Margit Zoltán: csőd

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: csőd. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: csőd. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. augusztus 23., csütörtök

Csődország


LEGYEN EZ SZERBIA ÚJ NEVE!

Miért is ne?! Elvégre lehetne. Ráillik. Tökéletesen.
Ha történetesen mindenre elszánt, pártos honanya (vagy legalábbis ábrándos, pártatlan honleány) lennék valamelyik mezei parlamentünkben, Istenemre mondom, menten indítványoznám, hogy kereszteljük át sürgősen ezt a mi nagybetegünket. Hátha megmenthetjük vele az életét. Azt mondják, hogy mindenki a nevében hordozza a sorsát. Hátha ezzel a pofonegyszerű névváltoztatással, ezzel a másodkeresztséggel Szerbia nem csupán nevet, hanem sorsot is cserélhetne. Hátha egy csapásra jobbra fordulhatna a jelenlegi – teljességgel kilátástalan – helyzete. Nem akadna sok vesztenivalónk, hiszen a napjai már meg vannak számlálva. Vagy másképp is mondhatnám, idézhetném az egykori, csupa-csupa szépfiúkból álló svéd rockcsapat, a Europe Final countdown-ját.



A visszaszámlálás elkezdődött

Egy próbálkozást mindenképpen megérne. Még így, halál előtt három nappal is akár.
Mivel hamarosan egyébként is kénytelenek leszünk egy kicsikét elszöszölni/elmolyolni az avítt, idejétmúlt Alkotmányunk átszabásával, egy füst alatt az úgymond újra-anyakönyvezést is lebonyolíthatnánk. Persze a nagyon is időszerű külső átváltoz(tat)ás és a kiadós lelki/szellemi fürösztés is hozzátartozna a teljes megújuláshoz. Az átlényegüléshez. Különösen aktuális ez most, amikor megint elkezdtünk az Európai Unió irányába kacsingatni. Reménykedve abban, hogy ha egy vadonatúj, kiglancolt imázzsal, meg persze illemtudóan kéredzkedünk fel az EU – kocsitengelyig és a lovak szügyéig érő, sárban megfeneklett szekerére –, akkor talán a bakon ülők nem fognak egy jól irányzott rúgással fenéken billenteni bennünket. (EU-kompatibilissá transzformálódásunknak amúgy is végső ideje lenne. Tényleg, de tényleg a földhöz kéne már csapni azt a divatból rég kisétált, avas szagú sajkacsát, és lerúgni a lábunkról a perge, kunkori orrú gumibocskort. Mert az már végképp nem trendi. Egyik sem.)

Úgy, mint a ledér, városi nőcskék…  

Amikor megkérdezték Tomislav Nikolićtól, hogy mire számítson az ország népe, milyen lesz majd az új kormány, akkor válaszképpen mindössze annyit mondott, hogy az eddigieknél gyorsabb, hatékonyabb és őszintébb. Ha netán elhittük neki ezt a „kegyes” hazugságot, akkor bizonyára annak a vaskos csúsztatásnak a megemésztésével sem fog meggyűlni a bajunk, hogy Szerbia hamarosan egy gyökerestől felforgatott ország lesz. Kifordítják még a négy sarkából is.

A szépen csengő ígéretek szerint már csak alig néhányat kell aludnunk, és máris dübörögve beindul a gazdaság fellendítése meg az azzal karöltve járó munkahelyteremtés. (Igaz, előtte azért a hivatalosan még be nem jelentett államcsőddel is illene valamit kezdeni. De nemigen tudnak vele mit kezdeni! Mert sürgősen elő kellene varázsolni, akár a föld alól is, legalább 4 milliárd eurót. A puszta túléléshez. Na, meg azért, hogy mi is úgy tehessünk, mint a régi megfigyelés szerint a városi ledér nőcskék, akik hitelre öltöznek, készpénzre vetkőznek.) Kedvező kölcsönökről szóló ajánlatokkal viszont nem szokás bombázni a szegénység(é)ben a templom egerével vetekedő Szerbiát.

Mélyebbre már aligha süllyedhet ez az ország. Mindent elárul rólunk az az egy arcpirító információ, amely szerint a most épülő autópályáink egy részét Azerbajdzsán hitelezi. Idáig jutottunk… (Nem csekély szégyen. De bűnnek is hatalmas.)

Amíg komoly külső segítség nem tűnik fel a láthatáron, addig az új kormány a még megmaradt hazai pénzforrásokat igyekszik csapra ütni. Ahhoz kénytelen nyúlni, amije van. Agyafúrt kezdésnek egy ravasz húzást eszeltek ki: enyves kezüket máris rátették a Szerbiai Nemzeti Bank devizatartalékaira. Ha viszont az abból kimarkolható összeg nem bizonyul elégségesnek, hát majd pótolják a hiányt jóféle, inflációgerjesztő pénznyomtatással.

Arra is kaptunk ígéretet, hogy megejtik a rengeteget kritizált adórendszer reformját, és folytatják a korrupciógyanús ügyek felgöngyölítését. Rettegjen csak, és ne aludjon nyugodtan senki, akinek vaj van a fején, mert a jókora elánnal beindult letartóztatások után újabbnál újabbakat helyeznek kilátásba! És így megy ez majd végtelen végig. (Könnyen meglehet, hogy nem is másokra kéne mutogatni, hanem saját magukon meg egymáson lenne csak igazán tisztességes meg etikus kezdeni a sort. Példát mutatva. Persze ezzel egyidejűleg az igazságszolgáltatásban és a belügyben is el kellene végeznie valakinek a nagytakarítást. Mert változatlan állapotában, érintetlenül hagyott bíróságtól meg rendőrségtől nem kis naivitásra vallana csodatételt várni.) Ha teljes gázzal dübörögnek a letartóztatások, akkor hamarosan dugig megtelnek öltönyös-nyakkendős pénzemberbűnözőkkel a hazai börtönök. De nem kell attól félni! Az lesz ám a jó! Mert azt már a szocializmus egyik szülőatyja is megmondta, hogy minél zsúfoltabbak a börtönök, annál közelebb van a szabadulásunk napja. Minél több csirkefogó kerül a rácsok mögé, annál előbb megtisztul a társadalom, és végre hozzá lehet kezdeni az új alapokon történő építkezéshez. (Ezen ősi kommunista logika mentén haladva, a mi számunkra alighanem még sokáig nem jön el a várva várt szabadulás.)

A dicső főváros csődje

Hiába takargatja a lompos farkát a róka, előbb-utóbb csak kilátszik az. Valahogy így vannak a miniszter urak is a pompás fővárosunk, Belgrád totális eladósodásával. Merthogy a dicső fehér városnak még a legmagasabb tornya sem látszik ki a tartozásokból. Belgrád nem egyéb egy csődhalmaznál. Az igazán nagy fejtörést az okozza, hogy csúcspolitikusaink pontosan tudják, hogy az idő most éppen nem nekik dolgozik. Most éppen nagyon is szorítja őket. Ugyanis hamarosan ki kell állniuk a lakosság elé, és kénytelen-kelletlen be kell vallaniuk, sőt be is kell mutatniuk a tényeken alapuló meztelen igazságot. Magyarán: valakinek el kell vinnie a balhét. Mert az eddig felhalmozott 500 millió eurós tartozással csak muszáj lesz elszámolni. Ha netán egy összegben akarnák tisztázni (ez persze csak vicc), akkor az adósság azon nyomban elvinné a város évi költségvetésének a 83 százalékát. Csak az év végéig, azaz a soron következő négy hónapban 52 millió eurót kellene visszafizetni. Ebből 30 millió az aktuális hitelrészlet és 22 millióra rúg a kamat.


Csődben az egész ország, csődben a fővárosa is. Úgyhogy sikertörténet ez a javából.
Hát nem indokolt a névváltoztatás?

Szabó Angéla
Nóta:


2012. július 18., szerda

A totális csőd



Ha Szerbia jövőjéről kérdeznék a víznéző asszonyokat vagy a csillagjósokat, bizonyára nem mindegyiküknek lenne bátorsága elárulni, kifejteni a színtiszta igazságot. Azt, hogy mi vár ránk, azt, hogy valójában milyen sorsot szántak nekünk az égiek. Mert félelmetes a jövő! – ez már most is nyilvánvaló. Ennek a megállapításához nem kell kristálygömbbe pillantani. Helyette bőven elég csak az ország gazdasági mutatóit szemügyre venni. A folyton-folyvást hanyatló termelői ágazatok vérszegény eredményeit, az egész elbaltázott privatizálást, a teljes pompájában virágzó korrupciót, a gátlástalanul duzzadó munkanélküliséget, a fény sebességével terjedő nyomort vagy éppen az arcpirítóan minőségtelen, emberhez már-már méltatlan egészségügyi ellátást.

A számok nem hazudnak

Szerbiának a feje búbja sem látszik ki az államadósságból. Nálunk az ilyesmivel csak meglehetősen ritkán szoktak dicsekedni, de mostanság fel-felmerül ez a kényes téma is. Nyilván korábban úgy ítélték meg, hogy ártalmas lenne a szépreményű szerbiai ifjúság majdhogynem még teljesen bűntelen lelkét olyasmivel megmételyezni, hogy: még az unokáitok unokái is nyögni fogják ezt a tartozást.
Az idei adatok szerint az ország államadóssága 14,6 milliárd euró, a költségvetési deficit -7,1 % BHT. Szerbia lakosságát annak az alig kétmillió embernek kell(ene) eltartania, akinek egyelőre még van állása. Mert nálunk ez a kiváltság nem jár mindenkinek alanyi jogon. A munkanélküliség mára már 25,5 %-os lett.  A nettó átlagbér szégyenletes. Alig haladja meg a 40 000 dinárt. Abból pedig nem mindenre futja. Potosabban: alig-alig telik valamire. Több, mint másfél millió szerbiai ember már a saját bőrén tapasztalja, hogy milyen megalázó mélyszegénységben kínlódva élni.

Megérte? – A rendszerváltás két évtizede

Ez a címe Für Balázs könyvének, ami a minap került a kezembe. A gazdasági szakértő a magyar közelmúlt történéseit taglalja, amely pedig számos szegmensében hajszálnyi pontosságot, azonosságot mutat a mi szerbiai hétköznapi valóságunkkal. Az alábbi részletet a szerzővel készült egyik interjúból ragadtam ki. Aprólékos magyarázatot aligha szükséges hozzáfűzni. Akár rólunk is írhatták volna. Egy az egyben.

Kemény kritikát fogalmaz meg könyvében a hazai gazdaságpolitikáról, utalva például arra a tényre, hogy hiába kaphatunk ma mobiltelefont, Gucci márkájú csizmát, fekete-erdei sonkát és százféle sampont a boltokban, ha az emberek jövedelme nem ér többet, mint a rendszerváltáskor.

-- Valóban a reáljövedelmek alakulását kritikusan fontosnak tartom. Véleményem szerint a gazdaságpolitika talán legfontosabb célja, hogy hosszú távon egyre jobban megéljünk a jövedelmünkből. Ebből a szempontból (is) látványos kudarcot vallott a magyar politikai és gazdasági elit az elmúlt két évtizedben, hiszen az életszínvonalat tekintve ma gyakorlatilag ugyanott tartunk, mint a rendszerváltáskor, ami -- különösen a többi régiós országgal összehasonlítva – nyugodtan nevezhető totális csődnek.

Mindez mivel magyarázható?

Nagyon sok okra vezethető vissza, de talán az egyik legfontosabb, hogy a hazai rendszerváltó elit (kevés, valóban tiszteletet érdemlő kivételtől eltekintve) összességében képtelen volt keményen, következetesen megvédeni a magyar nemzeti érdekeket, és nemcsak gazdasági téren. Nem létezett olyan értékrend, amelyet az elitből mindenki el tudott volna fogadni, következésképpen nem születhetett meg egy olyan nemzetgazdasági stratégia, amelynek következetes végrehajtásával legalább a régiós versenytársainkhoz hasonló eredményt el tudtunk volna érni. A hazai elit súlyosan tudáshiányos, nemzeti elkötelezettségét tekintve labilis, azaz feladata ellátására gyakorlatilag alkalmatlan volt. Szinte mindenhol jellemző volt a szűklátókörűség, a behódolás, a külső érdekek ostoba és felháborítóan erkölcstelen kiszolgálása.”

Agyő, autonómia, agyő!

Mára már kristálytisztán látható, hogy az az út, amelyen a mi hazánk jár – vagy inkább csak a még meglevő, az utolsó, a maradék erejét összeszedve vánszorog/tántorog --, egyenesen a csőd felé, a teljes összeomlás irányába vezet. Ez az ország a szakadék szélén ácsorog. Már csak egyetlen erőteljes lépés hiányzik -- előre. És ennek az útnak vége szakad. Nem járható tovább.
A közelmúltban lebonyolított választások egyértelműen keserű tapasztalatai megmutatták, hogy a nemzetiségi, a kisebbségi politizálás is miféle sötét zsákutcá(ka)t eredményezhet. A fájdalmasan/szánalmasan fanyar mosolyt erőltető, hangzatos VMSZ-es „győztünk” is inkább csak egy kétségbeesett/ügyetlen módon palástolt felszisszenés volt, mintsem szívből jövő üdvrivalgás. (Vagy legalábbis a számomra annak tűnt.) Valahogy így: győztünk ugyan, de lehet, hogy ebbe mindannyian belepusztulunk. (Én valahogy így értelmeztem. Számomra ez volt a lemeztelenített, a valódi üzenete.) Legyőztük egymást. Egymást??? És most mihez kezdünk majd ezzel az együgyű, torokszorító győzelemmel? Stanislaw Jerzy Lec ezt ekképpen fogalmazta meg jó régen: „Áttörted a fejeddel a börtönszobád falát. És most mihez kezdesz a következő cellában?”
Hát a legújabb? A Szerbiai Alkotmánybíróság döntése – amellyel Vajdaság Autonóm Tartomány Alaptörvényének egyes szakaszait egyenesen alkotmányellenesnek minősítette – miről árulkodik? Legfőképpen arról, hogy ez az európai országok társulásából kimaradt, kirekesztett ország továbbra is nagyon ingoványos talajra – hazugságra – építi a napi politikáját. Tűzzel-vassal végzi a bő két évtizeddel ezelőtt megkezdett erőteljes, kíméletlen központosítást. Magas fokú politikai dilettantizmusról tanúságot tevő vezető gárdája évtizedekre eladósította az országot, úgy, hogy közben a saját állampolgárait folyamatosan kirabolja és elkerülhetetlen végállomásként a nyomorba kényszeríti.
A nyár kellős közepén is szorgoskodó alkotmánybírák kegyelemdöfésszerű döntése a vajdasági magyar politizálást is valamifajta megújulásra kell, hogy rábírja, rákényszerítse. Pártjaink első embereinek szeméről végre-valahára le kell(ene) pottyania a hályognak. És a hosszú-hosszú, értelmetlen bolyongás, tévutakon járás után ráébredni, hogy nincsen senki más – kizárólag csak egymásra számíthatunk. Persze meglehetősen jól ismervén a magyar lélek hitványságát, nem tanácsos vakon bízni abban, hogy a közös ellenség majd összekovácsolja, eggyé gyúrja mind a hat magyar pártunkat. Összekapcsoló, szövetkezésre érdemes közös érdeket eddig sem igazán sikerült találniuk. (Sem a területi autonómiát, sem a délvidéki magyar média maximálisan lehetséges szavahihetőségét, sem a temerini fiúk ügyének felvállalását nem tartották egy emberként fontosnak.) Eddig is az érdekvédelem helyett inkább az érdekkereskedelem kötötte le, forgácsolta szét és vitte el minden erejüket. Az ötszólamúsághoz szokott vajdasági magyar fül számára minden bizonnyal szokatlanul hangzik, de talán azzal az „eretnekséggel” is számolni lehetne, hogy az öt kisebb párt esetleg egyetlen erősebb szervezetté transzformálódjon, s legyen méltó ellenfele a mindeddig dirigens Vajdasági Magyar Szövetségnek. Még akkor is, ha ez ebben a pillanatban egyszerűen csak badarságnak tűnik és teljességgel elképzelhetetlen. A szükség azonban igen nagy úr és időnként törvényt bont.
Ugye, az nem lehet puszta véletlen, hogy egy kicsit olyan déja vu érzésem van?! Ebben a sötétben.
Mert azt hiszem, most tényleg eloltották a villanyt. Most aztán valóban fognak bezárulni, be fognak záródni az ajtók. Mi meg majd – elreteszelt kijárat mögött, a sötétben pitlikölve – lassacskán kezdhetjük levonni az éppen aktuális konzekvenciát.
Hogy nem ilyen meredek a történet? De. Az.
Meg még az is elképzelhető, hogy az egyik muzsikus barátomnak lesz igaza. Ő azt énekeli, hogy: „Lement a nap. S lent is marad, babám…”

Szabó Angéla

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin