Margit Zoltán: botrány

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: botrány. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: botrány. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. március 2., csütörtök

Botrányszagú igazgatóválasztás a csantavéri iskolában




Felemás szavazás

Személyes okokra hivatkozva – két évvel mandátumának lejárta előtt – 2016. szeptember 11-én lemondott Szedlár Erika, a csantavéri Hunyadi János Általános Iskola igazgatónője. Az iskolaszék úgy határozott, hogy ideiglenes jelleggel az addigi igazgatóhelyettest, István Ervint állítja a tanintézmény élére. Mivel az ő 6 hónapra szóló megbízatása március 11-én lejár, kiírták a pályázatot az állás betöltésére. A felhívásra 5-en jelentkeztek: 1 személy hiányos dokumentációt adott át, így 4-en maradtak – mindannyian helybeliek és mindannyian az iskola tanárai.

A januárban megtartott tantestületi ülésen a 86 szavazati joggal rendelkező alkalmazott közül 83-an jelentek meg, és a következőképpen szavaztak: István Ervinre 49-en, Kecsenovics Szabó Dórára 25-en, Andrić Oliverára 7-en, Kovács Gabriellára pedig egy dolgozó, és volt egy érvénytelen szavazat is. Ezt megelőzően a szülők tanácsa is összeült, és olyan határozatot hozott, hogy azt a jelöltet támogatja, akit majd a tantestület javasol, hiszen a kollektíva tudja legjobban, hogy ki az, aki szakmai szempontból a legmegfelelőbb. Minderről tájékoztatták a Magyar Nemzeti Tanácsot és várták, hogy az is véleményt nyilvánítson az ügyben.

Meg is érkezett az MNT-ből az értesítés, amelyben az áll, hogy egyetértenek az iskolában született döntéssel és támogatják István Ervin kinevezését. A háromszoros (tantestület, szülők tanácsa, MNT) megerősítéssel a tarsolyukban már csak annyi volt hátra, hogy összehívják az iskolaszék tagjait, hogy a végén szentesítsék a nagy többség akaratát.




– Csakhogy épp ekkor kezdődtek a bonyodalmak – mondja Zabos Árpád, az iskolaszék elnöke a felvételen). – Ugyanis az iskolaszék tagjai közül egyesek arról számoltak be, hogy az MNT részéről telefonos megkeresések történtek: arra akarták rábeszélni őket, hogy változtassák meg a véleményüket és István Ervin helyett a másik pályázót, Kecsenovics Szabó Dórát támogassák. Volt, akinek munkahelyet ajánlottak; volt, akit azzal fenyegettek, hogy elveszítheti az állását; de az is szóba került, hogy az a szakcsoport, amelynek az illető a vezetője, a jövőben ne számítson semmiféle anyagi támogatásra, mert sosem fog nyerni a pályázatokon. 

A 9 tagú iskolaszéket 3 tantestületi tag, 3 személy a szülők tanácsából és 3 olyan külső ember alkotja, aki az MNT jóváhagyásával került be. A február 27-én megtartott összejövetelünkön nyilvános szavazást rendeltem el, és meglepetten állapítottam meg, hogy 5-en nem támogatták István Ervin megválasztását, vagyis 5:4 arányban alulmaradtunk. Nem szavazott Ervinre az MNT által javasolt 3 személy, az iskolánk egyik dolgozója és a szülők tanácsának egy tagja. Megjegyzem, hogy az ülés előtt a 3 kívülálló személy arra próbált rávenni, hogy a szabályzatunkkal ellentétben, legyen titkos a szavazás. Már akkor gyanús volt nekem, hogy valamire készülnek. A magyarázkodásaikból az derült ki, hogy nincsenek ők István Ervin ellen, csak éppen a másik személyt szeretnék az igazgatói székben látni. Ezek után nem szakítottam meg az ülést – pedig azt kellett volna tennem, hiszen az iskolaszék egyes tagjaira nyomást gyakoroltak –, ehelyett feltettem a kérdést, hogy ki támogatja Kecsenovics Szabó Dórát. Ők 5-en jelentkeztek, 3-an nemet mondtak, egy személy pedig nem nyilvánított véleményt. Ekkor azt indítványoztam, hogy mielőbb hívjuk össze a szülők tanácsát, és számoljunk be erről az új fordulatról. Ne adjunk alkalmat a találgatásra, és ne a piacon értesüljenek az iskolaszék ülésén történtekről, hanem mi magunk mondjuk el, hogy az iskolaszék hozott egy olyan döntést, amely szembemegy a tantestület akaratával és az MNT jóváhagyásával. Tárjuk eléjük a valóságot: az MNT által javasolt személyek szembefordultak az MNT által jóváhagyott döntéssel, helyette a saját magánvéleményük szerint szavaztak. A másik 2 személy pedig egyszerűen megváltoztatta a korábbi véleményét. Ez most egy kis felháborodást okozott az iskolában, ezért is szeretnénk mielőbb az ügy végére járni. 

Március 2-án lesz a folytatás, akkor fog az előállt helyzetről újból tárgyalni a tantestület. 

Szabó Angéla



2015. október 28., szerda

BOTRÁNY: Hivatali szervek meggyalázták az aracsi pusztatemplom keresztjeit és kopjafáit



A Tartományi Műemlékvédelmi Intézet munkatársai eltávolították a délvidéki magyarság egyik fő jelképének és szakrális helyszínének számító aracsi pusztatemplom mellett felállított és felszentelt emlékkereszteket, kopjafákat.

A helyszínen a Vajdasági Magyar Szövetség által 2004-ben felállított keresztet és haranglábat, illetve az Aracs ‘95 Pusztatemplom Polgárok Társulása által 2002-ben állított faragott keresztet és kopjafákat a talapzatukból eltávolították és halomba dobálták a földön, annak ellenére, hogy azok semmilyen módon sem veszélyeztették vagy károsították a pusztatemplomot.


Az esetet Link Majer Krisztina, törökbecsei idegenvezető és restaurátor vette észre ma reggel, aki az esetről tájékoztatta a Nagybecskereki Egyházmegyét is, amely a hivatalos szerveket megkeresve azt az információt kapta, hogy a Tartományi Műemlékvédelmi Intézet munkatársai döntötték le a megszentelt kereszteket, mivel azokat tájidegennek nyilvánították.

Az aracsi pusztatemplom kiemelt fontosságú műemlékké van nyilvánítva Szerbiában, amely az állam tulajdonát képezi. A Magyar Nemzeti Tanács az aracsi pusztatemplomot 2013-ban a magyarság szempontjából kiemelt jelentőségű műemlékké nyilvánította.

A DélHír már tavaly leközölte azt a cikket, amelyben az Aracs-turizmus portál vészharangokat kongatva hívta fel a nyilvánosság figyelmét a felszentelt emlékoszlopok fenyegetettségére és egyben összefogást sürgetett azok megvédésére.

Nebojša Stanojev, a Vajdasági Múzeum régésze ugyanis már akkor indítványozta, hogy az aracsi pusztatemplom tövében álló kopjafákat környezetidegenségre hivatkozva távolítsák el, ennek a kezdeményezésnek tett eleget most a Tartományi Műemlékvédelmi Intézet.

Korábban Ózer Ágnes, a Vajdasági Múzeum igazgatója, az MNT korábbi tagja, illetve a Magyar Mozgalom Ideiglenes Ügyvivő Testületének tagja az Aracs folyóirat 2013/1. számában szintén arról beszélt, hogy a keresztek és a kopjafák nem oda illőek.

Ózer akkor így fogalmazott: "vannak ott valami kiállított 'totemek' a romtemplomnál, amelyek Stanojev kolléga szerint nem odaillők".


Ősszerb templomot csinálnának Aracsból? 

A mostani nem az első eset, hogy megpróbálják eltüntetni vagy csorbítani az aracsi pusztatemplom magyar jellegét.

Nagy Sándor törökbecsei régész tagja volt azoknak a kutatócsoportoknak, amelyek az 1946-os, illetve az 1970-es években hosszabb ásatásokat és feltárásokat végeztek a templom területén és annak környékén.

Nagy Sándor az ásatásokról és azok eredményeiről évtizedekkel később nyugdíjas korában mesélt Matuska Márton és Csorba István újságíróknak, akiknek azt is elmondta, hogy az 1970-es években kifejezett utasítást kaptak a régészek arra, hogy találjanak tárgyi bizonyítékot a lelőhely ószláv jellegének bizonyítására. "Hát én sok mindent találtam, de ószláv templomra vonatkozó bizonyítékot egyet sem." - mondta Nagy Sándor.


Nem tájidegen, hanem nemzetidegen?

Kereszteket és kopjafákat tájidegenné nyilvánítani, lebontani és ezáltal meggyalázni csakis magyarellenes szempontokat szem előtt tartva lehetséges. Mert ugyan, hogyan lehetne egy templomtól környezetidegen a fakereszt és a harang? A kopjafa is csak annyira tájidegen, mint a Délvidék-szerte megtalálható napsugaras oromzattal díszített parasztházak, mely motívum a kopjafákhoz hasonlóan szintén erdélyi eredetű díszítő elem. Az ezeréves magyar kultúrkörön belül csakis szerb szemszögből lehet tájidegennek nyilvánítani a kárpát-medencei kultúrkincsünk bármely darabját, ám ebben az esetben már inkább nemzetidegen szempontokról beszélhetünk. Egy olyan jelkép esetében mint az aracsi pusztatemplom, amely a magyarság ősi jelenlétének élő monumentuma a ma Szerbiához tartozó Délvidéken!

Ezer éve itt vagyunk ezen a tájon, nem szabad megengednünk, hogy vallási és nemzeti jelképeinket, szakrális helyeinket bárki meggyalázza és a sárba vesse azt a keresztet, amelyért annyi magyar vér áztatta földjeinket.


R. P.
http://delhir.info/cimlap/friss-hireink/47282-2015-10-27-21-33-37
Közzétette: Szerkesztő 2015. október 27. [23:24]


Időközben megszületett a magyarázkodás is:






2013. június 8., szombat

Botrányt kellene csinálnunk! - Kilakoltatják a Szabadkai Rádiót

 
Botrányt kellene csinálnunk!” – mondja Németh Ernő, 
a magyar szerkesztőség vezetője

Napokon belül új székházba – az egykori Pannónia Nyomda épületébe – költözik a Szabadkai Rádió. Első hallásra megnyugtatónak és biztatónak tűnhet a hír, mert a megrögzött és nem kismértékben elfogult, naiv rádióhallgató még azt hiheti, hogy végre-valahára rendeződik ennek a közkedvelt délvidéki médiumunknak a sorsa. Aztán azonban menetrend szerint megérkezik az elkerülhetetlen csalódás és a kötelező kiábrándulás. 

A lokáció az kitűnő, hiszen a kijelölt épület a város szívében van, a korrekt rádiózáshoz szükséges és a rádiósok számára kialakított körülmények azonban egy cseppet sem rózsásak. Legalábbis úgy hírlik, hogy a működéshez szükséges feltételek megteremtésével aligha lehet majd dicsekedni.  

Ezt a kényszerű hurcolkodást már nagyon régóta rebesgetik. Ezért szinte biztosra lehetett venni, hogy a Szabadkai Rádiónak előbb-utóbb szednie kell a sátorfáját és el kell hagynia a már megszokott Jovan Mikić utcát. Az intézmény ugyanis mindmáig nem rendelkezik saját tulajdonú székházzal, hanem csupán albérlő a jelenlegi épületben. Az ilyesmi viszont mostanában elég sokba kerül. Talán úgy is lehetne mondani, hogy a helyiség használatáért fizetett összeg, az valójában ablakon kihajított pénz, amit okosabb dologra is lehetne költeni. A közeljövőben várható változásokról Németh Ernőtől, a magyar szerkesztőség vezetőjétől kértem egy kis tájékoztatást.


Mikor indult be ez a költöz(tet)ési program és ki kezdeményezte? 

Az történt, hogy a jelenlegi épületünk tulajdonosa, a Nemzeti Foglalkoztatási Hivatal, felmondta az eddigi bérleti szerződést, és ki akar bennünket lakoltatni. A megindoklás szerint más célra szeretné használni az épületet. Eredetileg még április folyamán ki kellett volna költöznünk. A rádió ezt a helyiséget még a hetvenes években kapta használatra, a tulajdonjogot azonban valamiféle mulasztás következtében nem szerezte meg. Jogi úton próbáltuk érvényesíteni az igazunkat, a pert azonban elveszítettük. Így most a döntés végleges: június 30-áig ki kell hurcolkodnunk. Mivel önkormányzati alapítású médium vagyunk, ezért várhatóan egy olyan épületbe költöztetnek bennünket, amely a város tulajdonában van. Azok állapota pedig nagyjából hasonló, és leginkább a katasztrofális szóval jellemezhető. Úgy hírlik, hogy miránk is valami ilyesmi vár.

Milyen feltételeket teremtettek a számotokra az új helyen?
 
Egyelőre csak annyit tudunk, amennyit jónak láttak közölni velünk, mert eddig még nem engedélyezték a számunkra, hogy megtekintsük az új helyszínt. Úgy hallottuk, hogy az épület első emeletén kapunk majd helyet. Pontosabban az ott lévő helyiségeknek is csak a felét használhatjuk majd. Így aztán a helyszűke miatt a magyar szerkesztőség kénytelen lesz két csoportra osztódni, mert két kisebb szoba áll majd a rendelkezésünkre. Mi már jeleztük, hogy ezt nem tartjuk jó megoldásnak, de azt a választ kaptuk, hogy a két helyiséget elválasztó falnak az eltávolítása nem engedélyezett. Aggodalommal tölt el bennünket az is, hogy nagyon szűkös, épp csak egy-két személyes stúdiókat rendeznek be. Hogy mi lesz az eddigi 45 év válogatott hanganyagát tartalmazó/őrző stúdiószalagokkal, hogy azokat hol tudjuk elhelyezni és megfelelő módon tárolni, abba bele sem merek gondolni. Úgyhogy mindez elég elkeserítően hangzik. Tévedés ne essék, nem sajnálom és nem sírom én vissza ezt a mostani épületet – épp a mai felhőszakadás következtében is beázott a stúdiónk -, de azért azt joggal várnánk el, hogy megfelelő körülményeket biztosítsanak a számunkra.   

A Szabadkai Rádió idén 45 éves. Szinte mindegyik közvélemény-kutatás eredménye szerint Vajdaságban ez a leghallgatottabb regionális rádió. Ez tény. Ezt nem lehet megmásítani és nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni, elhallgatni sem. Ez akár egy ütőkártya is lehetne a rádió vezetősége kezében. 

Hogy látod – hiszen már régóta itt vagy a magyar szerkesztőség élén –, a súlyának megfelelően kezelik ezt a médiumot? Úgy bánnak vele, amint azt megérdemli? 

Egyáltalán nem. Kezdem onnan, hogy a működésünkre évi 40 millió dinárt kapunk a községtől, az alapítónktól. Ez az összeg pedig már legalább 10 éve nem változott. Aztán: a szerkesztőségnek velem együtt mindössze 5 újságírója van. Plusz egy munkatárs Zentán és egy nyugdíjaztatás előtt álló kolléga Magyarkanizsán. Van még 10 úgynevezett bedolgozónk, akik között havonta 25 ezer dinárt tudok szétosztani valamiféle szégyenletes honorárium fejében. Továbbá: tavaly nyáron hivatalosan is bejelentették, hogy a Médiastratégiában meghatározott célkitűzések szerint a Magyar Nemzeti Tanács kezdeményezi az alapítói jogok ötven százalékban történő átvételét, de a folyamat valami miatt megszakadt. Fenyeget bennünket az a veszély is, ami minden állami, illetve önkormányzati alapítású médiumra egyaránt leselkedik, ez pedig a bizonytalan (az állami támogatás helyett pályázatok útján történő) pénzelés, a kíméletlen magánosítás és végső soron a leépülés, majd pedig a teljes megszűnés. A legfrissebb (ámbár nem hivatalos) információ szerint az MNT által javasolt, ezzel kapcsolatos módosításokat nem fogadták el. Így viszont teljes mértékben kilátástalanná válik minden. A mi véleményünk szerint az anyaországnak kellene ebbe beleavatkoznia (de sürgősen), mert ez nagyon sok médiumnak a halálát jelenti. Elszomorító az a tény is, hogy a politikusaink közül – sem a VMSZ-ből, sem máshonnan – senki sem keresett meg bennünket, és senki sem kérte ki a véleményünket. Ebben a vergődésünkben magunkra maradtunk.

Arra gondoltam az imént, hogy a leghallgatottabb, a legnépszerűbb rádió talán jobb sorsot, másféle – ha úgy tetszik, megkülönböztetett – bánásmódot érdemelne azok részéről, akik a pénzt osztják.  

Többször megfigyeltem (kérlek, javíts ki, ha tévednék), hogy a pályázati és egyéb pénzek elosztásakor, nem ezt a rádiót preferálják. 

 – Nem fáj nekünk az, hogy a mi 45 éves rádiónk mellett létezik egy másik, a Pannon Rádió is, csak valahogy mégis szót kellene értenünk egymással. Talán meg kellene határozni minden egyes médiumnak a saját profilját, kijelölni, megcélozni a hallgatóságnak azt a rétegét, amelyhez szól elsősorban, és akkor jól megférnénk egymás mellett. De az illetékesek ilyesmiről hallani sem akarnak.
 
Nemrégiben meghosszabbították a kinevezésedet a szerkesztőség élén.

 – Gondolom, ez is csak ideiglenes jellegű lesz. Legfeljebb néhány hónapra szól majd. Aztán pedig ki tudja, hogy mi lesz velünk. Én egyszerűen katasztrofálisnak tartom ezt a helyzetet, amelybe belekényszerítenek bennünket. Ha lenne még hozzá erőnk és kedvünk, az egész ügyből botrányt kellene csinálnunk.  

Szabó Angéla


2013. június 2., vasárnap

Ismét balhé a csókai suliban


Fotó: illusztráció

A minap újabb „összecsapásra” került sor 
a csókai általános iskolában. 
Ötödikes diák a „törvény” kezével sújtott le
 egy elsős tanulóra.

Sokkal mélyebbek és immáron ártóak azok a társadalmi folyamatok, amelyeket már a gyermekek is átélnek, magukévá tesznek. A szülő észre sem veszi, hogy gyermekébe átivódik jelleme. Mondják sokan: „A gyermek a szülő tükörképe!”, ha a gyermeket a szülő neveli...

Ki és kik nevelik a gyermekeket?

A gyermek nevelése áldásos feladatnak kellene lenni, mert a jövőt tudjuk ezáltal megformálni, értéket tudunk átmenteni. A közszféra mellébeszélése nem megoldáshoz vezető út, nem lehet ráfogni mindent a stresszes-gondterhelt válságos valóságunkra!

Amennyiben az utca neveli a gyermeket tudjuk a végeredményt. Amennyiben a média szintén tudjuk, amennyiben a virtuális világ ott is sejthetjük mi lesz a vége...

Mifelénk évek óta a jól jövedelmező tan működik, nevezetesen a szülő mutogat a tanítóra, tanító legyint a szülő felé. A párt is mutogat az egyház is fenyegetőzik (igen jól hallod Jézusom), ha a gyermek nem megy ennyi-meg ennyi szentmisére, akkor nem lesz ez, meg az! Bermudai háromszög, ha létezik az pontosan így működhet, eltűnik benne minden és semmi sincs megoldva, de a legfontosabb, hogy meg van magyarázva és a „faj” hatalmaskodhat tovább!

Sokat regélnek a reformokról, iskolamodellekről, hangsúly a regén van és maradt. Nem regélni kell, hanem az értéket meg kell teremteni. Nem lehet minden „ágról” szakadt pártkönyvrendszernek megfelelő tanító, ahogyan minden pap sem lehet jó hitoktató! Először is a tanító személyét kell megerősíteni, hiszen a társadalom legfontosabb személyisége, mert a jövőt alakíthatja, -Japánban, ezt tudják évszázadokon át, mi meg újra a spanyolok viaszát akarjuk feltalálni, hogy az e-mailre rányomjuk?!

Mit lát a gyermek a mai világból?

Egy nagy zűrzavart! Ahol mindenki öntörvényű és senki nem figyel a szavára, nem érdekli gondjai, nem érdekli álmai! A problémádat úgy oldod meg, hogy a másikat letiporod, megalázod! A munkád, akkor marad meg ha nem avatkozol bele...

Mit lát a médiából?

Erőszakot, vért, botrányt, bűnözést...

E kép válik benne valóssá, mert a társadalom, ezt akarja, hogy lássa. Maga a társadalom formálja újabb-kori szörnyeteggé, mert ha nem adoptálódik, akkor elveszik, mert ez a Darwin -féle evolúció alapja. Kajafások és Pilátusok kora ez, immáron kétezer éve...

Tények

A gyermekek felügyelet nélkül maradtak. A felügyelet nélkül maradt gyermek keresi a helyét a csoportba, természetes kiválogatódás alapján a csoportokon belül hierarchia jön létre. A legerősebb a vezető, azt követően kialakulnak a kasztok...

A fiatal bárányka betévedt a tilosba és a farkas megregulázta, mert a vadász éppen Piroskával hetyegett...

Ismét a sokadszorra ismétlődő probléma, hol voltak az ügyeletes tanítók, tanárok? Hogyan történhetett meg, hogy az elsős gyermek bekeveredett az ötödikesek közé? Mit keresett egy alsós diák a felsős diákok között? Itt van elásva az igazság jó mélyre! Mivel a pártkatonarendszerben szolgáló tanító/tanár nem volt jelen „iksz” gondja végzése végett, megtörtént a „balhé”. Az igazgató nő bármennyire meg szeretné regulázni pártkatonarendszerben szolgáló tanítót/tanárt nem bírja, mert az alapító „elvtársak” nem adnak rá engedélyt a „községből”! Erre mondja egy volt pedagógus kolléga: „Az Istenit, ez is tanít meg az is...”

A megoldás felmondás, mert súlyos testi-sérelmeket élt át a gyermek! Egyszerű, mint a kémia tanárunk pofonja, ha az oxigént kis o-val írtuk a képletben (A pofon, akkor megengedett fenyítési rendszer eszköz volt!)...

Nem kell félremagyarázni és nem kell tanfelügyelőt, rendőrt angazsálni, hogy a problémát, úgy oldjuk meg, hogy ne legyen megoldva! Pediglen, immáron évek óta ez a forgatókönyv van eljátszva, csak a szereplők változnak a színjátékban!

A hitoktató tudja, hogy most az a rész következik, amikor a Jézus az égre tekint és az Úrhoz imigyen fohászkodik: „Uram bocsáss meg bűnös lelküknek nem tudják mit cselekszenek!”

Igen, bármilyen furcsán hangzik az ötödikes gyermek természetesen viselkedett és védte az általa igazságosnak hitt világot. A börtönben is ez történik, ha az elítélteket magukra hagyják...

Nos immáron ismétlődő balhék sorozata rázza meg a csókai iskolát. Az igazgatónak el kell gondolkoznia azon, hogy ki(k) és miért szabotálja(ák) a munkát és a saját lelkének-ismerete végett a törvény kezével neki kell lecsapni az obstruáló kollégákra és nem a gyermekeken kell elverni a port. A szülőket meg hagyják a nyomoruk megoldásához vezető keserű úton békességbe!

Időközben az alapító községi elvtársak kikezdték Cicmil Antonije tiszaszentmiklósi általános iskola igazgatóját, mert bűne a sikeressége, nincs nála erőszakos viselkedés, a tanítók és tanárok a feladatuk magaslatán vannak...

Igen, summa-summarum, ki is bűnös a balhéért? 

Egyértelmű ugye!


Margit Zoltán










2013. április 29., hétfő

Visszásságokra akart rámutatni - nem kapott szót!




Megijedt a zentai városvezetés egy civil szervezettől 
- botrányos visszásságokra derül fény

Hétfőn délben került sor a zentai Városházán az ünnepélyes átadásra, melynek során a civil szervezetek kapták meg a pályázati úton nekik megítélt összeget. Pontosabban a szerződés aláírására került sor. A polgármester, Ceglédi Rudolf köszöntője után, Kosiczky András községi tanácstag nem adott szót Czabafy Ágnesnek, a Wass Albert Követőinek Asztaltársasága civil szervezet vezetőjének, aki sérelmezte a szólásszabadság ilyen-mérvű arcul-köpését. Az általa elmondani kívántakat teljes terjedelmében közöljük. A Pannon Tv munkatársai is készítettek a botrányról egy rövid interjút - de félő, hogy a cenzúra nem engedi majd ma este a híradóban műsorra tűzni. Hírportálunk részletes beszámolóval a témáról holnap jelentkezik. S most jöjjön az ominózus fel(nem)szólalás:

Tisztelt Önkormányzati Elöljárók, Kedves Megjelentek!

Nagyon szép és dicséretes azon fáradozása a zentai Önkormányzatnak, melyet a kultúra megőrzése és továbbadása érdekében fejt ki. Az már némi foltot és árnyékot vet rá, hogy akárcsak a politikában, úgy már a magyar egyetemes kultúrában is felüti a fejét a megkülönböztetés. Ha józan ésszel és érvvel csinálnák, nem is lenne semmi baj. A jelenleg kialakult helyzetben a valamit magára is adó, értéket valló és őrző civil szervezet nem vesz részt benne.

Nap mint nap tapasztalhatjuk, hogy a politika célja az oktatás, a kultúra lezüllesztése – és nem az értékek megtartása, fejlesztése.

Nem vagyunk megsértődve, inkább megbántva, hogy közel egy évtizedes munkánkat ilyen mértékben „díjazzák”. A lehető legkevesebb támogatással. Megtehetik, az Önök kezében a pénz és a döntés. Csak tessék tükörbe nézni, ha maguk elé tesszük ezt most! És adjanak elfogadható és kielégítő magyarázatot arra, hogy miért kell a politikának ide is begyűrűznie? Olyan szervezetek kaptak háromszoros, négyszeres támogatást (hozzánk képest), akik alig másfél-három éve alakultak, akiknek vezetői közel állnak a jelenlegi politikai vezetéshez, vagy maguk a vezetőik is a hatalom részesei. A beadott fellebbezésünkre egy silány, önmagát meghazudtoló, semmitmondó választ kaptunk azoktól, akik eleve a döntést hozták meg. Jogállamban ilyen nincs. Az abszurd, hogy azok bírálták a fellebbezést, akik a szégyenteljes döntést meghozták. Egy magára valamit is adó önkormányzat ezek után, figyelembe véve a sok jogi és egyéb szabálytalanságot, megsemmisítené a pályázati eredményt és új pályázatot írna ki. Sajnos, ezt mi nem fogjuk megérni.

Irodalmi körünk megalapításának az volt a célja, hogy megpróbáljunk tenni azért, hogy Wass Albert szellemisége, humanizmusa minél szélesebb körben elterjedjen itt és városunk, sőt országunk határain túl is.

Ennek érdekében számos szavalóversenyt, irodalmi estet, színházi előadást és találkozót szerveztünk – mindig telt-házas közönséggel.

Örömmel láttuk, hogy mindig több és több lelkes diák jelentkezett a szavalóversenyeinkre – s nem csak községünkből…

Büszkén emlékeztetjük Önöket, hogy egész Vajdaságban csak Zentán található Wass Albert emlék kopjafa, melynek felállítását az író fiai személyesen köszönték meg nekünk. Azt hiszem erre nem csak a szervezetünk, hanem Zenta város is büszke lehet!

A korábbi években a városunk vezetői mind tudtak a munkásságunkról, és örömmel eljöttek a rendezvényeinkre.

Mindezeket figyelembe véve a város által nagylelkűen megszavazott támogatást köszönettel – visszautasítjuk, mert Wass Albert szellemisége 20 ezer dinárért nem eladó!!!

Mondani valómat és gondolataimat Wass Albert soraival zárom:

„és maradok ez úton, míg csak élek
töretlen hittel ember és magyar”.

Czabafy Ágnes
a Wass Albert Követőinek Asztaltársasága elnöke
/DélHír/

2012. november 16., péntek

Füllentős vagy feledékeny?



A hét elején Magyarországra látogatott Szerbia köztársasági elnöke. Tomislav Nikolićot annak rendje és módja szerint igazi államfőnek kijáró tisztelettel fogadták. Némi túlzással: gurították a lába elé a vörös szőnyeget, lesték-várták minden óhaját, és a kijelölt programnak megfelelően kísérgették egyik helyszínről a másikra. Anyaországunk kiváló vendéglátóként viselkedett. Ismételten tanúbizonyságot tett arról az eltökélt szándékáról, hogy Szerbiát tűzön-vízen át segíti bejuttatni az Európai Unióba, mert szent meggyőződése hogy neki is ott a helye. Ez az inkább csak kényszerű betuszkolásnak tűnő erőlködés viszont meg-megizzasztja még a kemény csatározásokhoz szokott politikacsinálókat is. Mert a magyarok húznák-vonnák előre Szerbiát, az meg egyre csak hátrál, farol és folyton-folyvást visszafelé tekinget. Dél felé. Koszovó irányába.

A messziről jött ember

A vendégeskedő szerb államelnöknek a lába nyomát az udvartartáshoz szorosan kötődő sajtó is hűségesen követte. Az újságírókat mintha elbűvölte volna a „messziről jött” ember „varázsa”. Ugyanis egymást túllihegve, túllicitálva áradoztak a két államelnök egekig magasztalt, már-már eszményi kategóriába emelt találkozójáról. Eszmecseréjüket a két szomszédos ország közeljövőjét illetően még a „bocsánat, hogy élek (és félek!)”-féle képet mutató vajdasági magyar médiában is történelminek nevezték. Jószomszédi viszonyról, felhőtlen kapcsolatról zengedeztek már hetekkel ezelőtt. Mégsem volt hatalmasnak mondható a meglepetés, amikor az épp csak bárányfelhős magyar égen váratlanul egy szerb villám cikázott végig. A naiv festőket is megszégyenítő módon idillikussá varázsolt magyar-szerb csendéletet a „messziről jött” belgrádi ember egyetlen kijelentésével egyetlen szempillantás alatt ripityára zúzta. Amit mondott, az maga volt a döbbenet. Knock out. Egy az egyben. A kivétel ez esetben is erősíti a szabályt. Amely szerint: a messziről jött ember azt mond (és azt is művel), amit akar…

A gesztustétel neve: botrány!

Az elnöki páros mítingjére már idejekorán előkészítették a talajt. A beszélgetés irányvonalát is felvázolták. A megvitatásra javasolt témák között volt két olyan is, amely igencsak érzékenyen érinti a vajdasági magyarokat. Az egyik az 1944/45-ös délvidéki magyar áldozatok előtti szerb főhajtás, a másik pedig a verekedés miatt 61 évnyi fegyházbüntetésre ítélt öt temerini magyar fiatal sorsa.

A közel nyolc és fél éve raboskodó fiatalok már évekkel ezelőtt kegyelmi kérelemmel fordultak a szerbiai köztársasági elnökhöz. Aki azonban sorra elutasította a kérvényüket. Az újonnan megválasztott elnök is alighanem folytatni kívánja az elődje gyakorlatát, hiszen a legelső ilyen jellegű beadványt ő maga is elvetette. A most 34 esztendős Máriás István (akit l5 év börtönre ítéltek) még ez év márciusában folyamodott államelnöki kegyelemért. Tomislav Nikolić október elején meg is hozta a döntését. A kérelmet simán elutasította. Erről – igaz, hogy több mint egy hónapos késéssel, de -- értesítették az elítéltet, az ügyvédjét és a szüleit is. (Pontosan ilyen sorrendben.) Akik még ki sem heverhették az őket ért sokkot, máris újabb megpróbáltatással kellett szembenézniük.

Egy sokk és más semmi…

Újbóli felháborodásukat és elkeseredésüket a budapesti látogatáson tartózkodó politikus egyik hihetetlenül hangzó kijelentése váltotta ki. Az egyik ottani tévécsatorna esti műsorában azt nyilatkozta, hogy csak mostanában ismerkedett meg a temerini fiúk ügyével, de jóindulattal kezeli azt, és eddig még egyikük kegyelmi kérelmét sem bírálta el. Ennélfogva tévesnek minősítette azokat a sajtóban megjelent híreszteléseket, amelyek a beadvány elutasításáról szóltak. Igen ám, csakhogy az érintettek részére megküldték az államelnök által ez év október 4-én aláírt dokumentumot, amellyel igazolni tudják az elnöki elutasítás tényét. 



A hiteles dokumentum napvilágra kerültével és a sajtóban történő bemutatásával viszont már nem csupán a fejetlenség és a zűrzavar vált teljessé, hanem magának a köztársasági elnöknek a hiteltelensége is. Akarva-akaratlanul láttatni engedte magát a temerini fiatalok esetének (és ezzel együtt az itteni magyarság ügyének is) a példátlan komolytalansággal és szégyenletes hányavetiséggel történő „kezelése”. Amely történet (levonván a keserű konzekvenciát) a magas beosztásban trónoló politikusok részéről nem is érdemel meg alaposabb tanulmányozást, odafigyelést. (De mindenképpen megér egy misét.)

a vádam csak ennyi!”

Nikolić úr enyhén szólva is megbotránkoztató kijelentése nyomán elindult a találgatások lavinaáradata. Mi történhetett valójában? Túl sok variációt nem lehet felsorakoztatni. Az egyik lehetséges verzió szerint a köztársasági elnök aláírta az elutasító kérelmet, csak időközben megfeledkezett róla. Merthogy annak tárgya olyannyira jelentéktelen becses személye számára, hogy egy-két másodpercnél tovább nem is tartotta érdemesnek az üggyel való bíbelődést. Ezért villámgyorsan át is helyezte a kobakjának a „sürgősen törlendő és felejtendő dolgok” címkével ellátott „fiókjába”. A süllyesztőben pedig az elmúlt egy hónap alatt szépen eltűnt. 

Egy másik lehetséges magyarázat: igazából nem is nézte meg alaposan, hogy mit firkantott alá. A szokásos napi taposómalom rutinja szerint az ügyintéző beosztottjai (akikben nyilván feltétlenül megbízik) az orra alá dugtak egy papírost, ő meg ellátta azt a kézjegyével. Nagy eset, mondhatnánk, hiszen naponta bizonyára tucatszám sorakoznak az asztalán az elnöki láttamozásra váró akták, papírlapok. Aznap ez is csak egy volt a sok közül. Ki emlékszik rá?! Aztán: még milyen ideológiai kaptafára lehetne ráhúzni ezt a szörnyen elbaltázott történetet?  Meglehet az is, hogy nem hagyta jóvá a kérelmet, hanem visszadobta, de időközben rájött, hogy rosszul időzítette annak elvetését. Hiszen mindez éppen a budapesti látogatást megelőzően történt, ahol viszont valamiféle gusztustételt vártak tőle a vendéglátói. (Legalábbis a szépen vasalt, jól fésült hivatalos verzió szerint.) Ennek azonban elég csekélyecske a valószínűsége. Mert egy ilyen legfelső szintről érkező, hatlövetűből leadott kapitális elnöki baklövés hatalmasat képes durranni egy normálisan működő országban. Akár még a bársonyszéket is megingathatja a politikus hátsója alatt. Nálunk persze nem. Mi nem olyan ország vagyunk… Azt már igazából végig sem merem gondolni, hogy mi van akkor, ha magát az elnök urat is galád módon felültették. Ha más valaki bírálta el helyette Máriás István kérelmet. Ha az élethalált osztó aláírását hamisították. Ő meg esetleg a saját szemével mégcsak nem is látta a neki címzett beadványt. Ez esetben csak reménykedni tudok abban, hogy egyetlen magyar nemzetiségű aktatologató sem dolgozik az államelnöki kabinetben. Mert könnyen meglehet, hogy a gaz elkövető gyorsan megjelenik a temerini fiúk ötágyas börtönszobájában tizenegyedik cellatársként.

Tudod, hogy nincs bocsánat…”

Talán nem túlságosan erős a túlzás: államelnökünk Budapesten tett észbontó kijelentésével nem is lenne érdemes foglalkozni, ha történetesen nem kapcsolódna szorosan öt magyar fiatalember életéhez, és ha nem vetne sötét árnyékot valamennyi Vajdaságban élő magyarra. Való igaz, hogy ezzel az emlékezetes „mutatványával” a köztársasági elnök nem kevesebbet tett, mint hogy meghazudtolta saját magát. Egyik szavával agyonütötte a másikat. Mást mondott, mint amit cselekedett. Annak éppen az ellenkezőjét tette. És még csak egy leheletnyi kis dorgálást sem kap érte. Barackot sem nyomnak a fejére. És nem is csavarintanak egyet a fülén. Mert ő mindenható és érinthetetlen. A mélységes fájdalmukban is megalázott szülőkkel meg ugyan ki az, aki törődik?! Tűrjék, viseljék el, éljék túl és punktum! Eddig is ezt tették. Se politikusi becsületszóra mondott „elnézés”, se köztársasági elnöki „sajnálom”, se pusztán emberi (Emberi!) bocsánatkérés… De miért is lenne? Elvégre sohasem a gyengék kérnek bocsánatot, hanem a jók. (Csak eddig még nem jutott el a fejlődésben a gőgös szerbiai hatalom, ezért ezt nem is tudhatja.)

Kirakatba való minta- és iskolapéldája lehetne ez a mostoha kisebbségi sorsban gyökerező legújabb lélekfacsaró történetünk az örökösen kettős mércével méricskélő Szerbiában annak, hogy egyeseknek mindent szabad, mások számára viszont semmi sem engedélyezett. Az ügyből mégsem lesz hetedhét országra szóló botrány. Nem lesz sem magyarázatkövetelés, sem pedig számonkérés. Egy-két nap, és elcsitul a morgolódás. Ezt az előkelő nevén vadonatúj szerb gesztustételnek nevezett felháborító és ép ésszel fel nem fogható skandalumot is, mint egy soron következő újabb keserű pirulát, egykönnyen lenyeletik velünk. (Amíg csak a szánkat tátjuk.)  És kéretik a mosolyt is hozzá. Hiszen az elnök, az elnök. Amit kinyilatkoztat, az szent és sérthetetlen. Illik megtanulni egyszer s mindenkorra. Vagy ahogyan azt a temerini Csorba Béla mondaná: „Mindenki hülye, csak ő a helikopter!” S ha most (is) mondaná, igazat adnék neki…

Szabó Angéla



A tíz parancsolat


Az ortodox és a protestáns egyházak által használt tradicionális szöveg 

Rembrandt: Mózes a kőtáblákkal, 1659
  1. És szólá Isten mindezeket az igéket, mondván:
  2. (I. )Én, az Úr, vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged Égyiptomnak földéről, a szolgálat házából.
  3. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.
  4. (II.) Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak.
  5. Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőnszerető Isten vagyok, a ki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyediziglen, a kik engem gyűlölnek.
  6. De irgalmasságot cselekszem ezeriziglen azokkal, a kik engem szeretnek, és az én parancsolatimat megtartják.
  7. (III.) Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, a ki az ő nevét hiába felveszi.
  8. (IV.) Megemlékezzél a szombatról, hogy megszenteljed azt.
  9. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat;
  10. De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, [se] szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, a ki a te kapuidon belől van;
  11. Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt.
  12. (V. )Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr a te Istened ád te néked.
  13. (VI.) Ne ölj.
  14. (VII.) Ne paráználkodjál. (Az eredetiben: Ne légy házasságtörő.)
  15. (VIII.) Ne lopj.
  16. (IX.) Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot.
  17. (X.) Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, a mi a te felebarátodé.
(A Károli-fordítás szerint)

2012. szeptember 20., csütörtök

Szerbia nem teljesíti a rehabilitálási törvényből eredő kötelezettségeit


Kirakat-törvény?

Szerbia képviselőháza 2011. december 5-én fogadta el a rehabilitálási törvényt, amellyel „azon személyek rehabilitálását és rehabilitálásuk jogi következményeit szabályozza, akiket politikai, vallási, nemzeti vagy ideológiai okokból életüktől, szabadságuktól vagy más jogaiktól a törvény hatálybalépésének napjáig megfosztottak”.

A törvény a szerb Hivatalos Közlöny 2011. december 7-i 92. számában jelent meg, ami azt jelenti, hogy még tavaly december 15-én hatályba lépett.

Rehabilitációs jogok

A rehabilitált személyek jogait a jogszabály 20. szakasza rendezi, miszerint „a rehabilitált személynek joga van a külön szolgálati idő elismeréséhez, havi pénzbeli térítéshez (külön pótlék), egészségvédelemhez és a betegbiztosításból eredő egyéb jogokhoz, joga van a törvény 2. szakaszának 1. bekezdése alapján elvett vagy elkobzott vagyon visszaszármaztatásához, illetve az ezzel a vagyonnal kapcsolatos kártalanításhoz és rehabilitációs kárpótláshoz”.

A rehabilitációs kárpótlásra való jogot a törvény 26. szakasza szabályozza. Ennek alapján a rehabilitált személy „jogosult a szabadságának és jogainak megsértése miatt keletkezett anyagi károk kárpótlására, a kötelmi viszonyokat szabályozó törvénnyel összhangban” (1 bekezdés).

            A rehabilitált személy halála miatt elszenvedett lelki sérelmekért nem anyagi kárpótlásra jogosult a rehabilitált személy házastársa, gyermeke és szülei, illetve testvérei és élettársa, aminek feltétele, hogy közöttük és az elhunyt rehabilitált személy között tartós életközösségi viszony volt, a kötelmi viszonyokat szabályozó törvénnyel összhangban (21. szakasz 2. bekezdés).

Ezen túlmenően (21. szakasz 1. bekezdés), a rehabilitált személyek gyermekei (7. szakasz 5. pont), akik a szülők jogainak és szabadságának megsértése idején a büntetés-végrehajtási intézetben születtek, illetve akik a szülőkkel együtt bizonyos időt ezekben az intézetekben töltöttek, vagy a büntetés végrehajtás ideje alatt az egyik vagy mindkét szülő gondoskodását nélkülözve nőttek fel, nem anyagi, vagyis ún. rehabilitációs kárpótlásra jogosultak, a szabadságvesztése miatt elszenvedett lelki sérelmekért, a kötelmi viszonyokat szabályozó törvénnyel összhangban.

Botrányos viszonyulás

Sz. Piroskát és három másik családtagját (szüleit és nagyanyját), akiket 1945. január végén Csúrogról a járeki táborba hurcoltak, az újvidéki Felső-bíróság 2011. február 22-én rehabilitálta. Piroskáék a táborban mintegy kilenc hónapot töltöttek, majd a palánkai kendergyárba vitték őket dolgozni. Szabadulásuk után Szenttamáson telepedtek le.

A bírósági ítélet kézbesítése után (2012. április 4-én) a Köztársasági Nyugdíj- és Rokkantbiztosítási Alap újvidéki fiókszervezetéhez fordultam, hogy ügyfelem számára, a rehabilitálási törvény 20. szakaszának 1. bekezdésével összhangban, ismerje el „a külön szolgálati időt és a havi pénzbeli térítést (külön pótlékot)”.

A címzettnél való többszöri érdeklődés után azt a (szóbeli) választ kaptam, hogy „a tárgyat a levéltárba helyezték” (sic!). Más szóval, a kérelmet válaszra sem méltatták, ami – még ha közigazgatási eljárásról is van szó – botrányosnak nevezhető. Ezek után nem maradt más, minthogy nyomatékosan követeljem, írásban válaszoljanak a beadványomra. Szeptember 9-én aztán az alábbi szövegű válasz érkezett:

            – Értesítjük Önt, hogy eddig nem volt lehetőségünk se elfogadó se elutasító határozatot hozni az Ön ügyfele, Sz. Piroska újvidéki lakos külön szolgálati idejének elismeréséről, az újvidéki Felső-bíróság rehabilitálási végzése alapján, a rehabilitálási törvénnyel összhangban, tekintettel arra, hogy az újvidéki Tartományi Nyugdíj- és Rokkantbiztosítási Alap Igazgatóságától nem kaptunk utasítást az ilyen jellegű külön szolgálati idővel kapcsolatos munka végzésére.

            Az Ön követelésének fénymásolatát elküldtük a tartományi alap nyugdíj- és rokkantbiztosítási szektora igazgatójának, tanácskozás és az illetékes minisztériumtól való válaszadás céljából – olvasható a (válasz)levélben.


            Sz. Piroska tárgyában 2012. április 2-én az Igazságügyi Minisztériumnak a rehabilitációs kárpótlás rendezésére februárban alakult különbizottságához is fordultam, hogy ügyfelemnek – a rehabilitálási törvény 26. szakaszának 1 bekezdésével összhangban – Szerbiai fizessen anyagi és erkölcsi kárpótlást (az elszenvedett lelki fájdalmak és az átélt félelem miatt, valamint személyi jogainak és szabadságainak megsértését). 

            A követelésre a Rehabilitációs Kárpótlási Bizottság mind a mai napig nem válaszolt, annak ellenére, hogy a törvény (27. szakaszának 3. bekezdése) 90 napos határidőt lát elő a kérelemről való döntésre. A Bizottság egy másik ügyfelem (Z. Gyula) rehabilitációs kártalanítás iránti június 1-jei kérelmére sem válaszolt, habár a válaszadási határidő már ebben az ügyben is letelt. Ez azt jelenti, hogy az érintetteknek most – ugyancsak a rehabilitációs törvény értelmében – a bírósághoz kell fordulniuk a kártérítési kerettel. Ez persze többéves pereskedést is jelenthet, illetve jelentősen megnehezíti a kárvallottak törvényes jogainak megvalósítását.

Válaszra váró kérdések

            A gyakorlatban a rehabilitálási törvény rendelkezéseinek érvényesítése – csaknem tíz hónappal az elfogadása után – jóformán még csak el sem kezdődött.
A Rehabilitációs Kárpótlási Bizottság a Kopár szigetet (Goli otok) megjárt rehabilitáltak kérvényei közül – eddig mintegy 190-en adták át a szükséges dokumentumokat – mindössze 15-öt hagyott jóvá. A kártérítés minden börtönben eltöltött nap után 700 dinár.
A szigeti rabságot túlélők nagy hányada nem fogja elfogadni az állam által felkínált kártérítést és bírósághoz fordul. Egyesületük elnöke, Zoran Ašanin azt nyilatkozta, hogy tárgyalt az Európai Bizottság egyik tisztségviselőjével, aki szerint legalább napi 100 eurós kártérítés járna nekik. A tortúrát átéltek közül viszont már mind elmúltak nyolcvanévesek. Belefáradtak a harcba – írja Tómó Margaréta (Hétszáz dinár napjára, Magyar Szó, 2012. június 23.).

Mindezek után a hatalmi szerveknek válaszolniuk kell(ene) a kérdésekre: Szerbia valóban kárpótolni kívánja a rehabilitáltakat, vagy a törvényt csak az európai integrációs tárgyalásokon való felmutatás céljára hozta meg? Mikor és milyen kárpótlásban részesülnek az atrocitásokat, táborokat, jogsértéseket túlélt vajdasági magyarok? Arra vár talán az állam, hogy a jogosultak elhalálozzanak? Ezekkel a kérdésekkel foglalkoznia kellene a Vajdasági Magyar Szövetségnek, akinek a képviselői a szerb parlamentben megszavazták a törvényt, és a Magyar Nemzeti Tanácsnak is.

Mgr. Bozóki Antal, ügyvéd
Újvidék, 2012. szeptember 20.

2011. július 27., szerda

Üröm az örömben, Csókán a szivárvány is botránnyal sétafikál!

Psssssszt !!! Elmentem az oviból, mert nem érnek rá, hogy velem foglalkozzanak!
Csóka Község központi óvodáját Örömnek nevezték el anno, amikor a munkás ököl vasököl vót még Csókán is, majd az elvtársakból pár éjszaka után urak lettek és úgy döntöttek, mert dönteni köllött, hogy a "gyermekkert" Szivárvány elnevezést kapja. A döntést férfi embörnek köllött möghozni, mert falún a zaszzonynak a sporhelt mellett a hele! Találó az elnevezés, mert ugyebár a szivárvány minden színeit megjárt pártkáderekről lévén szó, szolgálták a vörös külső peremet és ma szolgálják az ibolya belső peremét a szivárványnak (hatalomnak). Rágódtunk is Csókán egy picinykét az elnevezésen, mert a szivárvány mást jelent a nagyvilágban, felvonulásokon, de Csóka olyan messze van a nagyvilágtól, mint a rátóti demokrácijó legény-anyája, a Bélák között nevelkedett Józsi...

Merre is menjek, merre is, jujj itt veszélyes lehet!

Egy picinyke gyermek fogta magát és a szivárványból elindult a nagyvilágnak július 21-én, mert ugyebár Csókán mindenki a politika nevezetű fránya fertőző betegségben szenved, melyet a nagyvilágban pletykának neveznek és őrző-védő tekintetük nem a gyermeken volt, hanem azon, hogy a nagy "démokrátikus" vezetőink kivel, mikor, hányszor, mennyiért keresik a mindennapi betévőt! Meg azt is suttogva elmondták, hogy a fő mufti helyettese az al-mufti elhagyta élete asszonyát és a végzet asszonyával az Olasz csizma nevezetű félszigeten sziesztált, pálmafák alatt közpénzek másodlagos befektetésével piadesztilált...A kis-csókai asszonykák kórusa rázendíthet: Nem zörög a haraszt, ha zentai úton a szél nem fújja...

 
A 17 hónapos gyermeket nem érdekelve a pletyka elindult Csóka legforgalmasabb útkereszteződése felé, majd azt áthaladva közmunkások állították meg világot meghódító útján. Te jó ég, 17 hónaposan az ember-fia még alig tud járni! A csókai óvoda legújabb botránya! Forgatókönyv szerint senki nem tudta, hogy a gyermek hogyan került az utcára, ujj mutogatások, mellébeszélések...következtek. A felelős az nem itt lakik, majd a pártkönyv tisztáz minden, még a kétes minőségű ivóvizet is. A szülők mélységesen fel vannak háborodva, jogosan! Az intézményt vezető felelősségre vonásról regél, mert természetesen ő nem volt értesítve a történtekről már a történetét ismerve, és előzményeket számba véve, amelyet csókai író megregélt:http://jabberwocky-reloaded.blogspot.com/2010/07/bajka-sa-happy-end-om-prevedena.html és el is náspángolta érte a demokratikus honatya al-al mufti. A megoldás az lesz, hogy az ügy nem lesz megoldva!
A csókai Amazóniában hölgyek viselik a nadrágot, közvállalatok élén pártkönyves amazonok várják a vetésforgót, ami nem lenne gond, ha olyanok is lennének, mint az amazonok! Ehelyett bugyuta mellébeszélésekre telik, némi sminkkel és botránnyal fűszerezve, talán így a jó? A népnek meg kell adni amit kér, Csókán kenyeret és cirkuszt kért a nép és azt is kapott!


Jut eszembe, megvolt a község napja, Szent Anna és Gábriel arkangyal ünnepnapja, megvolt a kenyér is meg a cirkusz is újra, előkelő "választott" népség futott össze újra, mert az év vége felé választási vetésforgó lesz újra! A fogadalmi szöveget hallva politikus püspökünk jóvoltából távozó atyánk szájából : "...Kérték egyszersmind a bűn nélkül fogantatott Boldogságos Szűz Máriát, hogy különösen édesanyja Szt. Anna asszony tiszteletére szentelt csekély szolgálatukat kedvesen vevén, leghathatósabb közbenjárása által Szent Fiának isteni kegyelmét nyerje meg számukra, mi által a bűntől megőriztetvén, annak szomorú következményétől is mentesek lehessenek." Eljutott e a "választottak" szürkeállományáig, eszükbe jutott e, hogy kik küzdötték ki azt, hogy most őseink fogadalmi ünnepét ünnepelhetik a nagy október 8. helyett? Nem és nem is fog eljutni, az emberi kicsinyességen nem tudnak túl lépni, az önzés és bűn nyomukat követi és ezt még az egyház élteti!? Voltak itt nehéz idők, hogy a hívőt a sarló és a kalapács üldözte, kibírtuk és ezt  is kibírjuk, mert mi hívők képezzük Jézus egyházát és nem a hajbókoló köpönyegforgató hatalmasságok! Igaza volt kedves Cs. Simon István, ahogy általa megsiratott Terjánon így Csókán sem lesz feltámadás!


Felújított szilfakereszt
(Szülőfalum, Terján elárverezésének 50. évfordulójára)

Elárverezett falum elhagyott,
elvadult temetőjében,
újabbanegy felújított szilfakereszt áll.
Kósza szelek és repülésben elfáradt madarak bálványozzák.
Elhagyott temetőnkben távolba tekintő napsugaras szilfakereszt révedez.
Körülötte gyomok közöttvergődő maradékdísznövények,kopott koszorú és hüllőként szétcsúszó gyökerek.
A terjáni temetőben újabban már felújított, bálványsúlyú szilfakereszt áll,
s átöleli az enyészet,
megköveti a magány,
Napsugaras szilfakereszt,
lesz-e még itt feltámadás?

+ Cs. Simon István


Ügyészségi döntés:

A „felelősséggel terhelt?” óvónővel szemben, akinek a feladata a 17 hónapos gyermek felügyelete, nem indítottak hivatalból eljárást, mivel az ügyészség úgy véli, hogy nem indokolt az eljárás hivatalból való megindítása, mivel a gyermekkel semmi kínos nem történt. !?


Kapcsolódó: Rege happy end-el a végén http://jabberwocky-reloaded.blogspot.com/2010/07/bajka-sa-happy-end-om-prevedena.html
Margit Zoltán

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin