2017. február 13., hétfő

Sándormáriaság




A feketeruhás nővér öngyilkossági kísérlete ismét ráirányította a figyelmet a magyar egészségügy helyzetére. A szélmalomharc, amelyet Sándor Mária egyes-egyedül vívott (vagy csak igen kevés komoly segítővel), kikezdte az egészségét, s ő kénytelen volt feladni a küzdelmet. Megtört, összetört, nem csatázik többé, félreáll, távozik a közéletből. Miután maga is szembenézett a halállal – felvágta az ereit, de sikerült megmenteni –, már nem akarja meggyógyítani a nagybeteg egészségügyet, már nem akarja feltámasztani a haldoklót.

Aki arra vetemedik, hogy összeakasztja a bajszát a (bármilyen) hatalommal, annak rendszerint alaposan fel kell gyürekeznie. És aki az ilyen csatározásokban nem csupán tapasztalatokat szerez, hanem 8 napon túl gyógyuló sérüléseket is, az azt mondja, hogy ennél az eleve vesztésre ítélt hadakozásnál csak egy valami emberpróbálóbb: megnyerni az ügynek azt a réteget, azt a tábort, amelynek az érdekében próbál szót emelni. Mellé szegődnek-e a bajban, vagy ők is ellene fordulnak? A végkifejlet általában ennek a függvénye. 

Jellegzetesség?

Az én falumban mostanában minden hónapra jut egy-egy öngyilkosság, mondanám, de nem lenne igaz, mert 3 hónap alatt 5 eset történt. Az ősszel egy 30 éves nő döntött úgy, hogy saját kezével vet véget az életének, mire a párja is azonnal követni akarta a halálba. Aztán egy a 40-es éveinek derekán járó asszony próbált a valóság elől a halálba menekülni, majd őt követte egy hasonló korú, aki a gyógyíthatatlan betegségével nem tudott megküzdeni, és a padláson a táskája szíjával felkötötte magát. Legutóbb pedig egy 50 éves férfi dobta el magától az életet.


Elővettem az elbeszélőnek is kiváló, Földi László színművészünk zsengéi közül azt a kedvenc történetemet, amely témáját tekintve nagyon is idevág:

„A Keresztes gyerek a hatvanas évek közepén köszönés nélkül elment hazulról, és soha többé nem látták. A faluban azt beszélték, hogy beállt az idegenlégióba, meg hogy valami kereskedelmi hajóra szegődött piktornak Az apja hetekig érdeklődött a rendőrségen a fia után, és néha részegen jött haza. Az anyja, a fiú eltűnése óta fakóbb és görnyedtebb lett, az urához keveset szólt, mígnem egy napon felakasztotta magát a körtefára, ami csak azért volt rendkívüli esemény, mert ezen a vidéken az asszonyok a kútba ugranak. Az ebédet még kiszedte a tányérokba, amíg hűlt a leves, kiment hátra az udvarra, és öt perc múlva ott himbálódzott a körtefán, éppen amikor a delet harangozták. A gazdátlanul maradt tál levessel az ő teste is kihűlt. Az esetet sok szóbeszéd kísérte, jóllehet az öngyilkosság itt mindennapos, már rég elvesztette tragikum-voltát, s jellegzetességévé vált a vidéknek, mint spanyolföldnek a bikaviadal.”

A falusi legendárium több évtizede őrzi annak az angyali idős házaspárnak a történetét, akik megbeszélték, hogy az együtt leélt élet után, együtt bandukolnak a halálba is. A terv szerint a tisztaszobában kikészítették az ünneplőruhát a vetett ágy tetejére, a fényesre suvickolt lábbelit az ágy elé, és a két öreg egymást követve, egymást vigyázva felkapaszkodott a létrán a padlásra, hogy amiben lent megállapodtak, azt fönt végrehajtsák. Öregségükre bánatos napokat kellett megélniük, ezért mentek kéz a kézben a halál elé. Emlékszem, az esetet napokig tárgyalták a faluban.

Ismertem én is egy lányt, akit az anyja szó szerint eladott, feleségül adott egy cigány családhoz. A lány nem bírta néhány hétnél tovább a putriban való életet és zsilettel felvágta az ereit. Kórházba került, de életben maradt. Miután felépült, a szégyen miatt elmenekült a faluból. Adán aztán még évekig járt az egészségházba a lelkét gyógyíttatni. A sors lélekbemarkoló furcsasága: most lelkiismeretesen gondoskodik az édesanyjáról. Több mint 10 éve lakik náluk. A másik két gyereke hallani sem akar róla.

Egy másik rendkívül értékes, hozzám ugyancsak közel álló ember az udvaron felállított, szőnyegporolóként használt vasállványra akasztotta fel magát egy vasárnap este. Mellette ott volt a sámli, ami nyilván alacsonynak bizonyult, ezért kivitt a konyhából egy hokedlit is. Szégyenletesen kevés pénzből élt, már semmit sem tudott adni a családjának, ezért úgy „oldotta meg” a helyzetet, hogy kilépett belőle.

Apámtól számtalanszor hallottam azt a hencegő szentenciát, hogy az okos ember akkor hal meg, amikor akar, a buta pedig megvárja, amíg eljön érte a halál. Szerencsére nem mindig az „okos” az, aki győzedelmeskedik, időnként a „butaság” is képes diadalmaskodni. Miután megbetegedett (75 éves koráig orvos nem látta), többé soha nem hallottam a szájából az iménti mondatot. Onnantól csak a harc volt az életért, a túlélésért, én voltam az egyetlen támasza, és csak mentünk természetgyógyásztól orvosig. Úgy sirattam, hogy ne lássa. Félelmetesen közelről néztem a pusztulását, végig kellett néznem, amint 30 kilósan szó szerint éhen hal.
Hetekig lelkiismeret-furdalásom volt, ha leültem a konyhaasztalhoz ebédelni.

Eleget szorítottátok a nadrágszíjat…,
miért nem próbáljátok meg a hurokkal, a nyakatok körül!!!

 Fotó: Szeged Panoráma

Patthelyzet

Az őszi-téli öngyilkossági-sorozatot a kereken 30 esztendős asszonyka kezdte. Ő már több ízben is üzent a „késlekedő” halálnak, találkozóra invitálta és sürgette az érkezését.
Aki a legjobban ismerte, azt mondja, nagyon régóta készülődött rá. Biztos volt benne, hogy meg fogja tenni, csak idő kérdése, hogy mikor. Fiatal kora ellenére hosszú veszteséglistát hordozott magában. Elvált szülők gyermekeként nőtt fel. A halála előtti hónapokban vesztette el a férjét is, az apját is. Csak az óvodáskorú gyereke maradt, meg egy háttérben dédelgetett titkos szerelem, de valójában a kettő együttvéve sem volt képes életben marasztalni. Gyenge pillanatában, egy este teát főzött magának a tiszafa leveléből… Már nem lehetett rajta segíteni. 
 
A távolban élő, ugyancsak túltengő túlérzékenységgel megvert választottja úgy fogadta a tragédia hírét, hogy a kedvesét neki is követnie kell a halálba. Begyűjtött annyi partidrogot, amennyihez csak hozzájutott, alkohollal megitta, és másnap a kórházban ébredt. Azóta sem lát más színt, csak feketét. Karácsony táján volt egy válságos időszaka, pár héttel ezelőtt megint.

Sokat vívódott, és arra jutott, hogy a halálhoz szükséges kellő mennyiségű önfejűség most még hiányzik belőle, mert ez csak lassan költözik az emberbe.

Azt mondja: – Ettől még értelmetlennek és talán időpocsékolásnak is nevezhető az életem ezekben a napokban. Nehéz jól csinálni. Ezt onnan tudom, hogy nekem még sosem ment jól. Ezért van úgy oda az ember? Ez az élet? Engem a 32 év alatt nem sikerült meggyőzni, hogy része vagyok a történetnek. Egy akkora utolsó pofonnal a végén, hogy azt se értettem, miért kaptam, de azt se, hogy hova kerültem utána. Már úgy meghalnék, nem akarom ezt, ami most van, de az az érdekes, hogy meghalni sincs minek. Patthelyzet. Nem kellek én senkinek a szüleimen kívül. Ja, de hát apámnak se kellettem, meg anyám is csak menekült tőlem. Alig várom, hogy jöjjön még egy vihar, ami elvisz végre. Utálom ezt a világnak nevezett mocsoktanyát. Tudod, hányszor hallottam azt, hogy majd jobb lesz, csak várd ki?! Ha mind a padlásra dobálnám, rám szakadna. Várjak újabb 32 évet?

Néha úgy átérzem azt a pillanatot, amikor Ádám a teremtés elején egyedül barangol a világban! Ilyenkor az jut eszembe, hogy ha nem találjuk az igazit, vajon visszakérhetjük-e a kivett bordánkat…
Érdekes vihar tombol, úgy hívják tehetetlen büszkeség az ego ellen. Megvívtam én is. Egyszer azt mondtam, a harmadik világháború fejben zajlik majd. Mindenki hülyének nézett, nem értették. Nem világháború ez, önmagunk elleni harc, ami sok ember számára a halálban látszik megoldódni. Csábító a túlvilági lényekre bízni életünket!

Amíg mi nem találkoztunk, én a boldogtalan barátnők/feleségek menedéke voltam, ő pedig a boldogságot hajhászó férjeké. A találkozás és aztán minden más is, vele olyan volt, mint amikor halad két vonat egymással szemben fékezés nélkül.
A halálával megtörte az átkot, adott nekem egy újabb lehetőséget. Kérdés, hogy tudok-e majd élni vele.

Mókuskerék

Tömény búskomorságra és hirtelen kitörő, de elhúzódó pánikra lelkialkatilag hajlamos az a nő, aki még a karácsonyi ünnep előtt megivott 3 doboz nyugtatót. Mindent aprólékosan előre kitervelt: nem otthon fogja megcsinálni, mert utána esetleg a férjét megrángatnák, hanem majd elbiciklizik az egyik rokonához, és nála. Kimegy a konyhába vizet inni és szépen beszedi az orvosságot...

A mentő rohant vele a kórházba, eszméletlenül feküdt két napon át. A rácsos ablakúban tért magához. Mi lehetett az indíték? Mi küldte a halálnak szóló meghívót, a túlzásba vitt aggodalmaskodás vagy a kínosan rejtegetett kínzó boldogtalanság? Ordító a válasz.

Elmagányosodott. Kórosan, vészesen. Hiába élt 25 éve házasságban. A munkába temetkezett, öt ember helyett dolgozott, és a tetejében a lelki terrorista férj elől is a munkába menekült. Aki pedig (született manipulátor lévén) ügyesen tudott játszani a női lélek húrjain, és jóságról, erkölcsről, becsületről szónokolva, a sok év alatt el is érte a célját. Tökéletesre sikerült a módszeres agymosás: az asszony teljesen a hatása alá került. Ködként oszlatta el az önbizalmát, porrá zúzta az önértékelését és bebetonozta a fejébe, hogy nélküle senki se lenne, valószínűleg nem is létezne. A szekírozómester, amikor bepálinkázott, még a lelkét is kizsigerelte. Ő meg szegény, azt hiszi, hogy szereti az urát, azt az áldott jó embert, pedig csak függ tőle. Végzetesen. Igaz, az övék soha nem is volt szerelmi házasság, de mivel a feleség alkalmazkodó- meg tűrőképessége végtelennek tűnt, ki lehetett bírni. Meg aztán piszok nagy úr ám a megszokás is! Amit úgy is neveznek, hogy biológiai jelenlét.
Aki csak felületesen ismerte őket, könnyen azt hihette, olyanok, mint két testben egy lélek: ha egyikük elmegy, a másik összeomlik. Pedig a szereposztás nagyon is egyértelmű volt: az egyik végkimerülésig csak szolgált, a másik meg feszt csak uralkodott. Ez az oldalára billent, egyenlőtlen kapcsolat akkor borult fel, amikor a nő hirtelen megbetegedett – amikor ágynak esett az, aki a gazdaságot meg az egész családot működtette. S hogy az ijedelem még nagyobb legyen, a műtét után egyre csak rosszabbodott az állapota. Húsz kilót fogyott és sötét, Istentelen gondolatok kezdték el gyötörni. Ahogy ment az utcán, feketék voltak a házak, feketék a fák, és mintha egy láthatatlan erő húzta volna lefelé, a mélybe. Minden egyes napot elviselhetetlen örökkévalóságként élt meg, és mindinkább azt érezte, hogy nem bírja tovább, ő ebből kiszáll. Meg is mondta a férjének, hogy elege van, meg akar halni. Tervét majdnem valóra is váltotta.

Amikor a kórházi ágyán ülve 3 és fél órán át beszélgettünk, arról szerette volna meggyőzni magát, hogy a betegség volt az, ami hajszál híján a halálba kergette, de amikor hetekkel később újra átvettük a történetet, úgy buggyant ki belőle az igazság, hogy észre sem vette. Kimondta, hogy amikor azt az őrültséget elkövette, hogy a saját életére tört, akkor nem gondolt senkire. Nem jutott eszébe se a gyerek, se a férj. Csak saját magára gondolt, arra, hogy senki nem szereti, nem fontos senkinek, nincs miért élnie… Ült egy vagyon tetején és meg akart halni…

Mostanra minden visszatért a megszokott kerékvágásba. Ugyanabba a mókuskerékbe. (Ahogy Jókai Anna mondja: beletettek a mókuskerékbe egy darabka avas szalonnát, amit sosem fogsz elérni, amit sosem fogsz jóízűen megenni, csak a csöpögő zsírját nyalhatod fel.) Az Isten megmentette az életét, adott neki még egy esélyt. De hiába. Az önkénes rabszolga szó nélkül húzza tovább az igát, a családfő meg próbálja kiheverni a sok-sok megpróbáltatást, amit a depresszióra hajlamos, meggondolatlan, gyenge asszony okozott. A nyomatékosítás meg a látszat kedvéért most tüntetőleg ő issza a nyugtatót. Kell is neki, olcsón megúszta a tragédiát. Feleségét egyszer sem látogatta meg a kórházban, és a kezelőorvos sem kérette be terápiás célzatú beszélgetésre. Rajtam kívül nem is kérdezte meg tőle senki, hogy szerinte mennyire lehet elégedett, boldog asszony a felesége, ha mellőle egyenesen a halálba akart menekülni.

Szabó Angéla



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm a megjegyzését!

Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék