Margit Zoltán: etnopolitikusok

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: etnopolitikusok. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: etnopolitikusok. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. október 14., szerda

„Nem hallja a pásztor, miről béget a nyáj!”





Aminek most elsősorban mi, észak-bácskaiak a fültanúi vagyunk, az a 47 éves Szabadkai Rádió utolsó nagy fellángolása. Mióta a végleges elnémításának napját, időpontját több alkalommal is kitűzték, majd rendre el is halasztották, azóta a hullámsávján jobbnál jobb, valódi vérpezsdítő műsorok hallhatók – amelyek esetenként oda is szögezik a készülék vagy a számítógép mellé a vájt fülű kíváncsiskodót.

Ilyen volt a ma délelőtti lendületes Művésztársalgó című beszélgetős műsor is, amelyben (régebbi és újabb keletű közéleti botrányaink okán) Kalmár Zsuzsa színésznő és Tóth Imre újságíró felváltva igyekezett egymástól elragadni a szót. Utóbbi – a vérmérsékletének megfelelően – több alkalommal is hevesen kifakadt:

– Innen szeretném üzenni Pásztor úrnak: annak, hogy a Szabadkai Rádiót beolvasztják a Pannon RTV-be, nem lesz jó vége. Az ügyben a mi szakmai véleményünket nem kérték ki és a hallgatók észrevételeit sem vették figyelembe. Hülyének nézik az embereket! A pásztor nem hallja, hogy miről béget a nyáj! A fiataljaink menekülnek ebből az országból, még a délszláv háborúk idején sem volt ilyen nagy az elvándorlás, csak az idősek maradnak. Azok pedig általában nehezebben viselnek el minden kényszerű változtatást. Ki fog majd ezután a VMSZ-re szavazni? Mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy e kisebbségi létben elfojtsák a másként gondolkodást. Ne tessék ezért senkit sem cenzúrázni meg leváltani, és ne tessék a politikusi döntéseket az emberek torkán izomból lenyomni! Elég volt a megfélemlítésből, a konspirációból meg a kontraszelekcióból! Ahogy annak idején Kasza József meggondolta magát, amikor meglátta a rádió megmentése érdekében összegyűjtött 20 ezer aláírást, úgy Pásztor Istvántól is elvárom, hogy gondolja meg magát!

Kalmár Zsuzsa azt ezzel kapcsolatos meglátását úgy fogalmazta meg, hogy: „Amikor a saját kutyánk beleharap a saját kölykébe, akkor a VMSZ tömöríti-e a közösséget vagy éppen szétzilálja?”

A műsorban a hullámsávokkal való politikai kufárkodásra is kitértek. Elhangzott, hogy a 89,6 MHz egy közszolgálati frekvencia, ezért nem játszható át kereskedelmi rádiónak, és azt is szóvá tették, hogy már akkor, amikor a Szabadkai Rádióból elvették a 91,5 MHz-es regionális frekvenciát, fölmerültek olyan aggályok, hogy oda lehetett-e adni (törvényes úton-módon!) annak a Pannon Rádiónak, amely addig egyetlen percnyi műsort sem sugárzott.

Kalmár Zsuzsa feltett egy olyan kérdést is, amelyre széles e Bácskában akár ítéletnapig kereshetnénk a választ: „Amikor a Szabadkai Népszínház társulata bajban volt, azt tapasztaltuk, hogy a többi színész próbálta homokba dugni a fejét, igyekezett kimaradni a történésekből. A ti esetetekben: a Pannon RTV dolgozói számára annyira magától értetődő, hogy a ti rádiótokat megszüntetik? Egy szavuk sincs rá? Nem vártátok el tőlük, hogy mellétek álljanak?

Tóth Imre a bajok gyökerét a következőben látja: „A szolidaritás, a kollegialitás hiánya általános probléma, érzéketlenné váltunk egymás problémái iránt.”

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a Szabadkai Rádió ellehetetlenítése és kivéreztetése láttán nem csupán a pannonosak lapítottak gyáva-sunyin, mások is tehettek volna többet. A majd ötvenéves intézmény intenzív fojtogatása szerepelhetett volna akár havonta is a Hét Nap oldalain, és akár heti gyakorisággal is az egyetlen napilapunk rovataiban. A meglehetősen kínos ügyben, a hosszadalmas agónia során magának a rádiós műfajnak a művelői is csak elvétve éreztek kényszert a megszólalásra. Ki tudja, miért.

– A mai műsorban sok minden elhangzott Pásztor úr meg Hajnal úr számlájára, és Lovas neve is említésre került néhányszor. Mi azonban nem kampányolunk a VMSZ ellen, nem vagyunk a pártnak ellensége, de viszont van véleményünk, s azt ki is mondjuk. Azt hiszem, a Népszínház társulatának tiltakozásakor csordult túl az a bizonyos pohár – de azóta sem öntöttek a pohárba tiszta vizet. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz a helyzetünk, mint amilyen nehéz most. Senkinek ne legyen kétsége felőle, november 2-án, halottak napján (miután a mi rádiónkat már eltemették) továbbra is lesz majd valamilyen magyar nyelvű műsor ezen a hullámhosszon, csak az a kérdés, hogy ki fog akkor megszólalni. Mert azok már nem mi leszünk. A Szabadkai Rádió ilyen jellegű műsorainak abban a pillanatban vége, ahogy a rádiónkat beolvasztják a Pannonba – mondta Tóth Imre.

A mai rendhagyó Művésztársalgó készítői igen nagy lelkesedéssel szóltak az augusztusban alakult Magyar Mozgalomról és a vele kapcsolatos elvárásaikról is.

Hogy mit lehet mindehhez hozzáfűzni?

Lélekemelő hallgatni hosszú-hosszú perceken át az ilyesféle tisztasággal elegy naivitást, kiváltképpen akkor, amikor az ember lánya már tudja, hogy édes mindegy, mi a neve a gyereknek (VMSZ vagy MM): az egyik kutya, a másik meg eb. S a legjobb: tőlük távol.

Szabó Angéla

(A Szabadkai Rádió Művésztársalgó című mai műsora nyomán)


Az önkény a közakaratnál is erősebb

A Szabadkai Rádió holnap, október 31-én befejezi megszokott műsorainak a sugárzását, s ezzel egyidejűleg elhallgat egész napos magyar nyelvű adása a 89.6 MHz-en. Vasárnaptól, november 1-étől a munkatársak munkaviszonya megszűnik, s ez elkövetkező néhány hétben csak a 104.4 MHz-en lesz hallható búcsúadás 12.00 és 18.00 óra között. Az aktuális hírek és információk mellett a 47. évet élt Szabadkai Rádió népszerű műsoraiból válogatunk. Köszönjük hallgatóinknak a támogatást, a több mint 6 és fél ezer aláírást! Sajnáljuk, hogy az önkény a közakaratnál is erősebb.

Német Ernő 




2014. március 18., kedd

Idomulunk az idomárhoz - vajdmagy sightseeing tour...



A választások mindig tökéletes alkalom az országos médiaállapot feltérképezésére. A bennünket érintő és érdeklő vajdasági magyar sajtópiacon (ezúttal is) kétségkívül az engedelmes szófogadókból mutatkozott a legnagyobb, ámdemégiscsak egyszínű felhozatal. Minthogy kis magyar médiánk első számú feladata a VMSZ csúcsaktivistáinak és a körülöttük keringő hasonszőrű szervezetek jócskán idealizált működésének a nyomon követése, ezt a fajta nemes „küldetését” – a kampánycirkusz lezárultával – alighanem egy piros(-fehér-zöld) csillagos ötössel illene jutalmazni.


Hálaapróságok  


A teljességgel VMSZ-re hangolt/hangolódott tájékoztatásunk regimentje hűséges árnyékként követte az „egyetlenegy” magyar politikai pártunk (heteken át tartó) vajdasági zónázását. A határ közeli homokvidéki tanyától egészen a székváros szívéig. Ha vonultak egymás után, libasorban a fényesre glancolt szolgálati kocsik, akkor slepként nyomult utánuk a kamerás vándorcirkusz is. Ha ment a mágnes, ment a vas is. Ha gyütt a mágnes, gyütt a vas is. És amerre csak jártak-keltek, hintették az Ige helyett az ígéretet, és osztották/osztogatták a misebor helyett a mesebort. (Szülőfalum piacterén éppen a pálinkát, mert nyilván már előre kifigyelték, hogy a csantavériek bornemisszák, ők tradicionális pálinkaivók. A politikusi piaci pálinkaosztás nyomán pedig már éppen ideje lenne egy új strófával megtoldani a legendás csantavéri kisbicskáról szóló obszcén kis nótát!) Aztán meg egyenesen házhoz vitték a hálaapróságokat: a „Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legjobb politikus a Délvidéken!”-féle apró varázstükröcskéket és a kulcstartóként is funkcionáló zseblámpácskákat.

A tanyamegtekintős, falusi levegőváltozásos, kedélyes családlátogatásos élménybeszámolók valósághű közvetítése miatt nem érheti szó egyetlen elvhű sajtóház házelejét sem. A jogos politikusi elvárás maradéktalanul teljesült: képernyőre, újságlapra került az igencsak strapás (de legfőképpen költséges!) felvilágosító és információ- meg szavazatszerző körút minden egyes állomása. (Még az az állomás is, amelyiken nem is áll meg, hanem csak lassítani szokott a vonat.) A kimerítő vajdmagy sightseeing tourután a politikusaink kedvükre sajnáltathatták magukat, hosszasan ecsetelve, hogy alig néhány hét leforgása alatt hány meg hány településen (vagy félezer rendezvényen) fordultak meg és micsoda ámulnivaló, emberfeletti munkát végeztek. Szerencsére a háztáji, a saját nevelésű buzgó újságírók közül egyetlenegy sem bizonyult túlbuzgónak, mindegyik beérte a színpadon zajló műsorral, és esze ágában sem volt bepillantani a nem éppen publikus politikusi titkokat elfedő bársonyfüggöny mögé. Így csak azt volt szabad látnunk, hallanunk, amit éppen szabad.  Merthogy nálunk a véleménynyilvánítás az szabad.


Olyan, mint a levegővétel…


Már a legendás Marx elvtárs, a kommunista munkásmozgalom fő ideológusa is sokat foglalkozott a sajtószabadság kérdésével. Jó 170 évvel ezelőtt a következő megállapításra jutott: „A cenzúrázott sajtónak demoralizáló hatása van. A rossz potenciális forrása, melytől elválaszthatatlan a képmutatás, és ebből az alapvető hiányosságából ered minden további hibája. A kormány csak a saját hangját hallja, tudja is, hogy csak a saját hangját hallja, de mégis azzal áltatja magát, hogy a nép hangját hallja, és megköveteli az emberektől, hogy ők is elfogadják ezt az önámítást. Az emberek elmerülnek a politikai babonákban, részben belesüppednek a hitetlenségbe, vagy teljesen elfordulnak az állam ügyeitől, magánemberek gyülevész tömegévé válnak. Mivel a szabad írást törvénytelennek kell tekinteniük, hozzászoknak ahhoz, hogy a törvénytelent szabadnak, a szabadságot törvénytelennek tekintsék.”


Hogy milyen a szabad sajtó? Mint a levegővétel. Természetes, észrevétlen és létfontosságú. Másként: politikai irányítástól független, cenzúrázástól mentes, az állami ellenőrzés nem terjed ki rá. Az újságíró pedig az egész társadalom éles szemű, kíméletlen bírálója.

Az újságírónak nem dolga gondolkodás nélkül és maradéktalanul kiszolgálni a politikacsinálók jövő-menő, egymást váltó garnitúráit. Márcsak azért sem, mert a politikusok meghatározott időközönként lecserélik, menesztik vagy éppen kicsinálják egymást (az csak tévedés, hogy a demokratikusnak hazudott választójoggal felruházott jónép a tulajdonképpeni garnitúraváltó), a firkász viszont – ideális esetben – firkász marad, míg csak a lábát meg nem rázza. Nem érdemes hát időről időre köpönyeget váltania, tartós sminket cserélnie. Ehelyett fel kell vállalnia a mindenkori hatalommal való nem éppen kellemes konfrontálódást, és csakis akkor cselekedhet helyesen, ha nem válik a politika alkatrészévé, hanem a bűvös hatalmi körön mindvégig kívül maradva, megfelelő távolságból szemléli azt. Ennek helytállóságát alátámaszthatja az a jól ismert tény, hogy csak a diktátorok dirigálta országokban nincs súrlódás a hatalom bitorlói és az azt bíráló sajtóorgánumok, újságírók között. (Gondolom, a rettegett Idi Amin Ugandájában, Kim Ir Szen Észak-Koreájában meg Nyijazov Türkmenisztánjában sem alakulhatott ki annak idején párharc a két oldal között. Ahol a gondolat, a szólás és az írás szabadságát gátolják, korlátozzák, ott másfajta jogok és másfajta szabadságok is veszélybe kerülhetnek, esetleg nem is léteznek.)

A sajtószabadság a magukat demokratikus társadalomnak mondott, fejlett nyugati országokban sem teljesen magától értetődő, ott is keményen meg kell küzdeni érte. Merthogy ott is akad bőven takargatni- meg rejtegetnivaló, ott sem repesnek az örömtől az üzleti-politikai-alvilági élet kulcsfigurái a szennyes kiteregetésekor.


Az ideális sajtómunkás


Március 15-e, a szabad magyar sajtó ünnepnapja ürügyén Wessely Gábor egy igen élvezetes olvasmányt kerekített az általam csak eldrapposítottnak mondott médiasereg önkéntesen csicskázó közlegényéről, a gyenge gúnyt és halvány iróniát is tartalmazó, úgynevezett ideális sajtómunkásról. Hogyan is fest a Magyar Narancs szerzője szerint ez a „ha meg tudom állni, hogy ne szóljon a szám, akkor majd a fejem sem fog fájni”-féle alapelvet követő, a „mindent megúszás” és a túlélés bárgyú reményében magamagát oly gyakran baleknak tettető szerzet? Valahogy így: „Az ideális sajtómunkás nem fárasztja magát azzal, hogy a sajtószabadságért harcoljon. Kiket győzzön meg? Az egyetemi padokból a parlamenti padokba csücsült döntéshozókat? (...) Győzze meg a sötétben machinálókat arról, hogy a fény, a nyilvánosság közhasznú dolog? Vagy arról, hogy aki bírál, az nem biztos, hogy eltiprandó ellenség? Vagy arról, hogy egy stadion árából ötszáz orvos itthon tartható volna, s ez lenne az ésszerű befektetés, merthogy a társadalom 10 százaléka sportol és 90 százaléka beteg? (…) Az ideális sajtómunkás profitorientált. Mások profitjának gyarapításán fáradozik, legjobb tudása szerint. Legjobb tudása eközben erőteljesen kopik. Agyi barázdái feltöltődnek, mélyenszántó gondolatai a mélyben maradnak, s eldudvásodik a parlagon hagyott kreativitás. Ugyanazokon a karikákon ugrál át nap mint nap, egy ugyanolyan kockacukorért. Idomul az idomárhoz.”


Talán egy leheletnyivel romantikusabban sommáznám a lényeget: követ cipelünk csillagok helyett.

Érdemes?
Szabó Angéla   




2014. március 11., kedd

Alakulatok és formációk (Meg hunmiféle-miegymás)



„Amikor az emberek félnek a kormánytól, az önkényuralom. 
Amikor a kormány fél az emberektől, az szabadság.” 

                                                                   (Thomas Jefferson)

Az öt kis magyar pártunkra vonatkozó (ahogy Kopeczky László mondaná) legutóbbi sziporkázó elméncséget a Vajdasági Magyar Szövetség eddigi köztársasági képviselő asszonya, Kovács Elvira fogalmazta meg, olyképpen, hogy: a VMSZ-nek programja van, a többinek meg csak pártvezére. „Ha megnézzük ezeknek a pártoknak a honlapjait, nem nyújtanak semmit, nem ígérnek ez alkalommal semmit.” Meg azért egy kis szavazótábora is akad még – gondolom én –, nyilván nem olyan tekintélyesen terebélyes, mint az ő VMSZ-üké (és nem is a belgrádi szerbek közül való, hanem vajdasági magyar), de mégiscsak van…

Ehhez a szédítő szellemi magaslathoz emelkedett fel aztán Pásztor István is – minden vajdasági magyar ember jóakaró jótevője és eszmei-politikai atyja –, aki egy jól irányzott félmondatával ügyesen lecsapta a szemünkről a hályogot. A maga tisztánlátásával utat mutatott minden eddigi tévelygőnek és minden kétséget kizáróan végre rendet teremtett a nemzeti előjelű politikai érdekvédelmi szervezeteink cirkuszi porondján. Egyik közelmúltban adott interjújában kertelés nélkül kimondta: a vajdasági magyaroknak csak egy politikai pártjuk van. Aki eddig mást gondolt erről, az bizony igen nagy tévedésben élt. Merthogy csupáncsak a Vajdasági Magyar Szövetség felel meg a PÁRT kritériumainak, a többi, a másik öt meg legfeljebb csak azt hiszi magáról, hogy párt, de nem az.  Hanem: alakulat illetve formáció. (Vagy: hunmiféle-miegymás. Teszem hozzá én.) Ő többfajta megfogalmazást használ, sokféle skatulyába próbálja meg begyömöszölni a VMSZ politikai ellenlábasait. Nevezi őket kalandoroknak, sőt mégámokfutóknak is.
Részlet a nyilatkozatából: „A VMSZ mindig óvakodott a politikai kalandorságtól, az ámokfutókkal való szövetségtől. Mi csak látszatra indulunk egyedül, civil szervezetek, értelmiségiek, egyháziak állnak ki mellettünk. A többi magyar párt? Van abban némi túlzás, amikor valaki ezeket az alakulatokat pártnak nevezi. Ők egymással sem tudtak összefogni: az egyik visszavonult, a másik a területi autonómiát Tadićtyal, Čanakkal, Petrovićtyal akarja megvalósítani a lista 40. helyéről, a harmadik és a negyedik a bosnyákokkal és a horvátokkal társulva a közös lista harmadik helyéről küzd a magyar érdekekért.”

Magyarázza ezt a hűvös fejjel, megfontoltan, bátran, ám mégis felelősségteljesen politizáló (ezek szerint: egyetlen) pártvezérünk, aki a hétvégén esedékes választások ürügyén a Szerb Haladó Párt oltalmába ajánlja a szakajtónyi vajdasági magyarságot. Jó farkaséhes farkasra bízza a magatehetetlen bárányt! Mit sem törődve azzal, hogy mégcsak ennek a politikai tömörülésnek a vezetői az igazi kalandorok és ámokfutók! Egyesek már tanúbizonyságot tettek erről a húsz évvel ezelőtti délszláv háborúk idején. (Alighanem éppen az akkori események miatt indítványozza most Vučić és Nikolić bíróság elé citálását Boszniában Omer Isović, az egykori boszniai hadsereg tagja és a hadirokkantak egyesületének későbbi elnöke. Jó az időzítése, éppen a szerbiai választások előtt.) Nem volt az olyan régen, hogy már ne emlékeznénk rá, micsoda dörgedelmet fogalmazott meg Aleksandar Vučić a NATO kilátásba helyezett légicsapásai kapcsán: „Ha megöltök egy szerbet, akkor mi megölünk száz muzulmánt!” (Hogy is lehetne az ilyesmit elfelejteni?!)

„Az, hogy én mit gondolok a haladókról, magánügy, az a fontos, hogy a választási programunkat hogyan valósítjuk meg. Egyezséget kell velük kötnünk. Tetszik vagy sem, ma már más a vélemény erről a pártról, mint három évvel ezelőtt” – hangzik továbbá az egyetlen magyar párt elnökének kinyilatkoztatása. Mondókájának azonban több szépséghibája is akad. Ha egy politikai párt tagságának, vagy netán az egész itteni magyarságnak a képviseletében szövetkezik és tervez együttműködést a horvátországi és a boszniai frontok egykori önkéntes harcosaival, az semmiképp sem lehet a magánügye. Ha szimplán magánemberként barátkozna az államelnökünkkel és társaival, talán még az sem számíthatna a kizárólagos magánügyének… Sokat elárul ez a mondat a közlőjéről. Egyet gondol és mást mond. Ha nem így lenne, nem is tartotta volna fontosnak mintegy közbevetni, hogy amit hisz a haladó társairól, az legyen/maradjon csak az ő magánügye. (Ezek szerint mégsem olyan patyolattiszták?)

Merem remélni, hogy vannak még olyanok a vajdasági magyarok soraiban, akiknek semmit sem változott a véleményük erről a pártról az elmúlt három évben (sem), és ha tartanak annak megerősödésétől/szélsőségességétől, akkor a félelmük jogos és megalapozott. Akik szerint a haladók már eddig is túlságosan előre haladtak, illetve többet haladtak a kelleténél.
Elnézve a leköszönőben lévő kormány első alelnökét, a Napnál is világosabb, hogy a lehető legmagasabbra szeretne felkapaszkodni, hogy kormányfői ambíciók fűtik, és még akár egy kisebb formátumú diktátor is rejtőzködhet benne. Nem lenne szabad szem elől téveszteni, hogy mégiscsak Vojislav Šešelj kádergyerekéről, neveltjéről van szó. Épp ezért nagyon is indokolt a hűvös bizalmatlanság, az émelyítő viszolygás és a hátborzongató félelem.

A jövendőbeli kormányfő – a választási készülődés hevületében – igencsak hamis reményeket ébreszt és táplál Szerbia népében, hogy nehéz idők jönnek ugyan, de van értelme a becsületesen végzett munkának, a küzdelemnek – közben pedig egyre zártabbá és elszigeteltebbé válik a társadalom, az adóharácsok kivetése nyomán nőttön nő az ínség, s ha majd a türelmük legvégén, tehetetlen elkeseredésükben az utcára vonulnak az éhezők tömegei, akkor nyugodt lélekkel rájuk küldi a rendőrséget. (Ennek jelei máris megmutatkoznak Újvidék és Szabadka esetében. Mindkét város polgármestere a kezelhetetlen közbiztonság és az elvadult bűnözés miatt a biztonsági szervek felügyeletének megerősítését kérte a város rendőrparancsnokától. Már ha hajlandóak vagyunk elhinni, hogy valóban ők indítványozták, és nem rájuk erőltették az egyenruhásokat! Van éppen elég rendőr mindenütt, csak nem teszik a dolgukat. Nincs szükség félelemkeltésre és a rendőrállam megteremtésére.)

Az igazi kérdés: akkor lesz-e majd, aki mindezért felelősséget vállal? Vagy akkor is azt mondja: „Hogy mit gondolok a haladó pártiak „köpönyegváltásáról”, meg a nyomorról és az erőszakról, az az én magánügyem…?”
Szabó Angéla


Irgalmazz nékünk Jézus herceg...

2014. január 19., vasárnap

Mint múmiának a Nivea…



Beindult a választási hadjáratnak nevezett össznépi cirkusz, minden fronton. Bennünket, vajdasági magyarokat három irányból érhet majd az egyidejű támadás. Szavaztat az anyaország, ha esetleg mégis úgy döntenek, előrehozott parlamenti választások lesznek Szerbiában és megújulni készül a szabadkai (székhelyű) Magyar Nemzeti Tanács is. Hogy a pénzemésztő voksolási ceremóniát megelőző hadi állapot kihirdetése odaát már megtörtént, s hogy a harci készültség teljes, azt nem csupán a csúcspolitika csinálói, a kormány tagjai és a miniszterelnöki hivatal alkalmazottai érzik (akik évi szabadságigénylés ürügyével már egy percre sem maradhatnak ki a választási fesztiválból), hanem mi, maréknyi homokszemek is tapasztaljuk a határ innenső oldalán. (Egyébként ez a „zárjuk sorainkat”, keményen/férfiasan összezárunk-féle hadmozzanat amennyire katonás, legalább annyira nevetséges is. A mi, általam csak elitnek csúfolt sajtóházunkban, a Pannon RTV-ben is rendre eljátszatják ugyanezt a dolgozókkal – a választások lebonyolításáig senki nem mehet szabadságra. Éberség, készenlét: hogy még a legapróbb rozsdás kiscsavar is úgy érezze, hogy nélkülözhetetlen alkatrésze a gépezetnek.) 

Máris azt látjuk/halljuk, hogy hömpölyögve árad felénk minden médiumból az ilyenkor kötelező, felhabosított, kicsipkézett propaganda. 

A politikusok öntömjénező, aurafényesítő monológjait (csupa szacharinnal cukrozott méz) és az egymást áztató szócsatáit gyakran együtt, vegyítve és alaposan összerázva kapjuk meg, hogy a beduplázott adag – a málé szavazópolgárra – ménkű biztosan hasson. 

Ilyentájt egymás szemében fürkészik a szálkát, s messziről kerülik a tükröt, hogy a magukéban még véletlenül se vehessék észre a nagygerendát. 

Ezt a választási zakatolást leginkább úgy érzékelem, hogy az amúgy teljesen normális rádióműsorokat most már szinte nem lehet hallgatni, mert bennük ez az első számú, a kötelezően előírt, túlcsorduló, túláradó napi vezértéma. Minden hullámhosszon méltatnak és méltatlankodnak: magasztalnak vagy éppen megköveznek, kinek-kinek „politikai érdeme” szerint. Versenyfutásként zajlik a lihegés, és ez napról napra csak erősödni, durvulni fog.

Hasítunk!

Hallgatván a politikusi ripacskodást, mi, hitetlen, pártokkal szemben indifferens, gyaur kutyák is pallérozhatnánk egy csöppet az elménket, ha győznénk eltéphetetlen cérnával… Már éppen kezdtem örülni annak, hogy végre valóban magunk mögött hagytuk nem csupán a magyar dakota indián akklimatizált (köz)mondásait meg a tavaszi őszöd öszödi böszmeségeit, hanem már a karvalytőkétől meg az idegenszívűségtől, sőt a túlzottdeficit eljárástól és az IMF diszkrét fenéken billentésétől is legalább egy felejtésnyi távolságra vagyunk… 

Sőt azt is hittem, hogy nem csak a sukorói kaszinó-panamázás, hanem Mr. Finkelstein, a messziről jött, anekdotázgató zsidó ember, a minden hájjal megkent kampányguru is a múlté, amikor újabbnál újabb gyöngyszemek gördülnek elénk.

Most éppen rezsiharcot vívunk, és hosszas hezitálás helyett hisszük, hogy harsányan hasítunk… (Hogy hova, meg ne kérdezd!) 

 Zsebünkben az 5000 milliárdért kibocsájtott dollárkötvénnyel meg a 3000 milliárd forintos legfrissebb orosz kölcsönnel. De úgy, hogy közben – csakis valamilyen gyá(rtás)i hiba mellékterméke lehet – előállítottunk majd 4 millió szegényt is. Sebaj, azokkal együtt zajlik tovább a hasításunk!

Mester(házy)hármas

És amíg így szélvész módjára hasítunk, hasítgatunk, egyszer csak a túloldalon is mocorgás támad. A hasító magyar honban újfent szellemet látnak: az elfeledett és eltemetett hulla a halotti poraiból föltámadt, a túlvilágról elősuhogó kísértet a sírjából előtántorgott. 

Szakszerűen ezt úgy mondják, hogy újraéledt a hiteltelen, bukott baloldal a maga odakozmált politikusaival. 

Kövér házelnök lázas igyekezete, hogy legalább egy árva szalmaszálat keresztbe tegyen az útjukon, hiábavalónak bizonyult. Alakuló összejövetelüket kipaterolta ugyan a hazugságok házából, de a Mester(házy)hármas (a humorista szerint: meseházi!) a pártszékházban mégis összeverbuválódott. Mi több fogadalmat is tett, hogy egyetlen célja, a kormányváltás elérése érdekében, akár a patás ördöggel is hajlandó lesz szövetkezni. Tehát új mumus bukkant föl a láthatáron, vele kell most ijesztgetni azt a legendás 15 milliót.

Ejtőernyősök

Az elsőfokú riasztás hatása máris érezhető. A Mesterházy-Bajnai-Gyurcsány-féle szupertrió megjelenésére (mint szeizmográf a földrengésre) azonnal reagált a 2004. december 5-i népszavazás (van, akinek ez fájdalmas hungaricum) során lelkileg súlyosan megsebzettek rétege. A közvélemény-kutatók szerint pár hajszállal azon nyomban emelkedett a nemzeti kormány ázsiója. Azsúr tényállás szerint a választópolgárok 28 százaléka a Fideszt, 16 százaléka pedig az MSZP-t támogatná. Más helyzetjelentések alapján úgy taksálják, hogy a voksolásra jogosultak 55-57 százaléka biztos szavazónak számít, ezen belül pedig a hatalmon lévők támogatottsága 48 százalékos. Ehhez a bombabiztos vokshalmazhoz társulnak még az ejtőernyős, a beugró kisegítők, a határon túliak, akik vagy a saját politikusaiktól hallották, vagy maguk(tól) is úgy gondolják, hogy a sok-sok támogatásért és a visszakapott magyar állampolgárságért cserében, kutya kötelességük a jószívű adakozót az egy szál politikai igenjükkel megtámogatni. Kiváltképpen azok érezhetik egy pirinyót találva magukat, akik a második útlevelüket nem teszik sem a csatos imakönyvbe (ahogyan azt Törley és Matuska után a harmadik legismertebb csantavéri javallotta anno a magyar igazolvány esetében), sem a szivarzsebbe, hanem a tintaszáradás után egyenesen az utazótáskába vagy a bőröndbe. És ágyő szülőföldem, irány a nagyvilág! Ilyetén, aki úgy véli, hogy tülekednie kell az anyaországi szavazáskor, hogy az urnához ő is odaférjen, azt ebbéli szándékáról úgysem lehetne lebeszélni. Nyilván szent meggyőződése, hogy gyémántkemény nemzeti ügyet szolgál, s ebben őszerénységének, a kis homokszemnek is jut egy nyúlfarknyi, ámdeviszontellenben magasztos és megható epizódszerep. Meg aztán hogy venné az ki magát, hogy a kormányfő – karácsonyi ajándékként megküldött – 278 000 levelére nem is reagálnának? Az udvariatlanság túlontúl enyhe kifejezés lenne efféle nemtörődömségre, arról nem is szólva, hogy csak a levélpapírért, borítékért, postázásért kiadott több mint 77 millió forintot. És mint tudjuk, még egy győztes ország miniszterelnöke sem a fáról szedi a pénzt!

Szavazunk?

Ha egy napon megint bal lábbal száll le az ágyról a kormányunk első elnökhelyettese, akkor mégis lesznek Szerbiában előrehozott parlamenti választások két hónap múlva. Ez esetben pedig, ismerve az elmúlt évek fanyar meg citrom ízű tapasztalatait, túláradó, egészségtől majd kicsattanó derűlátásra az égvilágon semmi okunk nem lehet. Akkor sem, ha az államelnökünk egy valóban harcedzett ember, igazi háborús veterán, a kormány első alelnöke pedig – az idő tájt – éppen ilyen véráztatta hadi jelentéseken edződött a Boszniai Szerb Köztársaság paléi televíziójában. 

Nikolić vérvalóságos harcokban vállalt dicstelen szerepet, amikor 1991/92-ben önkéntesként megjárta a horvátországi háborút. Visszatérő rémálmai bizonyára nincsenek, mert (mint nyilatkozta) minden éjjel a Nagy-Szerbiáról álmodik. Pedig igazán megkínozhatnák éjszakánként kis, hívatlan démonok, mert a ”harci kalandjai” után ötven horvát nemzetiségű civil (főként idős emberek) kivégzésével vádolták – a göröngyös ügyet azonban könnyűszerrel simára gereblyézték. A horvát fronton alighanem megcsapta az ágyú füstje, és rákapott a vér szagára, mert aztán a boszniai hadszíntereken is megjelent. Ott avatta Šešelj cimborája és bajtársa csetnik vajdává.

Ilyenkor, választásokra (és azok ellen) hangolódva, nem lehet nem gondolni arra, hogy az ő kezükben összpontosul annak a Szerbiának az irányítása, amelyben élünk. Minél több háborús videót nézek végig, annál gyakrabban teszem föl magamnak a kérdést: mivé válhat még az az ország, amelyik bő másfél évvel ezelőtt éppen ilyen vezetőket választott magának?

Talán az általam említett mindhárom szavazás esetében elmondható, hogy a küszöbön álló voksolás tulajdonképpen a hatalmon lévők uralkodását biztosítja be még jó hosszú időre. Ennek okán pedig teljességgel értelmetlen súlyos milliókat tékozolni a folytatás szimpla engedélyezésére. Tökéletesen megfelelne, ha a hatalmi gépezeten lenne egy „folytasd” feliratú gomb, amelynek a puszta érintésével is lehetővé válna az aktuális történet azonnali továbbgördítése – a politikusi „táncpénzt” pedig fordíthatnák okosabb dolgokra.  

Mindezzel együtt vagy mindennek ellenére: aki még kedvet érez magában a közelgő színházi előadásokhoz, és még hisz a politikusoknak, az ne hagyja magát: legyen fürge a szavazáskor! 

Én kimaradok. Voksocskám úgyis csak annyit érne, mint a múmiának a Nivea.

Szabó Angéla




2013. december 15., vasárnap

Eladjuk-e a meccset? - Részlet



...


Nem akarok senkit megbántani, de ötvenegy évemmel a hátam mögött elég öregnek érzem magamat ahhoz, hogy kimondjam, gyerekkorom óta nem volt a délvidéki magyar sajtó súlyosabb, elnyomottabb helyzetben, mint most van. Még az átkos egypártrendszerben is jobb volt a helyzet. Az újságíróval szembeni egyetlen követelmény, hogy az alapító kimondott vagy kimondatlan érdekeit szolgálja. Tehát nem az, hogy felelősségteljesen gondolkodó, építően elemző, a hatalmasságokkal magát egyenrangúnak tartó lényként tegye a dolgát, hanem hogy bármi áron szolgálja azokat, és hogy ne legyen túl finnyás, ha helyzetben kíván maradni. A másik kimondatlan elvárás az újságíróval szemben, hogy felelősséggel ne elsősorban a közösségnek és önmagának tartozzon, hanem annak, akitől a fizetést kapja. Annak az értékrendjét kell felvállalnia, mert különben, ha nem is repül a munkahelyéről, félreteszik, az egyértelmű. Ilyen időket élünk most. Szócsővé váltunk. Ez szomorú és undorító. Meggyőződésem, hogy a jövőnkért nem csak a címoldalakon és a vezető hírekben megjelenő közszereplők felelősek, hanem felelősek vagyunk valamennyien. Mi, újságírók is. Mégpedig nem kicsit. Nagyon! Mert képletesen szólva mindenkinek a pályán a helye.

Kasza József volt az első itt a Vajdaságban, aki pályán kívüliekről, onnan bekiabálókról beszélt. Eszmei örökösei, habár sok szempontból megvetik őt, ma ugyanezt teszik. Számtalan hangfelvétel, újságcikk őrzi ötlettelen példálózásukat. Úgy viselkednek, mintha nekik nem lenne szükségük ellenfélre, bíróra és közönségre, mintha csak az övéké lenne az adófizetők pénzéből épült pálya. Mély meggyőződésem, hogy jó meccs nem jöhet össze jó csapatok, igazságos játékvezető és lelkes, a csapattal szemben elvárásokat megfogalmazó közönség nélkül. A jó csapatok (egy öltözőn belül) és a hálás közönség 1993-ban még megvolt. Több mint száznegyvenezer szavazatban öltött testet. 1994-től azonban, amikor felülről szétverték az addig egységes délvidéki magyar érdekvédelmet, képletesen szólva az „aranycsapatot”, megkezdődött a „sportág” zuhanórepülése. Ma már ott tartunk, hogy miniszterelnök, miniszterek és államtitkárok, az Omega, a Neoton Família és esztrádművészek hada által segített választási kampány is kevésnek bizonyul ahhoz, hogy leállítsa a magyar érdekvédelem leépülését a Vajdaságban. Merthogy a nemzeti érdekvédelem sikerességének fokmérője nem az, hogy ki hányszor szerepel a címlapon, a vezető hírekben. A sajtó ugyanis nem mindig mond igazat. Nem mindig mondunk igazat. Sőt gyakran nem mondjuk ki az igazat. És ezért vállalnunk kell a felelősséget.

Ternovácz István 


Forrás:

               Bozóki Antal 
                                         Ternovácz István

2013. október 25., péntek

Csak a szerb pravoszláv politikusok védték a katolikus templomokat!



VMSZ werk-film: Egyházi adó

Szabadka város katolikus vallású politikusai, főleg magyarok és néhány nem magyar katolikus is, többségében arra szavaztak, hogy a templomokat adóztassák meg és elvegyék a hívek perselypénzét.
Ennek köszönhetően, TEHÁT JÓL FIGYELJÜNK, a ,,NAGY MAGYAR” VMSZ és néhány katolikus bunyevác politikusnak köszönhetően, Szabadka község összes katolikus és pravoszláv egyházi ingatlanját megadóztatják a legmagasabb adókulccsal. Akik kiálltak a katolikus templomok és pravoszláv templomok mellett, azok kizárólag a SZERB POLITIKUSOK voltak, akikbe több tisztesség szorult, mint emezekbe.

Ennek értelmében a katolikus plébániáknak 5 millió dinár adót kell fizetnie a nonprofit épületeire. Az rendben is lenne, hogy a bérbe adott ingatlanok jövedelmét megadóztassák, de a TEMPLOM, a PARÓKIA nem profitábilis épület. KIZÁRÓLAG a hívek adományaiból fönntartható.
Nos, kedves keresztények, amikor a perselybe 50 dinárt dobtok, hogy kifizessük a villanyt, abból 25 dinárt a város elvesz. És még mindenki bennünket szid, hogy mi nyúzzuk a híveket. Az évi összbevétel felét elviszi a város.

Ha nem tudjuk kifizetni az adót, foglalnak és az ingóságokat elárverezik, a templomainkat, parókiáinkat pedig eladják, dzsámit, kávézót, mozit vagy bordélyházat alakítanak ki belőle.
Hát most akkor kedves magyarok, essetek össze a nagy magyar egyházi barátságtól, amit a politikusok mutatnak és tudjátok meg, hogy még a templomba is utánatok jönnek, hogy ott is meglopjanak titeket és elvegyék még azt a pénzeteket is, amit Isten dicsőségére akartatok föláldozni. Az adóból nem elég, már a templomba is utánad jönnek.

Szabadka, 2013. október 23.

ft. dr. Csizmár Oszkár, 
a szabadkai Szent Kereszt-templom plébánosa

2013. június 2., vasárnap

Ismét balhé a csókai suliban


Fotó: illusztráció

A minap újabb „összecsapásra” került sor 
a csókai általános iskolában. 
Ötödikes diák a „törvény” kezével sújtott le
 egy elsős tanulóra.

Sokkal mélyebbek és immáron ártóak azok a társadalmi folyamatok, amelyeket már a gyermekek is átélnek, magukévá tesznek. A szülő észre sem veszi, hogy gyermekébe átivódik jelleme. Mondják sokan: „A gyermek a szülő tükörképe!”, ha a gyermeket a szülő neveli...

Ki és kik nevelik a gyermekeket?

A gyermek nevelése áldásos feladatnak kellene lenni, mert a jövőt tudjuk ezáltal megformálni, értéket tudunk átmenteni. A közszféra mellébeszélése nem megoldáshoz vezető út, nem lehet ráfogni mindent a stresszes-gondterhelt válságos valóságunkra!

Amennyiben az utca neveli a gyermeket tudjuk a végeredményt. Amennyiben a média szintén tudjuk, amennyiben a virtuális világ ott is sejthetjük mi lesz a vége...

Mifelénk évek óta a jól jövedelmező tan működik, nevezetesen a szülő mutogat a tanítóra, tanító legyint a szülő felé. A párt is mutogat az egyház is fenyegetőzik (igen jól hallod Jézusom), ha a gyermek nem megy ennyi-meg ennyi szentmisére, akkor nem lesz ez, meg az! Bermudai háromszög, ha létezik az pontosan így működhet, eltűnik benne minden és semmi sincs megoldva, de a legfontosabb, hogy meg van magyarázva és a „faj” hatalmaskodhat tovább!

Sokat regélnek a reformokról, iskolamodellekről, hangsúly a regén van és maradt. Nem regélni kell, hanem az értéket meg kell teremteni. Nem lehet minden „ágról” szakadt pártkönyvrendszernek megfelelő tanító, ahogyan minden pap sem lehet jó hitoktató! Először is a tanító személyét kell megerősíteni, hiszen a társadalom legfontosabb személyisége, mert a jövőt alakíthatja, -Japánban, ezt tudják évszázadokon át, mi meg újra a spanyolok viaszát akarjuk feltalálni, hogy az e-mailre rányomjuk?!

Mit lát a gyermek a mai világból?

Egy nagy zűrzavart! Ahol mindenki öntörvényű és senki nem figyel a szavára, nem érdekli gondjai, nem érdekli álmai! A problémádat úgy oldod meg, hogy a másikat letiporod, megalázod! A munkád, akkor marad meg ha nem avatkozol bele...

Mit lát a médiából?

Erőszakot, vért, botrányt, bűnözést...

E kép válik benne valóssá, mert a társadalom, ezt akarja, hogy lássa. Maga a társadalom formálja újabb-kori szörnyeteggé, mert ha nem adoptálódik, akkor elveszik, mert ez a Darwin -féle evolúció alapja. Kajafások és Pilátusok kora ez, immáron kétezer éve...

Tények

A gyermekek felügyelet nélkül maradtak. A felügyelet nélkül maradt gyermek keresi a helyét a csoportba, természetes kiválogatódás alapján a csoportokon belül hierarchia jön létre. A legerősebb a vezető, azt követően kialakulnak a kasztok...

A fiatal bárányka betévedt a tilosba és a farkas megregulázta, mert a vadász éppen Piroskával hetyegett...

Ismét a sokadszorra ismétlődő probléma, hol voltak az ügyeletes tanítók, tanárok? Hogyan történhetett meg, hogy az elsős gyermek bekeveredett az ötödikesek közé? Mit keresett egy alsós diák a felsős diákok között? Itt van elásva az igazság jó mélyre! Mivel a pártkatonarendszerben szolgáló tanító/tanár nem volt jelen „iksz” gondja végzése végett, megtörtént a „balhé”. Az igazgató nő bármennyire meg szeretné regulázni pártkatonarendszerben szolgáló tanítót/tanárt nem bírja, mert az alapító „elvtársak” nem adnak rá engedélyt a „községből”! Erre mondja egy volt pedagógus kolléga: „Az Istenit, ez is tanít meg az is...”

A megoldás felmondás, mert súlyos testi-sérelmeket élt át a gyermek! Egyszerű, mint a kémia tanárunk pofonja, ha az oxigént kis o-val írtuk a képletben (A pofon, akkor megengedett fenyítési rendszer eszköz volt!)...

Nem kell félremagyarázni és nem kell tanfelügyelőt, rendőrt angazsálni, hogy a problémát, úgy oldjuk meg, hogy ne legyen megoldva! Pediglen, immáron évek óta ez a forgatókönyv van eljátszva, csak a szereplők változnak a színjátékban!

A hitoktató tudja, hogy most az a rész következik, amikor a Jézus az égre tekint és az Úrhoz imigyen fohászkodik: „Uram bocsáss meg bűnös lelküknek nem tudják mit cselekszenek!”

Igen, bármilyen furcsán hangzik az ötödikes gyermek természetesen viselkedett és védte az általa igazságosnak hitt világot. A börtönben is ez történik, ha az elítélteket magukra hagyják...

Nos immáron ismétlődő balhék sorozata rázza meg a csókai iskolát. Az igazgatónak el kell gondolkoznia azon, hogy ki(k) és miért szabotálja(ák) a munkát és a saját lelkének-ismerete végett a törvény kezével neki kell lecsapni az obstruáló kollégákra és nem a gyermekeken kell elverni a port. A szülőket meg hagyják a nyomoruk megoldásához vezető keserű úton békességbe!

Időközben az alapító községi elvtársak kikezdték Cicmil Antonije tiszaszentmiklósi általános iskola igazgatóját, mert bűne a sikeressége, nincs nála erőszakos viselkedés, a tanítók és tanárok a feladatuk magaslatán vannak...

Igen, summa-summarum, ki is bűnös a balhéért? 

Egyértelmű ugye!


Margit Zoltán










2013. május 21., kedd

Én az ördögtől sem félek!


A képre kattintva elérhető birodalma

Pár nappal ezelőtt olvastam egy fontos dolgot. Egy kicsit módosítottam rajta, mert megvallom őszintén, a VMSz politikája (hogy az ördögbe nem veszik észre) zsákutca. Bizonyítja, ezt a Tisza melléki községek polgármester vesztése, Kovinban a haladókkal való koalíció ect.

A képre kattintva elérhető az írás.

Még rengeteg dolgot tudnék felhozni ellenük, hogy olyan egypárt rendszert működtetnek, hogy ezt fáj néznem...

Hiába az iskolázottság, a nemzet iránt érzett elkötelezettség, ha nem vagy pártkatona, a peremre szorítanak.

Hiába vagy TUDÁSSAL MEGPATKOLVA, a párttag beszél, a te hasznos gondolataidra sor sem kerül, mert a kiírt pályázatot vagy a VMSz-es, vagy a szimpatizáns viszi, és belepusztulhatsz, akkor sem rúgsz labdába. Ez engem az RMDSz politikájára emlékeztet, ahol most kezdenek kapkodni, mert eddig fontosabb volt a megélhetési politizálás, mint a NEMZET kiemelése...

Drága Pásztor úr!

Ön megfeledkezett a nemzetről. Ön is és Korhecz is megfeledkeztek a történelmi lehetőségről, a magyarság szabadságának kiharcolásáról...

És had emlékeztessem Önöket, semmiféle szabadságról nem beszélhetünk ha igazságtalan az a "szabadság" amit maximumnak vélnek...

Attól, hogy koncepció nélkül ipi-apacsot játszik 3 képviselő a parlamentben, és önök bebetonozták magukat az MNT-be, számos alapítványba, attól még a nemzet nem áll talpra...

Nem vagyok büszke a cenzúrára, a kultúrában tett kontárkodásokra. A történelem előtt maguk viszik el a balhét a Népszínház sírbatételéért is, a magyar társulat legjobb színművészeinek ellehetetlenítéséért, szétzavarásukért...

De megfogadtam,hogy nem indítok lavinát magyarként magyarok ellen.

De egyben biztosak lehetnek.

Én (és még sokan rajtam kívül) az Ördögtől sem félünk...

Jobb egy napig szabad emberként élni, mint 100 évig rabiga alatt szenvedni!

Ferenc Péter - színművész

2013. május 15., szerda

Feltenni a levert lécet - Magyar autonómia...



A Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) programpártként már megalakulásakor, 1997 februárjának végén síkraszállt a Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli politikai integrációjáért. E politikai doktrínája máig két pilléren nyugszik. Az egyik a kettős állampolgárság. A másik a területi elhatárolódást nem igénylő, jogszabály-alkotási és végrehajtási jogosítványokkal felruházott magyar (perszonális) autonómia, s ami ezzel együtt jár, a számaránynak megfelelő parlamenti képviselet.

Ha ezt a célkitűzést, s a VMDP 1997-ben elfogadott magyar autonómiamodelljét a ma zajló politikai folyamatokban kívánjuk tetten érni, az Ahtisaari-terv jut az eszünkbe.

Tekintettel arra, hogy ez a politikai és közjogi projektum, amelyet az ENSZ Biztonsági Tanácsa is láttamozott elvileg elfogadott alapjává vált a Belgrád-Pristina megállapodásnak is, most nem lenne más dolgunk, minthogy félretéve a kusza magyar-magyar állapotokat létrejöjjön egy Budapest-külhoni magyar megállapodás, amely alapul szolgálhatna a közös nemzetközi fellépéshez.

Ez történik? Sajnos nem. Miközben a magyar kormány szabadságharcának legérzékenyebb szakaszába lépett, a külhoni magyar nemzeti közösségek, belterjes autonómiaküzdelmeket vívnak. A Vajdaságban, Koszovó okán, ahhoz a békához hasonlítanak, amely dermedten figyeli a feje felett lépegető gólya árnyát. Várják, különösen a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ), mi lesz mindennek a vége? Megy a nyilatkozatháború, az óhajok és a sóhajok megvitatása. Aki ma a Vajdaságban (ha lúd, legyen kövér), nem területi autonómiában utazik, az kimarad a politikai diskurzusból. Pásztor István VMSZ-elnök hárompilléres autonómiáról beszél, amelynek megvalósítását – hogy „az érdekek ne sérüljenek” – eleve jobb időkre ígéri. Az ígéret értékét jól szemlélteti, hogy a történelmi VMDK-val vitatkozva, a párt másfél évtizeddel ezelőtt mindössze valamiféle alapelvekhez jutott el.  A modell kidolgozása ma is csak a jövő zenéje. Egyedül a VMDP hallgat, feltehetően azért, mert csak neki van hadra fogható autonómiamodellje.

Csakhogy mindez most kevés. Nem a magyarok magvas ötleteinek köszönhetően, Szerbiában olyan helyzet alakult ki, amelyben a szerb kormány fél szemmel odafigyel a helyi kisebbségekre. Arra törekszik, hogy mire a gyakorlatban is alkalmazásra kerül a Belgrád-Pristina megegyezés, saját nemzeti érdekeivel összhangban „intézményesen integrálja” az itt élő kisebbségi közösségeket. Erre elmés megoldást talált. Az egyik közismerten liberális és a kisebbségi kollektív jogokat mellőző, nyugati korifeus patronátusa alatt a szerb kormány szakértői októberre készítik a nemzeti tanácsokról szóló új törvény tervezetét. Hogy ez milyen lesz? Bizonyára nem olyan, mint amiben Korhecz Tamás, a VMSZ-es Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke reménykedik. Az MNT alkalmasint a VMSZ Koszovóval kapcsolatosan meghirdetett szilenciuma miatt hallgat. Igaz, a dél-szerbiai albánok esete egy külön történet, de ha ők vállalják a legnagyobb és legbölcsebb magyar pártot, az MNT-nek – a készülő új nemzeti tanácsokról szóló törvény ügyében – érdemes lenne velük egyeztetni. Persze érteni kell az MNT tartózkodó vezetőt is. Ők alapjában véve elégedettek a jelenlegi helyzettel, csak ne legyen rosszabb. A dél-szerbiai albánok viszont csakúgy, mint annak idején a VMDP, a nemzeti tanácsoknak tényleges politikai autonómiát követelnek.

Most ott vagyunk, ahol a part szakad. A vajdasági magyar pártok többsége a területi autonómiára vonatkozó átgondolatlan követeléseivel, úgy, hogy a modell kidolgozását is kívülről várja, saját magát köti béklyóba. Nagy hiba a vajdasági magyarok és a Koszovó párhuzamából kiindulni. Nincs nekünk gondunk a szerb „kettős mércével”! Önmagunkkal van dolgunk. Felelősen el kell döntenünk, tudunk-e közös konkrét autonómiakövetelést kidolgozni a nemzetközileg elfogadott, s a régióban már félig-meddig alkalmazásban levő Ahtisaari-terv alapján, vagy sem? Van-e ehhez észbeli erőnk, s szándékában áll-e a magyar pártoknak, hogy egységes, modellt is magában foglaló autonómiaköveteléssel feltegyék a lécet, s kilépjenek a nemzetközi politikai színtérre? Ezt a haditettet a történelmi VMDK már egyszer, a 90-es évek legelején megtette. Miért ne lehetne a szinte elfeledett és magunk által levert lécet, újra, az új követelményeknek megfelelően feltenni?

Ágoston András

Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, XI. évf., 112. szám, 2013. május 14.

2013. április 14., vasárnap

Itt már forradalomra van szükség!




Mondják a szabadkai Szolidaritás aktivistái

Ha igaz az, hogy a közöny egyike a legnagyobb bűnöknek, akkor ilyen jellegű vétkeinkért alighanem hosszan fogunk majd bűnhődni. Az érdektelenség és a „minden mindegy-féle“ életérzés ugyanis a legszembetűnőbb vonásaink közé tartozik. Mi, észak-bácskaiak már számtalanszor tanúbizonyságot tettünk arról, hogy ha lehetséges a választás, akkor inkább csendes szemlélői és megkeseredett elszenvedői vagyunk a történések következményeinek, mintsem, hogy magunk is igazítsunk a dolgaink menetén. Például a szabadkai Szolidaritás Polgári Egyesület eddigi megmozdulásait, tiltakozó felvonulásait csak igen gyér érdeklődés övezte. Szégyenszemre alig pár százan vették a fáradságot, hogy csatlakozzanak az általuk szervezett figyelemfelkeltéshez, tüntetésekhez. Márpedig azok egytől-egyig éppen az előre megfontolt szándékkal tönkretett és felszámolt vállalatok elbocsájtott dolgozóinak az érdekében történtek. De mindhiába. A szabadkaiak már olyan mélyre süllyedtek a közömbösség és a nemtörődömség mocsarában, hogy egyszerűen nem érdekli őket az égvilágon semmi, ami az ügyükben történik. Bár mostanában azért mintha egy-két milliméternyi elmozdulás történt volna a holtpontról. Ugyanis felfigyeltek arra, hogy a Szolidaritás az elmaradt bérek behajtása terén is indított néhány akciót, a pénz csábereje pedig kissé felrázta a százával, ezrével utcára került munkásokat. Konkrétan a Sever mintegy 500 elbocsájtott dolgozójának az esetében tettek lépéseket. A fejenkénti mintegy százezer dináros tartozás ügyében már az Alkotmánybíróságig eljutottak, de ha kell, elmennek egészen Strasbourgba is.

Több mint húsz cég kisemmizett dolgozóit képviselik

A Nemzeti Foglalkoztatási Hivatal általában fukarkodni szokott azokkal az adatokkal, amelyek az állástalanok számára vonatkoznak. Szeretik egy kicsit szépíteni a képet. Ha bevallják, hogy csak Szabadka község területén l3 ezer munkanélkülit tartanak nyilván, akkor a valós számuk talán a húszezret is eléri. Ekkora tömeg pedig hatalmas erőt tud képviselni, ha megmozdul, és ha jól szervezett.

Szabadka élen jár a csődbe jut(tat)ott és a törvénytelenül privatizált vállalatok számát tekintve. Talán nem túlzás azt állítani, hogy valójában nincs is olyan cég, amelynek a magánkézbe történő átjátszását valamiféle sikertörténetként lehetne elkönyvelni.

A Szolidaritás nevű egyesület több mint húsz üzem utcára került dolgozóinak az érdekeit képviseli. Olajos Nagy Miklós elnök és Rakić László aktivista nyilatkozott a három évvel ezelőtt alakult szervezet munkájáról.

  Fél életedet a Zorkában élted le, tehát kitűnően ismered minden zegzugát, most, nyugdíjas létedre, miért tartod fontosnak, hogy olyasmivel foglalkozz, amivel amúgy is gyalázatosan rosszul állunk. Szolidaritásvállalással, segítségnyújtással, a hatalommal, a bürokráciával való viaskodással...

Olajos Nagy Miklós: Éppen ez motivál. Régi zorkásként nem szeretném még egyszer megélni azt, hogy akár csak egyetlen szabadkai üzem is a műtrágyagyárunk sorsára jusson. A gyáróriást nem csupán tönkretették és bezárták, hanem még az épületét is lebontották. Eltüntették, hogy nyoma se maradjon. A föld színével tették egyenlővé.

Tíz Goli otok sem lenne elég…

 – Véleményed szerint hogy juthatott a város gazdasága ilyen sorsra? Az egykori állami tulajdon hogy csúszhatott át méltatlan, idegen kezekbe?

 Olajos Nagy Miklós: Mindenről a politika tehet. Ha megnézed, a 90-es évek balkáni háborúi után az egykori Jugoszlávia minden tagországában meggazdagodott az úgynevezett nemzeti elit. Amely csak ezzel az egy dologgal volt elfoglalva. Semmi más nem érdekelte. Az sem, hogy ezzel milyen rombolást, pusztítást okoz, hogy mindezért mekkora árat kell százezreknek fizetniük.

 – Igen ám, de mi tíz még húsz évvel ezelőtt is itt éltünk, és a szemünk láttára zajlott mindez. Mégis hallgattunk. Kinek a dolga, kötelessége lett volna szólni, figyelmeztetni, megakadályozni? Kicsit olyan ez most, mint amikor a hajléktalan a híd alól próbálja meg érvényesíteni a jogait...

Olajos Nagy Miklós: Véleményem szerint az ország gazdaságának tönkretétele olyan súlyos bűnnek számít, hogy ha most felelősöket keresnénk, akkor nem egy, hanem tíz Goli otok is kevés lenne. De visszatérve a szabadkai helyzethez: Pásztor István négy éven át volt gazdasági miniszter és négy évig privatizációs miniszter, mégsem tett semmit ezeknek a tönkrement vállalatainknak az ügyében. Csak a kiállítás-megnyitókkal foglalkozott. Azokból volt bőven. Az a baj, hogy a gyanútlan emberek újra meg újra abba a hibába esnek, hogy hisznek a politikusok olcsó ígérgetésének. Ha most visszagondolunk arra, hogy éppen egy évvel ezelőtt, a választások idején mi mindent ígértek, akkor láthatjuk, hogy abból szinte semmi nem valósult meg. A Vučić-féle, korrupcióellenes harcot meghirdető csoport tagjaival kezdetben még együtt tudtunk működni. Hét alkalommal küldtünk nekik jelentést, beszámolót az általunk feltárt zavaros szabadkai ügyek kapcsán, de érdemben semmiféle segítséget nem kaptunk. Magyarán: községünkben az égvilágon semmilyen változás, előrehaladás nem történt. Hiába tettünk számtalan esetben bűnvádi feljelentést. Kínkeservesen tudunk csak információhoz, adatokhoz jutni. Rengeteg időbe telik, mire választ kapunk az általunk feltett kellemetlen kérdésekre. De a ránk jellemző szívóssággal  azért sikerült feltárnunk, hogy például a szebb napokat is megélt Nitrogénművek esetében milyen visszaélésekre került sor. Az üzemet szó szerint kirabolták, kifosztották, pedig annak idején hatalmas összegbe került a felépítése és a termelés beindítása. Akkoriban hatvanmillió dollárt emlegettek. Mára viszont alig maradt a gyárból valami. Átadták az enyészetnek.

Legendák keringenek arról, hogy a vadonatúj Ferguson traktor szőrén-szálán eltűnt, hogy annak a marógépnek, amelyen a délutáni műszakosok este 10 óráig még dolgoztak, reggel már csak a hűlt helyét találták. És történt mindez úgy, hogy közben senki semmit nem látott, nem hallott...

Olajos Nagy Miklós: A gyár tönkretevői arra is találtak időt és alkalmat, hogy a különleges, vastag rézkábelek műanyag borítását – ott, a helyszínen, az üzem területén – gondosan lefejtsék, hogy fémhez jussanak. Számításaink szerint mintegy 120 tonna rezet nyertek (olvasztottak ki) ily módon. Aztán: a kristályos műtrágya gyártására úgy kaptak 40 millió dinárt a Tartományi Nagyberuházási Alapból, hogy ezt a terméket, mint valami újdonságot, mutatták be, holott annak idején mi már gyártottunk ilyet. De a gázvezeték építése címén is jelentős összeget vághatott valaki zsebre (160 millió dinár), pedig mindenki tudta, hogy a Nitrogénművek területén már létezett gázvezeték.

A munkásjogokat ki kell harcolni!”

Rakić László: Az emberekkel meg kell értetnünk, hogy a munkásjogokat nem adják ingyen. Azokat ki kell harcolni. Ezt pedig csak szervezett összefogással érhetjük el. Meg kell mozdítanunk a kisemmizett kisembereket, el kell érnünk azt, hogy a tiltakozó felvonulásainkon ne csak 300-400 elégedetlen munkanélküli legyen, hanem legalább 5000. És ébredjenek fel Újvidéken is, Belgrádban is, mindenütt. A nyilatkozatok ideje lejárt. A szavak keveset érnek. Itt már forradalomra van szükség. Egy újabb forradalomra. Mert csak azután várható letisztulás, változás. Egyedül csak a gyárak újbóli beindítása és a gazdaság fejlődése adhat a számunkra reményt. Alapkövetelmény, hogy különbséget tegyünk azok között, akik hozzájárulnak az államkassza feltöltéséhez, és azok között, akiket a költségvetésből pénzelnek. Nagyon érdekes ez: nálunk megtörténhet, hogy a munkások hónapokig, vagy akár éveken át nem kapnak fizetést, de a politikusainkkkal ez nem fordulhat elő. Ők rendre megkapják azt, ami (szerintük) őket megilleti.   

A szabadkaiak számára, gondolom, hogy a Sever Villamosgépgyár, a Zorka Műtrágyagyár és a November 29-e Húsárugyár tönkretétele a legfájdalmasabb.

Rakić László: A Sever privatizációja kezdettől fogva gyanús volt. Először az volt a feltűnő, hogy egy nálánál jóval kisebb és jelentéktelenebb külföldi cég vásárolta meg.  Az osztrák vevő több mint 4 millió eurót fizetett érte, noha az első árajánlata mindössze 315 ezer euró volt. 2004. december 31-én kelt el, február 5-én pedig már bejelentették, hogy le is zárult a privatizáció, megtörtént az átszervezés. Egy hónap alatt! A szerződés szerint azonban az új tulajdonosnak öt év alatt 16,1 millió eurót kellett volna befektetnie. A beígért beruházás helyett az volt az első dolga, hogy megszüntette a legsikeresebb termelési vonalat, a világhírű, amerikai Valmont-féle öntözőberendezések gyártását. Utána pedig a szélgenerátorokét. Noha az a technológia csúcsminőséget jelentett.  Az 1993-ban legyártott és exportált 1300 szélgenerátort Amerika partjainál állították fel és azok ma is működnek. Az egész folyamatnak az volt a valódi célja, hogy a Bosch és a Siemens egyik konkurenciáját megszüntessék. A gyáróriás fénykorában beüzemelt 9 termelési vonalból mára csak kettő maradt. A valaha mintegy 6000 munkást foglalkoztató üzemből eddig 14 hullámban bocsájtottak el dolgozókat. Ugyanezt tették a Mladost Csipkegyár esetében is. A jobbára női munkaerőt foglalkoztató üzemben még most is könnyűszerrel beindíhatnák a hazai piacon huzamosabb ideje hiánycikknek számító kötszer, orvosi géz gyártását, ha meglenne hozzá az akarat. Mert a gépsorok megvannak, meg a piac is, de az asszonyokat már szélnek eresztették.

A szabadkai vállalatok esetében a politikusok a legkönnyebb utat választották. Eladták a gyárakat, a dolgozókat pedig az utcára rakták. Működtetni egy üzemet, megszervezni és gazdaságossá tenni a termelést, sokkal nehezebb. Mindezt azzal kezdték, hogy bizalmatlanságot gerjesztettek egy-egy cégen belül, megosztották a dolgozókat. Azzal hitegették őket, hogy ha újraindul a termelés, akkor ismét alkalmazzák őket. Utána meg a részvényekkel próbálták megvásárolni az embereket. Sajnos nagyon sok egykoron kitűnő szakmunkás is az utcára került, aki azóta sem tudta feltalálni magát. Az elbocsájtottak többsége 50-60 év körüli. Nem ritka közöttük a nyomorgó, a depressziós, az idegbeteg. Szabadka város vezetése pedig elnézi a tengődésüket. Már ha egyáltalán tudomása van róluk.
Szabó Angéla

2013. április 11., csütörtök

(Das Diktat)




A huszonnegyedik(?)

Az elmúlt héten hozta a várva várt, langyos áprilisi szél a habkönnyű, friss örömhírt:  a Vajdasági Magyar Szövetség megnyitotta a sorrendben huszonharmadik kihelyezett párthelyiségét. Nem is akárhol, nem is akármilyen Isten háta mögötti településen, hanem egyenesen Szerbia fővárosában, Belgrádban. (Ha már durranás, akkor legyen hatalmas!)

Az „avatóünnepség“ apropóján a legbefolyásosabb vajdasági magyar vezérpárt pártvezére – a tőle megszokott határozottsággal – kijelentette, hogy amennyiben e fontos esemény kapcsán bírálatok fogalmazódnak meg, azokat csakis az irigység, vagy pedig a helyzet, a körülmények hiányos ismerete fogja diktálni. Tudomásom szerint mindeddig nem diktált sem a citromsárga irigység, sem pedig a pironkodásra késztető tájékozatlanság még egyetlenegy enyhe fejcsóválást sem. Valamiféle vitriolos kritikáról pedig jobb nem is álmodozni! Legalábbis a nagy nyilvánosság előtt még nem történt ilyesmi. (Üres fejünkben nehezen támad visszhang – mondanám, ha gonoszkodni akarnék. Merthogy teljes a csend és a nyugalom. Aki hallgat, az szép marad.  Ilyen szempontból tehát nem érheti szó a házunk („a sajtóházunk”) elejét.) S ez – azt kell, mondjam – teljességgel érthető. Mert ha a végletekig lecsupaszítjuk ezt a látványosan felhabosított történetet, oda lyukadunk ki, hogy: voltaképpen mi eredendően rosszat, kivetnivalót lehet találni abban, hogy a VMSZ most egy kicsikét terebélyesedni látszik? (A botanika nyelvén szólva: az eltelt másfél év alatt egy gyökérhajtást fejlesztett.) És teszi ezt a szaporodást a maga módján, az általa felvállalt paletta-színesítési koncepció és pártideológia mentén haladva.  Még csak azt sem lehet a szemére vetni, hogy verbuváláskor, tagtoborzáskor a frissen érkező belépőktől legalább azt a minimumot megköveteli, hogy vagy értsék, vagy beszéljék a magyar nyelvet, s hogy esetleg még magyar nemzetiségűek is legyenek. Merthogy ilyen kitételt a mi magyar politikai pártunk nem szab. Tanítanivaló példa volt erre a legdélebbi VMSZ-pártsejt elnökének, Nebojša Marjanović úrnak az ünnepi beszéde, amelyet ékes szerb nyelven mondott el. Meglehet, hogy e tekintetben a mi délvidéki politikusaink magától az anyaországtól lesik el a követendő alapmintát, amely – mint arra számtalan döbbenetes történet rávilágított a közelmúltban –, szintén nem kéri számon (minden egyes esetben) az újdonsült állampolgárain a magyar nyelv elégséges ismeretét.

Persze nem kis naivitásra vallana, ha csupáncsak a szemünknek hinnénk, és azt hinnénk, hogy a mi VMSZ-ünk kizárólag csak létszámnövelési szándékkal hozta létre a huszonharmadik pártirodáját (és éppen ott lenn, délen). Nyilván sokkal több ismeretlen van még ebben a matematikai egyenletben a fürkésző szemek elől elrejtve, mint azt első ránézésre gondolnánk. Túl ezen a szépen vasalt pártelnöki mondókán: „A VMSZ-nek van egy határozott ambíciója, hogy a belgrádi és a szerbiai politikai színtéren fontos szereplő legyen.” (De előbb-utóbb kibújik szög a zsákból, egy napon ez is majd napvilágra kerül.)

Annyit már most is megállapíthatunk, hogy a frissen besorakozó vadonatúj párttagok létszáma távolról sem olyan sokatmondó, hogy velük „háború esetén legalább egy-két csatát meg lehetne nyerni”, inkább csak szimbolikus jelentőségű. Sorsfordító, igaz magyar ügyeink rendezgetése tekintetében nem oszt, nem szoroz. Tehát nem a létszámduzzasztás generál(hat)ta a „belgrádi magyar hadműveletet”. Hanem valami egészen más.

Ha viszont egyszerűen csak erdőbe tévedt a fantáziám, és nincsen e tagbővítés hátterében semmiféle súlyosabb politikai érv- és elvárásrendszer), akkor a majdnem ötven párttagot számláló nemzetiségi szempontból (gondolom) meglehetősen vegyes, vagy inkább felemás (magyar-szerb) nándorfehérvári különítménynek valószínűleg csak egyfajta statiszta-, azaz kirakatszerepet szántak. (Amit látunk, az látvány, amit hallunk, az halvány.) Különös tekintettel a nem magyar nemzetiségűekre. A tömény öntömjénezésen és a fényesítő „szidolozáson” túl, valami olyasminek az erősítését, hogy: az az igazi, vérbeli magyar párt, amely(ik)et még az államalkotó nemzet honfiai és honleányai is a magukénak mondhatják.  Amely(ik)ben még a szerbek is teljességgel otthon érzik magukat. Az meg, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség már elég régen nem etnikailag vegytiszta magyar párt, hanem vegyes, két- vagy többszínű, multikulturális, az csak jót tesz a renoméjának és emeli az ázsióját. Mármint a pártvezetés sommás megítélése szerint. Ez esetben ugyanis nem érvényes az, amit a pártoskodó/sárdobáló délvidéki magyarok szoktak gyakorta egymás fejéhez vágni. Most nincsen szó a híres kettős mérce alkalmazásáról. Nevezetesen: aki magyar ember létére nem magyar párthoz dörgölőzik és választáskor nem magyar pártra szavaz, az igenis nemzetáruló. Na, de most: aki (fél)szerb létére betagosodik egy vajdasági magyar pártba, az tulajdonképpen micsoda? Pápább a pápánál? Az nem nemzetáruló? Az nem árulja el, nem tagadja meg a saját fajtáját? Az simán csak magyar szimpatizáns? És az nekünk jó? Csak mert nagy a szívünk, s mert elférnek benne az árulók is?

De térjünk vissza a fentebb emlegetett, a puszta irigység diktálta kritikához! Elnök urunk alighanem a fején koppintotta a szöget. Ugyanis aki ebben a belgrádi látvány-pártirodában hibát keres és talál, az színigaz, hogy csak kötekedni akar. Egészen pontosan: az a csúnya emberi tulajdonság beszél belőle (méghozzá kristálytiszta hangon), amelyet egyszerűen csak irigységnek szoktunk nevezni.

Én nem is titkolom, hogy egy cseppet irigy vagyok azokra a messzi fővárosiakra. Úgyhogy az irigység diktáltatja velem a kötekedést. Amint azt a pártvezér megjövendölte, úgy lett. (Mentségemre szolgáljon, nem a vadonatúj iroda Márai-fordításköteteit irigylem. A sors megadta nekünk azt a kiváltságot, hogy a Mestert eredetiben olvashatjuk. S még a mi világvégi könyvtáracskánkban is akad 4- 5 Márai-könyv.) Más miatt vagyok irigykedő. Az ottani 2500 magyarnak ugyanis mostanra már van saját bejáratú VMSZ irodahelyisége és állandó, fizetett munkahellyel rendelkező irodavezető ügyintézője, az én majd háromszor ennyi lelket számláló szülőfalumnak pedig még mindig nincsen. Dacára annak, hogy a párt helyi elnöke már évek óta kéri/kérleli a felső (Szabadka városi) vezetést, hogy ebben az észak-bácskai kis magyar gettóban, Csantavéren is nyissanak egy hasonló hivatalt. De minden igyekezete hiábavalónak bizonyult. Általában azt a választ kapta, hogy: „Nem lehet. Nincsen rá pénz.” (Módfelett érdekes: a belgrádi működtetésére van.) Hogy nem unatkozna nálunk sem órabérben az iroda alkalmazottja, arra akár mérget is vehetnének a szabadkai üvegpalotában. A falubeliek ugyanis ellátnák őt időszerű teendőkkel bőven. Csak győzze a temérdek munkát!

Igaz (és én ezt nem is rejtem a véka alá), a mintegy l40 regisztrált falusi párttag között egyetlenegy szerb sincs. Ezek magyarok. Mind egy szálig. Tősgyökeres csantavériek. Olyannyira nem szerbek, hogy még a kötelező államnyelvet is leginkább csak döcögve, dadogva beszélik. Sőt még azt a gyalázatosan keveset is majd a nyelvüket törve: „szőlősori tájszólással meg csingágósi hanglejtéssel”. Ámdeviszontellenben: nemcsak a dicső Belgrádban, hanem minálunk is élnek olyanok, akik történetesen az államalkotó nemzet képviselői. Akik nem magyarok. Egyáltalán nem magyarok. Vagy csak félig. Térdig. Derékig. Így most arra gondolok, hogy talán számunkra sincs még minden remény veszve! Csak most az egyszer segíts nekünk, te világhírű magyar ármánykodás és cselszövés! Ha ugyanis valamilyen fondorlattal sikerülne néhányukat rávennünk arra, hogy tagosodjanak be a VMSZ helyi (itteni) szervezetébe, akkor talán a mi falunkban is végre megnyílhatna a párt hőn áhított irodája.

Ez lehetne a sorban a huszonnegyedik.

Vajon, lesz-e?

Szabó Angéla  

2013. április 6., szombat

Józsa László (VMSZ) is közreműködik Bajnai Gordon nemzetpolitikai mosdatásában




Nemzetközi tanácskozást szervezett nemzetpolitikai kérdésekről A Nemzet, közösség, politika - Magyarország és környezete a 21. században címen. A tanácskozást Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány és a Közép-európai Egyetem szervezte.


A nemzetpolitikában is korszakváltást tart szükségesnek Bajnai Gordon. Az Együtt 2014-Párbeszéd Magyarországért választási szövetség vezetője szerint a határon túli magyaroktól szerzett jogot visszavenni nem lehet, így állampolgárságukat és szavazati jogukat is tiszteletben kell tartani 2014 után is.


A volt miniszterelnök a Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány és a Közép-európai Egyetem konferenciáján arról beszélt: a nemzetpolitikában uralkodóvá kell tenni a "semmit róluk nélkülük" elvét, a magyar kormánynak a határon túliak legitim, választott szervezeteivel kell együttműködnie, azokat kell támogatnia. Bajnai Gordon elmondta: a kisebbségben élő magyarok érdekeinek érvényesítését segítheti a jószomszédi viszony a környező országokkal, de ez nem indokolhatja, hogy a magyar kormány ne lépjen fel a határon túliak érdekében.

Több határon túli politikus, szakértő és értelmiségi mellett Józsa László, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökségi tagja is jelen volt a konferencián, ahol elmondta, hogy a vajdasági magyar közösség helyzetét nehezíti, hogy lélekszáma folyamatosan csökken, és sokakat egzisztenciális válság fenyeget. A többségi, szerb társadalom a leginkább európai, művelt közösségnek tartja a magyarokat a kisebbségek között, de az utóbbi években ettől eltérő vélemények is megjelentek, például akkor, amikor Magyarország NATO-tagállamként jelent meg a Balkánon a háború idején - mondta, s hozzátette: Jugoszlávia szétesése óta az anyaországban élő magyaroknak kevés információjuk van a Vajdaságról.

Józsa szerint Szerbia kritikus időszakot él át - hasonló traumával szembesül, mint Magyarország 1920-ban –, terület- és lakosságvesztésen ment át, Koszovó jövőjéről pedig jelenleg is tárgyalások folynak. Magyarországnak és a vajdasági magyaroknak pedig az az érdekük, hogy a szerbek ne érezzék magukat vesztesnek – jegyezte meg.

MHO/MTI nyomán 

Haraszthy Ágoston

DélHír

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin