Margit Zoltán: bilincsek

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: bilincsek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: bilincsek. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. június 7., csütörtök

A szégyenhatáron már nincs miben reménykedni


Szégyenhatár


Töprengés a sorsukra hagyott temerini fiúk esete kapcsán

A magyar nemzeti összefogás napja ÉS MÁRIÁS ISTVÁN ÜNNEPNAPJA (A BÖRTÖNBEN TÖLTI A 30. SZÜLETÉSNAPJÁT) kiváló alkalom volt arra, hogy eltöprengjek rajta: a nyolc évvel ezelőtt – furcsán titokzatos módon – börtönbe juttatott temerini fiúk ugyan miféle felemelő  és szívet-lelket melengető ünnepfoszlányokat érezhettek ebből az újabb kori, határokon átívelő június 3-ai patinás emléknapunkból? A hőn áhított és fennen hangoztatott nemzeti összefogásból, az együvé tartozásból, a kölcsönös segítségnyújtásból… Van egy olyan sanda gyanúm, hogy csak vajmi keveset. Sőt: akár azt is meg merem kockáztatni, hogy ha mostanság rabul ejti őket valamilyen különös érzés, ha elhatalmasodik rajtuk valamiféle emóció, az nyilván jobbára csak idegszaggató meg torokszorító, s aligha szolgálhat lélekbalzsamul a várakozásban meg a reménytelenségben megfáradt öt magyar fiatalember számára. Mert nemzeti összetartozás (meg annak a napja) ide, meg nemzeti összetartozás oda, a tényszerű keserű valóság mégiscsak az, hogy hiába múlt el nyolc kínkeserves esztendő a letartóztatásuk óta, ők ma is ugyanúgy börtönlakónak számítanak. Ez a szépen csengő magyar összefogás -- valami miatt – csak nem tudta (vagy nem is akarta?) kimenekíteni őket a rabságból. A „Mi, magyarok tartsunk szét!”-féle nemzeti vonás, ősidők óta cipelt terhes átok – egészen biztosan ez is egyfajta karakterbeli hungarikum – előbb-utóbb rajtunk is kiütközött. A jellegzetes és tagadhatatlan magyar tulajdonság, a kezdeti szalmaláng-lelkesedés ellobbanása után, közöttünk is felütötte a fejét a másságtól való rettegés, és a megbonthatatlannak látszott sorainkba beférkőzött a kétkedés, az acsarkodás, a gáncsoskodás, a bizalmatlanság.


Az öt temerini fiúról szóló traktátus már a kezdet kezdetén vészjóslóan csikorgott a politikai ideológiától. A családjuknál történt látogatásom során többen is elmondták, hogy a fiatalok érdekében tett legelső lépések is már elhibázottak voltak, ezért téves, helytelen irányba vitték el az egész ügyet. Úgy vélték, hogy ha a Vajdasági Magyar Szövetség akkori vezetője másként közelít az esethez, és ha akkor határozottan melléjük áll, minden másképpen történt/történhetett volna. Ha akkor nem sajnálja azt a néhány liternyi üzemanyagot a szolgálati kocsiból, és a helyszínre siet, ha tájékozódik a történtekről még a temerini rendőrállomáson, akkor talán a végkifejlet is egészen máshogy alakul. Ehelyett éppen ő volt az, aki elsőként ítélte el a cselekedetüket, és követelte a példás megbüntetésüket. Tette ezt anélkül, hogy a későbbi valódi/igazi áldozatok verzióját is meghallgatta volna az esettel kapcsolatban.
  
A magyargyűlöletre, a kisebbségek elleni hangulatkeltésre kihegyezett, erőszakos szerb politika ekkor nem is csinált egyebet, mint kihasználta a kedvező alkalmat, és igen nagy vehemenciával szinte kisajátította magának a „szégyenteljes szerbverés” ügyét. A maga szájíze, kénye-kedve szerint gyúrta, nyújtotta, csűrte-csavarta a történetet. A Kurirban, a Gradjanski Listben szinte napi rendszerességgel szerepelt az egész délvidéki magyarságra rossz fényt vető, sötét árnyékként rávetülő téma.

A vajdasági magyar érdekvédelemről sok tanulságos dolgot el lehet mondani, csak éppen azt az egyet nem, hogy úgy állt hozzá a temerini ügyhöz, hogy ha törik, ha szakad, meg fogják védeni a saját fiataljaikat. (Lásd: a más nemzetiségűek esetében erre több példa is adódott a későbbiek folyamán! Ők aztán cseppet sem szégyellték a saját fajtájúakat, és nem volt a számukra se kellemetlen, se kényelmetlen ország-világ előtt pártfogolni és oltalmazni őket. Akkor sem, ha az ügyeik már messziről arra szaglottak, hogy sem elfedni, sem elkenni nem lehet védenceik bűnösségét. Minden áron vagy semmi áron. Alighanem ez az alapvető különbség a kétfajta, politizálós, nemzeti színezetű érdekvédelem között! Hogy melyik bizonyult hatásosabbnak, azt aligha szükséges részletezni.)

Nagyon úgy fest, hogy a vajdasági magyar politikusok valamiért kínosan ódzkodnak attól, hogy a nevüket együtt emlegessék, ne adja Isten, tán még össze is mossák a börtönben lévő magyar fiatalok nevével. Az aztán nekik végképp nem hiányzik. Ebből a kínos és hatványozottan nemzetiségi ügyből bizonyára nem lehet most politikai tőkét kovácsolni. Az esetet nem lehet politikai (potya) poénszerzésre felhasználni. Ezért inkább – a szűkös pártérdekek szabta keretek között -- ellavírozgattak egy ideig, majd pedig kifaroltak, kitolattak ki a fiúk háta mögül. Magukra, a sorsukra hagyván őket.

A bajt csak tetézte -- meg alighanem be is tetőzte -- az a tény, hogy az öt fiút még a tárgyalás megkezdése előtt „sikerült” egymás ellen fordítani és egymás ellen kijátszani. Egyértelmű és markáns érdekvédelem hiányában. Márpedig az együttesen felvállalt felelősség, a közösen elvitt balhé nyomaszó terhe könnyűszerrel megteremthette volna az összetartozás, az „egy mindenkiért és mindenki egyért” való kőkemény kiállás ménkűbiztos alapját. Ennek hiányában viszont elkerülhetetlenné vált – nem csupán az öt fiatalember, hanem az öt család között is -- a viszálykodás és a széthúzás. Ami pedig nemhogy nem tett jót, hanem egyenesen ártott a közös ügynek is, meg külön-külön valamennyiük, valamennyiünk ügyének is.  Úgy látszik, annyi is elég volt, hogy csak egy pillanatra megfeledkezzünk róla: a politika megbontja a közösségeket, szétzúzza a szövetségeket, összeveszíti az embereket és megmételyezi a barátságokat. Persze, szorosan a politika lábnyomában a másik szükséges rossz, a kettes számú sunyi, alattomos, megosztó tényező, a pénz is feltűnt a színen. Hogy ami még épségben (meg)maradt, azt is tönkretegye. Mert hogy is nézne ki az, ha nem csinál(hat)nánk valamilyen üzletet a mások nyomorúságából, ha nem húzhatnánk egy kis anyagi hasznot a mások tragédiájából?! Ebbéli tevékenységükben a temerini fiúk védelmét felvállaló és ellátó ügyvéd urak jártak az élen. Egyetlenegy jogász kivételével, egymást túllicitálva igyekeztek mielőbb átlépni azt a bizonyos szégyenhatárt. Az ő esetükben nem bújt meg a háttérben semmiféle kimondatlan elvárásrendszer. Nem volt szó se erkölcsi/morális, se pedig szakmai tisztességről. Számomra megfejthetetlen a talány: miként veszi/viszi rá őket a lelkiismeretük arra, hogy EZÉRT a munkáért nemhogy pénzt kérjenek, hanem egyáltalán pénzt elfogadjanak? Ilyesmihez azért kell arc is, meg hozzá bőrréteg is, jó vastagon.

A holisztikus szemléletmód mezsgyekaróit követve pontosan kirajzolódnak az erős körvonalak, és tulajdonképpen nincsen szükség arra, hogy belevesszünk a ma még bizonytalan kimenetelű, végtelennek látszó történetbe. A lényeg – az első naptól kezdődően -- pontosan látható: az öt temerini fiatal raboskodik. És ezen a szomorú tényen mindeddig sem az idült széthúzásról ismert vajdasági magyar politikai érdekképviselet, sem pedig a hangzatos magyar összefogás NEM VOLT KÉPES változtatni.

Nem mintha nem lenne a számunkra már eleve az is épp elég büntetés, hogy tulajdonképpen önmagunk börtöncellájába – annak is az éjsötét magánzárkájába – vagyunk valamennyien élethossziglan/életfogytiglan bezárva, a temerini fiúkkal együtt, akkor, azon a június 26-án egy kicsit bebörtönöztek minden jó érzésű vajdasági magyar embert. És a megalázó súlyos rablánc azóta is rajtu(n)k csúfoskodik.
A sóvárgott szabadulás(unk) meg egyre csak várat, egyre csak várat, egyre csak várat magára.

Szabó Angéla


Már nincs miben reménykedni!”


Ezt állítja Kiss Rudolf, a Human Rights Center munkatársa


A szenttamási Emberi Jogi Központ aktivistái miként látják most a temerini fiúk helyzetét?

Bevalljuk, hogy az utóbbi időben nem foglalkoztunk olyan sokat az öt temerini fiatal elítélt ügyével, mint ahogy tettük ezt korábban. Ennek pedig két oka is van. Az egyik az, hogy amióta megszűntek azok a támogatások, amelyek a központ munkáját segítették, és amióta úgymond a saját költségvetésünkből működtetjük a szervezetet, azóta nekünk magunknak is dolgoznunk kell, ha nem akarjuk ezt a tevékenységet végleg felszámolni. Így természetesen kevesebb idő jut az egyes esetekkel való foglalatosságra. A másik oka pedig az, hogy támadt egy kis nézeteltérés közöttünk és a fiúk szülei között, ami után úgy döntöttünk, hogy helyesebb lesz, ha kissé visszavonulunk, és egy időre inkább a háttérben maradunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem követjük a történéseket velük kapcsolatban. Most is ugyanúgy számon tartjuk őket, mint korábban. Adományokat gyűjtöttünk a számukra, többször meglátogattuk őket a börtönben, elbeszélgettünk velük, meghallgattuk a panaszaikat. Jártunk a családoknál is. Amiben csak tudtunk, segítettünk.

Véleményetek szerint maradt-e még esély a kiszabadításukra, vagy mindannyian kénytelenek lesznek letölteni a büntetésüket az utolsó napig?

Ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy már nincsen semmi, amiben reménykedhetnénk. Egyetlen olyan eszköz sincs a birtokunkban, amellyel esetleg segíteni tudnánk, amivel még próbálkozhatnánk. Az egyetlen dolog, amit tehetünk – és ez most a mindent jelenti –, az az, hogy ismételten kegyelmet kérünk az öt magyar fiatal számára az újonnan megválasztott szerbiai köztársasági elnöktől. A Boris Tadić-féle amnesztia elmaradt. Máriás István és Illés Zsolt kérelmét elvetette, a másik három fiú beadványára viszont nem is reagált.

Szerintetek a vajdasági magyar politikai-érdekvédelmi szervezetek az eset súlyának megfelelő módon képviselik-e a temerini fiúk ügyét?

A bűncselekmény ügyében villámgyors döntés született, ami enyhén szólva is szokatlan a hazai igazságszolgáltatásban. De tudjuk azt, hogy jogerős ítélet született. Hogy igazságos-e, arról sokat lehetne beszélni. Tehát itt már túl sok kihasználatlan lehetőségünk nem maradt. Azt is megfigyelhettük, hogy a vajdasági magyar pártok eltérő módon viszonyultak az esethez. Nem egy emberként, nem azonos határozottsággal álltak az ügy mellé. Úgy látszott, hogy mindvégig leginkább a saját pártérdekeiket helyezték előtérbe, és nem az volt az elsődleges, hogy mi fordítható az ügy hasznára és mi nem. Néha megérte támogatniuk a börtönben levőket, néha meg nem. És ez kezdettől fogva ilyen felemás módon zajlott. Emlékszem arra, hogy amikor a kegyelmi kérvényt megfogalmaztuk, akkor a politikai pártokkal és a civil szervezetekkel karöltve támogató aláírásokat gyűjtöttünk. Harmincnégy vagy harmincöt szervezet vett ebben részt. Hogy ezáltal is nyomatékosítsuk. Sajnálattal állapítottuk meg, hogy vezető politikusaink közül jó néhányan már azt sem voltak hajlandóak aláírni, nemhogy a későbbiekben támogatták volna a szabadságvesztésre ítélt fiúkat.

Számomra éppen ez a jellegzetes, ez a kimondottan magyaros széthúzás a legdöbbenetesebb.

Ez valóban nagy baj. A magyar pártok sem sorakoztak fel egységesen az elítélt magyar fiatalok mögé, ugyanakkor az ő soraikban is széthúzás volt tapasztalható. Feladták a közös ügyet, amely összeköti, összekapcsolja őket, és feladták annak egységes képviseletét is. Pedig közös fellépéssel többet elérhetünk, mint ha külön-külön vívjuk meg a magunk csatáit. Ez a szakadás egészen biztosan nem használt a temerini fiúk ügyének. Ki kellett volna tartaniuk egymás mellett a végsőkig.

 Szabó Angéla



2012. március 31., szombat

Bilincsek a tollon, szájon, fülön...


A szigorúan ellenőrizett káoszban szinte gyerekjáték a sajtóval és magukkal az újságírókkal való manipulálás – valami ilyesmit nyilatkozott egy hónappal ezelőtt Vukašin Obradović, a Független Újságírók Szerbiai Egyesületének elnöke. Akkor úgy vélekedett, hogy a szerbiai politikai hatalom részéről folyamatos és erőteljes a tömegtájékoztatási-eszközökre gyakorolt nyomás és azok szigorú állami kontrollja, a felettük való éber őrködés. Ezen kívül még az újságírók szégyenletes anyagi helyzete az, ami leginkább jellemzi és tükrözi a honi sajtó mostoha sorsát, jelenlegi állapotát. Mindez pedig – a szakmai szervezet vezetőjének meglátása szerint – a legsötétebb és a legfélelmetesebb időket idézi, egészen konkrétan: Slobodan Milošević uralkodásának felejthetetlen éveit. Sőt, még rá is tesz egy lapáttal, amikor olyasmit állít, hogy a mostanihoz hasonló gyalázatos és megalázó helyzetben talán még soha nem volt a szerbiai média.

Az elvárás: legyünk bértollnokok!

A kritika nyilvánvalóan a kisebbségi sajtóra is vonatkozik. Ránk is ugyanúgy érvényes. A vajdasági magyar írott sajtótermékek és az elektronikus médiumok függetlenségét, pártatlanságát és szavahihetőségét erősen megkérdőjelezi az a megcáfolhatatlan tény, hogy nemrégiben éppen a Magyar Nemzeti Tanács lett az alapítójuk, illetve a társalapítójuk. A magát kis magyar parlamentnek tituláló MNT mögött pedig a legerőteljesebb nemzeti pártunk, a Vajdasági Magyar Szövetség tartja stabilan a frontot. Amely pedig – alighanem még kimondatlanul is -- maximális lojalitást és feltétlen csatlósságot, cinkosságot követel meg a szélesre tárt védőszárnyai alatt meghúzódó kisebb-nagyobb magyar szerkesztőségektől. Nem titkoltan az a legalapvetőbb elvárása, hogy a holdudvarába tartozó újságírók egytől-egyig tollbamondást imitáló bértollnokok legyenek: bilincsbe zárt, béklyóba vert, kicsorbult tollal. BILINCSEK A TOLLON. Ez akár a jelképük is lehetne. (Pedig milyen szép is lenne épp ellenkezőleg! Fordítva. Toll a bilincsen! Lazán keresztben fektetve rajta. A kimondott és az írott szó hatalma által legyőzetve a szavak mögé rejtett rabság, megkötözöttség.)



A pókerarcú újságírók egyesülete

Ne legyenek illúzióink: a délvidéki magyar médiumok gyarmatosítása a közelmúltban megtörtént! A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete kellemes, diszkrét félhomályba burkolódzott díszpáholyból nézte végig az itteni magyar tömegtájékoztatási-eszközök rabszolgasorsba taszítását.  Egyetlenegy kifogást sem emelt az ellen, hogy a semmiféle ellenkezést/ellenvetést nem tűrő muszklis magyar politikai párt valósággal átrendezte, a saját kénye-kedve szerint alakította, és a disszonáns hangoktól teljes egészében meg is tisztította ezt a mi kis magyar médiapiacterünket.  A magát szakmai szervezetként aposztrofáló egyesület mindvégig teljesen közönyös/közömbös kívülálló módján viselkedett. Mint egy lecsúszott zoknis kisgyerek. Mint akit megkiskorúsítottak.  Mint akit büntetésből szobafogságra ítéltek. Egyetlen rosszalló észrevételt sem tett. Vagy legalábbis a befogott, a megzabolázott, a pórázon tartott lapok, rádiók és televíziók ilyesmiről nem adtak (nem adhattak?) hírt. De kell-e ámulnunk-bámulnunk a félelmében/szégyenében lehorgasztott fejjel térde(pe)lő médiumaink szótlansága, némasága láttán? Aligha. Elég csak arra gondolnunk, miként is emelhette volna fel a szavát az egyesület tagsága egyik-másik szerkesztőség védelmében, amikor azt is kénytelen volt – zokszó nélkül – végignézni, ahogy a szervezet választott vezetőjével játszadozott (ahogyan őt leckéztette) a mini parlament maxi kádere. És hogy a szégyen/gyalázat még arcpirítóbb, még elviselhetetlenebb legyen, egy árva szó sem eshetett róla a piros-fehér-zöld színű kalitkába kényszerített médiumokban. 

 
Azt aligha kell bárkinek is részletezni, hogy valójában hová és milyen messzire is vezet az abszolút kétkedés nélküli balga szolgalelkűség az újságírásban. Az előre megfontolt szándékkal vállalt, a puszta és önző számításból (fel)vállalt hatalom melletti hűség, a hajbókolás és kicsiny(es)ség a nyitott  gondolkodásmód, a kimondott és leírt szó szabadságának önként  való feladását teszi elkerülhetetlenné.



Mire kötelez az írott szó becsülete?

Egy biztos: hallgatásra, némaságra, gyáva meghunyászkodásra nem. Arra semmiképpen sem. S ha mi mégis ezt tesszük, ha így cselekszünk, az nem egyéb, mint az írástudók árulása. Hogy mi viszi rá, mi kényszeríti a hírmondót az ilyen erkölcsi lealjasodásra? Nyilván nem a saját lelkiismerete. (Már ha van neki egyáltalán.) Hanem a gyors és látványos karrierépítés, a könnyen jött, talmi népszerűség hajhászása és a biztos munkahely megtartásának illúziója. De legfőképpen a félelem. A saját – egészen pontosan körvonalazható -- félelme.  Márpedig ahol csak kizárólag félelem és rettegés van, ott nem létezik semmiféle szabadság. Ott a szabadságot hiába keressük. Ott csak zsarnokság van meg kiszolgáltatottság és elnyomás. Az pedig hosszú távon tűrhetetlen és elviselhetetlen. Egyetlen hatékony ellenszere és hatásos fegyvere létezik csak: ha megelégeljük a parancsuralmi rendszert és tiltakozunk, fellázadunk ellene. Előbb vagy utóbb…




Természetesen nem az az elvárás, hogy a vajdasági magyar sajtó majd egy szép napon szeplőtelen glóriás szentté váljon, hanem csupán az, hogy legyen igazmondó és legyen szavahihető. Mindössze csak ennyi. S ez épp elég. Untig elég. Mert akkor már betöltötte a szerepét és a küldetését is. Merthogy mindkettő van neki. Vagy legalábbis kéne, hogy legyen. 



Szabó Angéla

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin