nagyon elszámította magát. A multikulturalizmus betette az ajtót rendesen, s az eluralkodott káoszon az sem enyhít, hogy amint erősödik a migrációs nyomás, úgy jön meg a hangjuk a szélsőjobboldali szervezeteknek.

Még ha Európa legrózsaszínűbb, svéd szemüvegen át szemlélem is a bajt, akkor is félelmetes, amit látok. A számadat magáért beszél: Svédország csak tavaly 80 ezer menekültet fogadott be, és a lakosság 80 százaléka még most is bevándorláspárti. A különbözőség tisztelete, elfogadása mindig is túltengett a skandináv emberekben, és jólneveltségük okán legfeljebb csak a bajszuk alatt mormogva címkéztek vagy szűk baráti körben engedték meg maguknak a „szitokszót”: jävla utlänningar (átkozott külföldiek.) És ez már komoly durvaságnak, valódi lópokrócságnak számított, hiszen a svédeknek (az ördögön meg a pokolon kívül) nem sok szavuk van a káromkodásra.

A svéd fővárosban évtizedekkel ezelőtt leginkább a nomádkodó finn cigányok jelentették a kirívó attrakciót, akik az utcán, ablakon kidugott kályhacsőből füstölő hálókocsikban élték az életüket, később pedig a metró aluljárójában zenélő dél-amerikai indiánok mutatták a másságot, most meg az ázsiaiak/afrikaiak inváziója jelzi a hátborzongató változást. Mindeközben a különbség „csupán” annyi, hogy az őslakosoknak régen nem kellett tartaniuk az idegenektől, most viszont (már vannak, akik ki merik mondani) rettegnek tőlük. Mégis –érthetetlen módon – éber vasszigorral őrzik a látszatot, a saját idealizmusába belebetegedett társadalom torz képét és közben mindvégig úgy tesznek, mintha minden rendben lenne. Azt nem hangoztatják, hogy a bűncselekmények 70 százalékát bevándorlók követik el, s hogy évente 2000 svéd nőt erőszakolnak meg az idegenek. Ezeket a kínos eseteket a helyi (igencsak demokratikusnak és túlságosan is szabad(os)nak mondott) sajtó igyekszik ügyesen eltitkolni, nem dobra verni. Azt sem szívesen biggyesztik ki a kirakatba, hogy míg a munkaképes svédeknek a 80 százaléka dolgozik, addig a máshonnan érkezőknek jó, ha csak a fele állásban van. 
 
Stockholm utcáin soha nem láttak koldulókat, most viszont ott kéregetnek a furcsa nyelven beszélők az üzletek bejárata előtt. A menekülthullámmal érkező, dolgozni akaró, idegen fiatal nőket leginkább idősek otthonában helyezik el, ahol a hajlott korú nénikék/bácsikák rendre meg is ijednek a szemig felöltözött új személyzet láttán, akik még egy presszókávét sem tudnak lefőzni, nemhogy ételt készíteni vagy éppen társalkodni. És az is feltűnő, hogy éjjelente már csak a legmerészebb nők buszoznak a városban… Némi képzavarral élve, az „emberi diverzitásnak” a totaliter aliter jellegét talán a nélkülözhetetlen asztali só szerepéhez lehetne hasonlítani. Ha csak keveset szórunk belőle az ételbe, akkor megízesíti azt, ha viszont kilószámra lapátoljuk bele, az egészet tönkreteszi.
Nagyon úgy fest, hogy Európa – ezt az amerikaiak által feltálalt – menüsort alaposan elsózta…

Lebontva, vonatkoztatva a helyzetet a házunk tájára, azt látjuk, hogy Észak-Szerbiában két község kínlódik az országon átcsörtető, átmasírozó ázsiai meg afrikai idegenekkel. Márpedig a nyakába zúduló menekültáradat végképp nem hiányzott egyik városunknak sem.

Eleinte még úgy tűnt, van elég erejük ellenállni a kétszeres nyomásnak – az újonnan érkezők tömegének és a szerbiai csúcspolitika kényszerének – és nem válik egyik határ menti városunk sem menekülttáborrá. El is jutottak odáig, hogy pár héttel ezelőtt bejelentették, mindkét község megtelt és a kritikus helyzetre való tekintettel rendkívüli állapotot hirdetnek. A magyar ellenállás hírére a helyszínre sietett a szerb szociálpolitikai miniszter, aki kilátásba helyezett pénzügyi (és egyéb) támogatás által igyekezett a meggyőződésük megmásítására rábírni a helybeli politikusokat. Azok meg természetesen (ahogy az szófogadó, jó magyarhoz illik) hajlottak a fentről érkező intő szóra, és csodával határos módon, amint a pénz megjelent a színen, rögtön megszűnt a tarthatatlan állapot veszélye is. Így most fogcsikorgatva meg nyöszörögve, de tovább nyögi a terheket Magyarkanizsa is, Szabadka is. Ki tudja, meddig még?! Merthogy ezzel a behódolással csak arra erősítettek rá, hogy mindkét helység bizt(onság)os állomás, megálló legyen az országot átszelő vándorútvonalon. Olyan határelőtti veszteglőhely, ahol nem csupán megtűrik a kitudjahonnan érkezőket, hanem – koszt, kvártély formájában – még gondoskodnak is róluk.

Ezzel a taktikátlan döntésével hatalmas koloncot akasztott a saját nyakába mindkét önkormányzat, méghozzá beláthatatlan időre. Mert amíg az emberáradat tart, addig a téboly is tart. (A népvándorlásnak pedig most még a víznéző asszony sem tudná megjósolni a végkimenetelét.)
Az észak-bácskai kisembereknek persze már nagyon elegük van a jöttmentekből, és legszívesebben kikergetnék őket a városukból. De tehetetlenségükben hiába morgolódnak a magyarkanizsaiak, hiába okolják, szidják az idegeneket is meg a saját politikusaikat is. Ez utóbbiak pedig mi egyebet is tehetnének, mint széttárják a kezüket és savanyú ábrázattal megállapítják, hogy: „A tartományi kormánytól eddig két segélyszállítmány, a köztársaságitól pedig négy lakókonténer érkezett, valamint részben felerősítették a helyi rendőrség emberállományát. Ez minden, amit a többszöri kérelmezés illetve sürgetés ellenére eddig az önkormányzat felsőbb szintekről kapott a naponta érkező mintegy 1.500 migráns okozta gondok kezelésére és enyhítésére”. És várnak tovább. További támogatásra.

Az idegenek meg jönnek. Egyre csak jönnek.

Szabó Angéla


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm a megjegyzését!

Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék