2015. március 7., szombat

„Nem adhatunk információt – még az anyának sem!” Kezdődhet a tárgyalás a Romić Arnold-ügyben


Romić Arnold

Egy cseppet sincsenek irigylésre méltó helyzetben azok a szülők, akik 2014. május 31-én hajnalban veszítették el a 15 éves gyermeküket. A Tornyoson élő Romić-Fábrik házaspárnak a hamarosan kezdődő (vagy talán inkább: folytatódó?) perben a szórakoztatóipar üzletembereivel, a belügyi szervek alkalmazottaival és biztonsági őrként tevékenykedő személyekkel szemben kell helytállnia, bizonyítania a maga igazát. Amit a felsoroltak ellenében a tragikus körülmények között elhunyt Romić Arnold szülei fel tudnak vonultatni, az – nem egyéb, nem több mint – néhány fiatal cigányfiú és az ő vallomásuk.

Szerbiai (igazságtalan) igazságszolgáltatásunk működési alapelvének ismeretében a honi hierarchiában már mindenki tudja, hogy a kiváltságosok ranglétrájának melyik fokán helyezkedik el az állami alkalmazottnak számító egyenruhás, milyen magasságban trónol/posztol a cigány nemzetiségű, és melyik talaj közeli létrafokra szorult le a tudatlan vajdasági magyar kisember. A kis magyar no name nímand. Megtanultuk, hogy ha egy balkáni jogállamban élünk, akkor ez már csak így működik, és emlegetjük is időnként a bölcseletet, amely szerint a demokráciában, ha nem lenne jog, mindannyian egyformák lennénk.

Visszakanyarodva a Romić-ügyhöz: ha az elhunyt fiú esetében csupáncsak egy – cigány nemzetiségűek által – színtiszta napi rutinból elkövetett tolvajlásról, lopásról, rablásról lenne szó, akkor már jó előre örülhetnének a gyermeküket gyászoló szülők, mert nagy valószínűséggel nyert ügyük lenne. Jelen helyzetben viszont, amikor a cigánygyerekek majd nem a vádlottak padján ülnek, hanem a titokzatos haláleset koronatanúiként szerepelnek, homlokegyenest más lesz a várható végkimenetel.


Marica Romić

– Tizedik hónapja járunk a csantavéri temetőbe, a fiunk sírjához. A családunk nagyon elégedetlen az ügy kivizsgálása terén elért eredménnyel – mondjaMarica Romić, az elhunyt fiú édesanyja. – Az ügyvédek elhúzódó munkabeszüntetése miatt a mi aktánk is valamelyik fiók alján hevert, de reméljük, hogy most már hamarosan előveszik, és végre megkezdődhet az eset aprólékos kivizsgálása.

Újdonságnak számít az, hogy láttam néhány fényképet a fiam holttestéről, amelyeken (mivel színesek a felvételek) egyértelműen felismerhetőek a sérülés nyomai -- vörös foltok a hátán. Ez a tény pedig teljesen ellentmond annak az orvos szakértői állításnak, amely szerint a holttest boncolásakor semmiféle külsérelmi nyom nem volt észlelhető Arnold testén. Persze ezen már nem lepődtünk meg, hiszen az Újvidéken elvégzett boncolás jegyzőkönyvéből egyszerűen „kifelejtette” a patológus azt, hogy valójában mi okozta a gyerek halálát. (Hogy nem fulladás, az nyilvánvaló, hiszen a gyomra üres volt – ezt állapította meg.) A képek meglétéről már egyébként is volt tudomásunk, mert az egyik szemtanú, aki azon a végzetes éjszakán ott volt a fiammal az oromhegyesi Atlantis diszkóban és végighallgatta a jajgatását, könyörgését – hogy ne bántsák, hagyják már abba a verést –, beszélt nekünk ezekről a fotókról. Elmondta, hogy Arnold temetése napján bevitték a magyarkanizsai rendőrállomásra, ahol szóval is meg veréssel is próbálták meggyőzni arról, hogy vonja vissza az addig tett nyilatkozatait és többé ne beszéljen az esetről a sajtónak. Akkor az asztalra kirakták eléje az Arni holttestéről készült képeket, és ütötték a fiatalembert is, meg a képeket is. Borzalmas lehetett. (A fiú így nem is volt jelen a temetésen.)

A Romić-ügyben történt időközben még egy említésre méltó dolog. A fiú édesanyja felkereste a magyarkanizsai mentőállomást, ahol szeretett volna elbeszélgetni azzal a mentőorvossal és nővérrel, aki azon a májusi éjszakán éppen szolgálatban volt, és akiket a diszkó alkalmazottai hívtak ki a helyszínre. (Amikor már látták, hogy elég nagy baj van.) Az egészségügyi központban azonban azzal fogadták, hogy megértik ugyan a bánatát, de ha százszor is ő az édesanyja az elhunyt gyereknek, akkor sem adhatnak semmiféle tájékoztatást. Értse meg. Legfeljebb csak az ügyben eljáró ügyvéd hivatalból történő megkeresésére szolgáltathatnak ki információt.
Hogy is kell ezt értelmezni? Normális dolog az, hogy a szülő nem szerezhet tudomást arról, hogy mi történt a (még kiskorúnak számító) gyerekével? Nem tudhatja meg, hogy milyen állapotban találták a helyszínre érkező mentők, hogy milyen orvosi ellátásban részesült, hogy próbálták-e újraéleszteni, hogy hány óra körül állhatott be a halál? És ha történetesen úgy határoznak a gyereküket elvesztett szülők, hogy nem kezdeményeznek az ügyben vizsgálatot (tehát nem lesz jogi képviselőjük), akkor sosem derülhet ki számukra az igazság?

                                                                                                                                          Szabó Angéla 



„Mindennap hazavárom…” - Most lenne 18 éves Orosz Attila


Amikor még együtt volt a család

Ahogy az óbecsei Bilicki Ervin erőszakos halála nem számít kimondottan szimpla bűnügyi esetnek, úgy a péterrévei középiskolás, Orosz Attila vízbefúlása is mélyen megrázó és felkavaró. Mindenekelőtt talán az elhalálozás hely(szín)e az, ami a leginkább elgondolkodtatja a rejtélyes ügyeken töprengőt, merthogy a 17 esztendős fiú úgy járt le a folyópartra – halat lesni, horgászni –, mint ahogy a városi gyerekek a játszótérre. Számára maga a Tisza volt a hatalmas és izgalmas, természet adta játszótér – mégis az okozta a vesztét. A fák közé, az erdő sűrűjébe szint soha nem tért be, mert a szúnyogcsípés allergiát okozott nála, bedagadt tőle a szeme.

Orosz Lili, Attila édesanyja:

Estefelé elment, azt mondta, majd jövök – ezek voltak az utolsó szavai. Úgy tudjuk, hogy azon a nyári éjszakán egy 20 fős társasággal a folyóparton volt, a Tiszának azon a szakaszán, amit a fürdőzők használnak. Egy kisebb csoport különvált, heten félrevonultak a többiektől, hogy egy újfajta cigarettát kipróbáljanak. Az egyik Magyarországon tanuló fiú hozta a különleges anyagot, amit a vágott dohány közé kevertek. A legelső, aki beleszippantott a cigarettába, eszméletét vesztette, egy órán át nem tért magához. Egy másik azt mesélte, hogy félelmetes látomásai voltak, saját magát látta egy másik testben. Attila barátja, akivel este együtt mentek el otthonról – amikor már ő is magához tért és indulni akart haza –, nem találta Attilát és a telefonján is hiába hívogatta. Egy másik fiú látni vélte lent a töltésen tántorogni, hemperegni, de valójában senki nem tudott semmi biztosat.

Amikor éjfél után fölébredtem, láttam, hogy a gyerek még nincs itthon. Furcsállottam, mert sosem maradt el ilyen későig. Rögtön ellenőriztem: a telefonja ki volt kapcsolva. Ezen is meglepődtem. Éjszakának idején nem akartam felébreszteni a barátainak a szüleit, de reggel már izgatottan, kétségbeesetten kerestük. Én a falu utcáit róttam, kérdezősködtem, mutogattam a fényképét a járókelőknek, de mivel senki sem tudott hasznos információval szolgálni, bejelentettük az eltűnését a rendőrségen. Az utána következő napok is a keresésével teltek, a segítőkész emberek szervezetten, csoportokba verődve fésülték át a folyópartot és annak környékét. Végül úgy bukkantunk a nyomára, hogy az egyik barátunk kapott egy telefonhívást: találtak egy hullát a Tisza-parton. Egy horgász vette észre azon a részen, ahol a komp áll, és kihúzta a parthoz, hogy ne sodorja el a víz. A férjem meg a lányom azonnal odasiettek, én is rohanni akartam, úgy fogtak le a szomszédok, aztán pedig az utcán összeestem. Orvost kellett hívni, engem is beinjekcióztak, benyugtatóztak, a férjemet is.

Szombaton 9-10 tájban érkeztek meg a holttesttel, a temetés pedig délután 4 órakor zajlott. Nehéz erről beszélni: szegény gyerekem olyan állapotban volt, hogy már nem lehetett felöltöztetni -- kétrétegű műanyag fóliába helyezték –, és ami a legborzasztóbb, nem fért bele a koporsóba. Meg kellett a koporsót nagyobbítani, ezért (eléggé otromba módon) egy deszkával kipótolták. Nekem ez olyan borzasztó volt, hogy a temetés ideje alatt szinte nem tudtam levenni róla a szemem, és csak az járt a fejemben, hogy nem vagyok képes venni a fiamnak egy rendes koporsót… A lányommal már korábban összeszedtük a kedvenc holmiját (horgászbotját, receptes könyvét, fényképét), bepakoltuk az iskolatáskájába, és azt magával vitte az utolsó földi útjára.


Orosz Attila sírja a péterrévei katolikus temetőben

Noha a nyomozás során nem találtak arra utaló jeleket, hogy erőszakos cselekmény áldozatává vált, és le is zárták az ügyet, maradtak azért furcsaságok.

Amikor a férjemnek kiadták a holttestet Újvidéken, akkor a boncolási jegyzőkönyvet is meg kellett volna kapnia. Ezt azonban mi sosem láttuk. Vajon miért? Csak annyit tudtunk meg, hogy találtak a vérében alkoholt, de csak annyit, amennyit két üveg sör tartalmaz. Mi viszont pontosan tudjuk, a gyerek nem ivott. A boncolóorvos drogot nem talált a szervezetében, a barátai szerint pedig ő is kipróbálta a furcsa anyaggal dúsított cigarettát. Akkor most mi az igazság, kinek higgyünk? Érdekes az is, hogy a mobiltelefonja nem került elő, a pénztárcája viszont igen. Benne volt az igazolványa, a karlánca és 200 dinár.

Aztán: a holttestét a férjem meg a lányom csak messziről látta, mert a folyóparton nem engedték őket közel, a kórházban pedig azt mondták nekik, hogy már elég rossz állapotban van a hulla, inkább ne nézzék meg túl közelről. Én pedig egyáltalán nem láttam. (Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a férjem apja is a Tiszába fulladt, 36 évesen, elment egy ladikkal és nem tért haza, meg a nagyapjának a nagyapja is a folyóba veszett. Ez is különös.)

Nyolc hónapja, amióta eltávozott közülünk, sok minden megfordult a fejemben. Mai napig is hetente megcsörgetem a telefonját, mintha valamilyen csodára várnék, csodában reménykednék. Hiába járok pszichológushoz, pszichiáterhez, semmi nem segít. Élet és halál közt állok, jobbról az élet, balról a halál. Melyiknek higgyek? A temetés napján, amikor elindult a gyászmenet, egészen a sírhelyig, szorítottam a koporsóját. Nem akartam elengedni. Ő az enyém, nem vehetik el tőlem, nem adom. Amikor eresztették le a sírba, még egyszer, utoljára utánakaptam… Ahogy múlnak a napok, már nem tudom biztosan, hogy a kit is temettem el. Csak egy lezárt koporsót hoztak a halottasházba, de hogy ki volt benne, magam sem tudom. A gyerekem holttestét nem láttam. Ezért mindennap hazavárom. 

Épp most lenne 18 éves.
Ebbe bele lehet őrülni.
Szabó Angéla


2015. március 5., csütörtök

Haláleset – kérdőjelekkel (döglött akta?)



Két év után is lezáratlan
Bilicki Ervin aktája

A közelmúltban három vajdasági magyar fiatal rejtélyes haláláról számolt be a sajtó. Ami közös a történetükben: tizenéves (még kiskorúnak számító) fiúk, az esetük nem szokványos, hanem furcsa meg elgondolkodtató és az eltávozásukat ebből a világból egyformán fulladás okozta. Méghozzá valamilyen titokzatos éjszakai fulladás. Az óbecsei Bilicki Ervin (17) a nyílt utcán egy víztócsában lelte halálát 2013. március 17-én, a Tornyoson élőRomić Arnold (15) az oromhegyesi Atlantis Garden Disco Clubban fulladt meg a saját hányadékától tavaly, május utolsó napján, a péterrévei Orosz Attila (17) pedig 8 hónappal ezelőtt szülőfalujában, a Tisza vizében végezte be életét. És: mindhármuk holttestét az újvidéki Klinikai Központban felboncolták,”magától értetődően” a szülők megkérdezése, tudta nélkül.

Néhány nap híján két év telt el Bilicki Ervin meggyilkolása óta. Az ügy a mai napig lezáratlan.
Lakatos István, Ervin édesapja készségesen mesél a családot ért tragikus esetről.


Lakatos István

– Elkeseredett voltam, semminek nem láttam értelmét. Érezvén a magam tehetetlenségét, szüntelenül csak az öngyilkosság gondolata foglalkoztatott, minek éljek tovább. Soha nem dohányoztam, nem ittam, de akkor hatalmas erővel pusztítani kezdtem önmagam. Amikor egy pillanatban úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, bementem a templomba, térdre roskadtam és hangosan imádkozni kezdtem a saját szavaimmal. Arra kértem a Mindenhatót, hogy segítsen nekem, hogy új életet kezdhessek, mert ha nem, akkor csak a gyilkolás, a bosszú marad a számomra. Az első perctől fogva elégedetlen voltam a nyomozás menetével, láttam a hiányosságokat, a mulasztásokat. Ha a rendőrség meg a bíróság nem deríti ki, hogy mi történt azon a szörnyűséges éjszakán, akkor majd megoldom én a rejtélyt, méghozzá úgy, hogy végzek mindenkivel, akinek köze lehetett a fiam halálához.
Ahhoz nem fér kétség, hogy amikor Ervin hazafelé indult az egyik szórakozóhelyről, a péterrévei úton, egy pékség közelében rátámadtak és halálra verték. Az elkövető nem volt egyedül, a gyanúsított 14 éves fiú egymaga nem tudott volna elbánni vele. Olyan sérüléseket szenvedett, hogy alig lehetett ráismerni. Fémbetétes bakanccsal összerugdalták a fejét, az arcát, behorpadt a homloka, szétroncsolódott az orra, alvadt vércsomókat láttam a fülénél. Szörnyű látvány volt. A helyszínen meghalt és egyértelmű, hogy nem a tócsába fulladt bele. Azért állítom ezt ilyen határozottan, mert volt annyi erőm meg lélekjelenlétem, hogy elmenjek a gyerekem vesztőhelyére és ott alaposan körülnézzek. Bocsánat a hasonlatért, de a bántalmazás helyszínén annyi vér keletkezett, mint disznóvágáskor szokott. Onnan 4-5 méteren át követhető volt az a nyom, amelyet a holttest vonszolása idézett elő. Tehát a fiam holttestét elhúzták a tócsáig és jól kivehető bakancsnyomokat is láttam a helyszínen. Egy méter hosszúságú lehetett a pocsolya, amelyben legfeljebb 5 centiméter magasságban állhatott az összegyűlt víz.

A kiérkező mentők szerint, ha csak 5 perccel korábban értesítik őket, Ervint újraéleszthették volna.
Egyenesen Újvidékre vitték és még akkor hajnalban elvégezték a boncolását. Hogy is fogalmazzam meg érthetően: a holttest gyanúsan „mesterségesnek” hatott, úgy nézett ki, mintha valamilyen puha anyaggal kitömték volna. Mint amikor szivacsdarabokkal megtöltünk egy párnát. Nekem szent meggyőződésem, akár az életemmel is mernék rá esküdni, hogy a belső szerveit eltávolították. Azért volt olyan sürgős a boncolás. Minket meg sem kérdeztek, nem kérték a beleegyezésünket, hanem úgy, mint egy közönséges csirkét, a combtövétől az álláig felvágták.

Amikor a koporsóját leeresztették a sírba, hirtelen melegség árasztott el, és azt éreztem, hogy rögtön utána kell ugranom. Hogy miként emeltek ki a sírgödörből, s hogy mi történt az azt követő mintegy negyedórában, semmit sem tudok, kiesett az emlékezetemből. 
 
Ahogy mi utólag összeraktuk a történetet, nyilvánvaló, hogy a bűnösnek kikiáltott kiskorú P. P. nem egymaga követte el ezt a szörnyűséget, ő legfeljebb csak védelmezi a valódi tettest. Lehet, hogy a két kiskorú gyerek összeszólalkozott, összekapott valamin, dulakodni kezdtek, s amikor P. P. belátta, hogy semmi esélye sincs Ervinnel szemben (aki egyébként edzőterembe járt, tehát jó testfelépítésű volt), akkor segítséget kért – valószínűleg felhívta a bátyját telefonon, aki gyorsan meg is érkezett a helyszínre. Vagy egyedül, vagy még neki is voltak társai. Szövevényes az ügy, korántsem olyan egyszerű, mint ahogy azt állították: Ervin elesett, vízbe fulladt, az elkövető meg azért érkezett haza véres ruhában, mert leesett a bicikliről. Túl sok a megmagyarázatlan furcsaság: használhatatlanok voltak a helyszínen rögzített nyomok, a 36 féle mintavétel, nem találták meg se a fiam mobiltelefonját, sem a chipes igazolványát, miért nem értesítettek bennünket azonnal, miért nekem kellett hívogatnom a rendőrséget…

A vádlott minden tárgyaláson másként vallott, a poligráfos hazugságvizsgálaton is elbukott. Két év javítóintézetben letöltendő büntetést kapott. (A városban azt beszélik, hogy nem is vitték el Kruševacra, itthon tartózkodik, látták.) Az ítélet ellen fellebbeztek, ezért hamarosan újratárgyalják az ügyünket. A megítélt 13 ezer eurós kártérítést megkaptuk, abból emeltettük Ervin 4 ezer eurós síremlékét, három és fél ezer eurót pedig elvittek az ügyvédi költségek. Az esetünk mások számára is tanulságul szolgálhat: annak van igaza, akinek pénze van. Ma a pénz jelenti a hatalmat. Az a család gazdag, ők mindent megtehetnek. De előbb-utóbb őket is utoléri az Isten haragja. Az egyik tárgyalás után odalépett hozzám a fiú anyja, és azt mondta: „Tudom, hogy bosszút fogsz állni rajtunk!” Vajon miért mondhatta ezt?! A gyerek apja pedig nemrégiben öngyilkos lett. Miért? 
 
Bennem már nincsen bosszúvágy, a gyilkosságot nem tetézem gyilkossággal. Tudom, hogy soha nem heverem ki Ervin halálát, de nekem már újra van miért élnem. Az Isten meghallgatta a kérésemet…






Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék