Margit Zoltán: magyar nemzeti ünnep

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: magyar nemzeti ünnep. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: magyar nemzeti ünnep. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. március 15., vasárnap

Tisztelt Honfitársaim!





MINISZTERELNÖK

Tisztelt Honfitársaim!

Köszöntöm Önöket az 1848/49-es forradalom és szabadságharc ünnepén!

Március idusán szerte a világon sokféle eseményre emlékeznek. Nekünk, magyaroknak azonban mindenkinél több okunk van arra. hogy kivételesnek érezzük ezt a napot, hiszen hosszú évszázadok elnyomása után 1848. március 15-e mutatta meg. milyen életerős és bátor nemzet a miénk.

A népek tavaszán Európa számos városát érte el a forradalom vihara, de csak egyetlen ország volt, ahol nem hunyt ki pillanatok alatt a szabadság őrtüze. Nem hunyt ki,  mert egy egész nemzet gyúlt a tűz köré, hogy élessze és táplálja. Amikor ez a tűz lobogott, őszinte őrömmel lelkesedtünk  érte, és amikor pislákolni kezdett, mi, magyarok Felvidéktől  Erdélyen át a Délvidékig, az Alpok lábaitól a Kárpátok hegykoszorújáig egy emberként hordtuk rá a fahasábokat, hogy ismét lángra kapjon.

A magyar szabadság üzenete Pestről, a Nemzeti Múzeum lépcsőiről indult el, de az egész hazában visszhangra talált. Kossuth Lajos sikeres alföldi toborzó kőrútjain éppúgy, mint Gábor Áron erdélyi ágyúöntő műhelyében. Az azóta eltelt 167 ér sok változást hozott, de az akkori igazságok máig őrök érvényűek. Ma is úgy gondoljuk, hogy a magyarok szabadságát csak a magyarok vívhatják ki: összefogással, munkával és egyetértéssel.

2015-ben sem kívánhat mást a magyar nemzet, minthogy „legyen béke, szabadság és egyetértés!”

Budapest. 2015. március 15.

Orbán Viktor



2013. március 14., csütörtök

Az elfeledett olasz




“Emlékszel azokra a régi, jó öreg katonákra,
ugye ott vannak a fejedben, vigyázzban állva?
Laposüveg, tábortüzek, erőltetett menet,
szuronyt-szegezz és egyebek, erőltetett menet.
És azokra a régi, jó öreg nőkre emlékszel-e még?
Ugye egy évig még divatszín volt a kék.
Edit, Yvett, futótüzek, erőltetett menet.” 

A talján katona húsznak mondta magát, mert Perczel Mór légiójába csak nagykorúként léphetett be.
Ám a talján nem volt tizennyolc – sőt - katona se.
Giuseppe csak egy gyógyszerésztanonc volt. Valami nevesincs észak-olasz falucska vitrines patikájában fiolák között mérte, keverte főzeteket és porciózta a kórok elleni porokat. Égszínkék tekintettel nézett a világba, értőn figyelte és lassan megismerte szülőföldjét, a kies Piemontot, az apró embereket a zsalugáteres kőházakkal, a játszi mosolyú főkötős lánykákat, meg az olajfaligetek árnyait, és kerek lombard koponyájában meg se fogant, hogy élete hamarosan véget ér, egy kimondhatatlan nevű magyar város mellett, valahol, a porban úszó Bácskában.

Guiseppe a magyar forradalom hírére – sok más társával együtt – megszökött otthonról.
Ment a többiekkel, sokat nevetve és énekelve, olasz lelkesedéssel, a gyűlölt németet ölni.
Gyalog, társzekéren zötykölődtek.
Fiumén körösztül értek Pannóniába. Út közben idegen falvak népének beszédét lesték, de a szót sehogyse értették.
Pécs alatt a szlávos mássalhangzók helyett egy furcsa, megsokszorozódó “e” és “ö” hangokkal terhelt dallamos nyelv kezdett élni.
Magyarorhonba értek.
Itt legyintette meg a háború szele.
Társaival szablyát és pisztolyt kapott, széles nemzetiszín szalagot kötöttek át a vállán és derekán, aminek trikolórja megnyugtatóan idézte hazáját.
A strázsamester gyanakodva méregette, firtatta a korát és mivel túl fiatalnak találta, beosztották az ágyúk mellé. A mérges tekintetű strázsamester valahol Buda alatt maradt el a seregtől. A többiek mellé, tömegsírba fektették.
Addigra Giuseppe megtanulta a fojtást kezelni és lőporfüsttől gyulladt szemét zsírral kenegette. Széles karimájú olaszos kalapján a kócsagtollak megpörkölődtek, megszakadozott köpönyege és a szomszéd faluból származó ismerős fiúnak tartotta a fejét, simogatta a homlokát, míg az kiszenvedett. Giuseppe a magyar táborban megtanult sírni. Látott hozzá hasonló diákot, borzalmas sebekkel legényeket kéz és láb nélkül heverni. Látott ősz embert, szoknyás parasztasszonyt, sikongó lányt, ahogy véres rongycafatba temetkezve zokogtak.
A batéria mellett, a hadjárat során fölperzselt falvak, pusztulás, kiégett tanyák és fölfúvódott állattetemek látványa kísérte.

Úgy tűnt, hogy a Jóisten erre az asztallap síkságra borította ki a világ fájdalommal teli kosarát. A tengernyi szenvedés szétgurult, aratott a halál.
De a Jóisten a másik kezével kinyitott egy szelencét is, aminek illata, a szabadság mámorító levegője mégiscsak elnyomta az üszkös romok, alvadt vértócsák nehéz szagát. Guiseppe, a zsinóros honvédek, a deres üstökű nemzetőrök, a lecsupaszított városok utcáin éljenző magyarjai ezt a mennyei aromát érezték, ezt a lélekemelő boldogságot élték át nap mint nap, és a hitük, hősiességük ettől egekig megnőtt.
Guiseppe a Dél-Alföldön járva már értette, mi az a szó, hogy haza.
Megtanulta hogyan kell férfiként élni és meghalni. Már hitt a csodában.
A batéria ágyútalpán dideregve érett férfivá.
Ekkor gondolt először a szerelemre.

Szép volt a lány.
Tépést készített a tábori kórházban, száradó gyolcsdarabokat lengetett körülötte a szél, és a lány barna fürtjével a szellő incselkedett. Guiseppe egyszer látta, és a magyar lány visszamosolygott rá.

Másnap tovább vonult a had, habos hátú lovakon küldöncök nyargalásztak és hozták a hírt a délvidéki vérengzésekről.

Március volt és Guiseppe életeben először és utoljára a Tiszát is meglátta.
Szeged alatt a menekülttáborok népe virágesőt szórt a menetoszlop elé, de ők meg sem álltak, vonultak délnek a tengelyig érő sárban. Amint a folyópartra értek megkezdték az átkelést.
A gázlóba igavonók és lovasok jártak szügyig, az ellenség puskázta és kartáccsal lőtte őket, vértől piroslott a víz, a túlparti nyárfás pedig az ágyúfüst ködébe takarózott. Guiseppe harmadmagával a batéria kerekét tolta és fogalma se volt róla, most éppen melyik idegen nevű magyar településért vívnak. Tengernyi víz, hangzavar, csatazaj.
Ekkor csapódott közéjük a gránát.
A víz tölcséroszlopa messzire fröccsent, és hármójuk szétszaggatott teste a szőke habok hullámsírjába merült.

talján katonákat tucatnyi elesettel egyetemben az esti névsorolvasásnál kihúzták az élelmezési listáról és dobpergés közben fölolvasták hősi halált halt nevüket.
Tiszteletükre háromszor meglengették a magyar szabadság zászlaját. Az ezredkürtös fújta a szomorú dallamot és a tisztek szalutáltak.

Az őrtüzek kigyúltak Ókanizsa mellett.

Alkonyattájban egy lány pedig egy szép szemű olasz fiúra gondolt.
Sosem tudta meg a nevét.

Pósa Károly

2012. október 23., kedd

Október 23.



A Magyar Köztársaság Nemzeti Ünnepe / Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulója (magyar nemzeti ünnep - Hungarian Republic Day –National holiday to commemorate the 1956 uprising)

Az 1956-os forradalom és szabadságharc kezdetének, valamint a köztársaság 1989. október 23-i kikiáltásának emlékére ezt a napot az 1990. május 2-án összeült szabadon választott országgyűlés Magyarország nemzeti ünnepévé nyilvánította.

1956. október elején a magyarországi egyetemeken sorra fogalmazták követeléseiket a változást akaró diákok. A legaktívabbak a Műszaki Egyetem hallgatói voltak. Október 22-i éjszakai gyűlésükön pontokba szedett követeléseik között a legfontosabbak a következők voltak: szovjet csapatok kivonása, új kormány alakítása Nagy Imre vezetésével, Rákosi és társai bíróság elé állítása, általános, egyenlő és titkos választások, új gazdaságpolitika; a munkásság létminimumának megállapítása, és március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítása. Arról is határoztak, hogy október 23-án békés felvonulást rendeznek követeléseik alátámasztására és a Szovjetunióval szemben viszonylag nagyobb önállóságra törekvő Lengyelország támogatására.

A felvonulást hosszú huzavona után végül is engedélyezte a belügyminiszter. A tömeg jelentős része ezután a Magyar Rádió épülete elé vonult, mert azt akarta elérni, hogy követeléseiket a rádióban beolvassák.

Október 24-én Nagy Imre lett a miniszterelnök, ugyanakkor a már napok óta készenlétben várakozó szovjet csapatok bevonultak a fővárosba. A gomba módra szaporodott, zömében munkásfiatalokból álló fegyveres csoportok felvették ellenük a harcot.

A tömegek meg akarták védeni a forradalmat, ezért október 25-én a Parlament elé mentek tüntetni, itt azonban sortűz fogadta őket: halottak és sebesültek százai maradtak a téren. Amikor rövidesen bejelentették, hogy a gyűlölt Gerő helyett, a Rákosi börtöneit is megjárt, Kádár János (1912–1989) lett az MDP első titkára, a hírnek már semmiféle hatása nem volt. Ekkor már sorra alakultak a felkelés politikai szervei, a forradalmi (nemzeti) bizottságok; az üzemekben, gyárakban pedig a munkástanácsok. A forradalom közben az egész országra kiterjedt.

Október 27-én Nagy Imre új kormányt alakított, ebben két nem kommunista politikus is helyet kapott. A leginkább kompromittálódott pártvezetők a Szovjetunióba menekültek. Október 28-án bejelentették a tűzszünetet, és rendeletileg feloszlatták az ÁVH-t. Másnap megkezdődött a szovjet csapatok kivonása Budapestről. Október 30-án kiszabadult a Rákosiék által életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt katolikus hercegprímás, Mindszenty József.

November 4-én hajnalban a szovjet csapatok koncentrált támadást indítottak Magyarország ellen. A hősiesen küzdő fegyveres forradalmi erők ellenállását a hatalmas túlerő hamarosan megtörte úgy, mint 1849-ben a cári seregek. Nagy Imre és néhány közeli munkatársa családtagjaival együtt a jugoszláv követségen kapott menedéket. Ugyanezen a napon, Szolnokon szovjet fegyverek védelmében a két nappal korábban „eltűnt” Kádár János bejelentette egy szovjetbarát kormány megalakulását. Bár a fegyveres ellenállást elfojtották, a munkásság a munkástanácsok – mindenekelőtt a Nagybudapesti Központi Munkástanács – irányításával ellenállt, és hónapokig szembeszegült a Kádár-kormánnyal.
A forradalom és szabadságharc leverését kemény megtorlás követte. Ezrek és ezrek kerültek börtönbe, sok százat kivégeztek és jeltelen sírba földeltek el. Mintegy 200.000-en pedig – zömében fiatalok – elhagyták az országot.

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin