2015. október 29., csütörtök

Ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni (Búcsú a Rádiótól)




Nagyoktól illik pontosan idézni: „Rajtunk is múlik, hol fordul ki a világ tengelye!” – mondta a napokban patetikusan a Magyar Nemzeti Tanács jóságos tündérapó elnöke.
Rajtam ne múljon: nálam nem csak itt és most fordult ki (mind a két sarkából) a vajdasági magyar édeskés érdekvédelem észak-bácskai tengelye. Meg-megbillenni többször is volt már alkalma, mivel a piszkos politika időnként nagyon bekönyököl az ablakon.

A szemünk láttára ment végbe az anyanyelven tájékoztató médiumaink fülének betapasztása, szájának beragasztása, és ugyancsak az orrunk előtt zajlik a kedvencnek, a kiválasztottnak (mint a pogányok közt az egyetlen igazhitűnek), a párthű Pannon RTV-nek a látványos szárba szökkenése és virágba borulása. De ugyanígy tengelyingatónak számított a kézzel válogatott vállalkozói mutyilista szerinti ajándékpénz-elosztás is, a tömlöcbe tétetett „temerini fiúk” tengelyfordító ügyét meg jobb, ha meg sem pendítem, mivel a raboskodókat a vajdasági magyar érdekvédelem tizenegy hosszú év után sem volt képes kiszabadítani. Hűvös hidegen hagyta, hadd könyörögjenek csak ők maguk az annyira vágyott szabadságukért az éppen jött, vagy éppen ment szerb köztársasági elnök(ök)nek. Kegyelmi kérelmeiknek úgysem lesz foganatja! További tengelykiakadást idézett elő az önkormányzati alapítású médiumok magánosításnak álcázott elfojtása is, amely – négy-öt hatokos politikus agyszüleménye nyomán gyártott – stratagéma tizen-egynéhány bácskai és bánáti rádióállomás magyar nyelvű műsorainak a végét, a halálát jelenti.

A SZÁNKAT SEM NYITJUK KI

Az adások megszüntetésére irányuló próbálkozást nem igen követte felhördülés, a legtöbb esetben még a helybeli politikai, érdekvédelmi és civil szervezetek meg az ismert közéleti személyiségek sem tiltakoztak az anyanyelven történő tájékoztatás megvonása miatt. Egyedül csak a Szabadkai Rádió lélektelen meghurcolásának, alattomos elhallgattatásának keletkezett erőteljesebb visszhangja. (Persze nálunk a politika nem vádolható meg olyasmivel, hogy beleavatkozik a sajtó dolgaiba, legfeljebb csak megszabja, hogy milyen lehet egy közszolgálati rádió. Az pedig vagy olyan lesz, vagy egyáltalán nem lesz!) A kései megmentése érdekében indítványozott aláírásgyűjtést azonban a legnagyobb magyar pártunk öncélúnak, rombolónak, politikai haszonszerzési kísérletnek, szakmapolitikailag kifogásolhatónak, nem kollegiálisnak és Szabadka szellemiségéhez méltatlannak minősítette. A párt, a tízezer tagot számláló párt! Nem az elnökség, nem a tanács, hanem az egész párt. A csúcsvezetés által megfogalmazott állásfoglalást (az egyébként is lapító, fülét-farkát behúzó) nagy falunyi tagság szó nélkül hagyta.

Éppúgy, mint a Rádió ügyét a szabadkai képviselők a városi parlament legutóbbi ülésén. Az ott „elhangzottak” tömény esszenciáját az egykori rádiós, Németh János így foglalta össze az egyik közösségi oldalon ejtett bejegyzésében: „Látta volna még ma a Szabadkai Képviselő-testület ülését, amelyen a Szabadkai Rádió sorsáról döntöttek, és a VMSZ-ből egyetlen képviselő sem szólalt fel! A haladó radikálisok a több nyelven sugárzó községi és városi rádiókat is elkótyavetyélik, mi pedig hagyjuk. A szánkat sem nyitjuk ki. Ilyenné lett a kisebbségi érdekvédelem.”

Hogy becsületére válik-e a népes pártos magyar gyülekezetnek a hosszan tartó némaság, hogy mikor undorodnak meg a rájuk kényszerített, a nevükben, a felhatalmazásukkal dirigált pártpolitikától, s hogy mennyi lelkes hívet szerez majd a VMSZ a rádióval nemhogy sorsközösséget nem vállaló, hanem annak még a látszatát is elkerülő magatartással – az idő majd megmutatja.

AHOGY ÉN LÁTTAM…

A szabadkai rádiósok egy gárdáját ismerhettem. Tizenketten voltak, akár az apostolok. A szerkesztőségben leginkább lábujjhegyen és rezignált, rezzenéstelen arccal jártak. Agyonnyomorgatva, lehalkítva dolgoztak, így voltak kénytelenek alkotni is – és valószínűleg így is éltek. Az akkori politikusi garnitúrát nem igen bírálták, ahogy a saját főszerkesztőjüket is jobbára csak a háta mögött kritizálták, amikor úgymond tiszta volt a levegő. Felettesüket leginkább a kötelezőnek hitt szigorú eldrapposítás miatt, ami ellen a színesebb egyéniségek időnként komolyan berzenkedtek. Merthogy a mostanság divatos, úgynevezett vélemény-újságírás akkoriban csupán elvétve volt tetten érhető a napi híradásokban. A jegyzetet, a kommentárt épp csak annyiban művel(het)ték, hogy magát a műfajt el ne felejtsék.

Ha egy rázós ügy, vagy bizalmas téma adódott, amit maguk között meghánytak-vetettek, s időközben a főszerkesztő vagy annak felesége váratlanul föltűnt az ajtóban, abban a pillanatban elhallgattak. Újra csattogni kezdtek az írógépek, mindenki a munkájába merült. Fölkerültek a fejhallgatók, elindult a magnószalag, sűrűsödni kezdett a cigarettafüst. 

Később még egy valóságos politikai bomba is telibe találta az akkor már fogyatkozó szerkesztőséget, ugyanis a szépreményű polgármester feltörekvő feleségének személyében új főszerkesztőt kaptak. Ez volt a csöbörből vödörbe kerülés. Azelőtt az emberközpontú, szocialista önigazgatású társadalmat kellett dicsérni, onnantól pedig az önkormányzatiságot meg a magyar érdekvédelmet volt ajánlatos.
Az újságírók számára a felgyülemlő gőz kiengedésére szolgáló biztonsági szelepet leginkább a K betűs szabadidős elfoglaltságok jelentették: a könyv, a kert, a kocsma, a kaland. Kinek-kinek karaktere, kénye-kedve szerint. Az örökös szögön lógás állapota, az óraketyegéstől való lappangó függőség, a tettetett nyugalom és a szőnyeg alá beseprűzött kibeszéletlen témakupac az évek/évtizedek alatt megtette a magáét. Aki mélyen a szívére, a lelkére vette, az akár bele is beteged(het)ett.
JÁTSZANAK AZ EMBERÉLETEKKEL

Abból a legendás, szakállas gárdából mostanra csak Bencsik István maradt. Pista, aki pár nap múlva már valószínűleg a Pannon Rádióban fog a mikrofon mögött ülni, ott folytatja az újságírást. És nekem eszembe sem jut éles kis szókavicsokkal emiatt megkövezni. Bár kétségkívül nézhetném úgy is, hogy elárulja az ügyet, átáll, beáll az ellenlábas csapathoz. Meg még a Rádió megmentése érdekében kezdeményezett petíciót sem írta alá. De látom most csontsoványan, hófehér hajjal, és azt mondom magamban: emberileg megértem, sőt együtt érzek vele. Néhány hónappal ezelőtt még meg is sirattam, amikor az egyik interjúban így kesergett: „Három évem van a nyugdíjig, s senki se vegye zokon tőlem, hogy csalódott vagyok, mert végkielégítésre nem számíthatok, de másik munkát is hol találok ilyen idősen. Senki nem is kérdezett meg, mi lesz velem, és senki sem mondta, számítanak rám. Úgy látszik, mégsem voltam olyan jó újságíró. De az utolsó napig itt maradok, és úgy dolgozom, mint az elmúlt harminchét évben, ha nem így tennék, érvényét és értékét veszítené mindaz, amit eddig csináltam.” 
 
Szinte az utolsó pillanatban (milyen groteszk: a harminchetedik évben!) még egy szakmainak mondott díjat is a nyakába akasztottak, hadd szárnyaljon a lelke egy kicsit. (Mert tudták jól, mi vár rá. Rádiótemetés, a lemenő nap fényében a gyászmenetbenlépdelés. Kíséret arra a bizonyos, kivétel nélkül mindenkinek kijáró utolsó útra.) Akkor is megrendülten nyilatkozott. Öltönyt vett fel, az érettségire kapott öltönyét, és mint a Kis herceg rókája, ünneplőbe öltöztette a szívét is. Hiszen őt kitüntették – akkor biztosan elhitte, hogy jobb újságíró, mint amilyen volt Gombás Gabi vagy Miskolczi Jóska, merthogy azok sosem kaptak semmiféle díjat. Aztán megint jött a menetrendszerű kétely meg kiábrándulás: „Talán mégsem voltam olyan jó újságíró…” De hiszen tudja Ő is, hogy mindez csak ámítás meg hazugság. Méltatlan színjáték.

A politikusok játszanak/játszadoznak az emberéletekkel, nekik az nem kerül éppen semmibe. Harminckét évvel ezelőtt Sziveri talán abban bízott, hogy Vele a vajdmagy politika „nem meri majd megcsinálni”, de megcsinálta. Négy évvel ezelőtt talán Pressburger is azt hitte, Vele nem eshet meg az, ami a Költővel, de megesett. Pár évvel ezelőtt talán még a Szabadkai Rádióban is úgy gondolták, hogy egy negyvenhét éves sajtóházat (mi több: újságíróműhelyt!) mégsem lehet egyetlen magyar politikai parancsszóra eltakarítani az útból, de mint látjuk: lehet. Mindent lehet. (Igaz, hogy ez már a vicc kategóriája, de azt hiszem, kihagyhatatlan: még a pannonos Kozma Zolinak is lehet/szabad beolvasztásos megoldásos működési tervet írnia annak a Szabadkai Rádiónak, amely már akkor szilajul mulattatott magyarul, vasárnaponként – ebédidőtől késő éjszakáig –, amikor a városi üvegpalota kisigazgatója még a szárnyát csattogtató (vásárfia gyanánt kapott) falepkét tologatta a falusi kocsiút porában.
(Idevágó kitérő. A legenda szerint az utazásairól híres Marco Polo egyszer azt mondta a kínai császárnak: „Akinek hatalma van, az olyan, mint a méreg.” A minap feltettem egy költői kérdést: a piszkos szabadkai politikának szabhat-e határt bármi is? És érkezett a válasz: „Minden politika piszkos. Nem szab. A pénz beszél.” Ez a lényeg. S hogy mit csinál a pénz az emberrel? Ez a méreg, nem a zsírszóda.)

A mégiscsakságot méltóképpen képviselő szerkesztőség – úgy, hogy közben tökéletesen el is látja a napi feladatát – elszánt küzdelmet folytat a megmaradásért. Harcol a hatalommal, dacol az elmúlással. Bármilyen rafinált is a politikai nyomás, a rádiósok gerincét nem képes összeroppantani. Megfogyatkozva is, hűtlenül elhagyva/elárulva is, akik maradtak, azok helytállása példaértékű, e tekintetben nincs miért szégyenkezniük. Rajtuk már nem múlik, hol fordul ki a világ tengelye: mert ők inkább vállalják a teljes megszűnést, mit a totális beolvadást.

Már csak néhány nap van hátra a Rádió életéből. És végleg elcsendesül.
Talán valahogy így kell cselekedni a haldoklóval: én már minden létező bűnét megbocsájtottam. A színlelt naivitását, a számító behódolását, a gyáván hallgatását. És mindegyre csak a Jézus-i intelem, a Lukács szerint való jövendölés kattog az agyamban:Mondom néktek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni.

Szabó Angéla


2015. október 28., szerda

BOTRÁNY: Hivatali szervek meggyalázták az aracsi pusztatemplom keresztjeit és kopjafáit



A Tartományi Műemlékvédelmi Intézet munkatársai eltávolították a délvidéki magyarság egyik fő jelképének és szakrális helyszínének számító aracsi pusztatemplom mellett felállított és felszentelt emlékkereszteket, kopjafákat.

A helyszínen a Vajdasági Magyar Szövetség által 2004-ben felállított keresztet és haranglábat, illetve az Aracs ‘95 Pusztatemplom Polgárok Társulása által 2002-ben állított faragott keresztet és kopjafákat a talapzatukból eltávolították és halomba dobálták a földön, annak ellenére, hogy azok semmilyen módon sem veszélyeztették vagy károsították a pusztatemplomot.


Az esetet Link Majer Krisztina, törökbecsei idegenvezető és restaurátor vette észre ma reggel, aki az esetről tájékoztatta a Nagybecskereki Egyházmegyét is, amely a hivatalos szerveket megkeresve azt az információt kapta, hogy a Tartományi Műemlékvédelmi Intézet munkatársai döntötték le a megszentelt kereszteket, mivel azokat tájidegennek nyilvánították.

Az aracsi pusztatemplom kiemelt fontosságú műemlékké van nyilvánítva Szerbiában, amely az állam tulajdonát képezi. A Magyar Nemzeti Tanács az aracsi pusztatemplomot 2013-ban a magyarság szempontjából kiemelt jelentőségű műemlékké nyilvánította.

A DélHír már tavaly leközölte azt a cikket, amelyben az Aracs-turizmus portál vészharangokat kongatva hívta fel a nyilvánosság figyelmét a felszentelt emlékoszlopok fenyegetettségére és egyben összefogást sürgetett azok megvédésére.

Nebojša Stanojev, a Vajdasági Múzeum régésze ugyanis már akkor indítványozta, hogy az aracsi pusztatemplom tövében álló kopjafákat környezetidegenségre hivatkozva távolítsák el, ennek a kezdeményezésnek tett eleget most a Tartományi Műemlékvédelmi Intézet.

Korábban Ózer Ágnes, a Vajdasági Múzeum igazgatója, az MNT korábbi tagja, illetve a Magyar Mozgalom Ideiglenes Ügyvivő Testületének tagja az Aracs folyóirat 2013/1. számában szintén arról beszélt, hogy a keresztek és a kopjafák nem oda illőek.

Ózer akkor így fogalmazott: "vannak ott valami kiállított 'totemek' a romtemplomnál, amelyek Stanojev kolléga szerint nem odaillők".


Ősszerb templomot csinálnának Aracsból? 

A mostani nem az első eset, hogy megpróbálják eltüntetni vagy csorbítani az aracsi pusztatemplom magyar jellegét.

Nagy Sándor törökbecsei régész tagja volt azoknak a kutatócsoportoknak, amelyek az 1946-os, illetve az 1970-es években hosszabb ásatásokat és feltárásokat végeztek a templom területén és annak környékén.

Nagy Sándor az ásatásokról és azok eredményeiről évtizedekkel később nyugdíjas korában mesélt Matuska Márton és Csorba István újságíróknak, akiknek azt is elmondta, hogy az 1970-es években kifejezett utasítást kaptak a régészek arra, hogy találjanak tárgyi bizonyítékot a lelőhely ószláv jellegének bizonyítására. "Hát én sok mindent találtam, de ószláv templomra vonatkozó bizonyítékot egyet sem." - mondta Nagy Sándor.


Nem tájidegen, hanem nemzetidegen?

Kereszteket és kopjafákat tájidegenné nyilvánítani, lebontani és ezáltal meggyalázni csakis magyarellenes szempontokat szem előtt tartva lehetséges. Mert ugyan, hogyan lehetne egy templomtól környezetidegen a fakereszt és a harang? A kopjafa is csak annyira tájidegen, mint a Délvidék-szerte megtalálható napsugaras oromzattal díszített parasztházak, mely motívum a kopjafákhoz hasonlóan szintén erdélyi eredetű díszítő elem. Az ezeréves magyar kultúrkörön belül csakis szerb szemszögből lehet tájidegennek nyilvánítani a kárpát-medencei kultúrkincsünk bármely darabját, ám ebben az esetben már inkább nemzetidegen szempontokról beszélhetünk. Egy olyan jelkép esetében mint az aracsi pusztatemplom, amely a magyarság ősi jelenlétének élő monumentuma a ma Szerbiához tartozó Délvidéken!

Ezer éve itt vagyunk ezen a tájon, nem szabad megengednünk, hogy vallási és nemzeti jelképeinket, szakrális helyeinket bárki meggyalázza és a sárba vesse azt a keresztet, amelyért annyi magyar vér áztatta földjeinket.


R. P.
http://delhir.info/cimlap/friss-hireink/47282-2015-10-27-21-33-37
Közzétette: Szerkesztő 2015. október 27. [23:24]


Időközben megszületett a magyarázkodás is:






Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék