Margit Zoltán: Európa

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Európa. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Európa. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. január 24., kedd

Kész lemondani a szerb elnök


Kész lemondani a szerb elnök,
tüzet nyitottak a koszovói rendőrök
© Technológia: Index.hu

Szerb sajtóhírek szerint a megbeszélésen egyet nem értés alakult ki, és néhányan arra szólítottak fel, hogy Szerbia utasítsa el a tárgyalást az Európai Unióval.

Vucsics erre reagálva azt mondta, ha valaki úgy gondolja, hogy jobban vezetné az országot, ő kész lemondani. Hozzátette: ha a nép úgy gondolja, hogy vissza kell utasítani a megállapodást, és gazdaságilag tönkre kell tenni az országot, ő átengedi az ország irányítását az „okosabbaknak”. A szerb elnök ezután ismertette a Nyugat tervét Koszovóval kapcsolatban, majd távozott.

Amennyiben Vucsics kiáll amellett, hogy lemond a párt elnöki tisztségéről, azt hiszem, az a Szerb Haladó Párt végét jelenti a szerbiai politikai színtéren. Azt követően a lehető legrosszabb forgatókönyv vár Szerbiára, amibe bele sem merek gondolni

– idézi a Szabad Magyar Szó Glisics nyilatkozatát, amit a Pink Televíziónak adott.

Koszovói rendőrök szerbekre lőttek

A Magyar Szó nem hivatalos értesülései szerint újabb incidens történt Koszovóban, miután Leposavicnál állítólag a koszovói rendőrök két szerb állampolgárra rálőttek, akik megsebesültek. Az eset akkor történhetett, amikor a két szerb nemzetiségű személy nem volt hajlandó megállni a koszovói rendőrök felszólítására.

Később a RIA Novosztyi orosz állami hírügynökség arról írt, hogy Petar Petkovic, a szerb kormány alá tartozó koszovói és metóhijai iroda igazgatója megerősítette a hírt.

Ma délelőtt fél tizenkettő körül a koszovói rendőrök a Bistrica hídon, a Kosovska Mitrovica-Leposavic autópálya illegális útzárának közelében lőttek egy autóra, amelyben két szerb utazott

– idézi az orosz lap Petkovicot, aki szerint csak az egyik férfi sérült meg, valamint az autó komoly károsodást szenvedett. Elmondása szerint a sebesült férfit a szerbiai Kraljevo városi kórházba vitték. A golyó a mellkasa bal oldalát találta el.

(Borítókép: Alekszandar Vucsics 2022. december 6-án. Fotó: Ludovic Marin / AFP)



2017. december 14., csütörtök

El kell utasítani a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvény javasolt!



A nemzeti tanácsoktól szóló törvény csak olyan módosítása fogadható el, amelyik a szerbiai nemzeti kisebbségek számra biztosítja azokat a jogokat, amelyeket Szerbia a koszóvói szerbek számára követel.

Előzmények

Szerbia Európai Uniós (EU) csatlakozásának egyik feltétele a stabil demokratikus intézményrendszer létezése, az emberi és kisebbségi jogok érvényesülése, valamint védelme.

Az Európai Parlament (EP) a Szerbiáról szóló 2014. évi eredményjelentéshez fűződő, 2015. március 11-i állásfoglalásában Szerbiát arra „ösztönözte, hogy a 23. fejezettel (alapvető jogokkal) kapcsolatos cselekvési terv keretében vállaljon kötelezettséget egy, a nemzeti kisebbségek helyzetéről szóló külön cselekvési terv elkészítésére” (2014/2949(RSP), 30. pont).[1]

A munkacsoport, amely a nemzeti kisebbségi akcióterv kidolgozását kapta feladatul, 2015. április 7-én tartotta meg első ülését Belgrádban. A munkában a Vajdasági Magyar Szövetség/VMSZ) képviseletében) részt vett Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács  (MNT) elnöke, a munkacsoport tagja,[2] és Nyilas Mihály tartományi oktatási, jogalkotási, közigazgatási és nemzeti közösségi titkár is.

A szerb kormány – az EP 2015. március 11-i állásfoglalásával[3] összhangban – 2016. március 3-án külön cselekvési tervet fogadott el a nemzeti kisebbségek jogainak érvényesítésére,[4] ami szerves része lett a 2016. április 27-én elfogadott, a 23. fejezettel kapcsolatos akciótervnek.[5]

Cselekvési Terv

A Cselekvési Terv (a 9. fejezet 4. pontjában) – figyelembe véve az Alkotmánybíróság  IUz-882/2010. számú 2014. évi januári határozatát is,[6] a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló új törvény vagy pedig a jelenlegi törvény módosításának és kiegészítésének elfogadását látta elő, „annak biztosítására, hogy a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsai teljes mértékben hozzájáruljanak az integrált társadalom létrehozásához”. Ezt a megfogalmazást a Cselekvési Terv még meg is ismétli.

Azért fontos ezt kiemelni, mivel a Cselekvési Terv már meghatározta a nemzeti tanácsok feladatát, ez pedig, hogy „teljes mértékben hozzájáruljanak az integrált társadalom létrehozásához”. Nem azt mondja, tehát, a Cselekvési Terv, hogy a nemzeti tanácsok feladata a nemzeti kisebbségek önkormányzatiságának/autonómiájának a megvalósítása, identitásának megőrzése és fejlesztése, jogainak érvényesítése. Ennek aztán számos, a nemzeti tanácsok jogi helyzetével kapcsolatos negatív következménye lett, illetve van.

A szerb kormánynak – ha figyelembe vesszük, hogy a munkacsoport  az első ülését 2015. április 7-én tartotta meg – 32 hónapra volt, tehát, szüksége, hogy elkészítse A nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvény módosításának munkajellegű anyagát, miközben a törvényt még – a cselekvési tervben előlátott menetrend szerint – 2017. I. negyedévében el kellet volna fogadni.

Az lehetne mondani, hogy nem kapkodták el. Talán még november 27-én se hozták volna nyilvánosságra a módosítási javaslatokat, ha az EU nem sürgette volna meg.

„Nyilvános konzultatív vita”

A „nyilvános konzultatív vitával” kapcsolatban – ahogyan a szervezők nevezik a december 15-ére tervezet szabadkai „megbeszélést” – el kell mondani, hogy az Államigazgatási és Helyi Önkormányzati Minisztérium mindössze öt ilyen összejövetelt tervezett. Ezekből is csak egyet Vajdaságban, amit november 29-én tartottak meg Újvidéken. A közvélemény erről is csak utólag értesült, és amelyen – ismereteim szerint – csupa meghívott állami hivatalnok vett részt. Köztük talán egy-két magyar állami tisztségviselői is volt. Információim szerint, még az MNT képviselői sem voltak jelen.

Ezt a december 15-eit szabadkai „megbeszélést” utólag iktatták a kalendáriumba, vélhetően az (Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) missziójának követelésére, vagy részvétele miatt. Nagyon visszatetsző lett volna, ugyanis ha a törvényt a nemzeti kisebbségek részvétele nélkül, úgymond suba alatt fogadják el. Ehhez kell a szabadkai „megbeszélés”. Hogy ez is mennyire nyilvános, vagyis hogy kiket hívtak meg, ki vehet részt rajta, arról nincsenek információim.

Nagyon úgy néz, ki, hogy a dokumentumról szóló vitát a december 18-án Belgrádban tervezett összejövetelen véglegesítik is.

A sajtó szerepe

A „nyilvános konzultatív vitával” kapcsolatban kétféle észrevételem is van. Az egyik az, hogy a magyar sajtóban erről a fontos dokumentumról eddig egy szót nem olvastam. Ezen nem kell csodálkozni, mert a VMSZ befolyása alatt lévő magyar elsősorban nyomtatott sajtó más, a közösséggel kapcsolatos fontos eseményekről sem tájékoztat.  Tipikus példája ennek a tordai iskolában tartott háromhetes kényszerszünettel kapcsolatos tájékoztatás, amikor az újságírókat szinte noszogatni kellett, hogy hozzák már nyilvánosságra, mi történik. (Most sem a felelősség kérdését vetik fel, hanem úgy írnak, mintha ez a szünet még használt is volna a diákoknak!)

Normális körülmények között a Magyar Szónak mellékletként meg kellett volna jelentetni ezt a munkadokumentumot és annak az indoklását. Elvégre egy olyan okiratról van szó, amely hosszú távon meghatározhatja közösségünk jövőjét.

A másik észrevételem, hogy az újvidéki és a szabadkai „nyilvános konzultatív vitát” az állami szervek szervezik.

Oda jutottunk, hogy most már nincsen egyetlen magyar intézményünk, egyetlen civil szervezetünk sem, amelyik képes lenne mozgósítani, tanácskozásra hívni a magyar értelmiségieket, a szakembereket és azokat, akik érdeklődnek a kisebbségi jogok érvényesítése iránt, hogy megvitassák ezt a dokumentumot és közös álláspontokat fogalmaznának meg. Ez is arra utal, hogy milyen szomorú helyzetbe is kerültünk az utóbbi évek során.

Na és, természetesen, felvetődik a kérdés, hogy az MNT miért nem tárgyalt erről a dokumentumról? Vagy nem róla is szól? A VMSZ sem hallatta hangját a témában! Vagy a hatalmi koalíció részeseként támogatja a javaslatokat?

Munkadokumentum

Maga a dokumentum, amelyik a jelenlegi nemzeti tanácsokról szóló törvény módosítási munkajellegű javaslatait tartalmazza, 35 oldalból illetve 123 szakaszból áll. Ehhez tartozik még egy 11 oldalas indoklás. Csak szerb nyelven és cirill betűvel találhatók meg az illetéke minisztérium honlapján.[7] Ez már eleve szűkíti azoknak a körét, akik mérvadóan részt tudnának venni a „nyilvános konzultatív vitában”.

A dokumentum sajnos rossz. Nem a nemzeti kisebbségek önkormányzatának, ennek a szerzett jognak a továbbfejlesztését, hanem annak a leépítését szolgálja.

Mint minden törvény, úgy ennek is az első néhány szakasza a legfontosabb, amelyek meghatározzák, hogy miről is szól, vagyis definiálja a tartalmát.

A konkrét esetben már vitás az első szakasz is, mivel változik az, hogy mire is vonatkozik, mit is szabályoz a törvény.

A nemzeti tanácsokról szóló hatályos törvény[8] a nemzeti tanácsok „hatáskörét” szabályozta a kultúra, az oktatás, a tájékoztatás és a hivatalos nyelv- és íráshasználat területén stb.

Az új megfogalmazás szerint a törvény a nemzeti tanácsok „jogállását és jogosítványait” rendezné.

Az új, 1A szakasz szerint „a nemzeti tanács a nemzeti kisebbségek önkormányzati joga megvalósításának intézményes formája, a kultúra, az oktatás, a tájékoztatás és a hivatalos nyelv- és íráshasználat területén, amelyre a törvény által bizonyos közmeghatalmazásokat ruháznak, hogy részt vegyen vagy önállóan döntsön bizonyos kérdésekről ezeken a területeken”. Ebből látszik, hogy ez közel sem jelent még csak nemzeti kisebbségi kulturális autonómiát sem. Sőt az eddig nemzeti tanácsi hatáskör további szűkítését vetíti előre.

Ezt igazolja a 2-es szakasz is, amely törli a nemzeti tanácsok jogát, hogy intézményeket, gazdasági társaságokat és egyéb szervezeteket alapítsanak.

Ezek a megfogalmazások semmilyen önkormányzatot, autonómiát nem biztosítanak a nemzeti kisebbségek számára, a nemzeti tanácsokat pedig a központosított hatalmi szervek gyámsága alá rendelik.

Erre utal, például, a  25. szakasz 4. bekezdése is, miszerint „a nemzeti tanács az ülése utáni 15 napos határidőn belül a nemzeti tanács (a felelős személy súlyos pénzbírságolásának kilátásba helyezése mellett – B. A.) köteles elküldeni a jegyzőkönyvet és minden határozatot az illetékes minisztériumnak”, sőt a tartományi szerveknek is.

Kirívónak is lehetne nevezni az ugyancsak új 2/a szakaszt, miszerint „a nemzeti tanács elnevezése szerb nyelvű és cirill betűs kell, hogy legyen”. De mi is várhatunk egy minisztériumtól, amelyiknek a vezetője a miloševići párt tagja?

Összefoglalás

Teljesen egyetértek és támogatom a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének (VMDK) álláspontját,[9] miszerint „Szerbia csökkenti a nemzeti tanácsok jogkörét”, és a Magyar Mozgalom közleményébe foglaltakat,[10] hogy a törvény módosításának munkaváltozata „megalázó és elfogadhatatlan”. Ezért teljes egészében el kell utasítani.

A nemzeti tanácsoktól szóló törvény csak olyan módosítása fogadható el, amelyik a szerbiai nemzeti kisebbségek számra biztosítja azokat a jogokat, amelyeket Szerbia a koszovói szerbek számára követel.

Erről természetesen értesíteni kellene az EBESZ és az Európai Unió belgrádi irodáját, valamint az Európai Parlament (EP) magyar képviselőit és, természetesen, a magyar kormányt.

BOZÓKI Antal,

Újvidék, 2017. 12. 14.

[1]http://www.europarl.europa.eu/sides/getDoc.do?pubRef=-//EP//TEXT+TA+P8-TA-2015-0065+0+DOC+XML+V0//HU, vagy http://www.europarl.europa.eu/sides/getDoc.do?type=TA&reference=P8-TA-2015-0065&language=HU&ring=B8-2015-0213
[2] Megtartotta első ülését a kisebbségi akcióterv kidolgozásáért felelős munkacsoport (videó).http://pannonrtv.com/web/?p=197303, 2015. április 7.
A munkacsoportot az Államigazgatási és Helyi Önkormányzati Minisztérium 2014. március 23-i végzésével nevezték ki.  A csoport összesen kilenc alkalommal ülésezett, legutóbb 2015. december 28-án. Beszámoló a Magyar Nemzeti Tanács kétéves munkájáról (2014–2016), Szabadka, 2016 decembere 90 (az MNT 2016. december 29-i, 22. ülésének anyaga) 77.
[3] Lásd az 1-es alatti jegyzetben.
[4] Usvojen Akcioni plan za ostvarivanje prava nacionalnih manjina [Elfogadták a nemzeti kisebbségi cselekvési tervet]
http://www.ljudskaprava.gov.rs/sh/press/vesti/usvojen-akcioni-plan-za-ostvarivanje-prava-nacionalnih-manjina
[5] Akcioni plan za poglavlje 23. 3.8. Položaj nacionalnih manjina [A 23. fejezettel kapcsolatos akcióterv. 3.8. A nemzeti kisebbségek helyzete] 303–354.http://www.mpravde.gov.rs/tekst/12647/akcioni-plan-za-pregovaranje-poglavlja-23-usvojen-na-sednici-vlade-srbije-27-aprila-2016.php
[6] Az SZK Hivatalos Közlönye, 20/14. szám.
[7] http://www.mduls.gov.rs/aktivnosti-saopstenja.php#a940 és http://mduls.gov.rs/dokumenta-zakoni-javne-rasprave.php
[8] A SZK Hivatalos Közlönye, 72/2009., 20/2014- AB, 55/2014. sz.
[9] https://yourlisten.com/VMDKhangja és http://www.vmdk.org.rs/, 2017. december 6.
[10] Megalázó és elfogadhatatlan. http://www.magyarmozgalom.rs/hu/hirfolyam/megalazo-es-elfogadhatatlan, 2017. december 8.



2015. augusztus 1., szombat

Készülődik meg toporog


 Svéd kastélyban elszállásolt afrikai menekültek

Az okos és bölcs Európa bénult tétlenségét, ostoba tétovaságát látva arra a következtetésre jutok, hogy vénségére nemcsak a fizikai erejét vesztette el, hanem szellemi téren is látványos a leépülése. Esetében a végzetes visszaszámlálás már megkezdődött. S ahogy ízlelgetem a mindennapi beszédtémánkat, a migránshelyzetet – a helyszínen is járva, a tébolyt is tapasztalva, meg a sajtóból is követve –, apámtól eltanult két (nem éppen szalonképes, ám annál sokatmondóbb) szóláshasonlat jut eszembe. Az egyik úgy hangzik, hogy: „Készülődik, mint az éhes szarni!”, a másik meg így: „Toporog, mint a szaró galamb.”. Na, ugyanezt teszi a maga mezsgyekaróit fölszaggatott, a szögesdrótkerítéseit eltávolított, csendes/békés együttélésre berendezkedett Európa is. Egyfolytában készülődik, meg szakadatlan csak toporog, végérvényesen és menthetetlenül fennakadva/vergődve a magamaga által agyonszabályozott emberi jogok sűrű és átláthatatlan hálójában. Amely szép lassan a nyakára tekeredik és fojtogatja.

Cselekvésében mára már teljesen megbénult, legfeljebb csak a száját jártatja. Váltakozva fúj hideget, meleget, s az egyik szavával agyonüti a másikat. Európa megtelt! – hangoztatja egyik nap, hogy aztán a másikon újra vészes elöregedésről, krónikus munkaerőhiányról meg emberi szabadságjogokról fecsegjen. Be is fogad meg ki is toloncol egy időben. A lényeg: képtelen meglelni az egyedüli üdvözítő megoldást.

Hogy hibás a recept, az most már kristálytisztán látható. Valami helyrehozhatatlanul félrecsúszott, valahogy nagyon elszámította magát. A multikulturalizmus betette az ajtót rendesen, s az eluralkodott káoszon az sem enyhít, hogy amint erősödik a migrációs nyomás, úgy jön meg a hangjuk a szélsőjobboldali szervezeteknek.

Még ha Európa legrózsaszínűbb, svéd szemüvegen át szemlélem is a bajt, akkor is félelmetes, amit látok. A számadat magáért beszél: Svédország csak tavaly 80 ezer menekültet fogadott be, és a lakosság 80 százaléka még most is bevándorláspárti. A különbözőség tisztelete, elfogadása mindig is túltengett a skandináv emberekben, és jólneveltségük okán legfeljebb csak a bajszuk alatt mormogva címkéztek vagy szűk baráti körben engedték meg maguknak a „szitokszót”: jävla utlänningar (átkozott külföldiek.) És ez már komoly durvaságnak, valódi lópokrócságnak számított, hiszen a svédeknek (az ördögön meg a pokolon kívül) nem sok szavuk van a káromkodásra.

A svéd fővárosban évtizedekkel ezelőtt leginkább a nomádkodó finn cigányok jelentették a kirívó attrakciót, akik az utcán, ablakon kidugott kályhacsőből füstölő hálókocsikban élték az életüket, később pedig a metró aluljárójában zenélő dél-amerikai indiánok mutatták a másságot, most meg az ázsiaiak/afrikaiak inváziója jelzi a hátborzongató változást. Mindeközben a különbség „csupán” annyi, hogy az őslakosoknak régen nem kellett tartaniuk az idegenektől, most viszont (már vannak, akik ki merik mondani) rettegnek tőlük. Mégis –érthetetlen módon – éber vasszigorral őrzik a látszatot, a saját idealizmusába belebetegedett társadalom torz képét és közben mindvégig úgy tesznek, mintha minden rendben lenne. Azt nem hangoztatják, hogy a bűncselekmények 70 százalékát bevándorlók követik el, s hogy évente 2000 svéd nőt erőszakolnak meg az idegenek. Ezeket a kínos eseteket a helyi (igencsak demokratikusnak és túlságosan is szabad(os)nak mondott) sajtó igyekszik ügyesen eltitkolni, nem dobra verni. Azt sem szívesen biggyesztik ki a kirakatba, hogy míg a munkaképes svédeknek a 80 százaléka dolgozik, addig a máshonnan érkezőknek jó, ha csak a fele állásban van. 
 
Stockholm utcáin soha nem láttak koldulókat, most viszont ott kéregetnek a furcsa nyelven beszélők az üzletek bejárata előtt. A menekülthullámmal érkező, dolgozni akaró, idegen fiatal nőket leginkább idősek otthonában helyezik el, ahol a hajlott korú nénikék/bácsikák rendre meg is ijednek a szemig felöltözött új személyzet láttán, akik még egy presszókávét sem tudnak lefőzni, nemhogy ételt készíteni vagy éppen társalkodni. És az is feltűnő, hogy éjjelente már csak a legmerészebb nők buszoznak a városban… Némi képzavarral élve, az „emberi diverzitásnak” a totaliter aliter jellegét talán a nélkülözhetetlen asztali só szerepéhez lehetne hasonlítani. Ha csak keveset szórunk belőle az ételbe, akkor megízesíti azt, ha viszont kilószámra lapátoljuk bele, az egészet tönkreteszi.
Nagyon úgy fest, hogy Európa – ezt az amerikaiak által feltálalt – menüsort alaposan elsózta…

Lebontva, vonatkoztatva a helyzetet a házunk tájára, azt látjuk, hogy Észak-Szerbiában két község kínlódik az országon átcsörtető, átmasírozó ázsiai meg afrikai idegenekkel. Márpedig a nyakába zúduló menekültáradat végképp nem hiányzott egyik városunknak sem.

Eleinte még úgy tűnt, van elég erejük ellenállni a kétszeres nyomásnak – az újonnan érkezők tömegének és a szerbiai csúcspolitika kényszerének – és nem válik egyik határ menti városunk sem menekülttáborrá. El is jutottak odáig, hogy pár héttel ezelőtt bejelentették, mindkét község megtelt és a kritikus helyzetre való tekintettel rendkívüli állapotot hirdetnek. A magyar ellenállás hírére a helyszínre sietett a szerb szociálpolitikai miniszter, aki kilátásba helyezett pénzügyi (és egyéb) támogatás által igyekezett a meggyőződésük megmásítására rábírni a helybeli politikusokat. Azok meg természetesen (ahogy az szófogadó, jó magyarhoz illik) hajlottak a fentről érkező intő szóra, és csodával határos módon, amint a pénz megjelent a színen, rögtön megszűnt a tarthatatlan állapot veszélye is. Így most fogcsikorgatva meg nyöszörögve, de tovább nyögi a terheket Magyarkanizsa is, Szabadka is. Ki tudja, meddig még?! Merthogy ezzel a behódolással csak arra erősítettek rá, hogy mindkét helység bizt(onság)os állomás, megálló legyen az országot átszelő vándorútvonalon. Olyan határelőtti veszteglőhely, ahol nem csupán megtűrik a kitudjahonnan érkezőket, hanem – koszt, kvártély formájában – még gondoskodnak is róluk.

Ezzel a taktikátlan döntésével hatalmas koloncot akasztott a saját nyakába mindkét önkormányzat, méghozzá beláthatatlan időre. Mert amíg az emberáradat tart, addig a téboly is tart. (A népvándorlásnak pedig most még a víznéző asszony sem tudná megjósolni a végkimenetelét.)
Az észak-bácskai kisembereknek persze már nagyon elegük van a jöttmentekből, és legszívesebben kikergetnék őket a városukból. De tehetetlenségükben hiába morgolódnak a magyarkanizsaiak, hiába okolják, szidják az idegeneket is meg a saját politikusaikat is. Ez utóbbiak pedig mi egyebet is tehetnének, mint széttárják a kezüket és savanyú ábrázattal megállapítják, hogy: „A tartományi kormánytól eddig két segélyszállítmány, a köztársaságitól pedig négy lakókonténer érkezett, valamint részben felerősítették a helyi rendőrség emberállományát. Ez minden, amit a többszöri kérelmezés illetve sürgetés ellenére eddig az önkormányzat felsőbb szintekről kapott a naponta érkező mintegy 1.500 migráns okozta gondok kezelésére és enyhítésére”. És várnak tovább. További támogatásra.

Az idegenek meg jönnek. Egyre csak jönnek.

Szabó Angéla


2014. július 25., péntek

EU - Szerbiának kisebbségvédelmi akciótervet kell kidolgoznia




Magyarország üdvözli, hogy az EU feladatul szabta Szerbiának egy kisebbségvédelmi akcióterv kidolgozását, és a magyar kormány továbbra is kész minden segítséget megadni az országnak a csatlakozási feltételek teljesítéséhez - közölte a Külgazdasági és Külügyminisztérium csütörtökön az MTI-vel.

A tárca közleményében kiemelték: Magyarország elkötelezett támogatója Szerbia európai integrációs folyamatának. Ezért örömmel veszi tudomásul, hogy az Európai Unió csütörtökön elfogadta a csatlakozási tárgyalások kulcsterületeinek számító igazságszolgáltatás és alapjogok, illetve bel- és igazságügyek fejezetek átvilágítási jelentéseit. Hozzátették: az igazságszolgáltatási és alapjogi fejezet - több más kiemelt terület mellett - a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítását is nyomon követi.

Hangsúlyozták: Magyarország üdvözli, hogy az EU az átvilágítási jelentésben előírta Szerbiának egy kisebbségvédelmi akcióterv kidolgozását legkésőbb a jövő év végéig.

Magyarország biztos abban, hogy a szerb kormány a korábbi elkötelezettséggel folytatja a csatlakozási feltételek teljesítését, így a fejezetre vonatkozó akcióterv kidolgozását. E munkához a magyar kormány és azon belül a Külgazdasági és Külügyminisztérium kész a továbbiakban is minden támogatást és segítséget megadni - olvasható a közleményben.

 (MTI)

Remélem nem ilyen kisebbségvédelemre gondoltak
(a videó megtekintése csak erős idegzettel rendelkezőknek ajánlott):



2014. június 5., csütörtök

EURÓPAI KABÁTLOPÁS ÉS ÁRNYÉKKERGETŐK




EURÓPAI KABÁTLOPÁS

" - Én nem vagyok kisebbség!
Én délvidéki magyarként egy nemzet közösségéhez tartozom!
Én itt születtem, határokat tologattak fölöttem, de itt maradtam. 
Nem egyedül voltam: minden ősöm ezért a földért dolgozott, és ha kellett - akkor meghalt érte.
Engedtessék meg, hogy ne mások ragasszanak rám címkét, miként határozom meg önmagamat, családomat és a szülőföldemen élő többi magyar embert.
Senkinek  nincs ehhez erkölcsi alapja."

Közönyös Európa nyugati fele a magyarság fájdalma iránt?

Igaz.
Mert nem az ő ügye.
Trianon, és a csonkolás bizony az volt.

Az ő ügyüket, vagyis pontosabban fogalmazva - az ő érdeküket szolgálta. Én nem szeretnék elméletekbe bocsátkozni, kinek- vagy minek volt még a jól fölfogott indítéka, hogy a világtörténelem egyik leggyalázatosabb diktátumát pont velünk írassák alá. Egyben viszont nagyon biztos vagyok: lesz még böjtje annak, ahogy most a "művelt" nyugat packázik velünk, átnéz rajtunk és a magyar önrendelkezés kérdésével még elméleti szinten sem hajlandó foglalkozni.
Persze, nem én fenyegetem őket, hanem az a rövidlátó, gátlástalan, és mohó gyarmatosító ésszel átitatott politikai végzetük teljesedik be majd rajtuk, ami az elmúlt százötven, vagy a jóég tudja hány évüket végigkísérte.

A hódító lelkiismerete ugyanis mindig rossz. A ruhatárból ellopott kiskabát sosem ad olyan meleget, mintha eredendően a miénk lett volna, ha mi dolgoztunk volna meg érte.
Majd óbégatnak, amikor Afrika, meg az a sok ázsiai fajta egyszer az asztalra csap, és Brüsszelben csak úgy, mint Párizsban, Londonban vagy másutt, a mások zsírján meggazdagodott rablótanyákon a jogaikat kezdik követelni.
Mert akkorra többen lesznek. Szülnek, családjukért fognak élni, lesz hitük, ami által erősebbek és még erőszakosabbak lesznek. És talán majd a nyugati jólét fehér polgára is megtanulja, mi az, amikor saját hazájában másodrangúként kezdik kezelni, hátra küldik a sorban, és fényes nappal az anyanyelve, a szokásai miatt folyton retorziókra kell majd  számítania.
Mert itt tart most a határon túli magyarság zöme.
Mindehhez csak annyit tehetek hozzá: ha kicsit is tudnánk tanulni a történelmi hibáinkból, ha a kesergés, ökölrázás helyett föl tudnánk mutatni azt a hitet, vállalást, erőt, emberséget, amit még a dédszüleink, vagy azok szülei, ősei magukra nézve kötelezően vallottak - nos akkor gyógyíthatóak lennének a sebek, mert az igazságunkat nehezen lehet elvitatni. De ehhez jellembeli, emberi minőségben a többiek fölé kéne emelkednünk.

Majd ha jobbak leszünk a Deákné vásznánál, ha nem mondható ránk, hogy mi is csak egy híján húsz vagyunk, a sok tizenkilenc között – akkor talán remélhetünk.
Így még egy ideig marad a fájdalom, és a hiány leltára.
Hogy az utánunk jövőknek sikerül-e fölülemelkedniük magukon, az bizony nem kis mértékben rajtunk múlik. Félek, nem mutatunk nekik jó példát.
Mindazonáltal az élet akkor sem áll meg.
Kell, hogy egyszer, valahára legyen történelmi igazságtétel.
De ha az netán el is marad: az isteni akkor sem fog.

Pósa Károly






ÁRNYÉKKERGETŐK 
- a 2014. évi Közegellenállás riportpályázat különdíjas írása




Út a Semmi közepébe
„Nincs nekünk semmink.
Csak ez a Tisza-mente,
Menny és pokol közé préselt tájéka.
Ahol még éjjelente,
Béke van, szelíd szánalom.
Dúdoló: tente-tente.
Harmat ül a búzaszálakon.”

Csípős a hajnal. A falu központjának vélt útkereszteződésben egy traktor döcög harákolva, majd tűnik tova a sűrű, tejszerű ködben. Üresek az utcák. Aki jószággal vergődik, annak most van itt a reggeli etetés, almozás vagy fejés ideje, a többiek meg még az igazak álmát alusszák. Bátortalan kakaskukorékolás hasít a levegőbe, és a túloldali pékségben frissen sült kenyér puha illatától jól hallhatóan kordul egyet a gyomrom.

- Mindjárt früstükölünk – néz rám Laci – csak előbb összevárjuk a többieket.
  A Szövetség tagjainak, meg a szimpatizánsoknak hat órára szólt a gyülekező, a helyi közösség épülete elé.

A megbeszélt időpontban egyesével, kettesével árnyak tünedeznek elő a derengő homályból. Lehetünk vagy tízen. Mind férfiak, a márciusi zord időhöz igazodva vastagon felöltözve. Zömmel katonai felszerelésben, de téli gúnyában. Messziről mintha vadászok csoportosulnának. Közelebbről szemlélve: inkább a rongyos gárdára hasonlítunk. Egy idősebb ember az égre sandít, hegyeset köp oldalra, majd a hátizsákjából előhúz egy literes üveget, és körbekínál bennünket. Saját főzésű kisüsti, a jobbik fajtából való, mondja, és láthatóan elégedett magával. Miután meghúzom, könnybe lábadó szemmel adom tovább az üveget, és közben arra gondolok, hogy ha ez a jobbik, akkor vajon milyen lehet a rosszabbik pálinkája? De a többieknek ilyen aggályuk nincs. A flaska vándorútja befejeztével, némileg megszerényülve bújik vissza a zsákba.

Közben Laci rövid kupaktanácsot tart. Két helybélivel az útvonalról egyeztet.
 - Sok eső esett. Muszáj lesz kerülővel menni, mert a Ludasi út melletti dűlők némelyike még gyalog sem járható. Majd kilépünk. A tanyákon tengődő öregekhez minden képen el kell jutnunk. – teszi hozzá. Aztán kerül-fordul, és egy papírdobozt tesz elénk, amiből a már áhított forró veknik kerülnek elő, meg füstölt kolbász. Még be kell vásárolni, ezért a reggelit menet közben, a falu boltja felé lépdelve, kézből fogyasztjuk el. Laci – aki egyben az akció szervezője és a Szövetség helyi vezetője - két másik parasztemberrel eltűnik a csörömpölő üvegajtó mögött.

Rágyújtunk.

Míg kint várunk, egy bojtos sapkás, borostás illetőt próbálok közlékenységre bírni, miért áldozza fel a szombatját, de finoman szólva sem az a barátkozós fajta. A többiek is inkább a hátitáskák, tarisznyák tartalmát rendezgetik. Jobbára otthonról hozott sonkák, oldalnyi szalonnák vannak bennük, nejlonzacskóba csomagolt húsok. Valaki műanyag dobozt igazgat a fűzöld zsákjában. Mint kiderül, a felesége minap sütött kalácsát viszi benne. A hosszú hajú, sálas társánál másfél méteres söprűnyélszerű rúd fehérlik. Ezt meg minek hozza? Sétabotnak túl hosszú – villan át rajtam -, de inkább lenyelem a kérdést. Nyílik a boltajtó, Laci csontos alakja tűnik föl, két csomag ásványvizet hoz. Int nekünk, segítsünk. Meglódul a társaság, s ki-ki kenyerekkel, ötliteres ivóvizes palackokkal, száraztésztával, konzervekkel megrakodva tér vissza a kasszától. A halomba pakolt holmit elosztjuk. Nekem tizenkét liter víz, meg néhány vekni jut. Teli a vázas lengyel hátizsákom. Cihelődünk, a főúton libasorban kifelé tartunk a faluból. Szó nem hangzik, csak az aszfaltról visszaverődő csizmatalpak ütemes buffogása kísér bennünket.

Egy biciklis néni karikázik el mellettünk, nagyot köszönünk neki. Lassan elmaradnak mögöttünk a falu utolsó házai. A vattaszerű ködben fölsejlik egy út menti feszület, amihez érve rögtön megértem, mire szolgál a velünk hozott embernyi rúd. Laci a gelebéből egy magyar zászlót vesz elő, amit óvatos kézzel fölerősít. A pillanat ünnepi. A Szövetség régi szokása, tudom meg később. Enélkül nem fognak semmihez. A zászló tiszteletet parancsol, nem lehet a faluban handabandázni vele. De a megtartó ereje fontos. Ahogy távolodunk, a pléh Krisztus tekintetét érzem a hátamon.

Már egy dűlőúton járunk. Tartjuk a tempót, az északnyugati irányt. Csúszkálunk a sáros, föllazult talajon. Asztallap-szerű sík a bácskai táj, amin olyan töményen ül a köd, mintha jótékony paplanként akarná betakarni a didergő szántóföldeket. Fölöttünk varjak kárognak. A legelöl haladó Laci mellé caplatok, zihálok kicsit, kezd melegem lenni.

Míg a pocsolyákat kerülgetjük, értesülök róla, hogy a Rákóczi Szövetség nem először visz segélyt a tanyavilágban élő magányos, idős embereknek. A tavalyi nagy havazásban, és idén januárban is segíteni mentek az önkénteseik. Ami traktorral sem megközelíthető, oda gyalogszerrel viszik el az adományaikat. Mivel a civil szervezet gyakorlatilag anyagi támogatás nélkül működik, így a tagság önerőből oldja meg, ha a segítségükre van szükség. Erre, pedig egyre sűrűbben lenne igény. Sajnos, nem csak itt, az ustorkai tanyavilágban.

Már vagy egy órája megyünk, a lekvárszerű sártól ólomnehéz minden lépés. Az elöl lévő zászló színei egyre élénkebbé válnak. Lassan felszakadozik a köd. Csak egy bágyatag korong jelzi: előbújt a nap. Tőlünk jobbra és balra búzaföldek tűnnek fel. Hókán zöld még a vetés. Odébb akácfaliget. Valaha tanya lehetett. Se szeri, se száma az errefelé tönkrement szállásoknak, régi gazdaságoknak. Mementóként elvadult surja, vagy néhány eget pamacsoló göcsörtös fa marad utánuk: árnyékkergetőnek. A dűlőút kígyózva visz bennünket úticélunk első megállójához. L. bácsi tanyája egy lapályosabb részt követően tárul elénk. A látvány siralmas. Düledező vályogfalakon parányi ablakszemek hunyorognak, a tető csáléra csapott süvegéből rozsdaette kályhacsövön füstcsík szivárog.
A társaságból valaki megjegyzi: jó jel a füst. Az öreg még él. Az állítást igazolandó L. bácsi elő is bújik. Mezítlábasan, gumipapucsban fogad bennünket. Sorra kezet ráz velünk, miközben borzalmas likacsos pulóvere majdnem előttünk foszlik szét rajta. Kilenc napja élő embert nem látott, kesereg. Örül a kenyérnek, a konzerveknek, de leginkább az ivóvíznek, mert a tetőről csorgó vizet issza már egy ideje. A lelógó bádog csatorna alatt műanyaghordó. Félig van. A viskónak átall szélütötten rogyadozik egy góré, mellette romhalmaz. Valaha disznóól lehetett. Körös-körül szívbemarkoló a lepusztultság. Az öreg kifaggatja a falubelieket a hírekről, de a diskurálásra nincs idő. Búcsúzúnk, menni kell tovább. Amikor visszanézek, L. bácsi még moccanatlanul áll. Szája mozog. Megszokhatta, hogy magába beszél.

Kissé nyugatnak kanyarodunk. A nap már följebb kódorgott az égen, tíz óra múlt. Az az éles, kicsit sötétebb sáv a Ludasi tó nádasának szegélye. Ahogy az idő, úgy a túra résztvevői is fölengednek. Halkan beszélgetünk, görnyedünk a cókmók alatt. Ki-ki a saját szemszögéből kommentálja L. bácsi helyzetét. Egyben viszont mindenkinek azonos a véleménye: senki nem kíván magának hasonló öregkort. Végre valami mozgást látunk! Vagy féltucatnyi őz vág át a szántásokon. Bóbita farkukat messziről billegtetik felénk.

Ráfordulunk a csantavéri útra, és egy olajfákkal szegélyezett viszonylag jó karban lévő tanyának a bekötő dűlőjéről kisvártatva M. bácsinál találjuk magunkat. Bibircsókos arca felderül, ahogy meglát bennünket, paroláz velünk. Pár évtizeddel ezelőtt még módos gazdának számított. Nagy birtoka volt, fiákerrel járta a vásárokat. A legjobb minőségű földeket művelte. Aztán az idő megette a régi életet, s a balkörmű végzet, a vakszerencse M. bácsit is a nyomorba lökte. Ám a ház, a tanya még így, kiüresedve is sejteti az egykori tekintélyét. Csak a kivágott fák meredező csonkjai mutatják, hogy már itt is a vég munkál, és a jövendő rostáján ez a tanya is ki fog hullani. M. bácsiból dől a szó:
 - A semmi közepén lakok. Két kilométerrel tőlem van az első szomszéd. Orom, Nosza, meg Kispiac is egyforma messzire van. Ha kergetnének, azt se tudnám, merre érdemesebb szaladni? De engem már nem zavar semmi. Hamarosan lefordulok a Jóisten tenyeréről. – Elmosolyodik. Fogatlan ínye piroslik, fejét rázza. Mutatóujját „hopp megvan!” – mozdulattal homlokához emeli. Bedöcög a házba, és a hóna alá csapott demizsonnal tér vissza. Ahogy lecuppan a parafa dugó, felhőként terül szét a körteillat. Pohár nélkül nagyot kortyolunk belőle. M. bácsi magához inti a Lacit. Valamit sustorognak, és az öreg bizalmas heherészéssel megint lekezel vele. Kiürítünk egy-két zsákot, s egy sóhajnyi idő múltán már hurokszerűen kanyarodunk vissza a falu felé, átvágva egy beszántatlan kukoricatarlón. Laci kampós orra alatt mosolyogva sandít rám. Gondolom, látszik rajtam a kíváncsiság.
  - Semmi különös. Üzletelni akart velem az öreg. Hiába, hogy leromlott az állapota, az esze még a helyén van…

Délre fogyatkozik az idő, és a hátizsákok sem olyan duzzadtak már. Viszont egyre lassúbbak a lépteink. Sűrűn szitkozódunk, gyakrabban állunk meg pihenni. Gondolkodás nélkül elfogadom a reggel még ihatatlannak tűnő pálinkát. A látóhatáron néha ölyvek suhannak, de a levetkőzött kora tavaszi táj valahogy mégsem tűnik egyhangúnak. Megnyugtató a csönd. A levegőt harapni lehet, és istenemre mondom, tényleg otthonosan érzem magamat. Mintha hazaérkeztem volna. Jól mondta M. bácsi. A semmi ölén vagyunk.

Szó szerint. És ha belegondolok, hogy a múlt század elején itt még miféle pezsgő élet zajlott, hány szálláson sütöttek ilyenkor böjti fonott kalácsot, hány udvar volt tisztára seperve és számát sem tudták a hajdaniak a lábasjószágnak – akkor most fájdalmasan üresnek, elhagyatottnak találom nem csak ezt a vidéket, hanem úgy általában a mai kort, a ma emberét, aki már könyvekből sem fog szert tenni arra a tudásra, ami még eleinknek tisztán, közérthetően adott volt.

A Rózsafás út visz tova, mi meg szinte a gangjára esünk egy téglaoromzatú kushadó tanyasi háznak. V. az agglegény lakja. Kis morzsoló a háza mellett, jöttünkre egy pocok cikázik ki belőle, és tűnik el az udvaron kornyadozó övig érő gazban. Kerék nélküli lovas kocsi a színben, a deszkázatát rég eltüzelték. Csontvázként mered a fém alkatrésze. Jöttünkre méteres láncon vedlő bordájú kutya kezd ugatni. Egy fémhordó a háza. V. nincs itthon. Aggodalmas kérdésemre, hogy akkor miért nem zárja a ház ajtaját harsány nevetés a válasz. Ebbe a házba esetleg csak bevinni lehet valamit, kivinni nem. A maradék adományokat nejlonszatyrokba rakjuk, és az udvar sarkán álló vén eperfa ágára akasztgatjuk. Egyik, a bátrabbak közül átköti a kutyát a fa alá: macska, vagy más féreg ne kezdje ki a csomagokat, míg V. bácsi haza nem ér. Csak a jóég tudja, merre mászkálhat?

Kifelé menet majdnem rálépek egy fületlen, mázas csuporra. Régi holmi, száz esztendeje tán tejet savanyítottak benne. Fölveszem, tisztogatom, jó lesz virágcserépnek.

Aztán hazafelé már keveset beszélünk. Nyakig sáros a társaság, el is éheztünk. Hátamon a víz csorog, és őszintén megkönnyebbülök, amikor a falu templomtornyát a horizont mögül előbújva végre meglátom. Három körül csoszogunk be a helyi közösség épülete elé. Mint a vert sereg. A falu kocsmájából bömbölő muzsika hallatszik, valakik pénzt tettek a zenegépbe. Gépkocsikaraván dudálva, felszalagozva halad el Magyarkanizsa irányába. Vágyakozón nézünk utánuk. A Szövetség emberei szétszélednek, mennek ebédelni, az otthoni dolgukat végezni. Jobbára napszámból élnek, alkalmi munkájuk van, meg amit a falu nyújt: kis föld, háztáji. Laci telefonálgat, valakivel tárgyal. Terepszínű zubbonyának zsebéből noteszt vesz elő, jegyzetel. Belvíz ügyben hívják, az eldugult csatornák miatt elöntés fenyeget néhány verett falú házat. Mivel Laci nem csak a Szövetség egyik vezetője, hanem egyben Kispiac polgármestere, ezért most intézkedik.

Laci egyébként munkanélküli. Nős, két nagyobbacska gyermeket nevel. Mifelénk úgy mondják: két családja van. A másik a falu.    

Pósa Károly
Fotó: ustorkai tanya

Gratulálok az újabb elismerésért!



2013. május 24., péntek

(Még) nincs minden veszve?



ELHALLGATOTT FELTÉTELEK

Május 14-én Koppenhágában konferenciát tartottak Húsz év, amely megváltóztatta Európát: A koppenhágai kritériumok és az Európai Unió bővítése címmel. Az eseményről csak a szerb sajtó  számolt be (a kritériumok részletezése nélkül), a magyar viszont nem, pedig nemzeti kisebbségi szempontból igencsak fontos lett volna.

A konferencián résztvevő Suzana Grubješić, a szerb kormány (európai integrációs ügyekkel megbízott) alelnöke kijelentette, hogy Szerbiának „az Európai Unióba való tagfelvételéről szóló tárgyalások megnyitása az ország megreformálásának kezdetét jelenti, amit a Kormány elsődleges feladatnak jelölt meg az elkövetkező időszakra”.

Húsz év múlt el a koppenhágai kritériumok megfogalmazása óta, amelyek valójába a reformok másik elnevezését jelentik. Amennyiben lemérnénk, hogy ezekből a kritériumokból Szerbia mennyit teljesített, akkor nem lehetnénk elégedettek – nyilatkozta Grubješić a Tanjug hírügynökségnek1.

Mik is azok a Koppenhágai (vagy csatlakozási) kritériumok?

Ahhoz, hogy az Európai Megállapodást aláírt kelet-közép-európai országok, így Szerbia is az EU tagjai legyenek, az alábbi, az Európai Tanács 1993. júniusi, koppenhágai ülésén csatlakozási kritériumként megfogalmazott feltételeknek kell teljesülniük:

l. a demokráciát, a jogállam és az emberi jogok érvényesülését garantáló intézmények stabilitása, a kisebbségi jogok tiszteletben tartása és védelme,

2. működő piacgazdaság; annak a képességnek a megszerzése, hogy az adott ország meg tudjon birkózni az Unión belül érvényesülő versenyviszonyokkal és piaci erőkkel,

3. a tagsággal járó kötelezettségek, különösen a politikai, gazdasági és pénzügyi unió célkitűzéseinek vállalása,

4. az Unió alkalmas legyen új tagok befogadására 2.

Az EU végül kinyilvánította: fenntartja magának a jogot annak eldöntésére, hogy egy adott tagjelölt ország mikor tesz eleget ezeknek a kritériumoknak, illetve hogy az EU mikor kész befogadni az új tagokat 3.

A koppenhágai kritériumok fontos részét képezi, tehát, „a (nemzeti és más – B. A.) kisebbségi jogok tiszteletben tartása és védelme”. Ezt azonban Szerbiának az EU-val folytatott eddigi tárgyalásai során nemigen emlegették/feszegették. Az anyaország és a Vajdasági Magyar Szövetség parlamenti képviselői sem.

Miért fontosak nekünk a koppenhágai kritériumok?

Egyszerűen azért, mivel uniós tagfelvételek során már meggyőződhettünk arról, ha a kisebbség kérdéseinek megoldását nem tűzik ki feladatul a csatlakozás előtt, a tagfelvétel után az EU már belpolitikai kéréseknek tekinti azokat, vagyis többé nem foglalkozik velük.  
Románia 2012. február 29-én, Szerbia EU-tagjelölti státusának megadása előtti utolsó pillanatban, azt üzente: csak akkor támogatja a csatlakozási tárgyalások megkezdését, ha Szerbia rendezi a román és a vlach kisebbség jogait. Bukarest az oktatási, kulturális és vallási jogok garantálását követelte, ehhez pedig biztosítékként azt a kétoldalú egyezményt, amelyet végül tavaly március 1-jén sikerült tető alá hozni. Vagyis Románia kész volt megvétózni Szerbia EU-tagjelölti státusát.

A román feltétel már csak azért is jelentett váratlan intermezzót Szerbia és az EU integrációs tárgyalásai során, mert Bukarest 2011 novemberében még „feltétel nélkül támogatta Szerbiai tagjelölti státusát”. Időközben azonban Romániában kormányválság és -váltás történt, így újra felmelegítették az egyébként hosszú évtizedes problémát. 

A magyar kormány – a hivatalos nyilatkozatok szerint – Szerbia unió csatlakozási tárgyalásai során továbbra is azt a politikát alkalmazza, mint Szlovákia (2004.) és Románia (2007. évi) felvételekor, vagyis „nem szándékozik semmilyen előfeltételt támasztani senkinek”. Aminek aztán az lett a következménye, hogy a romániai magyarok helyzete változatlan maradt, a szlovákiai magyaroké pedig rosszabbodott.

Suzana Grubješić szerb miniszterelnök-helyettes legutóbbi budapesti (május 13-i) látogatása alkalmával, a magyar–szerb kétoldalú kapcsolatokról Martonyi János magyar külügyminiszter elmondta: a két ország köztársasági elnöke közösen helyez el koszorút szerb és magyar emlékhelyeken. Ez jelentős politikai esemény lesz, amely kifejezi, hogy a kölcsönös megértés és kiengesztelődés politikája fontosabb, mint bármely, „a múltra vonatkozó vélt vagy valós sérelem”. Arra is kitért, hogy, „a vajdasági incidensek száma csökken, és remélhetőleg rendeződnek a Vajdaság autonómiájával kapcsolatban az utóbbi időben felmerült viták is”. Fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy Szerbiai és az EU között „megkezdődjenek a csatlakozási tárgyalások”.4 Az itteni magyar közösség nyílt kérdéseinek megoldásáról viszont – a hírügynökségi jelentések szerint – a tárgyalásokon nem történt említés.

Két nappal később Marin Rajkov, Bulgária ügyvezető kormányfője bejelentette: Bulgária csak akkor támogatja Szerbia európai integrációját, ha a bolgár nemzeti közösség megfelelő mértékben érvényesítheti jogait Szerbiában – közölte a Beta hírügynökség 5.

A Dimitrovgrad és a Bosilegrad környékén élő szerbiai bolgárok jogérvényesítésének és szabadságának szintje feltétel Bulgária támogatásához, magyarázta Rajkov, majd mindenkit biztosított, hogy országa Szerbia európai uniós tagsága mellett kötelezte el magát. (Az aktuális népszámlálási mutatók szerint Szerbia délkeleti régiójában 18 543 bolgár él.) 

***

Mivel – a vezető magyar tisztségviselők szerint – „magyar érdek is, hogy Szerbia dátumot kapjon” 6, nem számíthatunk arra, hogy az anyaország a Szerbiában élő magyar kisebbség nyílt kérdéseinek megoldását szorgalmazza, Szerbia csatlakozási feltételévé tegye. Természetesen a vajdasági magyarok érdeke is Szerbia uniós csatlakozása. Ez azonban semmiképpen nem jelenti azt, hogy lemondanak azonosságuk megőrzése és fejlődése alapfeltételei biztosításának követeléséről.

A csatlakozási tárgyalások során, amelyek évekig is eltarthatnak, az itteni (hatalmi koalícióhoz nem tartozó) magyar pártok és civil szervezetek, valamint az Európai Parlament (nem Fideszes) képviselői számára – amennyiben az anyaország viszonyulása nem változik – marad a lehetőség, hogy Szerbiától számon kérjék a koppenhágai kritériumok teljesítését, illetve a nemzeti kisebbségi jogok tiszteletben tartását és védelmét. Talán (még) nincsen minden veszve…

Bozóki Antal
Újvidék, 2013. május 23.

__________
1 Grubješić: Pregovori sa EU ubrzaće reforme [Grubješić: Az EU-val folytatott tárgyalások meggyorsítják a reformokat). Blic Online: http://www.blic.rs/Vesti/Politika/382498/Grubjesic-Pregovori-sa-EU-ubrzace-reforme, 14. 05. 2013. [13:28]
2 http://www.euvonal.hu/index.php?op=tenyek_kisszotar&abc_id=15
3 http://europa.eu.int/comm/enlargement/enlargement.htm
4 Bulgária feltételeket szab Szerbiának. Magyar Szó, 2013. május 16., 4. o.
5. Magyar érdek is, hogy Szerbia dátumot kapjon. Magyar Szó, 2013. május 14., 1. és 3. o.
Uo.



2013. április 22., hétfő

Az én 15 pontom




Mielőtt bárki is elolvasná ezt az írást,
kérem figyelemmel nézzék át a következő néhány sort:

  • ezt a fogalmazványt egyedül írtam, nem támogatott egyetlenegy délvidéki/vajdasági magyar, de szerbiai, országos párt sem, tehát csak az én véleményemet olvashatják, amiért vállalok mindennemű felelősséget, mivel nem tudom elfogadni a délvidéki/vajdasági magyarok részéről az „Amit szabad Mohamednek, nem szabad az ökörnek” szólással jellemezhető hozzáállást,
  • A Koszovó és Szerbia között – várhatóan – létrejött megállapodás szerintem nem lehet egyedi elv és dokumentum, minden azonos vagy hasonló problémát ugyanolyan vagy hasonlóan kell(ene) rendezni. E gondolataim alátámasztására a történelem ad támpontokat, ne feledjük, hogy a Délvidék/Vajdaság a trianoni békeegyezménnyel lett Magyarországtól, míg Koszovó a kumanovói egyezséggel lett Szerbiától elszakítva, de folytathatnám más példákkal is.
  • Nem zárom ki annak a lehetőségét sem, hogy ugyanilyen vagy hasonló módon, Tirana (azaz Albánia) és Belgrád (azaz Szerbia) megállapodjanak a dél-szerbiai albán többségű önkormányzatok (községek) helyzetével kapcsolatban, de miért ne következhetne be hasonló együttműködés Budapest (azaz Magyarország) és Bukarest (azaz Románia) vagy Pozsony (azaz Szlovákia), esetleg Kiev (azaz Ukrajna) között is.
  • Mivel vagyok annyira liberális, hogy minden egyén – tehát én is – azt vallja: élhet a törvényerejű dokumentumok javaslásának jogával, de vagyok annyira nemzeti is, hogy elvárjam a nemzeti közösségemtől (és az anyaországtól), hogy a megfelelő szerveik a javaslatomat megvitassák – mivel úgy érzem, sokan elfogadják az általam javasoltakat –, így nyilvánosságra hozom e szöveget a délvidéki/vajdasági magyar média segítségével (remélem, meg is jelentetik).


Ennyit bevezetőket, most pedig következzen a javaslatok!


Balla Lajos
SRB-24426 Oromhegyes
November 29. utca 44.



Budapest és Belgrád 15 pontja



Javaslat az Észak-Vajdaságban (Észak-Szerbiában) élő magyarok helyzetének normalizálását szabályozó első megállapodás szövegére


  1.       Észak-Vajdaságban megalakul a magyar községek társulása/közössége [1]. A társulás nyitott minden más község számára, ha ezzel kapcsolatban a tagok között egyetértés alakul ki.

  2.       A társulás/közösség statútum elfogadásával alakul meg. Feloszlatása kizárólag a betagosodott községek döntése alapján lehetséges. A hatályos törvény és alkotmányjog értelmében jogi garanciákat biztosítanak (beleértve a kétharmados többség szabályát is).

  3.       A társulás/közösség struktúráját ugyanazon alapokon fektetik le, mint a vajdasági/szerbiai községek közösségének meglévő statútumát, pl. elnök, alelnök, parlament, tanács.

  4.       A helyi önkormányzatok Európai Chartájában és a hatályos szerbiai törvényben definiált hatáskörökkel összhangban a társult községeknek joguk lesz együttműködni saját meghatalmazásaik kollektív alkalmazásában a társulás/közösség kereteiben. A társulás/közösség teljes mértékben felügyeli a gazdasági fejlődés, az oktatás, az egészségügy, az építészet és a rurális berendezkedés területeit.

  5.       A társulás/közösség további hatáskörökkel él, amelyeket a központi hatalom hagy jóvá részére.

  6.       A társulás/közösség képviselői szereppel rendelkezik a központi hatalommal való kapcsolattartásban, e célból pedig helyet kap a közösség tanácsadó testületében. E szerepkör megvalósítása céljából felügyelői funkciót irányoznak elő.

  7.       Szerbia területén egy rendőrség létezik, Szerbiai Rendőrség néven. Minden, Vajdaság/Szerbia északi részén működő rendőri egységet integrálnak a Szerbiai Rendőrség kereteibe. Fizetéseiket kizárólag a Szerbiai Rendőrség fizeti ki.

  8.       Egyéb magyar biztonsági struktúrák tagjainak helyet kínálnak fel a megfelelő szerbiai struktúrákban.

  9.       Regionális rendőrparancsnokot neveznek ki a három magyar többségi északi községben (Magyarkanizsa, Zenta, Ada). A régió rendőrparancsnoka vajdasági magyar nemzetiségű személy lesz, akit a Belügyminisztérium javasol, arról a listáról, amelyet a társulás/közösség keretébe tartozó három község vezetője állít össze. A Szerbiai Rendőrség északon működő egységeinek tükrözniük kell a három község etnikai összetételét. (Még egy regionális parancsnokot neveznek ki Szabadka, Topolya, Kishegyes, Törökkanizsa, Csóka és Óbecse községekben). A három északi község regionális parancsnoka együttműködik más regionális parancsnokokkal.

10.       Az igazságügyi rendszert integrálják, az Szerbia jogi keretein belül működik majd.

11.       A belgrádi Fellebbviteli Bíróság egy bizottságot alakít, amelyben magyar bírák lesznek többségben, és amely illetékes lesz minden magyar többségű községben.

E Fellebbviteli Bíróság egy osztályának, beleértve az adminisztrációs személyzetet és a bírákat, Magyarkanizsán lesz a székhelye (Magyarkanizsai Kerületi Bíróság). Ennek az osztálynak minden bizottságát többségében magyar bírák alkotják majd. A megfelelő bírák vesznek részt a munkában, az adott eset természetétől függően.

Az északi községekben 2013 folyamán szervezik meg az önkormányzati választásokat, az EBESZ támogatásával, a megfelelő szerbiai törvénnyel és a nemzetközi szabványokkal összhangban.

12.       A végrehajtási terv, időbeli dinamikával május 25-ig készül el. A megállapodás alkalmazása során tiszteletben tartják a transzparens finanszírozás elvét.

13.       A tárgyaló felek intenzívebb tárgyalásokat kezdenek az energetika és a telekommunikáció szektorairól és június 30-ig be is fejezik azt.

14.       A megállapodás értelmében Magyarország nem blokkolja Szerbiát az Európai Uniós integráció területén, mint ahogy nem is bátorít másokat a másik fél akadályozására.

15.       A két fél bizottságot alakít az alkalmazásra, az EU támogatása mellett.

A megállapodás másolatát, amelynek alapján e fordítás készült, kézjegyével látja el Orbán Viktor magyarországi és Ivica Dačić szerbiai kormányfő, a következő kísérő szöveggel: „Ezennel igazolom, hogy ez az a szövegjavaslat, amelynek elfogadásáról vagy elutasításáról mindkét fél döntést hoz majd.


[1]   Kezdetben e társulásba/közösségbe az a három önkormányzat/község tartozik, ahol az ott élő magyar nemzeti közösséghez tartozók számaránya meghaladja az 50%-ot.



2013. április 4., csütörtök

Felhívás az „európai” felforgatók ellen!




TILTAKOZUNK!

Felháborodva olvastuk Gulyás Márton budapesti polgártársunk német nyelvű gyújtogató hirdetését (=Anzeige: másik értelme feljelentés) a Verlag Theater der Zeit („A Kor Színháza” c. folyóirat kiadói) blogján. Magyar fordítása alább, mellékletben, az eredeti itt olvasható:


Aligha mehet jól a bolt, hogy e német aktivista „színházi és politikai” folyóiratnak ilyen sajnálatra méltó szenzációval kell előfizetésre kínálgatnia magát. Klaus Pierwoß azzal harangozza be „A Kor színháza” (A kór színháza?) áprilisi számát, hogy itt közlik az ifjú magyarországi anarchista szégyenletes felhívását (jelenlegi) hazája ellen, „Szítsatok lázadást!” címmel.

A német folyóirat üzleti nyomora nem a mi dolgunk, ám az igen, hogy ezen hazánk bemocskolásával próbál segíteni. Sőt nemcsak a mienk, magyaroké, hanem az egész demokratikus Európáé is, mert egy egész Európát fenyegető új anarchizmus legitimációjára kísérli meg kisajátítani a demokrácia fogalmát. Amely értékhez e felforgató iromány és annak felkarolói nyúlnak, úgy magyar, hogy élesen európai közügy. Gulyás Márton röpirata a legsötétebb bolseviki módon kérdőjelezi meg a demokratikus európai jogállamiságot, amelyen az európai nemzetek nagy békeprojektje, az Európa-eszme nyugszik.

Annál szomorúbb, hogy aláírói közt olyan név is akad, mint Elfriede Jelinek osztrák Nobel-díjas íróé. Gondolkoztasson el bennünket ez a tény azon is: vajon ki tekinthető értelmiséginek a mai Európában? Az-e, aki valamely különleges egyéni teljesítményért kapott „szakmai igazolás” alapján annak tekinti magát? Vagy az, aki értelmiségi voltáról a maga ember- és hazaszeretetével, közösségi felelősségével, fenntartható Európánkért a maga helyén végzett áldozatos munkájával, feltűnési viszketegség nélkül tesz napi bizonyságot?...

Úgy látszik, hogy akiknek önmaguk fölmagasztalása, rögeszméik mások élete és békessége fölé helyezése fontosabb minden közösségi szabálynál, nem értik vagy nem is akarják érteni az európai jogállam fogalmát. Amelynek nemcsak ők a tagjai, hanem azok a közpolgárok is, akiknek a napi helytállás mellett „csak” szavazatuk az eszközük arra, hogy országaik, közösségeik sorsába beleszóljanak. A demokratikus jogállam keretei közt az elfriedejelinekek se többek a szavazó közpolgárnál. Csak egy „élcsapat”-őrület vélheti ennek az ellenkezőjét. Ilyen beteg elitizmust eddig csak a 19-20. századi anarchizmus, a kommunizmus és a fasizmus produkált. Ezzel Gulyás Márton „új kommunista kiáltványa” és támogatói köre közveszélyes eszmei forrásvidékét árulja el.

Mégpedig a demokratikus jogállam alapfogalmaira hivatkozva és annak keretei között, amely, úgy látszik, sok mindenre jó. Arra is, hogy politikai pszichopaták, nem győzvén cérnával az ízlésükkel ellenkező politikai „rezsimet”, egy kétharmados többséggel választott, európai demokrácia törvényes rendjének felforgatására uszítsanak és szervezkedjenek. Amellett, hogy e tényállásra a demokratikus jogállamnak rendelkeznie kell büntetőjogi kategóriákkal, a közbeszámíthatatlanság jele is, ha valaki azt a kétharmadot is potenciális fasisztának tekinti és tünteti föl, amely ezt a „rezsimet” egy másik helyett demokratikusan megválasztotta.

Figyelmeztető jel az európai jogállamok mai közlevegőjére nézve, hogy ebben kitenyészhetett ötven „nemzetközi értelmiségi”, aki egy ilyen pszichopata felhíváshoz „a (mit is jelentő?) nevét adja”. Egy ilyen legitimációjú, demokratikus európai kormányzat és az azt fenntartó választói többség ellen. Vajon hol voltak ezek az „értelmiségiek” 2006-ban, amikor a gyurcsányista balliberális magyarországi diktatúra rendőrterrorral becstelenítette meg az európai demokrácia szent emléknapját, az 1956-os magyar forradalom 50. évfordulóját? Amikor egyetemisták szemét lövette ki, fiatalokat nyomoríttatott meg, békésen tiltakozó kisgyermekes családokat rohamoztatott verőlegényeivel a Budapesti utcán?!

De hol van a német jogállam is, amikor hatóságai nyílt uszítást tűrnek meg egy olyan másik európai jogállam ellen, amelynek népe ugyanúgy ragaszkodik demokratikus önrendelkezési jogához, ahogy a németek, a franciák és a többi európai jogállam népe?! S hol van az osztrák jogállam és annak értelmisége, mikor a felforgatók Bécset jelölik meg terveik stratégiai központjául, nem hagyva gyógyulni a két nép inkább csak hivatalosan rendezett viszonyát?! És hol van ilyenkor közös reménységünk, az egyesülő Európa, mely ugyancsak eltűri, hogy „európai” jelzővel díszelegjenek a politikai felforgatók azokkal szemben, akik a bajban az európai eszme fenntarthatóságának útjait elkötelezetten, de önértékük és a közös európai értékek felelős tudatában, egyenes gerinccel keresik?!

Ezért a fenntartható Magyarország és a kultúrák fenntartható Európájának igazi értelmiségét azokra a veszélyekre intjük, amelyek az álságos ágálók, az aktivista rombolók részéről fenyegetik a közös európai békeprojektet. Végre nyílt kiállással, együtt kell megvédenünk országaink, népeink, közös európai hazánk jogát a békés társadalomépítésre. Ha megengedjük az EU-ban a pszichopata rombolóknak, hogy a színházat a politika rangjára emeljék, a politikát pedig az általuk elképzelt színházéra fokozzák le, akkor azt is megengedjük nekik, hogy egymás ellen fordítsák az európai politikai gondolkodókat és kultúrákat.

A fenntartható Európa nevében kérünk benneteket: emeljétek föl szavatokat azon romboló erők ellen, amelyek a magyar demokratikus jogállam aláásásával az európai jogállami gondolatot ássák alá! Leplezzétek le a hangzatos jelszavak mögött megbúvó rombolókat és a fasizmus rémével riogató, fasisztoid politikai hazardőröket! Mi Magyarországon türelemmel vártuk végig a balliberális diktatúra két kormányzati ciklusát, és a polgári demokrácia politikai váltógazdálkodásának demokratikus szabályai szerint váltottuk le szavazatainkkal a hazugokat. Akikben nincs meg a türelem a demokratikus váltógazdálkodásra, és a gyengülő Európában zűrzavarkeltésre bujtogatnak, azok nem demokraták, hanem anarchisták vagy betegek.

Hisszük, hogy demokratikus jogállamainknak megvannak a törvényes eszközei, nekünk pedig, e demokratikus európai jogállamok szabad polgárainak az egészséges mentális alapjaink arra, hogy megállítsuk a pszichopata rombolókat, amíg nem késő. Az európai jogállamiság, a közös európai eszme veszélyben forog! De nem azok veszélyeztetik, akikre a hazugok mai utódai mutogatnak, és akik ellen ezek bolsevista típusú fölfordulást provokálnának. Elég volt egyszer Európában ebből a kísértetből! Álljatok ki a szabad Magyarországért! Oldalaktól függetlenül álljunk ki mindannyian egy demokratikus, fenntartható Európáért!

Az itt egyelőre külön föl nem sorolt magyar értelmiségiek és egyetértő közpolgárok képviseletében:

Dr. Győri-Nagy Sándor kultúrökológus, elnök

Magyar Ökoszociális Fórum

Kelt Magyarországon, 2013. április 4-én,
Magyarország szovjet megszállásának 68. évfordulóján


Tisztelt Olvasóink közül azok, akik  névvel/foglalkozással is csatlakozná-
nak az aláírói körhöz, ezt az alábbi e-címek egyikén megtehetik:

Melléklet: A fenti linken németül elérhető „Anzeige” magyar fordítása:

"Szítsatok lázadást!"

Igen, igen…Vannak felhívások és cikkek, tiltakozó határozatok és levelek, pódiumviták és filmdokumentációk a rendszerszerűvé vált magyarországi fasizálódásról és ellen, de eddig mindezek csak a hiábavalóság akciói voltak. A demokratikus civiltársadalom szokásos tiltakozási módszereivel Magyarországon és ellene már nem lehet mit tenni. A magyar Orbán-kormány az államot megállíthatatlanul egy jobboldali rezsimmé változtatja át. A politikailag intézményesített Europa tétlenül szemléli ezt. És az értelmiségiek elképesztő módon hallgatnak; mindenesetre akcióik (csak) saját lelkiismeretük megnyugtatását szolgálják. Legfőbb ideje, hogy Európa értelmiségijei befejezzék tétlenségüket és önfeladásukat, és beavatkozzanak Magyarország helyzetébe (Sic!), mely azzal fenyeget, hogy Európa rothadási gócává válik. Harc vagy kapituláció?

Javaslat: Bécsből kiindulóan egy stratégiai kongresszuson az ellen-nyilvánosság hatalmas nyomásgyakorló hullámát kellene működésbe hozni a magyar politika ellen. A „Fegyverválasztás” filmcím arra való felhívás a szellemi Európához, hogy együtt értékelje át a konfrontálódás eddigi eszközeit, és egy új radikalizmusig jusson el. Az 1935. évi Párizsi Kongresszus „A kultúra védelmében” és az 1963. évi „Kafka-konferencia” fontos impulzusokat adhatna. Filozófusokmak és publicistáknak, zenészeknek és tudósoknak, színházi szakembereknek és filmcsinálóknak, képzőművészeknek és költőknek, Greenpeace-aktivistáknak, Internet- és SMS-multiplikátoroknak – valamennyiünknek, akiket a demokratikus és köztársasági Magyarország javát szolgálni képes praxisuk egymással összeköt, egy új mediális minőségű, egész Európát átfogó hálózatban kéne cselekednünk és Magyarországot korszerű módon felszabadítanunk.”

Klaus Pierwoß
Karin Beier, Matthias Brandt, Roberto Ciulli, Manfred Eichel, Pavel Fieber, Detlev Glanert,
Matthias Hartmann, Christoph Hein, Rudolf Hickel, Jürgen Hofmann, Maria Husmann,
Elfriede Jelinek, Hedda Kage, Ulrich Khuon, Burghart Klaußner, Joachim Klement,
Benjamin Korn, Laszlo Kornitzer, Barrie Kosky, Asteris Koutoulas, Johann Kresnik,
Helmut Lachenmann, Susanne Linke, Joachim Lux, Gerhard Mohr, Harald Müller,
Barbara Mundel, Thomas Ostermeier, Armin Petras, Frank Raddatz, Helmut Schäfer,
Jürgen Schitthelm, Friedrich Schorlemmer, Edgar Selge, Frank-P. Steckel, Thomas Thieme,
Dominique Valentin, Antje Vollmer, Franziska Walser, Hans-Eckardt Wenzel, Ursula Werner,
Jossi Wieler, Klaus Zehelein
kpierwoss@hotmail.de h.mueller@theaterderzeit.de


Tisztelt Olvasóink közül azok, akik  névvel/foglalkozással is csatlakozná-
nak az aláírói körhöz, ezt az alábbi e-címek egyikén megtehetik:


Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin