2016. március 25., péntek

Illés Zsolt ismét szabad ember - temerini fiú



Illés Zsolt ismét szabad ember. 

A 13 évre elítélt negyedik „temerini fiút” március 8-án engedték ki a börtönből.

Milyen érzés – majd 12 év után – újra szabadon sétálni az utcán?

– Furcsa ez a szabadság, még szokatlan, hogy oda mehetek, ahová akarok. Rám köszönnek, megszólítanak, én meg csak nézek, mert ha ismerős is egy-egy arc, a nevekre már alig emlékszem.


Hogy múlt el az utolsó bent töltött nap? Tudtál-e aludni azon az éjjelen?

– Úgy telt, mint a többi, beszélgettünk, társasjátékoztunk, az éjszakát átaludtam. Másnap reggel fél 9 tájban szólt a kapunál dolgozó rabtársam, hogy pakoljam össze a holmimat és utána jelentkezzek az irodában az elbocsátó céduláért. Mindenem, amim van, 2 táskába belefért. Kint már várt rám a bátyám.

A bezártság elviselésén túl, mi volt nagyon nehéz?

– Kezdetben a fizikai, aztán pedig a lelki bántalmazás. A pszichikai tortúra, a gúnyolódás, a sértegetés, számtalanszor a fejemhez vágták, hogy nem 13 évet kellett volna kapnom, hanem 40 év büntetést. Az ilyesmi sokszor jobban fájt, mint a verés. De az is elkedvetlenített, hogy nem volt munka folyamatosan, pedig kitanultam az asztalos mesterséget és egy bádogos műhelyben is dolgoztam.

Az igaz volt, hogy benneteket már a legelső pillanatban azzal fogadtak, hogy itt jönnek azok a temerini magyarok, akik megöltek egy szerbet?

– Igaz volt. Rögtön a bejáratnál letérdeltettek bennünket sorban, a folyosón, ott térdeltünk másfél órán át, és amikor elment mellettünk valamelyik őr, belénk vágott vagy adott egy pofont. Később egy másik folyosón falhoz állítottak bennünket. Az egyik őr verni kezdett, a másik meg rugdalni. Aztán az egyik a hátamat meg a fejemet ütötte a gumibottal, s amikor látták, hogy még mindig talpon vagyok, akkor a másik kirúgta alólam a lábamat. Mikor már a földön feküdtem, kaptam még egy rúgást és azt mondta az őr, hogy itt ilyen a fogadtatás. Aztán 4 napot töltöttem egy magánzárkában. Csak ágy meg vécé volt bent. A harmadik napon elvezettek kihallgatásra. Az arcom csúnyán feldagadt s a felügyelő megkérdezte, hogy mi történt velem. Mivel ugyanaz a börtönőr kísért el, aki részt vett a verésben is, és a kihallgatáskor is ott volt a szobában, azt feleltem, hogy elcsúsztam. Erre ő is lekevert néhány pofont, és amikor az őr visszavezetett a cellámba, párszor beleverte a fejemet az ajtóba.

Kerültél-e életveszélybe a börtönben töltött évek alatt?

– Két ilyen eset volt. Egy megfázás szövődményeként 20 kilót lefogytam és úgy legyengült a szervezetem, hogy nem tudtam lábra állni. Erős fájdalmaim voltak, a börtönorvos azt állapította meg, hogy sérvem van. Felvettem 40 injekciót, de az állapotom egyre csak rosszabbodott. Akkor szóltam apámnak, hogy keressen sürgősen egy ügyvédet, mert nem élem túl. Az ügyvéd kivitt egy városi rendelőbe, ahol azonnal felismerték, hogy félrekezeltek. A másik esetben késsel rám támadott az egyik rabtársam, de nem tudott megszúrni, mert egy szerb fiú a kés elé ugrott, megmentette az életemet. Olyan szempontból talán szerencsém volt, hogy a rabok általában befogadtak, inkább az őrök voltak azok, akik piszkálódtak. Amikor az első letöltött év után Újvidékről áthelyeztek a Sremska Mitrovica-i börtönbe, 25 napot töltöttem magánzárkában (ez volt a kötelező karantén), utána pedig egy olyan épületbe kerültem, ahol 700 elítéltet zsúfoltak össze. Mi 81-en voltunk a szobában. A 700 rabra 4 börtönőr jutott. Rendbontás, verekedés naponta történt, és mire az őrök felértek az emeletre, hogy rendet tegyenek, leginkább már késő volt. A sérültet gyakran pokrócban vitték el. Amikor este kikapcsolták a tévét és behajtották a szoba egyetlen szellőzőablakát, hogy fény ne szűrődjön be rajta, akkor csak azt hallottam, hogy nem messze tőlem, megint vernek, püfölnek valakit. Bottal, vassal ütötték. Amikor engem megláttak a börtönőrök, fogadást kötöttek, hogy meddig bírom ki abban a pokolban. Volt, aki csak 5 napot adott nekem, volt, aki még kevesebbet. Két és fél évet töltöttem ott…

Mikor volt a mélypont, amikor úgy érezted, hogy már nem megy tovább?

– Apám halálakor, 2008-ban. Amikor megkaptam a táviratot, még abban reménykedtem, hogy hazaengednek a temetésére, mert kérték, hogy a halotti anyakönyvi kivonatát is juttassák el, de amint megérkezett, közölték velem, hogy mégsem mehetek haza. Ez volt a legnehezebb. Anyánk halála után amúgy is széthullott a család. Apám újranősült, fogta a 4 éves Karolina húgomat és követte a feleségét Magyarországra. Engem meg elvittek katonának, s mire leszereltem, már csak Jóska bátyám maradt… Most megint ő a támaszom. Befogadott a házba, ahol a feleségével él. Most itt vagyok náluk. A húgom is gyakran meglátogat. Ő a nevelőapjánál lakik. Jó lenne minél előbb munkát találni… És végezetül: szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik segítettek, támogattak.

Szabó Angéla




2016. március 24., csütörtök

A harangokról szól a mese, amelyek Rómába szálltak...




Ma Nagycsütörtökön a belső gondolataim kivetítése előbb kincs- osztással párosul, mégpedig olyan kinccsel, amit én is úgy hallottam mások kincsválogatásából.

A harangokról szól a mese, amelyek Rómába szálltak...

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy város a Magas Tátra hófödte csúcsai alatt, a Régi Magyarország, a Felvidék egyik gyöngyszeme, úgy hívták hogy Késmárk. Ez a város nem csak Thököly Imre szülővárosaként ismert, hanem van egy szerényebb, mégis világra szóló története egy diákról, aki a "késmárki diák" néven tett szert ismertségre az egyháztörténelemben.

Történt egyszer, hogy ez a fiatalember igen szerette volna megnézni, hová is szálltak a harangok, mit csinálnak ott Rómában, amikor Nagycsütörtökön, Jézus Krisztus kínszenvedése emlékére elhallgatnak és a Feltámadásig némák, csendesek maradnak.

Nagy vágyat érezve, a késmárki templom harangnyelvéhez kötötte magát, hogy így, messze repülve a haranggal... együtt elmehet és meg is érkezik majd az Örök Városba.

Az Úr 1674. esztendejében történt mindez, Nagyszombaton. Amikor a Szt. Péter Bazillika sekrestyése felment a harangtoronyba, hát egyszer csak nézi, dörzsöli a szemét, és kit lát? Nos, egy alvó fiatal, diákformájú embert méghozzá igen mély álomba merülten. Szólongatta, ébresztgette, mire a fiú felriadt és így álmából ébredten bizony csak elég zavartan viselkedett.

Szemét törölgetve végre latinra váltott, és maga sem felfogván mi történt, elmesélte, hogy ő bizony csak a késmárki haranggal szeretett volna Rómába repülni, és lám ez most sikerült.
Amikor a késmárki haranggal együtt iderepült, ő elveszítette eszméletét, és amíg a sekrestyés fel nem ébresztette, nem is tudta, hogy vágya immár beteljesült és most ott lehet a Szt. Péter templomában. 

Igaz volt-e, vagy nem, nem tudni, de Késmárk is áll még, a templom is áll még, és a diákról szóló történet is nemzedékről nemezedékre száll, amíg magyar él a Földön, és tovaszáll, mint a harangok....és rám is száll és én tovaszállítom, úgy, miként szeretném, hogy Ti is tovaszállítsátok és még a Szentlélek is szálljon arra, aki erre jár.....

(GundyS, 2016 Nagycsütörtök)
Dr Gundy Sarolta


Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék