Margit Zoltán: emberi jóság

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emberi jóság. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emberi jóság. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. január 12., szombat

Oh man! Ez ÓMEN?



Ómen! Ámen!

Kérdezhetném most joggal, ha történetesen babonás lennék. De nem vagyok az. Csupán az egészséges kétkedésem és az öröklött bizalmatlanságom súgja nekem, hogy mégis valami ilyesmiről van szó. Merthogy puszta véletlen mégsem lehet.

Többféle bírósági forrásból származó értesülés szerint igaz a hihetlenül hangzó hír. Még akkor is, ha tudjuk: színtiszta véletlen mégsem lehet az, hogy a „második temerini fiúk“ zűrzavaros, túlpolitizált nemzetiségi ügyében is éppen az a Zdenka Stakić nevű bírónő vezesse majd a már csak egy karnyújtásnyira lévő bírósági tárgyalást, és ítélkezzen felettük, aki 2005-ben az öt temerini magyar fiatalt a döbbenetes, összesen 61 évnyi börtönbüntetésre kárhoztatta. Márpedig nagyon úgy fest, hogy a sors ismétli önmagát: a kísértet visszatér az éjsötét múltból. Hogy újabb áldozatokat szerezzen. Hogy újabb vajdasági magyar fiatalokat juttasson börtönbe – előre megfontolt szándékkal, kohol vádak és elnagyolt vizsgálati eljárás alapján. Mindezzel pedig csupán egyetlen célja lehet a krónikus (és immáron gyógyíthatatlannak tűnő) hungarofóbiában szenvedő szerb társadalomnak: mégpedig az, hogy soha meg nem szűnő rettegésben tartsa a délvidéki magyarokat.

Mi tagadás: Stakić asszonyság derekasan megdolgozott az itteni magyarság körében szerzett dicstelen hírnevéért. Hosszú időre beírta magát a felejthetetlenek lajstromkönyvébe. Már-már lehetne is vele riogatni a potenciális magyar bűnelkövetőket. Ténykedésének esetleg még komolyabb bűnvisszatartó ereje is lehetne, ha azt meggyőző módon, hatásosan prezentálnánk. Amikor megkérdeztem a nemrégiben szabadult Horváth Árpád édesapjától, Tibortól, hogy hogyan maradt meg emlékezetében az a bírónő, akinek az ítélete nyomán a fia nyolc és fél évet töltött börtönben, a következőt válaszolta: -- Amit én elmondhatok arról a nőszemélyről, az nem sok jó. Már eleve rosszul kezdődött. Amikor bezárták a fiúkat, hetente látogattuk őket. Minden szerdán mentünk hozzájuk. Ez pedig nagyon szúrta a hölgynek a szemét. Szóvá is tette, hogy: „Mit képzelünk mi? Miért jövünk ide minden héten? Elvégre ez nem szálloda, hanem börtön!”  Én erre csak annyit feleltem illemtudóan, hogy nagyon fiatalok a gyerekeink, muszáj képviselnünk, támogatnunk őket. Ezután az következett, hogy egyszerűen megvonta tőlem a láthatás jogát. Hiába jelentem meg szerdánként, nem kaptam meg az írásbeli engedélyét a látogatásra. Csak akkor egyezett bele, amikor látta, hogy engem nem tud lerázni.  Ugyanígy a tárgyalás első napja is emlékezetes marad a számomra. Apámmal és a Máriás szülőkkel együtt ültem be a tárgyalóterembe. Az eljárás azonban nem zajlott zökkenőmentesen, mert a sértett édesanyja a hangos beszólásaival (például: „Minden magyar bűnöző!”) többször is félbe szakította a tárgyalást. Annak pedig az lett a következménye, hogy Zdenka Stakić zártkörű tárgyalást rendelt el.  Bennünket, hozzátartozókat és a sajtó képviselőit is kitessékelték a tárgyalóteremből. Így a nyilvánosság teljes kizárásával zajlott minden. Nem is volt ebben semmi meglepő, mert tulajdonképpen ez volt a cél. Ezt akarták elérni. Négy napon át zajlott a tárgyalás. Annak ellenére, hogy nem engedtek be bennünket, mindvégig ott voltunk, kint ácsorogtunk. Láttuk, amint a fiainkat hozzák, viszik. Bilincsben elvezetik. És egy szót sem szólhattunk hozzájuk. Csak a szemünkkel intettünk egymásnak. Utána már csak az ítélethirdetés napján találkoztunk a bírónővel. Akkor jelen lehettünk. Ő akkor sem hazudtolta meg önmagát. A szerb történelemből vett példával illusztrálta, próbálta meg alátámasztani a 61 éves börtönbüntetés kiszabásának jogosságát. Azt mondta, hogy csak a törökök uralkodása idején esett meg ilyen kegyetlenség a szerbséggel. Amikor karóba húzták őket. Persze olyan is volt, aki még ezt az ítéletet is túl enyhének tartotta, és fejenkénti kereken negyven év börtön kiszabását követelte a fiainknak. Nekünk ezt mind túl kellett élni. A soron következő éveket elviselni…

Aztán valami történt. Ugyanis 2007 őszén az akkori szerbiai igazságügyi-miniszter, Dušan Petrović négy újvidéki bíró leváltását kezdeményezte. Petar Mohan, Snježana Matijević, Tatjana Šunjka mellett Zdenka Stakićét is. Azzal a megindoklással, hogy szándékosan elfektették az egyik pedofil pravoszláv szerzetesnek az ügyét. El is távolították őket a bíróságról. Tavaly ősszel viszont (a Szerbiai Alkotmánybíróság határozatára) visszahelyezték őket a hivatalukba. Így került a hírhedt Zdenka Stakić ismét az Újvidéki Felső Bíróságra, és így lett az ott működő öt büntetőtanács egyikének a vezetője. Október 12-én ünnepi díszüléssel emlékeztek meg dicső visszatéréséről. Egy héttel később pedig bekövetkezett az, amit a „második temerini fiúk” történeteként ismerünk…

– Szeretném eloszlatni azt a nézetet, hogy ennek a bírónőnek az újabb temerini ügyben való angazsálása egyszerűen csak a véletlen műve. Ahogyan abban is biztos vagyok, és ezért ki is merem jelenteni, hogy most egy újabb koncepciós pernek vagyunk a részesei. Persze, nem mi, öten, hanem az újabb fiatalok. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy majd úgy intézik, hogy a „hetek” esetében is a nyilvánosság kizárásával történjen a tárgyalás, és megint egy elfogultságról, túlkapásról tanúskodó szigorú ítélet születik. Hacsak sürgősen nem tesznek valamit az ügyben érintettek -- ellenlépésként.  Ha nem tiltakoznak, ha azonnal nem emelnek kifogást a kirendelt bírónővel szemben, ha nem kérdőjelezik meg az ő „tárgyilagosságon” alapuló ítélethozatalát, akkor már most felkészülhetnek a legrosszabbra. Akkor egy 5-8 éves raboskodástól senki sem menti meg őket. Nekem ez a véleményem – mondta a nemrégiben szabadult Horváth Árpád.

Társa, barátja, Szakáll Zoltán szintén úgy gondolja, hogy a klisai fogdában lévő hét magyar fiatal a legszigorúbb bírónőt kapta. Így vélekedett:
-- Szeretnénk segíteni ezeknek a bajba jutott fiataloknak. Ők is, a szüleik is okuljanak, tanuljanak a mi esetünkből! Ne kövessék el ugyanazokat a hibákat, amiket járatlanságunk, tudatlanságunk okán mi elkövettünk! Fogjanak össze, és kérjék, követeljék a tárgyalás lefolytatására kijelölt bírónő lecserélését! Sőt ahhoz is joguk van, hogy az eljárást az anyanyelvükön, magyarul vezessék le. Amennyiben az számukra inkább megfelel.

A nyolc és fél évvel ezelőtt 15 évre elítélt és ma is a börtönben raboskodó Máriás István édesapja, István szerint a hatalomnak ez a kísérlete gyászos visszatérés a múltba.
Azt tapasztaljuk, hogy az igazság hóhérai újra megjelentek a színen. Ugyanaz a temerini rendőrparancsnok juttatta mindkét csoport magyar fiatalt a börtönbe, ugyanaz a bírónő fog ítélkezni felettük, és megfélemlítésük, megbüntetésük, ügyük megint az egész vajdasági magyarság ellen irányul. Remélem, hogy ezúttal Hrbolja Joakim, fővádló nem lesz jelen a tárgyaláson. Mert ő minden magyart állatnak tart. Akkor is, ha a magyar anyák fiúkat és lányokat szülnek, nem pedig állatot. Ha a kirótt büntetés megint elrettentően drasztikus lesz, akkor végérvényesen ki fog derülni, hogy valójában kinek is kéne a vádlottak padján ülnie. Akkor bebizonyosodik, hogy maga Zdenka Stakić a nacionalista és a fajgyűlölő. Tehát őt kellene elítélni. A hóhérok a régiek, csak a vádlottak újak. Ezért azt kérem, hogy emeljük fel szavunkat, és álljunk a bajba jutott fiatalok mellé. Ne hagyjuk őket is elveszni! Ne ismétlődjön meg a múlt!

Mit lehet mindehhez még hozzáfűzni? Talán csak annyit érdemes, hogy a jelenleg érvényes jogszabályok az ország minden állampolgárára egyformán kell, hogy vonatkozzanak. Nemzetiségi, faji, vallási hovatartozástól függetlenül. Így a Szerbiában élő magyarokra is. Kivétel nélkül.  Akkor is, ha a saját hazájukban, a saját szülőföldjükön nem szeretik őket. Csupáncsak fogcsikorgatva megtűrik. Nekik is joguk van arra, hogy bírósági ügyeikben pártatlan, tárgyilagos, elfogultságtól mentes ítéletek szülessenek. Ezért aztán egy olyan ítélőbíróra bízni a törvénykezést, aki egyszer már tanúbizonyságot tett a vaskos, személyes elfogultságáról, nem csupán elfogadhatatlan és káros, hanem messzemenően etikátlan is. Rossz fényt vet a teljes honi igazságszolgáltatásra. Ha egyáltalán létezik még ilyesmi…

Oh man! Ez valóban ómen.
Akárcsak a költő, Kiss Dénes (e verse miatt börtönbe zárták) intő szavai:

                                              Bitófák nőnek virágok közt,
                                              ha nem merünk, ha hallgatunk!”

Szabó Angéla



2012. október 31., szerda

Ismét idegpróba (?) Temerinben


A tíz nappal ezelőtti újabb temerini incidens magyar főszereplőit rendkívül súlyos vádak alapján nagyon rövid idő alatt őrizetbe vették. Vizsgálati fogságukat egy hónappal meghosszabbították. Ügyükben eddig két tárgyalást tartottak. Ügyvédeik mindkét esetben éltek a fellebbezés jogával. A tanúk meghallgatása még tart. Látogatókat (kizárólag közeli családtagokat) az előre meghatározott napokon fogadhatnak. Csomagot (ruhaneműt, élelmet, tisztálkodási szereket) is bejuttathatnak a részükre.
 
ISKOLÁBAN KÉNE LENNIE, NEM A BÖRTÖNBEN

A hét vizsgálati fogságba helyezett magyar fiú közül a múlt héten egyedül csak a középiskolás Smit Tomas fogadhatott látogatót. Az ő édesanyja volt az egyetlen, akit a szülők közül beengedtek a fogdába. De ő is csak egy üvegfalon keresztül beszélgethetett a gyerekkel. Szelíd könyörgésemre is csupán annyit árult el, hogy a srác teljesen összetört. Végtelenül megviseli a bezártság és a benti élet. Ami érthető. Tomasnak az óbecsei középiskolában kéne lennie, nem pedig a börtönben... 
Amikor a múlt héten náluk jártam, Zsuzsa asszony sírva mutatta a konyhában a teljesen üres, kikapcsolt hűtőszekrényt. 

 – Mi nagyon szegényesen élünk. Az 58 éves mezőgazdasági technikus férjem 32 év után elveszítette az állását. Így kenyérkereső nélkül maradtunk. Hogy a baj még nagyobb legyen, időközben meg is betegedett. Szomorú, de úgy várjuk az idei telet, hogy még a tüzelőt sem vettük meg. Most a telefonunkat kapcsolták ki, mert még annyi pénz sem volt a házban, hogy a múlt havi számlát kifizessük. Tavaly télen másfél hónapon át még a villanyáramot is nélkülöznünk kellett. Képtelenek voltunk törleszteni az adósságot. Sírva könyörögtem a helyi munkaközvetítőben, hogy segítsenek nekem valamilyen munkát találni. Be is jegyezték a nevem mellé azt, hogy sürgős, mégsincs állásom mind a mai napig. Több helyre is jelentkeztem, de mindenütt elutasítottak.  Mondtam, hogy nem szociális segélyt koldulok, hanem adjanak valamilyen munkát, mert én 57 évesen is dolgozni akarok.

FOGKEFE IGEN, FOGKRÉM NEM

A másik adai fiúval, a szintén 18  éves Apatocki Flóriánnal kapcsolatban annyit sikerült megtudni, hogy az édesanyja még pénteken szerette volna meglátogatni. Ezt azonban (arra hivatkozva, hogy a fogdában a látogatás szigorúan névsor szerinti rendben történik) nem engedélyezték. Az előre elkészített ruhaneműt (vastag kabát, nadrág, pulóver) átvették tőle, az élelmet illetően viszont igencsak válogatósnak bizonyultak. Csak egy rúd szalámit fogadtak el, azt is úgy, hogy a helyszínen fel kellett szeletelni, és a 10 dekányi karikára vágott, fóliázott kolbász bejuttatását hagyták jóvá. A szappant meg a fogkefét átvették, de a fogkrémet már nem. (Ha most lenne kedvem ironizálni, akkor úgy gonoszkodhatnék, hogy a kényszerű bezárásra való, túlzsúfolt és a végtelenségig lestrapált szerbiai fegyházakat még véletlenül sem lehet összetéveszteni a svédországi luxusfogdákkal. Az itteni börtönlöttyhöz pedig nem szükséges sem szájvíz, sem fogselyem, sem fogpaszta.)

 – Már több mint egy hete nem láttam a fiamat, amit nagyon rosszul viseltem, és tegnap végre bejuthattam volna hozzá. De mégsem így történt. A látogatásra velem tartott a volt férjem is, akinél a rutinellenőrzés során egy mobiltelefonba való memóriakártyát találtak, aminek láttán azonnal dühbe gurultak az őrök. Kijelentették, hogy ezekután még engem sem engednek be, és a csomagot sem veszik át tőlünk. Akár azonnal fordulhatunk is vissza. Az idegességtől meg a sírástól rosszul lettem – mesélte az este az édesanya, Magdolna. – Utána már hiába próbálkoztunk, hiába győzködtük az őröket. Hiába hajtogattam, hogy már évekkel ezelőtt elváltunk, és mindkettőnknek külön látogatási engedélye van. Csupán abba egyeztek bele, hogy holnap újra próbálkozhatok. Kérjek rendkívüli látogatási engedélyt, s ha megkapom, bemehetek hozzá. Sajnos, az egész napunk ezzel telt el. Reggel 9 órakor elmentem itthonról és este értem haza. De most megint újra éledt bennem a remény: harmadszorra talán már sikerül meglátnom Flóri fiamat.

A FÖLDÖN ALSZIK ÉS BE-BESZÓLNAK NEKI...

Hogy a l9 éves temerini Koperec Csongort tulajdonképpen mi okból is zárták börtönbe, annak alighanem csak a magasságos ég a megmondhatója. A fiú ugyanis azon az emlékezetes estén nem is volt jelen azon a hírhedt szórakozóhelyen a verekedés ideje alatt. Mintegy fél órával a balhé kitörése előtt távozott a helyszínről a barátjával. A szülők szerint ezt akár több személy is igazolhatja. 

Nándor, az édesapa:

-- El nem tudjuk képzelni, mi lehet az oka annak, hogy eddig még egyetlen olyan személyt sem idéztek be meghallgatásra, aki a gyerekünk mellett tanúskodhatna. Nem értjük, mi az oka ennek az időhúzásnak. Előbb-utóbb úgy is be fog bizonyosodni, hogy Csongor egyáltalán nem vett részt a szerb fiatalokkal való összetűzésben. Mert ott sem volt abban az időben. Mint ahogyan akkor sem volt a magyar fiúk társaságában, amikor azokat hazafelé menet üldözőbe vették, és valóságos közelharcot vívtak velük végig az  utcában.   

-- Ma először látogathattam meg a tíz nappal ezelőtt letartóztatott öcsémet – mondja Koperec Dániel. – Fél órán át beszélgethettünk. Azt hittem, hogy majd kötelezően szerb nyelven kell értekeznünk, de nem. Szerencsére az anyanyelvünkön kommunikálhattunk. Úgy láttam, hogy elég jó színben van a srác. Idegileg, lelkileg is tűrhetően viseli a történteket. Vagy csak előttem próbálta tartani magát. Az is meglehet. Azt mesélte, hogy így, egy hét után már kezdik befogadni a cellatársai. Persze azért még be-beszólogatnak neki. Kilencen vannak a börtönszobában. Hárman a padlón alszanak. Természetesen, újoncként, neki sem jutott ágy. Váltásruhát már a múlt héten sikerült bejuttatnunk neki. De most is vittem néhány holmit. Papucsot kért.

KENYERET MEG ALMÁT!”

Tegnap az óbecsei Karpinszki Györgynek is sikerült találkoznia a fiával. Kissé hosszú volt ugyan a várakozás (fél 10-től délután 4 óráig), de mindenképpen megérte. Az édesapa nyilatkozata szerint nincsen tudomása arról, hogy őrizetbe vétele óta bármikor fizikailag bántalmazták volna a 21 éves Kornélt.

Kérdésemre, hogy mit vitt a gyereknek, azt válaszolta, hogy: kenyeret meg almát. Pontosabban, csomagolt a felesége rántott húst is, azt viszont kénytelen volt hazavinni. Azt nem vették át. Az utasítás úgy szólt, hogy még otthon össze kellett volna vagdalni apróra, fel kellett volna kockázni, és úgy küldeni be. Akkor esetleg ehetett volna belőle Kornél. A toalettpapírt sem engedélyezték, mondván, hogy azt meg lehet a kantinban is vásárolni. A szigorú ellenőrzésen csak a mosdószappan juthatott/csúszhatott át. (Ezen logika mentén: ilyesféle tisztálkodási szer nem kapható a kantinban???)

A látogatás után úgy döntöttem, az lesz a legokosabb, ha már holnap reggel küldök neki pénzt, hogy legalább a legszükségesebb dolgokat megvehesse magának az ottani kantinban. Sokat nem tudunk küldeni, mert a családban egyedül csak én vagyok munkaviszonyban. A helybeli mezőgazdasági kombinátban dolgozom. A fizetéssel meg nem igen lehet dicsekedni. Épp most faragtak le belőle. Minimálbéren vagyok. Eddig 21 ezer dinárt volt, legutóbb viszont már csak 18 ezer dinárt kaptam kézhez. Van egy hízósertésünk, amit most a télen akartunk levágni. De nagyon úgy néz ki, hogy ezt a disznót már nem mi fogjuk megenni. Hanem a jó szomszéd. Mondta, hogy ő megveszi.  Kénytelenek leszünk eladni. Hogy az árából fizetni tudjuk az ügyvédet. Úgy értesültünk, hogy pénteken lesz a harmadik tárgyalás. Kell a pénz.

A temerini Orosz család csütörtökön fogja látni a két letartóztatott fiát, Attilát és Róbertet. Az óbecsei Kovács Norbertet viszont (tudomásom szerint) senki sem látogatja.

Szabó Angéla

Kedves Zoltán,

Régen értekeztünk... Most éppen egy gyűjtés kellős közepében vagyok, a temerini fiúknak gyűjtök mindenfélét. Élelmet, pénzt, ruhát, tisztálkodási szereket stb. Tudna-e a valamiben segíteni? Érdeklődhetne a környezetében. Nagyon-nagy bajban vannak a srácok. Ha tud, kérem, segítsen!

Látja, itt az újabb temerini történet!

Köszönettel, üdvözlettel:

Angéla 

Amennyiben tud segíteni anyagiakban, természetben Angélán keresztül eljuttatjuk a fiúknak!

Kapcsolat a blog bal oldalán lévő "Contact me" opción keresztül.

Köszönjük!

2012. július 13., péntek

Akiket a börtönben felejtettek…

Az igazság odaát van, talán a mennyek országában, talán...

Mottó:

HA VANNAK ANGYALOK, NEM JÁRNAK ERRE MOST?

A temerini fiúk döbbenetes, párját ritkító története az én számomra két párhuzamos szálon fut. A kettő szorosan kapcsolódik egymáshoz. A kettő elválaszthatatlan egymástól. Az erejüket meghaladó, végeláthatatlan és kilátástalannak tűnő küzdelmük, csatájuk, háborújuk két hadszíntéren zajlik. 

Egyfelől van az öt fiatalember, aki immár nyolc súlyos esztendeje börtönben raboskodik, és ők jelentik/jelképezik a harcteret, a frontot, az úgynevezett  tűzvonalat,  az eleve vereségre ítélt(etett), az elhúzódó, a végtelenségbe nyúló állóháború színhelyét. 

Másfelől pedig létezik az alaposan elgyengített, a jócskán megtépázott, a hellyel-közzel instabilnak is mondható hátország, amit az otthoniak, a szülők, a családok és a barátok jelentenek. Sajnálatos módon ez az otthon épp a legritkább esetben nevezhető csak biztonságot nyújtó, védelmet szolgáló, meleg családi fészeknek. Márpedig az elítéltek számára mégiscsak onnan kéne érkeznie a végsőkig való kitartáshoz és a puszta megmaradáshoz szükséges erő- és reményadag utánpótlásának. 

A kegyetlen valóság pedig az, hogy a temerini fiúk szülei az elmúlt évek során bizony jócskán elszegényedtek, anyagilag lerongyolódtak, de lelkiekben is meg-megroggyantak, páran meg is betegedtek. Talán még az sem számít túlzásnak, hogy a történtekbe egyszerűen belebetegedtek. Közöttük volt, aki a nagyszülők házát kényszerült pénzzé tenni, és volt, akinek a még megmaradt egyetlen hold termőföldjétől kellett megválnia. És mostanra már nincs is mit áruba bocsátaniuk. Két fiúnak a szülei már nem is élnek, ami (kiváltképpen huszon- meg harmincéves korban) különösen nagy csapásnak számít. 

Az egyik fiatalember pedig – ha valamilyen isteni csoda folytán már holnap kiszabadulhatna –, egyszerűen nem is tudna hová menni, hová lenni. Valószínűleg csak állna egy ideig a börtön kapujában, és azt sem fogalma sem lenne arról, hová induljon, merre vegye az útját. (Lélekroppantó filmbéli jelenet lehetne.) Mert otthon nem várja már senki. Mert már otthona sincs. Nincsen családi ház. Nincsen semmilyen menedék. Létezik ugyan egy testvérbátyja, akire esetleg támaszkodhatna, csakhogy ő is arra kényszerült, hogy ideig-óráig más házában húzza meg magát. Befogadni befogadták, de ki a megmondhatója, hogy meddig maradhat a kölcsönkapott átmeneti hajlékban. Megint másik fiatalember esetében is csak a szétzilált család romjai maradtak: féltestvérek, akik szociális lakásban élnek és mély szegénységben tengődnek egyik  napról a másikra.

A  „háttérország” működőképességével és hatékonyságával kapcsolatban akár nyugodt lélekkel általánosíthatok is: igencsak jó szolgálatot tenne, hasznos lenne mindenféle segítségnyújtás. Az egymás után múló hónapok, évek már szinte minden tartalékot felemésztettek.

A temerini fiúk nem bantu négerek. Nem is kecsua indiánok. Meg nem is hottentották. Hanem magyarok. Mind az öten. Egytől egyig. Vajdaságiak. Délvidékiek. Nem más kutyájának a kölykei. (Bocsánat!) Ők a mi gyerekeink. Akik a börtönben ragadtak. Akiket a börtönben felejtettek. Akiket néha-néha egy-egy anyaországi politikus még csak felkeres, meglátogat, megvigasztal. Na, de a mieink??? Azok hol maradnak? A saját magyar politikacsinálóink a raboskodókról igyekeznek rendre tudomást sem venni. Noha ők derekasan helytállnak, de csak a róluk való megfeledkezésben.

Az eltelt nyolc év alatt egyetlen vajdasági magyar politikus sem látogatta meg őket a börtönben.

Jól tudjuk, nem is férhet hozzá kétség: a vajdasági (magyar) talajon kitűnően (meg)terem a politikusfajta. Fürtökben teremnek/lógnak a magukat igen kiválónak tartó eminenciások. Dacára ennek, közülük tán egy sem törte a kezét, lábát, hogy a Sremska Mitrovica-i börtönbe bejusson. Pedig a nyolc év alatt lett volna rá idejük bőséggel. Még a vajdasági parlament korábbi magyar vezető embere, feje sem érzett semmilyen isteni sugallatot, de még a saját lelkiismerete sem bírta rá arra, hogy (a kifogásait félretéve, az előítéleteit lerázva) bemerészkedjen a rácsok mögötti zárt világba. Úgy vélem, hogy sokkalta inkább a rendszeres börtönlátogatásaival lenne ildomos dicsekednie, és nem azzal, hogy politikusi mivoltában éppen most kezdte meg sorrendben a hetedik mandátumának a fogyasztását. (Ha huszonnégy év nem volt untig elég a jóból, akkor már sosem lesz elég?) Meg még azt is gondolom, hogy ha szimpla látogatóként fegyházba tévednek, attól még nem fog folt esni a politikusi becsületükön! De ha már a börtönt nagy ívben elkerülték, legalább a családokat csak egyszer is felkeresték volna! Megtudakolni, miként élnek, hogyan viselik a megpróbáltatásokat. Esetleg felajánlják, miben tudnának segíteni.

Még egy említést érdemlő momentum: a vezető – és éppen ezért mindenható – magyar pártunk soraiban szép számban akadnak jogászok. Akik, ha összedugnák a fejüket, sok-sok okos/hasznos dolgot kiötölhetnének. Mármint a temerini fiúk csehül álló ügye érdekében. Jogtudósaink bizonyára hasznos információkkal, tanácsokkal szolgálhatnának mind az elítéltek, mind pedig a szüleik, a képviselőik számára. Úgy képzelem, hogy alkalomadtán egy-egy panaszlevél, beadvány, kérelem, jogorvoslat megszövegezése és benyújtása sem jelenthetne a számukra áthághatatlan akadályt. Csak hát, valahogy úgy van ez, hogy aki segíteni akar, az mindig a módot keresi, aki viszont nem akar segíteni, az meg folyton csak a kifogást keresi. És persze tennék/tehetnék mindezt mindenféle ellenszolgáltatás nélkül! Csak úgy, Isten nevében. Az én értékítéletem szerint ez már magától értetődő. Alkalmazhatnák, gyakorolhatnák e nemes cselekedetet színtiszta (magyar) érdekvédelemből. Merthogy indulásukkor – el ne felejtsük! – arra tettek szent esküt.

Még ennél is továbbmerészkedem. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy talán nem is lett volna szabad megengedni, hogy az öt magyar fiatal bíróság előtti, rendkívül rázós és felettébb érzékeny/kényes ügyét más nemzetiségű, történetesen egy szerb ember vállalja fel, hogy majd az képviselje őket. Mert ez alighanem elvi kérdés. (És nem pusztán anyagi.) Mert valahogy mégiscsak visszatetsző és rossz szájízt kelt. De akár kíméletlenebbül is megfogalmazhatom ugyanezt: a szerbek kell, hogy (meg)védjenek minket, magyarokat a sajátjaikkal szemben? Mi magunk már nem vagyunk rá képesek? Na és, miféle lehet az az érdekvédelem? Mi jót szabad elvárni tőle? Mint eddig bebizonyosodott: az égvilágon semmi jót.

A tények magukért beszélnek.

A kegyetlen valóság ugyanis az, hogy öt magyar fiatalt a börtönben felejtették. Valamennyien a börtönben felejtettük őket. Most ki kéne ezért megdicsérni…?

Szabó Angéla  



Ha vannak angyalok, nem járnak erre most...


Ha vannak angyalok, nem járnak erre most...

2012. május 27., vasárnap

Az emberi jogok megsértése Szerbiát jellemző cselekedet




 A legsúlyosabb emberi jogi problémák Szerbia szempontjából az év során: 

A kisebbségek elleni diszkrimináció és erőszak, a korrupció az egészségügyben, oktatásban, és több kormányzati ágazatban, beleértve a rendőrséget, és egy nem megfelelően működő igazságszolgáltatási rendszert is, amely hosszadalmas és elhúzódó vizsgálatokat, tárgyalásokat eredményez, valamint hosszú ideig tartó szabadságvesztésben zárul le.

Egyéb visszaéléseket is tartalmaz jelentés: a  foglyok rendőrség általi 
fizikai bántalmazását,  újságírók zaklatását , emberi jogi aktivisták és azon személyek bántalmazását, akik kritikus véleményt formáltak a kormányról. Szerbiában nem  létezik megoldás a családon belüli erőszak megfékezése ellen, melynek áldozatai főként nők és gyermekek , és az emberkereskedelem ellen sem.

A kormány általában, akkor tett lépéseket a törvényszegő tisztviselői ellen, amikor azok nyilvánosság elé kerültek. Nagyon valószínű azonban, hogy számos olyan korrupciós eset, rendőri bántalmazás és más visszaélés történt, ami kapcsán nem tettek feljelentést.

A teljes elmarasztaló jelentés letölthető a US Department of State honlapjáról:



A szerbiai minden-szintű és mennyiségű választások történetét a következő év jelentése fogja tartalmazni...

2011. október 30., vasárnap

A templomkertben, a kőrispadon, a csókai pap haragszik nagyon...


Mindenszentek és halottak napja alkalmából a temetőt járva, emlékek jutottak eszembe. Sírok mellett elhaladva arcok, szavak, történetek elevenedtek fel bennem. Mennyire élhettek teljes és boldog életet halottaink, mi volt az életcéljuk...

Csókán is van még temető "nem-csak" Terjánon, amelyben nem kerül a kegyelet virága, nem kerül kereszt az áldozatokra! Az útódok még a mái napig rettegnek a megtorlástól, ma már értem, hogy miért! Talán egyszer felmerik vállalni...talán lesz bátorságuk, hogy vigyenek virágot és keresztet is állítsanak az apák sírjára...az ártatlanul kivégezett apák sírjára...


Csúrogon száll a fohász: 


"Mond apám mennyit ér egy emberélet ha magyar?
Erre nincs szó, nincs vigasztalás.
A Jó Isten adjon neked
nektek kik itt nyugosztok megnyugvást
Nekünk pedig megbocsájtást.
De lesz-e bocsánatkérés apám?"

Bízom benne, hogy Csókán is egyszer meghallják...egyszer!

A gyermek temetőn áthaladva összeszorult torokkal, Móra Ferenc kedves papjának sírhelyét jelőlő obeliszk áll vígyázban. Egy letünt kor dícső alakja, a nyájat vezető pásztor örök nyugodalma!


Móra Ferenc több művében megjeleníti Csóka plébánosát a csanyteleki származású Farkas Szilárdot: A festő halála, későbbi címén "Négy apának egy lánya" környezeti és emberi háttere Csóka és Tápé között oszlik meg. A regény pap­ alakját róla mintázta, akiről máshol is meghatottan emlékezik. Ő a hőse „Kisforró Zsuzsanna" c. költemé­nyének is.

Móra Ferenc így ír a csókai tartózkodásainak kezdetéről: „- 1907 őszén üzenetet kaptam a csókai paptól, hogy a Kremenyák tetején sok a cifra cserép, érdemes volna kivallatni a földhátat. Hírből már ismertem a csókai papot, Farkas Szilárdot, tudtam, hogy róla meg lehetne faragni az emberi jóság szobrát. Gondoltam, ha egyebet nem is találok Csókán, Szilárd maga megéri, hogy kimenjek oda... Másnap már a Kremenyák tetején bogarásztunk a főúrral. Másfél méter magas, kopasz halom volt a Kremenyák (a Zenta felé vezető úton éktelenkedett körülbelül négy kilométerre a Tiszától). A legelő zöld gyepéből úgy emelkedett ki, mint valami holttetem. Porhanyó földjét csak meg kellett rúgni, és marékszám dőlt belőle a kovaszilánk meg az apró cserépdarab. Érzett a fogásukon, hogy ezek sosem jártak a zentai vásárban. Úgy két-háromezer esztendővel ezelőtt régi gölöncsérek remekelték az említett cifra cserepeket. A főúr szerzett "hadsereget", ásós, kapás, lapátos embereket, én meg az időmet méricskéltem ki. Úgy számítottam, hogy három hét alatt készen leszek a Kremenyákkal, de a hetekből esztendők lettek.”

Emlékezzünk meg Farkas Szilárdról az "elfelejtett" csókai plébánosról Móra Ferenc által így mindenszentek és halottak napja alkalmából:

Kisforró Zsuzsanna

A templomkertben, a kőrispadon
A csókai pap haragszik nagyon.
Kilencre jár a hajnalicska-óra,
Készülni kéne prédikációra,
De nincsen hozzá kedve semmi sem.

Hogy is lehetne, édes istenem, -
Az Úr igéje nem kell senkinek már,
Mindig nyitott házába senki nem jár,
A Máriácskát nem vidítja senki,
Az édes Jézus szent nevét se zengi,
S a Krisztusatyafiság Könyvibe
Nem ejt bűnbánó könnyet senki se.
A nagyszakállu szentek a falon
Azért is néznek olyan szilajon
S az angyalocskák lenvirágszeme
Szomorusággal azért van tele,
S az istenszem is a mennyezeten
Azért sugárzik olyan hidegen.

Ki jár templomba? Kisforró Zsuzsánna.
Az meg jobb volna, hogyha sose járna,
Mert alighogy ő prédikálni kezd,
Egy-két sóhajt a vénség megereszt,
S még ő kész sincsen a prefációval.
Mikor az már kész minden égi jóval,
S a sok szép szentbeszédet szüntelen
Átalussza a vén szégyentelen.

És csendül a harang, giling-galang,
És szárnyal a hang, mint szelid galamb.
Másodszor csendít hasztalan Gregor,
S a pap szivének szent haragja forr,
A csipkebokrok rengő sátorán át
Ahogy meglátja Kisforró Zsuzsánnát.
Felfogódzva a harmatos gyepen
A nénike a rét felé megyen.
Két libácskával a hóna alatt
Sokat lép, mégis keveset halad.
Szánnivalóan gúnyában, erőben,
Elszáradt kóró a napos mezőben.

No most jókor jössz - mordul fel a pap,
S eltökélve a Bibliára csap,
De megszégyenli hirtelen magát,
Megsímogatja a szent bibliát,
Találomra kinyitja valahol,
Borzasztó buzgalommal ráhajol -
Hátha azalatt - gondolja magába -
Az öregasszonyt elviszi a lába
S ő menekül meg a szidás elül...
Hanem ha nem, ha szem elé kerül,
Hát akkor... akkor megemlegeti,
Ahogy ő odamondogat neki.

A rózsák összesúgtak, a loncok integettek,
A méhek döngicséltek, a gerlicék nevettek,
És Kisforró Zsuzsánna soksarku furcsa árnya
Bohókán ingva-lengve ráhull a Bibliára.
A főúr pedig, a főúr szegény
Mindegyre összébb görnyed rejtekén.
Bóbiskol, mint öreg varjúmadár,
Utoljára álmot tetetne már,
De a jó napot, adta boszorkánya,
Csak ráköszönti Kisforró Zsuzsánna.

A csókai pap szíve elszorul,
Kedves fejét felüti komorul
S bár inkább elszaladni volna kedve,
Szemét az ártatlan libákra vetve
Megszólal, s hangja szigorú nagyon:
Tudja-e, hogy ma vasárnap vagyon,
És tudja-e a parancsolatot,
Hogy: megszenteljed a vasárnapot?

Anyónak tetszik szörnyen a dolog.
Boldog egyűgyüséggel mosolyog.
Hogy a pap úr így szóba állt vele,
Holott nincsen rá semmi érdeme.
A szót különben érti is, nem is
És azt feleli rá, hogy: igenis,
Csak a két libát leviszi a tóra,
De visszajön a prédikációra.

- Az kell nekem csak - dörmögi a pap
S haragja, érzi, újra lángra kap.
Jó, jó - azt mondja -, isten hírivel,
Csak menjen kend, ahova menni kell.
A jó Isten se veszi rossz neven.
Ha egyszer nem lesz a misén jelen,
Hisz mulasztani máskor nem szokott.
Tudom, hogy szereti a templomot.

- Lelkem-galambom, - anyó feleli
És két libáját addig leteszi -
Hát én már semminek se örülök,
Csak a templomba hogyha beülök.
Ott, tudja, minden olyan tiszta, szép,
Nevet rám a sokféle drága kép,
Az orgona is olyan szépszavú,
A tömjénfüst is olyan szépszagú,
Aztán olyan nyugasztaló a csend,
A legyecskék se csípnek odabent,
S olyan jó híves is az én padom
Ott a sarokban, a bal oldalon.
Ha beleomlok, mint a holttetem,
Minden bajomat, búmat feledem,
S ott pihenem ki magam egy kicsit -
Mindjárt megyünk már, csitt, papatyi, csitt!

A főúr olyan mélán szomorú.
Szemében fénnyel játszik a ború
És szemrehányás nélkül integet:
Aludni is láttam már kelmedet!

És szól Zsuzsánna, előrehajolva:
- Lelkem-galambom, hogyne látott volna
- És suttogóra veszi itt a szót -
Ahogy leteszem a szent olvasót,
S öreg szemem egy kicsit lefogom -
Olyan szép az, hogy ki se mondhatom!
Csitri kislánynak látom magamat,
Hancúrozunk a feszület alatt
S hogy elszunditok a reves padon,
Elém lebeg egy sugár hajadon,
Pirúl az arca, a szeme ragyog -
Oh Istenem, hogy ez is én vagyok!
Fátyolban állok az oltár előtt,
Szorítom, tépem a jegykeszkenőt,
Addig szorítom, addig huzigálom,
Szemfödelet sző belőle az álom,
S kilenc halottamon teríti szét,
Mindnyájukért itt mondtak gyászmisét
Itt mindnyájukat visszaálmodom,
Velük vagyok minden vasárnapon...

És csendül a harang, giling, galang,
És szárnyal a hang, mint szelíd galamb.
A harmadikat csenditi Gregor,
Libáiért a szüle lehajol,
Sietek velük - azt mondja - a tóra,
Hogy visszaérjek prédikációra. -
S a pimpimpáré-csillagok fölött,
Melyekbe a gyepszél felöltözött,
Ahogy eldöcög Kisforró Zsuzsánna,
A pap tünődve nézdegél utána.
Aztán - hát tehetett-e egyebet? -
A padba egy kisvánkost tetetett.

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin