2015. február 20., péntek

Nyomok




Nyom nélkül nem tűnsz el hirtelen
Mint suhanó árnyék szele,
A felhő is könny-nyomot ejtene,
Ha lázadna vihar szele.


Ősszel, ha levél sóhajt fákról
Visszasúg nyári lombokat,
Pergő homokszemek ujjadról
Idéznek sivatagokat.

Sziklába vésődött lábnyomok
Az Ősök kövülete,
Szellemet őriz az utódok
Gránithegy emlék-ege.

A szó is, a gesztus is hagy nyomot,
A hangok az illatok,
Tudtodon kívül kínálod nyomod
Önmagad, s gondolatod.

A nyom, az emberek kenyere
Adj hát, és kérlek, gyere!
Menedéked lesz Isten tenyere,
Mert eledelt osztasz vele.

A földi jeleket itt hagyod
Miként tán el sem gondolod:
Hogy az igazi nyomok nem láthatók,
De szívekbe költöznek, ha hagyod.

(GS, 20131020)

Dr. Gundy Sarolta



2015. február 16., hétfő

Reményszikra?


A képen: Az ortodox pap megáldja a harcba indulókat
(Sergei Supinsky fotója, AFP hírügynökség)

„Az emberek a gazemberektől várják a helyzetük javulását.”
(Markulik József)

Reményszikra – maga Németország első asszonya fogalmazott ilyen szerényen, visszafogottan és egyben sokat sejtetően, miután felállt a politikusi tárgyalóasztaltól. Ezzel az egyetlen szóval mintegy előrevetítette, hogy mi fog történni. Hogy akinek esetleg még voltak illúziói a tartós európai békét illetően, itt az ideje, hogy végérvényesen leszámoljon azokkal. Mert mint látjuk azt óráról órára: az a bizonyos szikra – már ha létezett egyáltalán! – nem a békét lobbantotta lángra, hanem annak az ellentétpárját.

Mit lehet várni attól a tűzszüneti megállapodástól, amelyet már másfél nap alatt több mint száz alkalommal megszegtek?

A politikusi becsületszó…

Meredek a gondolatsor, ami foglalkoztat és szintúgy a végkövetkeztetés, amire jutottam. Én már abban is kételkedem, hogy a minszki tárgyalóasztalnál ült olyan politikus (is), aki valóban az európai béke mélyen elkötelezett híve. Mert minden békére szerződő félnek valamilyen érdeke fűződik az általános zűrzavarhoz, és ez a mögöttes szándék mindegyikük esetében más és más. Az egyik terjeszkedni akar, a másik a függetlenségét próbálja kivívni, a harmadik jelentős fegyverüzletet remél a hosszantartó összecsapásoktól, a negyedik pedig az új fejlesztésű gyilokeszközeit szeretné élesben is kipróbálni. (Merthogy most épp csúcsfegyverek kísérleti terepe Ukrajna.) Ilyen összetételű békebizottságban ugyan melyik magas beosztásban trónoló tisztségviselő becsületszavának lehetne hinni?!

Minden jobb, bármi jobb, mint a háború! – hangoztatják a háborúcsináló politikusok. (Merthogy ők mindig háborúval akarnak békét teremteni.) Mondogathatják, hogy a béke mindennél fontosabb, ám a hétköznapi valóság teljesen mást mutat. Aki nem öldöklésre/vérontásra készül, az nem szállít a háborúzó feleknek katonai felszerelést titokban és nem helyez kilátásba fegyverszállítást a nagy nyilvánosság előtt. Aki békére készül, az nem mozgósít. Akinek maradt egy cseppnyi józan esze, az nem a válság kiszélesítésén és a hadi állapot kihirdetésén töri a fejét.

Déjà vu

Hallgatom őket, és azt mondom magamban: déjà vu. Számunkra ez már ismerős. Ugyanez történt jó 25 évvel ezelőtt az akkori Jugoszláviában. Minél szaporábbak voltak a béketárgyalások, minél hangosabban hirdették a fegyvernyugvást, annál mélyebben süllyedtünk bele a vérontásba. És ami a legszörnyűbb: soha nem azok az öltönyös, nyakkendős „úriemberek” vívják a csatát, akik azt a fehér asztalnál ülve már évekkel korábban eltervezik. Mert ha nekik kellene megmutatniuk a frontvonal golyózáporában, hogy milyen kemény legények, akkor nemhogy csak imitt-amott, elvétve, hanem még mutatóban sem háborúzgatnánk. Így viszont könnyen beszélnek. Olyanok, mint az a bátor önkéntes véradó, aki más vérével önkénteskedik.

Az összecsapások tűzfészkében már rendkívüli állapotot vezettek be. Legutóbb 45 ezer (20 és 60 év közötti) férfiemberre kényszerítették rá a katonaruhát. Közben az ottani magyarokat sem kímélték. Egyes becslések szerint jelenleg is 200-300 magyar katona lehet a kelet-ukrajnai legveszélyesebb övezetben, a munkácsi gyalogezred tagjaként. Kárpátaljának eddig 60 katona halottja van, közöttük néhány magyar is.

Tartok tőle, hiábavaló lesz az anyaországi elvárás, hogy az Ukrajnában élő kisebbséget legfeljebb a számarányának megfelelő mértékben vonják be az öldöklésbe. Számunkra ez a verbuválás is ismerős. Akik nem távoznak idejekorán az országból, akik nem vállalják a szüntelen bujdosást, azoknak fel kell készülniük mindenre. Bizonyára ott is a kisember meg a kisember gyereke számít az első számú célpontnak, ott sem a politikusok meg az üzletemberek fiait viszik a háborúba, hanem a legszegényebbeket és a legtudatlanabbakat.


A háború képei is ismerősek. Noha csak most tanulom Sergei Supinsky fotóriporter nevét, amit a tudósításai által mutat, az számunkra nem újdonság: az ortodox pap megáldja a harcba indulókat, letakart arcú hulla a járdán, fejnélküli holttestet vonszolnak az utcán, lövészárkot ásnak a katonák a fagyos földbe… Sokkoló képek. Sokkoló a déjà vu.


Márai Sándor ritkán idézett bölcselete szerint a háború nem az első fegyver eldördülésével indul, hanem sokkal korábban. A Mester azt mondja, hogy valahol messze, messze a látható események előtt kezdődik a háború, természetesen az emberek lelkében kezdődik, s mire hadszíntér lesz belőle, halottakkal és ágyúkkal, füstölgő házromokkal, addig az emberek lélekben már belenyugodtak.
Az ukrajnai elmebajt illetően, most épp valahol itt tartunk.

Szabó Angéla


2015. február 15., vasárnap

Úgy szép a szegénység, ha semmi sincs!


Az illusztrációt Pósa Károly készítette

Ha a teljes jövedelmed élelmiszerre és rezsire költöd,
akkor a szimpla túlélésért küzdesz. 
Ezt úgy hívják: rabszolgaság.

Az itteni sajtó vagy csak felkapta vagy pedig maga gyártotta a hírt: Koszovóban napi 200 dinárból élnek az emberek. Ez az egyik oka az albán lakosság mostani – északra/nyugatra történő – félelmetes népvándorlásának. Na, ha ez valóban így van, akkor vegyük már egyszer szemügyre azt is, hogymekkora napi vagy havi összegből kénytelenekvegetálni a vajdasági magyarok! Mielőtt még krokodilkönnyeket hullatnánk az albánok gyötrelmes gyermekkora és sanyarú sorsa miatt, szánjunk egy percet a magunkfajtára is! Többszörös kisemmizettsége és megaláztatása okán vagy ürügyén, ősei szülőföldjét hátrahagyva, a délvidéki ember is csoportostól fölkerekedhetne, szedhetné a sátorfáját és irány a nagyvilág. Mert ha igaz, hogy az albán lakosságnak (fejenként) mindössze napi 200 dinár jut az élelemre, akkor mi, a kifosztott északi tartomány legalsó kasztjának az „albánjai”, már nem is létezünk. Már réges-rég meghaltunk, éhen haltunk, kipusztultunk, mert nekünk – a hónap minden egyes napjára – még ennyi sem jut.

Sok bácskai meg bánáti magyar ember csúfos hat-hétezer dinárért kénytelen sorba állni a postán a kifizetés napján, amely összeget aztán megalázottan és szemlesütve próbálja minél előbb a pénztárcájába gyűrni vagy a zsebében eltüntetni, hogy épp csak pár másodpercig tartson a szégyen, amit érez. Az öt-hatezret pedig akárhogy osztjuk harminc felé, sehogy sem jön ki belőle a szkipetáros napi 200 dinár. Merthogy nekünk az élelmen kívül még villanyszámlát meg vízdíjat is kell fizetnünk – ugyanis ehhez vagyunk hozzászokva. Így aztán ha csupán 800 dinárt utalunk át a basáskodó áramszolgáltatónak meg 200 dinárt a betyárkodó vízműveknek, máris ugrott az első ezresünk. A kimondottan haszontalan luxusnak számító telefonálásról már volt időnk leszokni, gyógyhatású készítménynek álcázott orvosságméregre pedig elvből nem adunk ki pénzt, mert (a kényszerítő körülmények hatására) az egészséges életmód híveivé váltunk. Így kaján kívül jószerivel semmi egyébre, semmiféle badarságra nem költünk. Minden más, úgyis csak körmönfont pénzcsalás. Meg már egyébként is megtanultuk, hogy úgy szép a szegénység, ha semmi sincs…

Végeztem a témában egy hevenyészett, pofonegyszerű számítást. Ami a maga nemében akár a puszta éhenhalás ellen való recept is lehetne. A sablon egyaránt ráillik a kisnyugdíjasokra és a szociális segélyből tengődőkre, ugyanis egyik (bocsánat a kifejezésért!) „nyomorcsoport” havi járandósága sem haladja meg a bűvös tízezer dinárt. Szándékosan mondom őket nyomorgóknak, hiszen ennyi pénzből, ilyen koldusnak vetett alamizsnából – emberhez méltó módon – lehetetlen, képtelenség megélni. Ez még Szerbiában sem lehetséges. Hogy terhel-e emiatt bárkit is felelősség? A napnál is világosabb: égbekiáltó bűne, mérhetetlen szégyene ez az ország vezetőinek, akik arcpirulás nélkül képesek ilyen gyalázatos nyugdíjat/segélyt folyósítani mondván, hogy:ez van, ezt tessék majd szépen beosztani. Ebből megvehetik mindazt a kis sehol semmit, amit mindig is szoktak!

Abból indultam ki, hogy ha az Isten minden áldott napján vásárolunk egy (kilogrammosnak látszó, de még fél kilót sem nyomó) 40 dináros veknit, az havonta 1200 dinárba kerül. Csak maga a kenyér. (Ha azonban koránkelésben megelőzzük a kakast, fél áron szerezhetjük be a szikkadt, hóka, másnapos cipócskát. Vele többszörösen jól járunk: kevésbé morzsálódik, és nem okoz gyomorégést.) A napi menüsor összeállításával nem kell sokat vacakolni. A változatos táplálkozás alapelvét szem elől nem tévesztve, az errefelé nélkülözhetetlenül kötelező kenyérke mellé hétfőnként veszünk egy kiló krumplit, keddenként megfőzünk egy-egy kiló rizst, szerdánként ugyanennyi tésztát, csütörtökönként pedig babot vagy borsót, aztán pénteki napokon elpazarolunk egy egész tasak lisztet, szombatonként hét-nyolc szem krumpli elkészítési módját variáljuk, vasárnaponként pedig (valódi ínyencekként) végre galabítunk majd valami csontosat is. Ha már kellő mértékben begyakoroltuk az aszkéta életmódot, akkor három-négy findzsára való tejet, pár darab fonnyadt almát, egy összemarék savanyú káposztát, sőt néhány tojást is megengedhetünk magunknak (persze az apróbbik fajtából) a hónap folyamán. A hó végén pedig elégedetten, jóllakottan le lehet ülni, hogy a befizetett számlákat tartalmazó boríték egyik sarkán „kiceruzázzuk”, hány krajcárunk maradt a gyászos/gyöszös ötezerből vagy a tízezerből. Maradt-e egyáltalán… 

S élünk-e oly mértékben nyomorultul, mint a látványos kivándorlást választó, napi 200 dinárból kosztolódó albánjaink, akik sorsa felett őszinte együttérzéssel sajnálkozunk… Vagy: már nem is élünk, csak azt hisszük…

Szabó Angéla



Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék