Margit Zoltán: háború

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: háború. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: háború. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. december 25., kedd

IMPERIUM - Titkos háború





IMPERIUM - KLIPPEL AZ ELSŐ DAL A NEVERGREEN, 
EX-WISDOM, ÁMOK ZENÉSZEK ÚJ CSAPATÁTÓL: 
TITKOS HÁBORÚ

Májusra várható az első album


A Nevergreen billentyűsének, Matláry Miklósnak a vezetésével ex-Wisdom, Ámok, Nevergreen zenészek fogtak össze az Imperium nevű új csapatban, amelynek első dalát, a klippel kísért Titkos háborút máris megismerheted.

"Az Imperium szövegvilágában megtalálható a történelmi tematika, ahogy a szerelmi is. A zenekar májusban tervezi kiadni az első nagylemezét a HammerWorld Magazin extra CD-mellékleteként, utána pedig néhány nyári fesztiválon be is mutatnák a dalokat."




IMPERIUM:

Dr. Jekyll - ének
Matláry Miklós - billentyűs hangszerek (Nevergreen)
Galambos Zsolt - szólógitár (ex-Wisdom)
Németh Attila - dobok (Ámok)
Ispán András - basszusgitár (Ámok)
Vladimir Ruszity - gitár (ex-Nevergreen, Ámok)

2015. augusztus 1., szombat

Készülődik meg toporog


 Svéd kastélyban elszállásolt afrikai menekültek

Az okos és bölcs Európa bénult tétlenségét, ostoba tétovaságát látva arra a következtetésre jutok, hogy vénségére nemcsak a fizikai erejét vesztette el, hanem szellemi téren is látványos a leépülése. Esetében a végzetes visszaszámlálás már megkezdődött. S ahogy ízlelgetem a mindennapi beszédtémánkat, a migránshelyzetet – a helyszínen is járva, a tébolyt is tapasztalva, meg a sajtóból is követve –, apámtól eltanult két (nem éppen szalonképes, ám annál sokatmondóbb) szóláshasonlat jut eszembe. Az egyik úgy hangzik, hogy: „Készülődik, mint az éhes szarni!”, a másik meg így: „Toporog, mint a szaró galamb.”. Na, ugyanezt teszi a maga mezsgyekaróit fölszaggatott, a szögesdrótkerítéseit eltávolított, csendes/békés együttélésre berendezkedett Európa is. Egyfolytában készülődik, meg szakadatlan csak toporog, végérvényesen és menthetetlenül fennakadva/vergődve a magamaga által agyonszabályozott emberi jogok sűrű és átláthatatlan hálójában. Amely szép lassan a nyakára tekeredik és fojtogatja.

Cselekvésében mára már teljesen megbénult, legfeljebb csak a száját jártatja. Váltakozva fúj hideget, meleget, s az egyik szavával agyonüti a másikat. Európa megtelt! – hangoztatja egyik nap, hogy aztán a másikon újra vészes elöregedésről, krónikus munkaerőhiányról meg emberi szabadságjogokról fecsegjen. Be is fogad meg ki is toloncol egy időben. A lényeg: képtelen meglelni az egyedüli üdvözítő megoldást.

Hogy hibás a recept, az most már kristálytisztán látható. Valami helyrehozhatatlanul félrecsúszott, valahogy nagyon elszámította magát. A multikulturalizmus betette az ajtót rendesen, s az eluralkodott káoszon az sem enyhít, hogy amint erősödik a migrációs nyomás, úgy jön meg a hangjuk a szélsőjobboldali szervezeteknek.

Még ha Európa legrózsaszínűbb, svéd szemüvegen át szemlélem is a bajt, akkor is félelmetes, amit látok. A számadat magáért beszél: Svédország csak tavaly 80 ezer menekültet fogadott be, és a lakosság 80 százaléka még most is bevándorláspárti. A különbözőség tisztelete, elfogadása mindig is túltengett a skandináv emberekben, és jólneveltségük okán legfeljebb csak a bajszuk alatt mormogva címkéztek vagy szűk baráti körben engedték meg maguknak a „szitokszót”: jävla utlänningar (átkozott külföldiek.) És ez már komoly durvaságnak, valódi lópokrócságnak számított, hiszen a svédeknek (az ördögön meg a pokolon kívül) nem sok szavuk van a káromkodásra.

A svéd fővárosban évtizedekkel ezelőtt leginkább a nomádkodó finn cigányok jelentették a kirívó attrakciót, akik az utcán, ablakon kidugott kályhacsőből füstölő hálókocsikban élték az életüket, később pedig a metró aluljárójában zenélő dél-amerikai indiánok mutatták a másságot, most meg az ázsiaiak/afrikaiak inváziója jelzi a hátborzongató változást. Mindeközben a különbség „csupán” annyi, hogy az őslakosoknak régen nem kellett tartaniuk az idegenektől, most viszont (már vannak, akik ki merik mondani) rettegnek tőlük. Mégis –érthetetlen módon – éber vasszigorral őrzik a látszatot, a saját idealizmusába belebetegedett társadalom torz képét és közben mindvégig úgy tesznek, mintha minden rendben lenne. Azt nem hangoztatják, hogy a bűncselekmények 70 százalékát bevándorlók követik el, s hogy évente 2000 svéd nőt erőszakolnak meg az idegenek. Ezeket a kínos eseteket a helyi (igencsak demokratikusnak és túlságosan is szabad(os)nak mondott) sajtó igyekszik ügyesen eltitkolni, nem dobra verni. Azt sem szívesen biggyesztik ki a kirakatba, hogy míg a munkaképes svédeknek a 80 százaléka dolgozik, addig a máshonnan érkezőknek jó, ha csak a fele állásban van. 
 
Stockholm utcáin soha nem láttak koldulókat, most viszont ott kéregetnek a furcsa nyelven beszélők az üzletek bejárata előtt. A menekülthullámmal érkező, dolgozni akaró, idegen fiatal nőket leginkább idősek otthonában helyezik el, ahol a hajlott korú nénikék/bácsikák rendre meg is ijednek a szemig felöltözött új személyzet láttán, akik még egy presszókávét sem tudnak lefőzni, nemhogy ételt készíteni vagy éppen társalkodni. És az is feltűnő, hogy éjjelente már csak a legmerészebb nők buszoznak a városban… Némi képzavarral élve, az „emberi diverzitásnak” a totaliter aliter jellegét talán a nélkülözhetetlen asztali só szerepéhez lehetne hasonlítani. Ha csak keveset szórunk belőle az ételbe, akkor megízesíti azt, ha viszont kilószámra lapátoljuk bele, az egészet tönkreteszi.
Nagyon úgy fest, hogy Európa – ezt az amerikaiak által feltálalt – menüsort alaposan elsózta…

Lebontva, vonatkoztatva a helyzetet a házunk tájára, azt látjuk, hogy Észak-Szerbiában két község kínlódik az országon átcsörtető, átmasírozó ázsiai meg afrikai idegenekkel. Márpedig a nyakába zúduló menekültáradat végképp nem hiányzott egyik városunknak sem.

Eleinte még úgy tűnt, van elég erejük ellenállni a kétszeres nyomásnak – az újonnan érkezők tömegének és a szerbiai csúcspolitika kényszerének – és nem válik egyik határ menti városunk sem menekülttáborrá. El is jutottak odáig, hogy pár héttel ezelőtt bejelentették, mindkét község megtelt és a kritikus helyzetre való tekintettel rendkívüli állapotot hirdetnek. A magyar ellenállás hírére a helyszínre sietett a szerb szociálpolitikai miniszter, aki kilátásba helyezett pénzügyi (és egyéb) támogatás által igyekezett a meggyőződésük megmásítására rábírni a helybeli politikusokat. Azok meg természetesen (ahogy az szófogadó, jó magyarhoz illik) hajlottak a fentről érkező intő szóra, és csodával határos módon, amint a pénz megjelent a színen, rögtön megszűnt a tarthatatlan állapot veszélye is. Így most fogcsikorgatva meg nyöszörögve, de tovább nyögi a terheket Magyarkanizsa is, Szabadka is. Ki tudja, meddig még?! Merthogy ezzel a behódolással csak arra erősítettek rá, hogy mindkét helység bizt(onság)os állomás, megálló legyen az országot átszelő vándorútvonalon. Olyan határelőtti veszteglőhely, ahol nem csupán megtűrik a kitudjahonnan érkezőket, hanem – koszt, kvártély formájában – még gondoskodnak is róluk.

Ezzel a taktikátlan döntésével hatalmas koloncot akasztott a saját nyakába mindkét önkormányzat, méghozzá beláthatatlan időre. Mert amíg az emberáradat tart, addig a téboly is tart. (A népvándorlásnak pedig most még a víznéző asszony sem tudná megjósolni a végkimenetelét.)
Az észak-bácskai kisembereknek persze már nagyon elegük van a jöttmentekből, és legszívesebben kikergetnék őket a városukból. De tehetetlenségükben hiába morgolódnak a magyarkanizsaiak, hiába okolják, szidják az idegeneket is meg a saját politikusaikat is. Ez utóbbiak pedig mi egyebet is tehetnének, mint széttárják a kezüket és savanyú ábrázattal megállapítják, hogy: „A tartományi kormánytól eddig két segélyszállítmány, a köztársaságitól pedig négy lakókonténer érkezett, valamint részben felerősítették a helyi rendőrség emberállományát. Ez minden, amit a többszöri kérelmezés illetve sürgetés ellenére eddig az önkormányzat felsőbb szintekről kapott a naponta érkező mintegy 1.500 migráns okozta gondok kezelésére és enyhítésére”. És várnak tovább. További támogatásra.

Az idegenek meg jönnek. Egyre csak jönnek.

Szabó Angéla


2014. március 25., kedd

Amikor a patkó nem hozott szerencsét



A háború és a propaganda alighanem olyanok, mint a sziámi ikrek: szorosan összenőttek, nemigen választhatóak el egymástól. Nem tudom, van-e az esztelen öldöklés úgynevezett talaj-előkészítési munkálataiért és a vérzivataros közhangulat folyamatos fenntartását felelős, uszító propagandának „vérmérséklete”, de ha létezik, akkor az csakis forráspontig hevített és gyűlölködő indulatoktól túlfűtött lehet.
Harci tevékenység előtt, alatt és után a háborús propaganda hazugsággyára teljes kapacitással üzemel. Nyilvánvaló, hogy miért: a kölcsönös vérontások idején a hazugság maga is gyilkos tűzfegyvernek számít. Azzal ölik meg az igazságot. Kissé közhelyesen úgy mondják, hogy minden háború legelső áldozata az igazság.

A 90-es években a darabjaira hullott Jugoszláviában kialakult fegyveres konfliktus az akkori ország határain belül zajlott, nem terjedt át a szomszédos államokra. Az ex-jugók egymást ölték, gyilkolták, irtották az egykori parasztháborúkra jellemző barbársággal és kegyetlenséggel.  A négy különböző hadszíntéren zajlott összecsapások sokféle igazságával és a végső elszámolással húsz év után is adós maradt a konstans támadó fél.

 NATO, tegyél meg nekem egy szívességet! 
Ne tegyél nekem szívességet!

A napvilágra kerülésre vágyó és magyarázatra váró furcsa titkok égig érő szalmakazlában legfeljebb csak egy fakó, töredezett szalmaszál az úgynevezett Patkó hadművelet, amelyet Koszovó etnikai átrendezése céljából készítettek, és amely gyalázatos eseményfüzérnek éppen a mostani napok – a NATO általi bombázás 15. évfordulója – adnak hátborzongató időszerűséget.

A vaskos katonapolitikai titokfüggönnyel eltakart Patkó fedőnevet viselő hadműveletet akkori, kulcspozícióban trónoló államfők, külügyminiszterek, NATO-vezérek taglalták/elemezték serényen és olyan tekintélyes lapok cikkeztek róla, mint amilyen a londoni The Times, a hamburgi Der Spiegel meg az amerikai The Washington Post és a The New York Times. Bár állítólag soha nem is létezett – csak cseles, megtévesztésre szolgáló kitaláció volt – mégis nyilvánosságra hozták, bemutatták. Aztán pedig – ahogy ez a politikában lenni szokott – egyik szavukat agyonütötték a másikkal, mindent megcáfoltak és az egészet letagadták. (Pont úgy, mint az ősrégi szakállás viccben: „Láttam, de az nem az volt.”)

Akár csavaros észjárású hadi stratégák által kiagyalt etnikai tisztogatásról, népirtásról volt szó, akár a kis-jugoszláviai amerikai beavatkozáshoz ürügyül szolgáló, utólag konstruált hazugsággyártásról, egy biztos: ami Koszovóban történt (bő másfél évtizeddel ezelőtt – most ne menjünk vissza az 1980-as évekig), abba a „patkó alakú” hadművelet hajszálpontosan beilleszthető.   

Joschka Fischer akkori német külügyminiszter kijelentése szerint maga Slobodan Milošević dicsekedte el neki, hogy elkészült egy olyan terv, amelynek végrehajtásával egyszer s mindenkorra végezhetnek a koszovói albánokkal. Méghozzá egy hét alatt. Ez volt akkor az úgynevezett Patkó hadművelet. Elnevezését pedig arról kapta, hogy a terv szerint a szerb támadók Koszovó tartományban egy déli irányban nyitott patkó alakot formázva támadást indítanak azzal a céllal, hogy menekülésre, az otthonaik elhagyására kényszerítsék az albán nemzetiségű lakosságot. Úgy képzelték, hogy az etnikailag már „megtisztított” területekről fokozatosan kiszorítják és egyetlen cél, útirány az albán országhatár felé űzik a menekülő muzulmánokat.

Noha a teljes tervet soha nem hozták nyilvánosságra, egyes részleteibe mégis bepillanthatott a nagyvilág – a már említett német politikus által. Kiderült például, hogy már 1998 őszén működésbe kellett lépnie az albánok kiűzetés-tervének, ugyanis akkor szabadult ki végérvényesen a véres „síptárirtó” szellem a nacionalista szerb palackból. 1999 januárjától pedig – ha nem is röpke egy hét leforgása alatt, mint azt „Szabadság Elvtárs” szerette volna, hanem – négy hónapon át tartó ostrom után teljesen „kiirtották” volna Koszovó területéről az albánokat. A tartomány északkeleti részén kezdték volna a kiűzetést és az öldöklést a szerb hadsereg 1500 katonájával és mintegy 10 ezer mozgósított rendőrrel, aminek „eredményeként” már a hónap végére 175 ezer albánnak el kellett volna hagynia az otthonát. Februárban folytatták volna 5500 katonával és ugyancsak 10 ezer belügyessel mintegy 210 ezer muzulmán elkergetését, március-április folyamán pedig 9 ezer katona- és 15 ezer rendőregyenruhás bevetésével elérték volna a kívánt 280 ezer albán eltávolítását Koszovó területéről.

Később újabb maszatolási manőverrel álltak elő, azt bizonygatván, hogy a virtuális patkótervet csak áprilistól kezdődően alkalmazta volna a hadsereg, amikor pedig már javában hullott a NATO-féle „sistergő istennyila” a Szerbia felett beborult égből. Hogy valóban úgy volt-e, mái napig sem derült ki – legalábbis a nagy nyilvánosság számára nem. Annyi viszont bizonyos, hogy a bombázások elől a civil lakosság még rémültebben menekült, és az is, hogy több százan éppen az úton, menekülés közben lelték a halálukat.
  
Amiről Hitler az ő Mein Kampf-jában írt „Minden nagy vezér művészete abban áll elsősorban, hogy a nép figyelmét ne szétszórja, hanem mindig csak egyetlen ellenségre összpontosítsa”, arról a „kisöccsének”, Slobodan Miloševitynek nyilván fogalma sem volt. Merthogy az albánokkal való végső és végzetes leszámolásra készülő szerb vezérkar mohóságában egyszerre két frontot nyitott meg: nem csupán az albánokkal kellett megküzdenie, hanem még a NATO légicsapásaival is úgy-ahogy fel kellett vennie a harcot. A tengerentúlról származó politikusi esti mese szerint ugyanis az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség idejekorán felhívta Clinton, akkori elnök figyelmét arra, hogy Milošević az albán civil lakosság kiűzésével etnikai tisztogatásra készül Koszovóban, és ha a NATO nem avatkozik be a Balkánon, akkor a szerbek általi támadások valóságos népirtássá fajulhatnak. (Egy bolgár televízió által kiszivárogtatott Patkó nevű hadművelet terve sok politikus számára kapóra jött, mert annak szörnyűségeire hivatkozva nagyobb támogatást szerezhettek a légicsapások szükségessége és sürgetése ügyében.)

A tizenegy héten át zajló légitámadások tavaszi bombaesője aligha hullhatott áldásként az „égből”. Talán még azok szerint sem, akik később a mellüket döngetve hangoztatták, hogy milyen nagy szerencse érte a déli tartomány albánjait: nem kétmilliónak kellett elmenekülnie, hanem csupán 860 ezren váltak földönfutóvá. A szerb katonai egységek és az országos rendőrállományból melléjük rendelt csapatok méltó, majdnem azt mondtam, egyenrangú partnerei voltak az égből alászálló idegeneknek, hiszen még az albán köveken is bosszút álltak. Kiváltképpen azokon a településeken, amelyekről úgy tudták, hogy a Koszovói Felszabadítási Hadsereg szálláshelyei voltak. Az elvonulók csak a szörnyűséges pusztítást hagyták maguk mögött.
A szerb „szerencsepatkó” egyik félnek sem hozott szerencsét. Legfeljebb csak balszerencsét. Mert mindent összevetve: a szervezett kitelepítés, a deportálás részben sikerült, megvalósult – akár létezett a Patkó hadművelet, akár nem –, de Szerbia is vastagon megfizette az esztelen öldöklés árát. A szörnyűséges bűntettek közvetlen felelősei, elkövetői pedig (minthogy az „újfajta értelmezést nyert jog” szerint a holokauszt óta nem történt népirtás Európában) máig sem éreznek késztetést arra, hogy az elkövetett bűnökért legalább bocsánatot kérjenek.

Kezdetben még úgy tűnhetett, hogy nem úszhatják meg a felelősségre vonást. Egyesek felett a Hágai Nemzetközi Bíróságon, mások bűnösségéről pedig a szerbiai bíróságokon döntöttek, és az égre kiáltó szörnyűségek ügyében rendre szánalmas meg nevetséges gúnyítéletek születtek. Viszont – ami szintúgy érdekes és érhetetlen is egyben, az az, hogy – sem a külföldön, sem az itthon lefolytatott tárgyalások során nem tártak fel egyetlen olyan bizonyítékot sem, amely a Patkó hadművelet létezését alátámaszthatta volna. Mégis nehéz elhinni, hogy ilyen nem volt. Vagy csak egyszerűen elmerült és eltűnt a sok kiontott embervérben, amint a nyári út porában elveszik a rosszul megvasalt ló lábáról lehulló patkó…

Szabó Angéla 


2014. március 7., péntek

Háború, megint…



Későre jár, feküdjünk le!
Későre jár – bólintott a Mester –, ébredjünk fel!

Kék és narancssárga

Nem lehet most nem gondolni a háborúra. Európa érzékeny bőrét megint lánctalpasok karistolják. 

Nyomukban vér serken.

Ukrajna pedig nincsen messze, talán csak akkora távolságnyira, mint „volt egykoron” a számomra kedves Isztria… Azt mondják, hogy ismét háború készül. A világ csendőrének szerepében tetszelgő Amerika egy újabb fegyveres konfliktus kirobbantását készítette elő, és húsz év múltán, a délszláv őrület után, újfent véráradat hömpölyög majd az ó kontinensen. Változatos forgatókönyv írásával nem bajlódott, ugyanazt a modellt választja, amelyet sikerrel alkalmazott Jugoszlávia szétverése idején.

A 47 milliós Ukrajna Európa második legnagyobb országa, 23 évvel ezelőtt szabadult meg a Szovjetuniótól. Mondják, hogy Ukrajna csak egy kép, amit látunk. Egy mozgalmas kép, amit a szemünk elé helyeztek, hogy elfedjék, eltakarják vele előlünk az igazságot. Merthogy: a tengerentúli történetben Ukrajna nem tényező. Felőlük szakadhat, hasadhat annyi darabra, amennyire csak képes. Akár atomjaira is hullhat. Amerika számára Oroszország érdekes. Az is csak olyan szempontból, hogy semmiképp se váljon a térség domináns tényezőjévé, hogy még véletlenül se jöhessen létre még egyszer egy orosz nagyhatalom.

A tömegek utcára csalogatásával faramuci módon kirobbantott fegyveres konfliktus nem arról szól, hogy Ukrajna az Európai Unió felé orientálódjon-e vagy pedig maradjon meg az orosz nagy-testvér védőszárnya alatt. Nem a narancssárga EU-szimpatizánsok és a kék Moszkva-pártiak szembefordításáról szól. Vlagyimir Putyin és az ő Oroszországa ellen irányul. A végső cél ugyanis Putyin eltávolítása.

Langymeleg ukrán tavasz helyett kemény orosz tél készülődik. Ügyesen álcázott támadás Oroszország ellen, hogy Európának is meglegyen a maga Szíriája. Mindez pedig könnyen egy harmadik világméretű háborúvá fajulhat… 

Ha hozzáteszem, amit Stjepan Mesić, Jugoszlávia utolsó államelnöke írt az ország széthullásáról szóló könyvében, már sokkal hihetőbb a történet. Szerinte ugyanis: „Az újkori európai történelemben minden háború ilyen volt, az agressziót a más államok területén élő nemzeti kisebbségek védelmében folytatott harcként mutatták be.”  Sőt azt a kegyetlen igazságot is megfogalmazza, hogy: „Akik tervezik, azok együttműködnek, akik meg az egészről semmit sem tudnak, azok az életüket adják.”
Félelmetes a jövő. Hacsak nem tévednek…

Kék-fehér-piros – vérben

Nem lehet most nem gondolni a háborúra. Az ENSZ Nemzetközi Bíróságán épp most zajlik a nagy per és a nagy ellen-per.

Horvátország kontra Szerbia, Szerbia kontra Horvátország. A vád kölcsönös: népirtás.
Az egykori – egyenrangú tagköztársaságok és önrendelkezéssel felruházott tartományok szövetsége elvén létrejött – Jugoszláviát a 90-es évek fegyveres konfliktusai során alkotóelemeire bomlasztották, de úgy, hogy mindeközben a „valódi” cél, az erős Nagy-Szerbia megteremtése csupán lázálom, hagymázas vízió maradt. Az etnikai (és vallási jellegű) összecsapásokban ezrével hullottak a kisemberek: Bosznia-Hercegovina területén százezer, Horvátországban pedig húszezer áldozatról beszélnek. Ha esetükben nem szándékos, nem előre kitervelt népirtás történt – mint ahogyan ezt hangoztatják most már évek óta (amióta csak megkezdődött a háborús bűntettek hágai tárgyalása), akkor alighanem végső ideje lenne egy másfajta, ámde mégis hihető magyarázómesét kigondolni: hogyan és miért is haltak meg. És: minek lehet nevezni azt, amikor egy reguláris hadsereg, félkatonai szabadcsapatokkal az oldalán, bevonul egy idegen területre és rommá lövi a várost? És: minek lehet nevezni azt, amikor az ENSZ védett övezetté nyilvánít egy várost, amelybe negyvenezer bosnyák menekült érkezik, és amely területen közülük nyolcezer férfit tömegsírba lőnek? Talán kedélyes kis portyázásnak? Az ősmagyarok kalandozásaihoz hasonlatos, nomád ki-kiruccanásnak – amikor vonultak át tökön, paszulyon?  (Arról nem is beszélve, hogy aki nem készül öldöklésre, az nem vásárol fegyvert sem. Márpedig Szerbiában akkortájt igencsak virágzott az illegális fegyverkereskedelem. A Szovjetunióból 360 millió dollár értékben érkezett, Szlovákiából 100 millió, Kínából pedig 10 millió dollár ellenében szereztek be fegyvereket.)

Amikor Horvátország 1999-ben népirtás vádjával beperelte Szerbiát, Várady Tibor, messze földön híres jogtudósunk, azon nyomban igyekezett szakértelmével növelni a védelemre verbuválódott szakértői csoport hatékonyságának színvonalát. Magyar ember létére nyilván úgy érezte, hogy ezt diktálja számára a hazafias kötelesség. Meg az ugyancsak „világhatalomnak” számító magyar virtus: éppen egy vajdasági magyar ember álljon ki a szerbek által elkövetett gonosztettek védelmében! Az ország akkori igazságügyi minisztereként azonban most illene kissé jobban megfeszülnie az igazság kiderítése érdekében. Arról nem is beszélve, hogy parlamenti képviselőként – ugyancsak a 90-es évek elején – milyen megfizethetetlenül értékes jogi-szakmai segítséget tudott volna nyújtani azoknak a magyar szülőknek, akik valamelyik harctéren veszítették el a gyereküket. Felvértezhette volna őket jogi tanácsokkal, hogy a lelki fájdalomdíjként megítélt állami kárpótlás összegét ne huszadolják meg a prédaleső, „önként” ajánlkozó belgrádi ügyvédek. Egy közülük való, bánáti magyar jogász útmutatásaiban csak jobban megbíztak volna! (Még akkor is, ha abban a kapubezárásos, kutyaelengedéses, kerítésugrálós időszakban a nemzetközi hírű jogtudós úr családját minden bizonnyal békén hagyták a rukkolócédula-hordók. Nem merészelték mozgósításos behívóparanccsal macerálni.)
Jót tenni azonban sosem késő! Gondolom, a Szerbia védelmében végzett szolgálatait nem ingyen ajánlotta fel a professzor úr. Így módjában áll az érte járó szerény tiszteletdíj egy apró morzsáját felajánlani mondjuk annak a 78 éves óbecsei Baglyas Bálint bácsinak, aki (nem létező népirtás ide, nem létező népirtás oda) mégiscsak a horvát harctéren veszítette el a 21 éves fiát. A hadsereg, az állam, az önkormányzat, a politikai pártok pedig egy huncut garast sem adtak neki. Sem akkor, sem azóta. Még részvétet sem nyilvánítottak.
Várady úr már a tárgyalások megkezdése előtt úgyszólván borítékolta azok végkimenetelét. Szerinte a nemzetközi bíróság az eljárás végén majd kimondja, hogy az egykori Jugoszlávia területén nem történt semmiféle népirtás. Ami pedig – szerintem – az igazság vérlázító megcsúfolása lesz.

Szinte meg nem történtté nyilvánítani százezer boszniai és húszezer horvátországi áldozat meggyilkolását, enyhén szólva is botrányos. A háborús bűnöket tárgyaló törvényszék azonban az elmúlt évek folyamán számtalan esetben lehetett volna elfogultsággal és részrehajlással vádolható, amikor szinte zsinórban mentette fel a vérontásért hibáztatható szerb, horvát, bosnyák és albán nemzetiségű vádlottakat. Ha most is ilyen felmentő ítélet születik, akkor alighanem el kellene gondolkodni azon, hogy a hágai nemzetközi bíróságot melyik bíróságon lehetne följelenteni…

Piros-fehér-zöld – feketében

Nem lehet most nem gondolni a háborúra.  A domináns vajdasági magyar párt éppen azokhoz készül hozzákötni az ijedtében még mindig a szülőföldjén maradt délvidéki magyarság sorsát, akik mélyen hazafias főszereplői voltak a húsz évvel ezelőtti délszláv vérontásnak.

A fővárosi szerb sajtó már hónapokkal ezelőtt megszellőztette a hírt, hogy a magyarok vezérpártja a radikálisokból időközben haladókká idomult és vedlett, véres háborúban szocializálódott politikusok pártja irányába kacsintgat. A titkosnak mondott tárgyalások folytatását a VMSZ elnöke akkor még hevesen tagadta. (Nyilván eszébe jutott, hogy tulajdonképpen az óbecseiek egy renitenskedő csoportját éppen a haladókkal való szövetkezés miatt zárták ki korábban a párt soraiból.) Utána viszont, a verbászi választásokat követően kijelentette, hogy a Szerb Haladó Párt és a Vajdasági Magyar Szövetség potenciális partnerek lehetnek valamikor a jövőben. Nos, ez a jövő alighanem már megérkezett. Ez a jövő immár jelenné lett.  

Eljött hát az ideje annak is, amit a pártvezér már évekkel ezelőtt megjövendölt: ha az érdekeik úgy kívánják, akkor akár a fekete ördöggel is hajlandóak lesznek szövetkezni. Rosszul állhatnak a fejünk fölött a csillagok, mert ez most alighanem szó szerint megvalósult. Akikhez kötik a vajdasági magyarok sorsát, azok valóban feketék. A múltjuk is, a lelkük is koromfekete. Gonosz és gyalázatos érdemeiket a háborúban szerezték, jobbára öldökléssel meg fosztogatással.

Minderről azonban mintha már megfeledkeztünk volna. Mintha súlyos amnéziába ájult volna a vajdasági magyarság. Mintha már nem is emlegetnénk a kilencvenes évek legelején kirobbant, öt éven át tomboló háború szörnyűségeit. Mintha megfeledkeztük volna a harctérre hurcolt vajdasági magyar sorkatonákról és tartalékosokról, meg a lecinezett bádogkoporsóban hazaküldött áldozatokról. 

A VMSZ politikusai fészkelődnek, helyezkednek. Valahol és valahogy csak el kell tölteniük az időt addig, amíg majd a jól végzett munka után a megérdemelt nyugdíjba vonulhatnak. Akinek pedig vajmi kevés esélye van arra, hogy a soron következő választásokkor ismét a tartomány legmagasabb székébe telepedhessen, annak már jó előre ki kell szemelnie magának a következő fotelt, amelybe belecsücsülhet. A vérbeli politikus már csak ilyen: ahogy gyarapodik a hatalma, azonmód terebélyesedik a saját jelentőségébe vetett hite is.

A politikusokat megértem. Iparkodnak az esőárnyékot jelentő ernyő alá húzódni. Nem nézik, milyen színű és milyen anyagból készült az esernyő, csak az a fontos, hogy megvédje őket az elázástól. Hatalmi, uralkodási idejük arasznyi megtoldása érdekében mindenre képesek. Népirtáson edződött háborús bűnösökhöz csapják a vajdasági magyarságot, és azt mondják önelégülten, hogy ez jó így, hogy ez rendben van. Épp csak a párt tagságát nem értem. Nem sír a lelkük és nem háborog a gyomruk?

Elbódítják az embereket még egy ideig a választásokkal és az azt követő csodavárás időszakával, de előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik az ébredés. Vajdaság kormánya is, a tartomány vezetősége is ebsorsra jut. Ahogy növekszik a nyomás, a szociális elégedetlenség, nálunk is fölüti majd a fejét a boszniai szindróma.
A politikusok persze úgy tesznek, mint azt Faludy György írta egykoron:„Pártjelvénnyel akarják feltartani a ránk omló eget.” A jónép meg? Semmi sem függ tőlünk, semmi sem múlik rajtunk, csak éppen mi fogjuk a végén kifizetni a számlát.

Szabó Angéla



2011. november 19., szombat

Szerbia háborúba készül ismét?

Ráadás, amit a délvidéki/vajdasági magyar jogászok és parlamenti képviselők figyelmébe ajánlok
A minap közzétett levelem után egyre több helyről kapok értesítést arról, hogy a katonaügyosztályok az általuk hadköteleseknek kinevezettek részére napról-napra egyre több úgynevezett behívó kikézbesítését kísérlik meg, ami miatt úgy döntöttem, részletesebben utánajárok mindezeknek, de mindenféleképpen kérem a jogászaink és parlamenti képviselőink segítségét is.
Először is megbízható helyről beszereztem egy „behívót”, azt melléklem (persze, minden olyan adatot töröltem róla, amiből következtetni lehetne, hogy kinek kézbesítették ki, illetve mikor kellett volna jelentkeznie az illetőnek:
Ezen már az szerepel a kötelező megjelenés okaként, hogy: ÉRTESÍTÉS A HADI BEOSZTÁSRÓL. Persze, egy szó sem esik arról, hogy melyik törvény (és melyik szakasza) értelmében köteles megjelenni az érintett, egyedül csak a figyelmeztetésnél található egy fél mondat: aki nem tesz eleget a behívónak vagy igazolatlanul távolmarad, a Had-, munka- és anyagi kötelességről szóló törvény 126. szakasza büntetőrendelkezései alapján felelősségre vonható. Leellenőriztem, ez a szakasz így szól:

“126. szakasz: 10.000 dinártól 50.000 dinárig terjedő pénzbüntetéssel vagy 60 napi börtönbüntetéssel büntetik a besorozottat és a tartalékos állományban levő személyt, amennyiben – ellentétben e törvénnyel – igazolatlanul nem tesz eleget a területi szerv behívójának a személyre szóló behívóban feltüntetett időben és helyen, a célból, hogya katonai nyilvántartásba vegyék, sorozáson vegyen részt, letöltse a katonai szolgálatot, illetve megjelenjen orvosi és más vizsgálatokon (e törvény 11. és 51. szakaszai), valamint katonai gyakorlaton vagy más, katonai gyakorlatként elismert tartalékosi kiképzésen vegyen részt.”

A következő lépés az volt, leellenőriztem Szerbia Alkotmányában, hogy mit is ír a katonaságról, illetve a védelemről. Egyedül a katonaságról találtam néhány szakaszt és utasítást arra, hogy ez törvénnyel lesz szabályozva. A védelemről csak annyi van az Alkotmányban, hogy ez Szerbia Köztársaság joga és kötelezettsége.
A katonasággal és a védelemmen kapcsolatban időközben meghozott törvények a közetkezők, a törvények magyar és szerb nyelvű elnevezései után az elfogadás dátuma van feltüntetve):
  • Szerbia katonaságáról szóló törvény (Zakon o vojsci Srbije) – 2007. december 11.
  • Szerbia katonaságáról szóló törvény módosításáról és kiegészítéséről szóló törvény (Zakon o izmenama i dopunama Zakona o Vojsci Srbije) –2010.október 26.
  • Civil szolgálatról szóló törvény (Zakon o civilnoj službi)– 2009. október 26.
  • Védelemről szóló törvény (Zakon o odbrani) 2007. december 11.
  • Védelemről szóló törvény módosítása és kiegészítése (Zakon o izmenama i dopunama Zakona o odbrani) 2009. október 26.
  • A had-, munka- és anyagi kötelességről szóló törvény (Zakon o vojnoj, radnoj i materijalnoj obavezi)2009.október 26.
  • A had-, munka- és anyagi kötelességről szóló törvény módosításáról és kiegészítéséről szóló törvény (Zakon o izmenama i dopunama Zakona o vojnoj, radnoj i materijalnoj obavezi) 2010. december 15.
Mivel egyedül a katonaságról szóló törvény elfogadása alkotmányos kötelezettség, az én „paraszti logikám” szerint a többi törvénynek azzal összhangban kellene lenni. Higyjék el, még én, a laikus is számtalan helyen ráleltem olyan ellentétekre, amelyek kizárják a bármiféle összhang jelenlétét. A legszembetűnőbb, hogy a Szerbia katonaságáról szólóó törvény a hivatásos katonaság mellett egyedül az aktív (önkéntes, szerződésen alapuló) és a passzív tartalékosságot ismeri, addig a többi törvény még mindig sorozásról, civil szolgálatról, általános tartalékosságról, azok nyilvántartásáról és beosztásáról próbál rendelkezni (ezért nevetséges és – szerintem – törvénytelen a behívón található figyelmeztetés szövege is!).
Mindezek alapján – szintén a saját logikám szerint – felvázolom azt a „forgatókönyvet”, aminek le kellett vona játszódni a Szerbia katonaságáról szóló törvény alapján, annak hatálybalépését követően:
  1. Minden egyes, a fenn felsorolt törvényt összhangba kellett volna hozni a Szerbia Katpnaságáról szóló törvénnyel, illetve el kellett volna törölni a teljesen értelmetlen törvényt (Civil szolgálatról szóló törvény – Ha már csak hivatásos katonaság van, nincs általános hadkötelezettség, hogyan létezhet civil szolgálat kötelezettsége?).
  2. A törvény hatálybalépését (2011. január 1.) követően a kormánynak (védelmi minisztériumnak, vezérkarnak) illett volna egy általános felhívással fordulni a 60 évnél fiatalabb férfiakhoz és nőkhöz, hogy jelentkezzenek mindazok, akik szeretnének aktív tartalékosokként részt venni az ország védelmi rendszerében,
  3. Úgyszintén a fenn említett felhívásban meg kellett volna jelentetni az önkéntes tartalékosokkal majdan áláírásra kerülő szerződés szövegét, hogy könnyebben döntsenek az érdekeltek,
  4. Ezek után az illetékes területi szerveknek be kellett volna hívni azokat, akik a felhívásra jelentkeztek, hogy (a szükséges orvosi és egyéb vizsgálatokat követően) megkössék velük a szerződést,
  5. Az egész folyamattal egyidőben ki kellett volna dolgozni azt a jogszabályt (törvényt, esetleg kormány- vagy minisztériumi rendeletet), ami pontosan meghatározta volna, mit is értünk passzív tartalék és tartalékos fogalmak alatt.
Remélem, a délvidéki / vajdasági magyar jogászok és parlamenti képviselők hasonlóan fogják értékelni ezt a jelenséget és segítséget fognak nyújtani minden érintettnek!

Oromhegyes, 2012. november 15.
Balla Lajos - Laci

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin