Margit Zoltán: 1956

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 1956. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 1956. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. szeptember 14., szerda

Wittner Mária 1937-2022


Magyar politikus, 1956-os szabadságharcos

Wittner Mária (asszonynevén Gazdaghné, Budapest, 1937. június 9. – Budapest, 2022. szeptember 14.) magyar politikus, országgyűlési képviselő. Az 1956-os forradalom idején szabadságharcosként a Corvin közben és a Vajdahunyad utcában tevékenykedett. 1956. november 4-én a szovjet invázió során az Üllői úton aknarepeszektől megsebesült. Az ország a rendszerváltás után ismerhette meg a nevét. Az 1956-os megtorláskor halálra, később életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, 1970-ben amnesztiával szabadult.A 2010-es vagyonnyilatkozata szerint a legszegényebb parlamenti képviselő volt, nem volt vagyona.

Élete:

Édesapját nem ismerte, anyja pedig eldobta őt. Kétéves korában a karmelita rend vette gondjába. Tizenegy éves korában került vissza anyjához, aki hamarosan állami gondozásba adta.

A gimnáziumot félbehagyva gépírónőként dolgozott Szolnokon, később Kunhegyesen, a járási tanácson. 1955-ben fia született, akit egyedül nevelt. Fél évre rá Budapestre költözött vissza és alkalmi munkákból élt.
1956-os szerepe és a megtorlás

Az 1956-os forradalom eseményeiben az első naptól részt vett. A Magyar Rádió ostroma közben csatlakozott a harcoló felkelőkhöz. Október 24-én a Corvin közben megismerkedett Havrila Béláné Sticker Katalinnal és együtt segédkeztek a sebesültek ellátásában.

A Vajdahunyad utcai csoporthoz csatlakozva már a fegyveres összetűzésekben is részt vett. Elfoglalták a X. kerületi rendőrkapitányságot, hogy fegyvereket szerezzenek. A november 4-ei szovjet támadás során az Üllői úton repeszektől megsebesült és a Péterfy Sándor utcai kórházba került.

November 9-én sikertelenül próbálta meg elhagyni Magyarországot. Letartóztatták, de ekkor még elengedték. Sikerült Ausztriába szöknie, de pár hét után hazajött és segédmunkásként tartotta fenn magát. 1957. július 16-án letartóztatták és „fegyveres szervezkedésben való részvétel, illetve az államrend megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés, többrendbeli meg nem állapítható gyilkossági kísérlet, fegyveres rablás, disszidálás” miatt 1958. július 23-án, 21 éves korában első fokon halálra ítélték.

Kétszáz napot töltött börtönben halálraítéltként, a másodfokú bíróság azonban 1959. február 24-én életfogytiglanra változtatta az ítéletet. 1970. március 25-én szabadult „felszabadulásunk 25. évfordulójának” köszönhetően két másik ’56-os női elítélttel együtt.

Tény azonban, hogy a börtönből az utolsók között szabadult, komoly oka volt a Kádár-rendszernek, hogy őt fogva tartsa.

„ Igen, kiengedtek bennünket, de nem amnesztiával. Nem lehetett 1970-ben '56-osoknak amnesztiát adni, mert mindenki úgy tudta, '56-osok már nincsenek benn. 1969 őszén megjelent egy Kádár-interjú, amit egy amerikai újságíró készített. Az volt az egyik kérdése, hogy vannak-e még Magyarországon politikai foglyok. Kádár azt hazudta, hogy nincsenek, mert '63-ban mindenkit kiengedtek. Akik még bent vannak, azok azóta kerültek vissza. Élő cáfolatként, bizonyítékként ott voltunk mi hárman! ”
– Wittner Mária: Börtönévek

A börtönben töltött időszakról szóló emlékeit többek között a Szabadság vihara és a Hóhér, vigyázz! című filmben mondta el.

A Kádár-korszaktól napjainkig:

Varrónő, majd takarítónő lett, 1980-ban, 43 évesen rokkantnyugdíjas lett. A Kádár-rendszer bukása óta számos 1956-os szervezet munkájában vett részt, következetes és határozott antikommunizmusáról vált híressé.

A 2006-os és a 2010-es országgyűlési választásokon a Fidesz országos listájáról szerzett parlamenti mandátumot. 2006 és 2010 között az Országgyűlés foglalkoztatási és munkaügyi bizottságának volt a tagja. A 2010-es választásokat követően az emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottság tagja lett.

Vita az 50. évfordulóról:

Wittner Mária főszereplője volt annak a vitának, amely arról robbant ki 2006-ban, együtt ünnepeljék-e az 1956-os forradalom 50. évfordulóját az MSZP vezette kormányzat képviselőivel. Az október 23-ai évfordulón több alkalommal fütyülték ki és bírálták az ünnepségek baloldali résztvevőit, mert sokan a forradalmat leverők örököseinek tartották őket. Az 50. évforduló előtt a legtöbb 1956-os szervezet és az egykori forradalmárok – az elsők közt Wittner – kifejezte, hogy nem kívánnak a kormánnyal együtt ünnepelni. Továbbá – Wittnerrel az élen – bírálták a felállítandó hivatalos 1956-os emlékművet, amely szerintük inkább az elnyomást, mint a szabadságvágyat fejezi ki.

Wittner és Napolitano:

Még az emlékművita előtt, 2006. május 24-én 56-os veteránok – Wittner Mária, Rácz Sándor és Balás Piri László – nyílt levélben tiltakoztak, amiért Sólyom László köztársasági elnök meghívta Giorgio Napolitano olasz államfőt az 50. évforduló tiszteletére rendezendő hivatalos ünnepségekre. Az olasz államfő 1956-ban aktív kommunistaként támogatta a forradalmat eltipró szovjet intervenciót. „Az élő 56-osok nevében a leghatározottabban tiltakozunk az ellen, hogy olyan politikust hívjon meg a Forradalom és Szabadságharc kitörésének 50. évfordulójára, még akkor is, ha jelenleg ő az Olasz Köztársaság elnöke, aki nemzetközi segítséget nyújtott a magyar szabadságvágy vérbe fojtásához a szovjet gyilkosoknak” – írták.
Hóhér, vigyázz!

Nem támogatta a házbizottság, hogy a 2008. október 23-i megemlékezés keretében a Parlamentben is levetítsék a Wittner Mária 1956-os halálraítéltről készült Hóhér, vigyázz! című portréfilmet.
Wittner Horn Gyuláról

2011. március 22-én az Országgyűlésben vitába keveredett Novák Előddel, a Jobbik képviselőjével. Novák a Fideszt bírálta („Fájó kimondani, de kimondom mindannyiszor, hogy Horn Gyuláék komolyabban vették a nemzeti együttműködést, mint Önök, akik oly sokszor használják ezt a kifejezést.”), mire Wittner a következő szavakkal válaszolt:

„Köszönöm szépen Önnek, hogy Horn Gyulát a nemzet nagy királyának kiáltotta ki. Ha nem tudná, Horn Gyula hóhér volt. Hóhér volt a javából. És most pontosan a miniszterelnökünknek a jóvoltából, az Önök, az én adómból és mindenki adójából, de emberségből, már három éve ott kezelik, és ott vergődik a Honvéd Kórházban, mert képtelen meghalni.”

Wittner Mária beszédet mond egy 2007-es szoboravatáson

Könyvek "Ellenőrizve"; szerk., bev., jegyz. Tamáska Péter; Magyar Ház, Bp., 2002
"Angyal, vigyél hírt a csodáról!". Wittner Máriával beszélget Benkei Ildikó; Kairosz, Bp., 2006 (Magyarnak lenni)
Lüktető újságlapok, 1956. Szemelvények a forradalom sajtójából; összeáll. Kocsy Anikó, előszó Wittner Mária; Barnaföldi Gábor Archívum, Bp., 2006
Életre ítélve. Wittner Mária igazsága; beszélgetőtárs Koltay Gábor; Szabad Tér, Bp., 2012
Hűség mindhalálig. Wittner Mária és Bene Éva beszélgetése; Kairosz, Bp., 2014
Életre ítélve. Wittner Mária igazsága. Beszélgetőtárs Koltay Gábor; Szabad Tér, Bp., 2021
Hagyaték; Szülőföld, Gencsapáti, 2021

Díja, kitüntetése:

(A tartalom további jelölés hiányában a(z) CC BY-SA 3.0 feltételei szerint használható fel.-Wikipédia.)

Emlékem a "A vajdasági magyarok autonómiájáról" szóló vitánkból maradt fenn Budapesten a "nyolcadik kerületben", bár szöges ellentétben kerültünk, mert más a gyakorlat és más az elmélet a politika meg kőkemény érdekek mentén zajlik és legtöbbször köszönő viszonyban sincs az igazsággal, de megértett és az ő valódi békés hangnemében búcsúztunk el egymástól...

 Nyugodjon békében!

Margit Zoltán





2016. október 25., kedd

Lalika, 1956.okt.25. Lux perpetua luceat ei



Ma van 60 éve, hogy a Kossuth tér mészárszékké vált. 

Lalikára emlékezem újra, akinek története már kitörölhetetlenül lett életem része.
Ezekben a napokban de különösen a tegnap történtek után érzékenyen érintene, ha kifütyülnének. Akik tennék -egyszerű kegyeletből- kerüljenek el. Kérem! Minden Lalikákra emlékezőt kerüljenek el a rossz szándékúak.

Lalika, 1956.okt.25.
Lux perpetua luceat ei

Ennek a napnak a története, a gyilkolásra parancsot adóknak és a sortüzet kivitelezőknek kiléte, a miértek és hogyanok felderítése még mindig a történelem feladata. Az áldozatok számának megállapítása úgyszintén. Én egyről tudok beszámolni, egy Áldozatról aki ott maradt, és egy másikról, aki megmenekült. Ez utóbbival a Rákoskeresztúri köztemetőben ismerkedtem meg, az elhunyt Áldozat sírjánál, sok-sok évvel 1956. október 25-e után. Tőle tudtam meg sok mindent, mert ő volt a megmenekült barát, de az Édesanyáról csak azt tudtam, hogy minden év október 25-én virággal a kezében ment ki a temetőbe a Fiához.

Amíg tehette, ment. Utoljára még nyolcvan évesen ment ki egyedül, aztán még 6 évig én vittem autóval, majd már csak magam jártam ki Lalikához, akinek sírja környékén számos tizenéves fiatal holtteste nyugszik. Közös bennük, hogy 1956 okt. 25-én mentek el, és szinte valamennyi a huszadik életévét sem érte meg. Lalika 17 volt.

Azon a végzetes napon Édesanyjának azt mondta, hogy lemegy a Kossuth térre az 50 m-re lévő Balassi Bálint utcai házukból, körülnéz, hogy mi ez a nagy tömeg, hiszen mindenki az utcán van és a Jászai Mari tértől a tömeg a Kossuth tér felé hömpölyög. Lenn találkozik barátjával, Ferivel.
M.néni is leindult Lalikával, de ahogy kiléptek az utcára, az Édesanya úgy érezte, hogy elkél még egy zakó az ingbe meglehetősen könnyen öltözött fia részére. Visszaindult, hogy a „gyereknek” hozzon egy zakót. Nagyon féltette az egyetlen fiát, hiszen senki de senki nem maradt már számára, akit gyengéd érzelmekkel vehetne körül. Férje – a Szovjetunióból hazatért majd párttikárrá, illetve gyárigazgatóvá avanzsált hat elemis ács most éppen a szeretőjénél volt napok óta, ahová a PÁRT ügyei elszólították és néhány napja semmi hírt nem adott magáról.

A férj és Lalika között a kapcsolat enyhén szólva hűvös volt. Ezt a későbbi jó barát mesélte el nekem, hogy Lali gyűlölte az apját, mert a házukban lévő orvostól, a hajdani katonatárstól -akit a papa messziről elkerült és „nem is ismert meg” - jutott tudomására, hogy apja már a szovjet fogságban mint „pártszeminarista” külön lakásban lakott kinn a városban, nem a tetvek és poloskák között a táborban, mint a többi hadifogoly. Már sokkal korábban hazajöhetett volna a feleségéhez és a kicsi gyerekéhez, de el kellett végeznie a pártiskolát, mert Magyarországon komoly feladatot és küldetést bíztak rá, ha majd hazatér. Ez alatt a beteg, paralízises Édesanya fát járt ültetni, kemény fizikai munkát végzett, hogy megteremthesse a napi egyszeri étkezésre valót a gyerekének. És minden este együtt imádkoztak Lalikával a szegény jó édesapáért, aki a borzalmas front után most éhezik a szörnyű hadifogságban.

A sors különös fintoraként néhány év múlva pontosan abban a házban kaptak lakást, ahol a tábor hajdani orvosa is lakott, ötödmagával egy szoba-konyhás társbérletben, mert az ő 6 szobás lakásukat államosították és ők egy közös WC-s társbérletet oszthattak meg egy régi adófőtanácsos 4 tagú családjával. Az újsütetű gyárigazgató elvtárs pedig az ő lakásukban landolt. Az Édesanya mindezek mellett megmaradt ugyanolyan egyszerű és nagyszerű asszonynak mint volt, de az apuka kiváltságos, urizáló pártkorifeus lett. Neki már nem kellett az egyszerű de igen finom lelkű feleség, más fehérnép után nézett a PÁRT égisze és apropója alatt. Most is ezt tette. Feri és Lalika – mint ezt szintén később megtudtam - találkoztak a kapu előtt és együtt indultak a Kossuth térre, gondolván, hogy M. néni beéri őket. De bizony, mire ő visszatért a zakóval, a fiának csak hűlt helyét találta. A tömeg meg nőtt, így ő visszament a lakásba és várt és hallgatta a sorozattüzeket és rettegett, hogy vajon hol lehet a gyerek.

A gyerek pedig Ferivel a Rákóczi szobor melletti rézsün állt. Feri elmeséléséből tudom, hogy amikor őt lábon lőtték, elesett és utána Lali elmosódott testzuhanása volt az utolsó kép, amit látott. Ő kórházba került és azóta is a több cm-rel rövidebb lába miatt ortopéd cipőt hord. Így úszta meg a börtönt, mert évekig műtét műtétet követett...

Évek múltak el. Ferinek már nagy gyerekei voltak, amikor testvérét ugyanebbe a parcellába temették el, ahol Lalika van. Név, dátum, minden stimmelt. Ez csakis az ő barátja lehet. Minden évben október 25-én ő is kiment Lalika sírjához és vitte a friss virágokat a kertjéből, Feleségével együtt. Éveken át nem tudtam megfejteni, hogy húsvétkor, és Halottak napja környékén ki mehet még Lalikához, ki vihet az Édesanyja, majd az én virágaim mellé friss virágokat? Hiszen az Apja emberi számítások szerint már régen meghalhatott. Netán a néhai ifjú titkárnő, vagy a közös gyerekük? Ki tudja? Egy Húsvét előtti Nagypénteken találkoztam vele először. Amikor megtudta, hogy M.néni még él és hol lakik, többször eljött meglátogatni. Isten áldja érte!

Azon a tragikus október 25-i estén M.néni nem tudta, hogy mit tegyen. Telefon nem volt, a férj a „pártmunka” miatt Kőbányán volt. Egy munkatársa aki a szomszédjukban lakott ismerte F.elvtárs munkájának lényegét és annak helyét, így felhívta a férjet a titkos telefonon, hogy elcsípték a tragikus hírt hozó küldöncöt, hogy Lalika meghalt és az azonosítására a Kerepesi temetőbe valakinek ki kell menni, de M. néninek amíg ő nem jön haza, nem szólnak.

Éjszaka jött haza F. elvtárs. Elmondta feleségének, hogy honnan jött és mi történt.
Három hónap sem telt el a temetés után, F.elvtárs elvált a Fia Édesanyjától. A bontópernél a Duna parti szolgálati lakást még elvetette M. nénitől. Egy tisztességes, régi vágású ügyvéd jóvoltából jutott M.néni egy kis lakáshoz, ahol 40 évig szomszédok voltunk. Több, mint szomszédok. A mai napig siratom. Őt is és az ismeretlen Lalikát is.

A napokban megint kimegyek a Rákoskeresztúriba. 4 éve már az Édesanyának is viszek virágot. Fehér holland krizantémot, mert azt nagyon szerette. Lalika mellett kis barátnőjük sírja: „Mókuskánk”. Mókuskánkhoz már évek óta senki nem jár. Utána mentek a Szülei is. Mókuskánknak is viszek virágot. És az összesért, aki ott van velük együtt, imádkozni fogok.
Nyugodjatok békében Lalikák és Mókuskák! Az örök világosság fényeskedjék Nektek, hiszen olyan fiatalok és olyan ártatlanok voltatok!

(GundyS, 20151025)

Dr. Gundy Sarolta


2014. október 23., csütörtök

Megemlékezéseink




Így a nemzeti tragédiák és dicsőségek megemlékezéseinek idején annyi gondolat tornyosul az agyakban és a lelkekben. Különösen akkor, amikor a közeli Szerettekkel együtt vagyunk részesei az egyéni tragédiáknak, egyéni sorsoknak.

Néhány évvel már túléltelek. S ha ma én lennék esetleg 100 , akkor ráncosan, görnyedten is az én fiatal Édesapámra gondolnék vissza, a tartásodra, a méltóságodra, a tiszteletre, amit mindenkitől kiérdemeltél. Emlékeimben a szemedet kutatom leginkább, ami mindig mosolygott. Ezt Tőled örököltem.

A meleg ölelés képességét, a konfliktus-kerülést, az ódzkodást a tartós gyűlölettől. Ezt mind Tőled örököltem. Meg a vonzódást az emberekhez, akkor is, amikor bántanak és mindig keresni valami mentséget a botlásukra. A megbocsátás képességét örököltem Tőled. Örököltem a meg nem értettségen való fájdalmat és megütközést, akkor, amikor a jó szándékot is félremagyarázzák.
Emlékszem, amikor megkérdeztem Tőled, hogy Benned soha nem alakult ki gyűlölet az Életedet/életünket tönkre tevő hatalommal szembe? 

Azt válaszoltad:

„Kislányom, a mi egyéni tragédiánk csak porszem a történelemben. Őket megítélik , de bennünket szülőket az utódaink, pl te ítélsz majd meg és ez a fontos”

..Eszközödként vetítem ki szavaidat és idézem Veled: „és hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget, a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével, és belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez."

Fogadom a felnőtt méltóságával a tegnapot. 

Béke Veled Édesapám!

Dr Gundy Sarolta



2013. október 24., csütörtök

7 magyar fiatal 366 napja Szerbia börtönében



Tárgyalás és ítélet nélkül koncepciós politikai perbe fogva, nekik nem jár a SZABADSÁG?

Október 23-án, az 1956-os forradalom és szabadságharc emléknapján az Egyesült Magyar Ifjúsága szerb nagykövetség kapujára kifüggesztett transzparenssel üzent a koncepciós politikai perbe fogott, immáron egy éve bebörtönzött 7 délvidéki fiatalnak.



2012. október 23., kedd

Október 23.



A Magyar Köztársaság Nemzeti Ünnepe / Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulója (magyar nemzeti ünnep - Hungarian Republic Day –National holiday to commemorate the 1956 uprising)

Az 1956-os forradalom és szabadságharc kezdetének, valamint a köztársaság 1989. október 23-i kikiáltásának emlékére ezt a napot az 1990. május 2-án összeült szabadon választott országgyűlés Magyarország nemzeti ünnepévé nyilvánította.

1956. október elején a magyarországi egyetemeken sorra fogalmazták követeléseiket a változást akaró diákok. A legaktívabbak a Műszaki Egyetem hallgatói voltak. Október 22-i éjszakai gyűlésükön pontokba szedett követeléseik között a legfontosabbak a következők voltak: szovjet csapatok kivonása, új kormány alakítása Nagy Imre vezetésével, Rákosi és társai bíróság elé állítása, általános, egyenlő és titkos választások, új gazdaságpolitika; a munkásság létminimumának megállapítása, és március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítása. Arról is határoztak, hogy október 23-án békés felvonulást rendeznek követeléseik alátámasztására és a Szovjetunióval szemben viszonylag nagyobb önállóságra törekvő Lengyelország támogatására.

A felvonulást hosszú huzavona után végül is engedélyezte a belügyminiszter. A tömeg jelentős része ezután a Magyar Rádió épülete elé vonult, mert azt akarta elérni, hogy követeléseiket a rádióban beolvassák.

Október 24-én Nagy Imre lett a miniszterelnök, ugyanakkor a már napok óta készenlétben várakozó szovjet csapatok bevonultak a fővárosba. A gomba módra szaporodott, zömében munkásfiatalokból álló fegyveres csoportok felvették ellenük a harcot.

A tömegek meg akarták védeni a forradalmat, ezért október 25-én a Parlament elé mentek tüntetni, itt azonban sortűz fogadta őket: halottak és sebesültek százai maradtak a téren. Amikor rövidesen bejelentették, hogy a gyűlölt Gerő helyett, a Rákosi börtöneit is megjárt, Kádár János (1912–1989) lett az MDP első titkára, a hírnek már semmiféle hatása nem volt. Ekkor már sorra alakultak a felkelés politikai szervei, a forradalmi (nemzeti) bizottságok; az üzemekben, gyárakban pedig a munkástanácsok. A forradalom közben az egész országra kiterjedt.

Október 27-én Nagy Imre új kormányt alakított, ebben két nem kommunista politikus is helyet kapott. A leginkább kompromittálódott pártvezetők a Szovjetunióba menekültek. Október 28-án bejelentették a tűzszünetet, és rendeletileg feloszlatták az ÁVH-t. Másnap megkezdődött a szovjet csapatok kivonása Budapestről. Október 30-án kiszabadult a Rákosiék által életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt katolikus hercegprímás, Mindszenty József.

November 4-én hajnalban a szovjet csapatok koncentrált támadást indítottak Magyarország ellen. A hősiesen küzdő fegyveres forradalmi erők ellenállását a hatalmas túlerő hamarosan megtörte úgy, mint 1849-ben a cári seregek. Nagy Imre és néhány közeli munkatársa családtagjaival együtt a jugoszláv követségen kapott menedéket. Ugyanezen a napon, Szolnokon szovjet fegyverek védelmében a két nappal korábban „eltűnt” Kádár János bejelentette egy szovjetbarát kormány megalakulását. Bár a fegyveres ellenállást elfojtották, a munkásság a munkástanácsok – mindenekelőtt a Nagybudapesti Központi Munkástanács – irányításával ellenállt, és hónapokig szembeszegült a Kádár-kormánnyal.
A forradalom és szabadságharc leverését kemény megtorlás követte. Ezrek és ezrek kerültek börtönbe, sok százat kivégeztek és jeltelen sírba földeltek el. Mintegy 200.000-en pedig – zömében fiatalok – elhagyták az országot.

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin