Margit Zoltán: értelmetlenség

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: értelmetlenség. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: értelmetlenség. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. június 8., vasárnap

Lesz-e folytatása a Romić-ügynek? (Pünkösdi tűnődés egy diszkótragédia nyomán)




Noha még csak egy bő hét telt el azóta, hogy a kiskorúnak számító Romić Arnold az oromhegyesi Atlantis Garden Club nevű szórakozóhelyen meghalt, máris sokan vélekednek úgy, hogy a szokatlanul furcsa esetet akár végérvényesen lezártnak is tekinthetjük. Merthogy a teljes igazság kiderítésére vajmi kevés módja/eszköze és esélye van a legfiatalabbik gyermeke elvesztését átélt családnak. Mármint abban az esetben, ha teljességgel elfogadhatatlannak tartják azt a magyarázatot, amelyet az említett diszkó üzemeltetői közlemény formájában a nyilvánosság elé tártak. A rend kedvéért tegyük azt is hozzá, hogy erre még nemhogy az ilyenkor kötelező és az ilyenkor elvárt vizsgálati eljárás lefolytatása után, hanem jóformán még annak a megkezdése előtt került sor. Ugyanis a közleményükben arra az újvidéki kórházban elvégzett vizsgálatra hivatkoztak, amelynek az eredményét pedig mái napig sem kapták kézhez az ügyben érintett szülők. A klinikai központból érkezett legfrissebb értesüléseik szerint ugyanis majd csak a jövő hétre várható a készülő, teljes dokumentáció kiadása.

Márpedig Romić Arnold családja semmiképp sem tartja elfogadhatónak azt az alig pár soros, közleményes megoldásos megindoklást, amelyről kizárólag csak az internet révén és a sajtó útján voltak kénytelenek értesülni. Véleményük szerint – amit szemtanúk kijelentésére és elmondására alapoznak – a fiuk halálát nem fulladás (nem a saját hányadékának a tüdőbe jutása) okozhatta, hanem a helyszínen elszenvedett fizikai bántalmazás. Ezen állítás bizonyítása azonban nem csupán nehéz és hosszadalmas lehet, hanem idegtépő és türelempróbáló folyamat is egyben. A miatt is, hogy a 16 éves fiatal értelmetlen halálával végződő eset nyomán felhördülő közvélemény úgy tartja, hogy a kényes ügyben érintettek – nagy-nagy valószínűséggel – mindent megtesznek majd azért, hogy az esetet elsimítsák, hogy a kissé meggyűrődött történet ráncait kivasalják. A szórakozóhely házirendjében, működésében pedig az égvilágon semmi kivetnivalót nem találhatnak, és így a diszkó düböröghet tovább a már megszokott hangerővel. Amiről meg nem beszélünk, az ugye, nincs is. Vagy ha van is, egyik napról a másikra eltűnik, mint Poszeidón egykori hatalmas birodalma alámerült a vízben.


Szórakozni! De hová?


Az igencsak rejtélyes körülmények között eltávozott fiú tragédiája kapcsán megszólalók sok-sok szegmensét engedték láttatni a homályba burkolódzó kerek egész történetnek. Romić Arnold és családja személyes tragédiája által egy-egy röpke pillanatra beleshettünk a „titkokat” elfedő színfalak mögé. A még felderítetlen eset nyomán napvilágra kerültek az éjszakai élet árnyoldalai is.

Akaratlanul is kiderült például, hogy milyen helyeken és miként szórakozik az észak-bácskai magyar fiatalok egy része. Azt már régről tudjuk, hogy a szórakoztatóipar piaca (még a mi szűk kis pátriánkban is) szigorú üzleti alkuk és egyezségek mentén megosztott és felparcellázott. Minthogy a vajdasági magyar politika (már vagy két évtizedre visszamenőleg) szép keveset bíbelődött azzal, hogy az itteni magyar fiatalok hol és hogyan szórakoznak, ezt a fajta „törődést” és a hétvégén bulizni vágyó ifjúság szórakoztatását felvállalta és megtette helyette a vajdmagy üzleti világ.

Legkirívóbb és legelrettentőbb példaként elég lenne csak a szabadkai magyar fiatalokat említeni, akiknek a már jelzett időszakban (nagyjából a megboldogult szocializmus ötágú vörös csillagának a leáldozása óta) nem sok magyar(os) szórakozóhely jutott (vagy maradt?) magában a városban. Ezért aztán autóbuszok szállították őket a város peremére, az egyik aprócska magyar faluba, Ludasra. Sőt még annak is a legszélére.
Némi rosszmájúsággal címkézhetnénk ezt úgy is, hogy a szabadkai magyar fiatalok kiszorultak a saját városukból. És el kellett buszozniuk éjnek évadján kezdetben csak Ludasra, aztán pedig Moravicára, Zentára vagy Oromhegyesre. Mikor hová – annak függvényében, hogy az adott időszakban éppen mit kívánt, mit diktált a felosztott piac. Tetszett ez nekik (és persze a szüleiknek) vagy sem, ehhez kellett alkalmazkodniuk. És ennek az elnyúló, kései bulikezdésnek lett a szükségszerű következménye a kivilágos kivirradtig tartó kimaradás – ami aztán újabb problémsorozatot hozott a felszínre.



Szórakozni! De hogyan?


Az oromhegyesi diszkó is egy olyan szórakozóhely, amely szintén a falu szélén található és ahová százával érkeznek autóbuszokkal meg kocsikkal egy-egy estén a fiatalok. Az odajárók elbeszéléséből kitűnik, hogy a hely meglehetősen liberálisnak mondható: mivel nem a település legszűkebb központjában található, nincs feltűnően szem előtt, nem túlontúl szigorú a bejutás, azaz belépéskor nem kérnek személyi igazolványt, és aki már belül van a küszöbön, azt alighanem (a szokásos, a kívánt módon) a bárpultnál ki is szolgálják.
Ahol viszont ital van, ott igencsak akad ittas ember is. Akinek pedig (rendszerint) az elfogyasztott alkoholmennyiséggel egyidejűleg és azzal egyenes arányban növekszik az okossága és a bátorsága is. Így viszont időnként elkerülhetetlenül sor kerül valamilyen összetűzésre – a bulizók egymással akaszkodnak össze, vagy éppen a rendet és a biztonságot szavatoló ügyeletes rendfenntartókkal gyűlik meg a bajuk. Ha pedig még kábítószer is fokozza az est hangulatát, akkor nem csoda, ha időnként elszabadulnak az indulatok.
Ha máskor és másért nem, hát akkor most, Arnold tragédiája után, valószínűleg érdemes lenne feltérképezni és sorra venni azokat a szórakozóhelyeket, amelyeket csoportosan látogatnak az itteni magyar fiatalok. (Legutóbb talán az ifjúsági hetilapban, a Képes Ifjúságban készült egy ilyen diszkókat, bárokat és klubokat bemutató sorozat, de annak is van talán már tizenöt esztendeje) Megérné az utánajárást és a fáradtságot. Ahogyan hasznos lenne minden egyes szálon (belépési korhatár, italfogyasztás, droghasználat, rendbontás stb.) – külön-külön is – végiggyalogolni.

Hacsak nem helyezné ezen felvetett témákat is szigorú karanténba a délvidéki magyar sajtó, és nem rendelne el a politikum (éppen a kínos agyonhallgatástól hangos) hírzárlatot a témák kapcsán, mint teszi ezt a csantavéri fiú tragikus elhalálozásának ügyében. Mely gyászos esetet az itteni magyar érdekvédelem még szóra sem méltatta.

Mit lehessen erre mondani?

Szabó Angéla

   

2013. március 6., szerda

„LÉTEZNI ÉS VÉLEMÉNYT NYILVÁNÍTANI”



A felvételen a Napló Kör tagjai

Kisebbségjogi jegyzet

A 2012. április 14-én Szabadkán megalakult Napló Kör, független, szabadelvű értelmiségiek asztaltársasága,Újvidéken is bemutatkozott. Amárcius 4-i esti eseményen, a Vajdasági Független Újságírók Egyesületének (NDNV) székházában, Bódis Gábor, Németh Árpád, Tolnai Ottó, Végel László, Gerold László, Szerencsés Zsuzsanna, Pressburger Csaba és Radics Viktória vettek részt.

A szerb nyelven folyt beszélgetés fontos „napirendi pontja” a vajdasági magyar sajtó helyzete volt. Szerencsés Zsuzsanna és Gerold László részletesebben elsősorban a magyar nyelvű nyomtatott média keserves helyzetét ecsetelték, amit a kerekasztal-beszélgetés többi részvevője is kiegészített. Röviden: sajtónkat a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) befolyása, a párbeszéd hiánya, a zártság, az autizmus, a nyomtatott sajtó minőségének romlása és „a titói időkhöz való visszatérés” jellemzi.

Az esten is elhangzottak már hosszabb ideje jellemzik a vajdasági magyar médiát. Új volt viszont, hogy a magyar csúcsértelmiséghez tartozók ezt a szépszámú közönségnek nem csak előadták, de példákkal is illusztrálták. Jó lenne, ha Gerold és Szerencsés elemzése nyomtatásban is (és magyar nyelven is) megjelenne, mivel az estről készült (talán egyetlen) tudósítás[1] nem ad teljes képet az ott elmondottakról. Kétséges azonban, hogy erre a jelenlegi körülmények között sor kerül(het).

A Napló Kört Bódis Gábort mutatta be, aki szerint, „egy intellektuális klubot akartak létrehozni, amely pártérdektől és nemzeti hovatartozástól függetlenül kíván létezni és véleményt nyilvánítani”. Kérdés azonban, hogy a Kör tagjai/Körhöz tartozók valójában mit is értenek ez alatt a megfogalmazás alatt. És az is, hogy ez – a mai körülmények közepette – elegendő-e?

Az alapítók megfogalmazásából a Napló Körnek a társadalmi problémák, a magyar közösség helyzete, problémái iránti valamiféle passzív (csupán véleménynyilvánítási) magatartására lehetne következtetni. Megelégedhetnek-e vajon az értelmiségiek egy ilyen passzív szerepvállalással? Nem. Az értelmiség(iek)nek ettől bizony sokkal nagyobbak a közösség iránti kötelezettségei. 

Az egyébként sikeres bemutatkozás talán egyetlen hiányossága, hogy a részvevők – az értékelések alapján – nem tettek javaslatot a vajdasági magyar média helyzetének javítására. Erre pedig sürgősen megoldást kellene találni. A megoldás egy új, kezdetben havonta egyszer, vagy kéthetente megjelenő újság kiadásában lehetne, amely alternatívát kínálhatna a mostani pártsajtóval szemben. Szinte hihetetlen, hogy a vezető értelmiségiek és az magyar vállalkozók között nem akadt már eddig is senki, aki egy ilyen lapot elindítana. A nemzetközi ismeretséggel és tekintéllyel is bíró értelmiségiek ehhez bizonyára külföldi támogatókat is találhatnának. 

Az est tanulsága talán az lehetne, hogy a problémákról nem elég csak beszélni, azokat „elefántcsonttoronyból szemlélni”, ahogyan az egyik résztvevő fogalmazott, hanem megoldásokat is kell kínálni. A „létezés és véleménynyilvánítás” csak vegetálás lehet, ami önmagában még nem oldja meg a problémákat. Tovább kell lépni…

Bozóki Antal
Újvidék, 2013. március 5.


[1] Penovác Sára: Autizmus és a vajdasági magyar sajtó




Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin