Margit Zoltán: megint

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: megint. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: megint. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. május 20., kedd

Lesz-e? Obrenovacról, megint másként



Lesz-e majd felelőse a minden idők legszörnyűbb szerbiai árvízi katasztrófájának? – alighanem ez lesz majd az egyik legizgalmasabb kérdés az árhullám levonulta után. Lesz-e bátorsága az ország legfelső vezetésének ahhoz, hogy a tükörbe nézzen, és el is higgye, el is fogadja azt, amit benne lát? Lesz-e majd elszántság arra, hogy (ahogy mindig is állítják) felelősségteljes politikusként kiálljanak az ország népe elé, és bevallják, milyen megbocsájthatatlanul sokat tévedtek a vészhelyzet megítélését illetően, és a mulasztásuk nyomán bekövetkezett katasztrófa miatt miféle felelősség terheli őket? Lesz-e majd magas körökben elhangzó, csak egyetlenegy mea culpa is, vagy minden pusztításért a kiszámíthatatlan természetet teszik felelőssé?
Nem tudjuk, hogy helyzetelemzésképpen milyen beszámolóval lépnek majd a nyilvánosság elé, egy azonban bizonyos: azt, hogy távol voltak a szörnyűségek helyszínétől, ezért nem ismerték a helyzetet, nem adhatják be nyugtató- és fájdalomcsillapítóként a károsultaknak. Márcsak azért sem, mert ha akarnak – és egy cseppet felpipiskednek! – a kormányépület ablakából naponta ráláthatnak a mostani árterületre. Maga a vízzel elmosott Obrenovac is (amelynek most jó esélye nyílt arra, hogy a pusztítás mértékét tekintve, Szerbia Vukovárja legyen) csak 30 kilométerre van a fővárostól. Az időjárás-előrejelzőket sem hibáztathatják, mondván, hogy hamis jóslataikkal megtévesztették őket, mert azok jó előre figyelmeztettek a várható óriási csapadékmennyiségre. Tehát: lett volna idő felkészülni. A politikusok azonban csak nehezen mozdultak. S amikor végre cselekedni kezdtek, azt is tervszerűtlenül és szervezetlenül tették. Ezért maradt el a hatékony árvízi védekezés, és ezért ülünk most nyakig a slamasztikában, kapálódzunk nyakig a vízben.




A napokban még arról olvashattunk az egyik blogbejegyzésben, hogy remélhetőleg nem fogják elhallgatni a szerbiai árvízhelyzetről szóló igazságot, hanem szép lassan napvilágra kerül, mi is történt valójában. Akkor még egy olyan nő írásából sejthettük csak meg a valódi helyzetet, aki a saját szemével látta Obrenovac víz alá merülését, és nem félt kimondani, hogy mindez politikusi mulasztások következménye.

Most pedig egy újabb, személyes „élménybeszámoló” jelent meg a témában, és mint egy jó olvasmány, jár kézről kézre. A szerzője önkéntes szervezőként maga kezdeményezte a 70 ezer lakosú „alvó város” felrázását. Ez az Aleksandar Sinđelić jelenleg pedig ott tart, hogy bűnvádi feljelentés tesz az obrenovaci polgármester ellen, mert az nem cselekedett idejében és ezzel a mulasztásával veszélybe sodorta a község lakosságának életét. Állítása szerint, mindaz a szörnyűség, amit ott látunk, leginkább a késedelemnek, a kései reagálásnak a következménye.

Elmondja, hogy az érkező áradásnak a biztos jeleit tapasztalhatták már napokkal azelőtt, hogy a városi válságtörzs először összeült. A település alacsonyabban fekvő részein már akkor megjelent a víz, az érintett lakosság pedig magánszervezésben próbálta felvenni a vele való küzdelmet. Helybeli tűzoltók, rendőrök és önkéntesek járták a várost és segédkeztek a munkában.

A polgármester által irányított válságstáb első megbeszélésén ő maga még arról szónokolt, hogy pánikra nincsen semmi ok, az árvizet felkészülten várják. (Pedig akkor Obrenovacnak mindössze 4 kiskapacitású szivattyúja volt, homokzsákja pedig egy sem.) Ha a víz miatt valakit ki kellene költöztetni, akkor a helybeli szállodában találnak a számára helyet. Majd pedig azzal dicsekedett, hogy 1 millió 200 ezer dinárt kapott a község élelmiszer-vásárlásra. Az ugyancsak jelenlevő, átázott ruházatú tűzoltók és rendőrök elmondták, hogy egyedül már nem győzik a terepi munkát, szükség lenne önkéntesek bevonására is. A polgármester még akkor sem akarta látni a helyzet súlyosságát, azt felelte, hogy nincs szükség önkéntesekre, és csak abban állapodtak meg, hogy reggel felhívják a rendkívüli helyzetekben illetékes belgrádi központot és kérnek homokzsákokat. Az összejövetel után pedig a társaságot meginvitálta a főposta mellett lévő sarki vendéglőbe vacsorára, hogy úgymond „ott ügyel(etesked)jenek”.




Másnap megérkezett a fővárosból egy homokzsákokat szállító tehergépkocsi, a polgármester pedig kirendelt a helyszínre egy csapat újságírót, hogy beszámoljanak róla: nagyban folyik az obrenovaci árvízi védekezés. Egyetlen kamionnyi homokkal akarták védelmezni a Barič és Umka közötti útszakaszt.

Mindeközben a vízállás folyamatosan növekedett, 10 centiméterrel is óránként, és elöntötte a Šljivica nevű települést. Már 30 centi magasan állt a víz, de a polgármester akkor sem rendelte el a lakosság mentését. Védekezett mindenki, ahogy tudott. Amikor azonban egy kritikus pillanatban megszűnt az áramszolgáltatás és a víz még a szomszédos Belo Polje egy részét is elárasztotta, Obrenovac irányába pedig egy méter magasan kezdett bezúdulni, akkor szólaltak meg először a riasztást jelző szirénák. Mivel a régi töltést nem erősítették meg, a víz akadálytalanul jutott be a városba. (A legnagyobb jóakarattal is: észbontó, hogy egy városra tulajdonképpen ráengedik a vizet…)


Azóta szervezetten folyik a mentés. Hogy a rendőrség által lezárt városban mi mindent rejthet maga alatt a víz, még elképzelni is szörnyű. De hamarosan ezt is meg fogjuk tudni.

A történtek miatti 3 napra hirdetett gyász, az máris van. Na de, felelős a szörnyűségekért??? Márpedig kell találni felelőst. Méghozzá fent, jó magasan. Siniša Mali belgrádi polgármester nevét az elmúlt napokban mind gyakrabban és egyre hangosabban emlegetik. Ő volt az, aki még 4 nappal ezelőtt is azt nyilatkozta – mint a rendkívüli helyzetekkel foglalkozó városi bizottság vezetője –, hogy az árvízveszély miatt nincs szükség kitelepítésre. A sokat emlegetett Obrenovac lakosságát május 16-án ő szólította fel arra, hogy maradjanak a lakásukban, ne hagyják el a házaikat. Holott akkor már menekülniük kellett volna. A felhívást Belgrád város hivatalos honlapján is közzé tették, azóta azonban ezt a tartalmat törölték.

Nyilván nem a főváros első számú embere az egyetlen, aki nem vétlen az árvízi történetben. Meg aztán neki is parancsolnak, ő sem cselekedhet a saját szakállára. Őt is utasították. Fentről.

Szabó Angéla  
  

2014. március 7., péntek

Háború, megint…



Későre jár, feküdjünk le!
Későre jár – bólintott a Mester –, ébredjünk fel!

Kék és narancssárga

Nem lehet most nem gondolni a háborúra. Európa érzékeny bőrét megint lánctalpasok karistolják. 

Nyomukban vér serken.

Ukrajna pedig nincsen messze, talán csak akkora távolságnyira, mint „volt egykoron” a számomra kedves Isztria… Azt mondják, hogy ismét háború készül. A világ csendőrének szerepében tetszelgő Amerika egy újabb fegyveres konfliktus kirobbantását készítette elő, és húsz év múltán, a délszláv őrület után, újfent véráradat hömpölyög majd az ó kontinensen. Változatos forgatókönyv írásával nem bajlódott, ugyanazt a modellt választja, amelyet sikerrel alkalmazott Jugoszlávia szétverése idején.

A 47 milliós Ukrajna Európa második legnagyobb országa, 23 évvel ezelőtt szabadult meg a Szovjetuniótól. Mondják, hogy Ukrajna csak egy kép, amit látunk. Egy mozgalmas kép, amit a szemünk elé helyeztek, hogy elfedjék, eltakarják vele előlünk az igazságot. Merthogy: a tengerentúli történetben Ukrajna nem tényező. Felőlük szakadhat, hasadhat annyi darabra, amennyire csak képes. Akár atomjaira is hullhat. Amerika számára Oroszország érdekes. Az is csak olyan szempontból, hogy semmiképp se váljon a térség domináns tényezőjévé, hogy még véletlenül se jöhessen létre még egyszer egy orosz nagyhatalom.

A tömegek utcára csalogatásával faramuci módon kirobbantott fegyveres konfliktus nem arról szól, hogy Ukrajna az Európai Unió felé orientálódjon-e vagy pedig maradjon meg az orosz nagy-testvér védőszárnya alatt. Nem a narancssárga EU-szimpatizánsok és a kék Moszkva-pártiak szembefordításáról szól. Vlagyimir Putyin és az ő Oroszországa ellen irányul. A végső cél ugyanis Putyin eltávolítása.

Langymeleg ukrán tavasz helyett kemény orosz tél készülődik. Ügyesen álcázott támadás Oroszország ellen, hogy Európának is meglegyen a maga Szíriája. Mindez pedig könnyen egy harmadik világméretű háborúvá fajulhat… 

Ha hozzáteszem, amit Stjepan Mesić, Jugoszlávia utolsó államelnöke írt az ország széthullásáról szóló könyvében, már sokkal hihetőbb a történet. Szerinte ugyanis: „Az újkori európai történelemben minden háború ilyen volt, az agressziót a más államok területén élő nemzeti kisebbségek védelmében folytatott harcként mutatták be.”  Sőt azt a kegyetlen igazságot is megfogalmazza, hogy: „Akik tervezik, azok együttműködnek, akik meg az egészről semmit sem tudnak, azok az életüket adják.”
Félelmetes a jövő. Hacsak nem tévednek…

Kék-fehér-piros – vérben

Nem lehet most nem gondolni a háborúra. Az ENSZ Nemzetközi Bíróságán épp most zajlik a nagy per és a nagy ellen-per.

Horvátország kontra Szerbia, Szerbia kontra Horvátország. A vád kölcsönös: népirtás.
Az egykori – egyenrangú tagköztársaságok és önrendelkezéssel felruházott tartományok szövetsége elvén létrejött – Jugoszláviát a 90-es évek fegyveres konfliktusai során alkotóelemeire bomlasztották, de úgy, hogy mindeközben a „valódi” cél, az erős Nagy-Szerbia megteremtése csupán lázálom, hagymázas vízió maradt. Az etnikai (és vallási jellegű) összecsapásokban ezrével hullottak a kisemberek: Bosznia-Hercegovina területén százezer, Horvátországban pedig húszezer áldozatról beszélnek. Ha esetükben nem szándékos, nem előre kitervelt népirtás történt – mint ahogyan ezt hangoztatják most már évek óta (amióta csak megkezdődött a háborús bűntettek hágai tárgyalása), akkor alighanem végső ideje lenne egy másfajta, ámde mégis hihető magyarázómesét kigondolni: hogyan és miért is haltak meg. És: minek lehet nevezni azt, amikor egy reguláris hadsereg, félkatonai szabadcsapatokkal az oldalán, bevonul egy idegen területre és rommá lövi a várost? És: minek lehet nevezni azt, amikor az ENSZ védett övezetté nyilvánít egy várost, amelybe negyvenezer bosnyák menekült érkezik, és amely területen közülük nyolcezer férfit tömegsírba lőnek? Talán kedélyes kis portyázásnak? Az ősmagyarok kalandozásaihoz hasonlatos, nomád ki-kiruccanásnak – amikor vonultak át tökön, paszulyon?  (Arról nem is beszélve, hogy aki nem készül öldöklésre, az nem vásárol fegyvert sem. Márpedig Szerbiában akkortájt igencsak virágzott az illegális fegyverkereskedelem. A Szovjetunióból 360 millió dollár értékben érkezett, Szlovákiából 100 millió, Kínából pedig 10 millió dollár ellenében szereztek be fegyvereket.)

Amikor Horvátország 1999-ben népirtás vádjával beperelte Szerbiát, Várady Tibor, messze földön híres jogtudósunk, azon nyomban igyekezett szakértelmével növelni a védelemre verbuválódott szakértői csoport hatékonyságának színvonalát. Magyar ember létére nyilván úgy érezte, hogy ezt diktálja számára a hazafias kötelesség. Meg az ugyancsak „világhatalomnak” számító magyar virtus: éppen egy vajdasági magyar ember álljon ki a szerbek által elkövetett gonosztettek védelmében! Az ország akkori igazságügyi minisztereként azonban most illene kissé jobban megfeszülnie az igazság kiderítése érdekében. Arról nem is beszélve, hogy parlamenti képviselőként – ugyancsak a 90-es évek elején – milyen megfizethetetlenül értékes jogi-szakmai segítséget tudott volna nyújtani azoknak a magyar szülőknek, akik valamelyik harctéren veszítették el a gyereküket. Felvértezhette volna őket jogi tanácsokkal, hogy a lelki fájdalomdíjként megítélt állami kárpótlás összegét ne huszadolják meg a prédaleső, „önként” ajánlkozó belgrádi ügyvédek. Egy közülük való, bánáti magyar jogász útmutatásaiban csak jobban megbíztak volna! (Még akkor is, ha abban a kapubezárásos, kutyaelengedéses, kerítésugrálós időszakban a nemzetközi hírű jogtudós úr családját minden bizonnyal békén hagyták a rukkolócédula-hordók. Nem merészelték mozgósításos behívóparanccsal macerálni.)
Jót tenni azonban sosem késő! Gondolom, a Szerbia védelmében végzett szolgálatait nem ingyen ajánlotta fel a professzor úr. Így módjában áll az érte járó szerény tiszteletdíj egy apró morzsáját felajánlani mondjuk annak a 78 éves óbecsei Baglyas Bálint bácsinak, aki (nem létező népirtás ide, nem létező népirtás oda) mégiscsak a horvát harctéren veszítette el a 21 éves fiát. A hadsereg, az állam, az önkormányzat, a politikai pártok pedig egy huncut garast sem adtak neki. Sem akkor, sem azóta. Még részvétet sem nyilvánítottak.
Várady úr már a tárgyalások megkezdése előtt úgyszólván borítékolta azok végkimenetelét. Szerinte a nemzetközi bíróság az eljárás végén majd kimondja, hogy az egykori Jugoszlávia területén nem történt semmiféle népirtás. Ami pedig – szerintem – az igazság vérlázító megcsúfolása lesz.

Szinte meg nem történtté nyilvánítani százezer boszniai és húszezer horvátországi áldozat meggyilkolását, enyhén szólva is botrányos. A háborús bűnöket tárgyaló törvényszék azonban az elmúlt évek folyamán számtalan esetben lehetett volna elfogultsággal és részrehajlással vádolható, amikor szinte zsinórban mentette fel a vérontásért hibáztatható szerb, horvát, bosnyák és albán nemzetiségű vádlottakat. Ha most is ilyen felmentő ítélet születik, akkor alighanem el kellene gondolkodni azon, hogy a hágai nemzetközi bíróságot melyik bíróságon lehetne följelenteni…

Piros-fehér-zöld – feketében

Nem lehet most nem gondolni a háborúra.  A domináns vajdasági magyar párt éppen azokhoz készül hozzákötni az ijedtében még mindig a szülőföldjén maradt délvidéki magyarság sorsát, akik mélyen hazafias főszereplői voltak a húsz évvel ezelőtti délszláv vérontásnak.

A fővárosi szerb sajtó már hónapokkal ezelőtt megszellőztette a hírt, hogy a magyarok vezérpártja a radikálisokból időközben haladókká idomult és vedlett, véres háborúban szocializálódott politikusok pártja irányába kacsintgat. A titkosnak mondott tárgyalások folytatását a VMSZ elnöke akkor még hevesen tagadta. (Nyilván eszébe jutott, hogy tulajdonképpen az óbecseiek egy renitenskedő csoportját éppen a haladókkal való szövetkezés miatt zárták ki korábban a párt soraiból.) Utána viszont, a verbászi választásokat követően kijelentette, hogy a Szerb Haladó Párt és a Vajdasági Magyar Szövetség potenciális partnerek lehetnek valamikor a jövőben. Nos, ez a jövő alighanem már megérkezett. Ez a jövő immár jelenné lett.  

Eljött hát az ideje annak is, amit a pártvezér már évekkel ezelőtt megjövendölt: ha az érdekeik úgy kívánják, akkor akár a fekete ördöggel is hajlandóak lesznek szövetkezni. Rosszul állhatnak a fejünk fölött a csillagok, mert ez most alighanem szó szerint megvalósult. Akikhez kötik a vajdasági magyarok sorsát, azok valóban feketék. A múltjuk is, a lelkük is koromfekete. Gonosz és gyalázatos érdemeiket a háborúban szerezték, jobbára öldökléssel meg fosztogatással.

Minderről azonban mintha már megfeledkeztünk volna. Mintha súlyos amnéziába ájult volna a vajdasági magyarság. Mintha már nem is emlegetnénk a kilencvenes évek legelején kirobbant, öt éven át tomboló háború szörnyűségeit. Mintha megfeledkeztük volna a harctérre hurcolt vajdasági magyar sorkatonákról és tartalékosokról, meg a lecinezett bádogkoporsóban hazaküldött áldozatokról. 

A VMSZ politikusai fészkelődnek, helyezkednek. Valahol és valahogy csak el kell tölteniük az időt addig, amíg majd a jól végzett munka után a megérdemelt nyugdíjba vonulhatnak. Akinek pedig vajmi kevés esélye van arra, hogy a soron következő választásokkor ismét a tartomány legmagasabb székébe telepedhessen, annak már jó előre ki kell szemelnie magának a következő fotelt, amelybe belecsücsülhet. A vérbeli politikus már csak ilyen: ahogy gyarapodik a hatalma, azonmód terebélyesedik a saját jelentőségébe vetett hite is.

A politikusokat megértem. Iparkodnak az esőárnyékot jelentő ernyő alá húzódni. Nem nézik, milyen színű és milyen anyagból készült az esernyő, csak az a fontos, hogy megvédje őket az elázástól. Hatalmi, uralkodási idejük arasznyi megtoldása érdekében mindenre képesek. Népirtáson edződött háborús bűnösökhöz csapják a vajdasági magyarságot, és azt mondják önelégülten, hogy ez jó így, hogy ez rendben van. Épp csak a párt tagságát nem értem. Nem sír a lelkük és nem háborog a gyomruk?

Elbódítják az embereket még egy ideig a választásokkal és az azt követő csodavárás időszakával, de előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik az ébredés. Vajdaság kormánya is, a tartomány vezetősége is ebsorsra jut. Ahogy növekszik a nyomás, a szociális elégedetlenség, nálunk is fölüti majd a fejét a boszniai szindróma.
A politikusok persze úgy tesznek, mint azt Faludy György írta egykoron:„Pártjelvénnyel akarják feltartani a ránk omló eget.” A jónép meg? Semmi sem függ tőlünk, semmi sem múlik rajtunk, csak éppen mi fogjuk a végén kifizetni a számlát.

Szabó Angéla



Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin