Margit Zoltán: nemzetpolitika

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nemzetpolitika. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nemzetpolitika. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. február 27., csütörtök

Elhallgatott tények, egy közelgő évforduló margójára


Ha csak csupasz tényt kívánnák közölni, az így hangzik:

1994 június 18-án (azaz húsz évvel ezelőtt), Zentán megalakult a Vajdasági Magyar Szövetség.

Tudom, sokaknak megfelelne ez a tényközlés, hiszen a háttértörténések nyilvánosságra hozásával jócskán megkopna a róluk az elmúlt 20 év alatt kialakult (netán a helyzetük miatt mesterségen kialakított?) kép. Emiatt engedjék meg, hogy ne értékeljek, hanem az általam annak tartott tényekről számoljak be. Nemcsak az 1994-es eseményekről, mert a valamikori Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségét szinte a megalakulásától ellentétek feszítették, azonban azok csak 1992-ben kerültek nyilvánosságra.

Az első „komolyabb szikrák

1991 novemberében következett be az első, az addigiaknál sokkal „nagyobb” háborúellenes megmozdulás, mégpedig Zentán. A VMDK elnöke azonnal állást foglalt, utasításban adta ki, hogy a zentai szervezet elnöksége és tagsága nem vehet abban aktívan részt, a távolból kell, hogy megfigyelje az eseményeket.
A zentai események kezdetének estéjén Adán tartotta a VMDK a tanácsülését. Ekkor terjesztette elő az elnök a már említett utasítását, de a felháborodottság miatt olyan kompromisszumos megoldásba egyezett bele, hogy a VMDK tagjai csak magánemberként vehetnek részt a háborúellenes megmozdulásokban. Itt tudtuk meg, hogy eközben az adaiak is összegyűltek a városháza előtt, várták a VMDK képviselőit, de szintén az elnök javaslatára, csak dr. Hódi Sándor, Bozsóki János, Teleki Júlia és én mehettünk ki közéjük, hogy beszéljünk a tömeggel, amely több mint ezer embert számlált.

Az ellentét megjelent a morovici tartalékoslázadás idején is, amiért Csubela Ferencnek kellett „elvinnie a balhét”. Ezért volt furcsa, hogy 1992 tavaszán, a pravoszláv húsvét napján (április 25.), a Magyarkanizsán megtartott közgyűlésen a megjelentek egyhangúan fogadták el a vajdasági magyarság első autonómiakoncepcióját. Ez az egyhangúság sok mindent takart, hiszen egyesek mindezt kevesellték, mások pedig azt állították, a dokumentum túlságosan is nacionalista, a Délvidéken / Vajdaságban élő nemzetek és nemzetiségek közötti együttélés megromlásához fog vezetni.

Mivel Ágoston András nyilvánosan sosem állt ki a kényszermozgósítás ellen (ezt az Emberi Jogi Bizottságának kellett tennie), igencsak meglepődtem, hogy az Oromhegyesen 1992. május 10-ére 17 órai kezdettel meghirdetett nagygyűlésen megjelent, emellett pedig még beszédet is tartott. Egy hét sem telt el, amikor nyilvánosságra került a tájékoztatási eszközökben az első hír, ami azt bizonyította, a VMDK-n belül, komoly ellentétek vannak, ha már Ágoston András olyan kijelentést mert tenni: „A békeszervezetek kést döftek a VMDK hátába”! A kijelentés kiváltó oka az volt, hogy a VMDK kanizsai szervezete betartotta az akkori elnökség döntését, ami így szólt: minden körzeti szervezetnek értékelni kell a helyzetet és döntést kell hozni arról, hogy részt vesznek-e a május végi általános választásokon vagy sem. Ekkor a VMDK kanizsai szervezetének döntése értelmében ott nem vettek részt a községi választásokon, és a választás bojkottálására is felszólították a község lakosait. Ennek meg is lett az eredménye, a községben a választásokon megjelentek száma még a 10%-ot sem érte el. Jóval később tudtuk meg, hogy az akkori köztársasági választásokon alig volt több 50%-nál, azaz amennyiben nemcsak a kanizsaiak, hanem az egész vajdasági magyar nemzeti közösség bojkottálta volna azt, a választásokat érvénytelenné kellett volna nyilvánítani (tudom, az akkori rezsim úgyis „megoldotta” volna annak érvényességét).

Ez a feszült helyzet 1993 őszéig tartott kisebb-nagyobb belső összetűzésekkel tarkítva. Akkor újra „robbant a bomba”, a VMDK csúcsvezetésének tagjai közül többen pénzügyi visszaélésekkel vádolták meg dr. Hódi Sándort. Mivel a pénzügyi dokumentumok aláírásával pont a vádlók voltak felhatalmazva, az is nyilvánossá vált, hogy nem törvényes úton, más csatornákon is érkeztek pénzek a politikai szervezethez, de mivel ezt csak egy szűk csoport ismerte, érdemben senki sem tudott dönteni, így hit kérdésévé vált a helyzet értékelése. Így is történt, a többség a vádaknak hitt, azonban jelentős volt azok száma is, akik, mivel senki sem bizonyított dokumentumokkal és tényekkel semmit, elítélték az ilyen megbélyegzést. Az ügyet senki sem tudta kordában tartani, az egész adok-kapok a teljes nyilvánosság előtt zajlott. Ekkor csapott össze két elképzelés is, mégpedig az erős központú és a plurális, platformokkal rendelkező politikai szervezet koncepciója. Megkockáztathatom az állítást: hatalmi harc vette kezdetét.

A legújabb „zentai csata

Már 1994 februárjában odáig fajult a helyzet, hogy a dr. Hódi Sándor ellen fellépő csúcsvezetők kierőszakolták egy rendkívüli választási közgyűlés megtartását Zentán, amelynek el kellett ítélnie a „pénzügyi visszaélést”, illetve a VMDK polgármestereinek tevékenységét, valamint a platformok létrehozásának kísérletét, mivel szerintük ezek ellentétesek voltak a VMDK alapelveivel és a magyar nemzeti közösség érdekeivel). Közben pedig folyt az úgynevezett elszámoltatási kísérlet, ki is mondták az illetők: arra kíváncsiak dr. Hódi mennyi pénzt kapott a magyar államtól és miért.

Pár nappal a közgyűlés előtt meglepő telefonhívást kaptam, Csoóri Sándor hívott fel, a beszélgetésünk kezdetén kijelentette, szerinte egyedül csak én tudnám meggyőzni Ágoston Andrást és dr. Hódi Sándort, hogy a helyzet megoldása érdekében üljenek le megbeszélni a dolgokat, mert ellentétes esetben a VMDK széthullhat. Annyit mertem csak megígérni, beszélni fogok mindkettőjükkel. Először dr. Hódit hívtam, aki egyértelműen a tudtomra adta, hajlandó a megbeszélésekre, sőt azt is ajánlotta, a közgyűlés megtartása előtti napon azt meg is ejthetjük. Ágoston András hajthatatlan volt, de csak egy mondat maradt meg az emlékezetemben a beszédéből: Nincs más, jöjjön, aminek jönnie kell! Minderről részletesebben a dr. Hódi Sándor által összegyűjtött cikkekből is lehet olvasni a világhálón, ahttp://hodis.vmmi.org/delivegeken/LegTer/LT-94.htm címen.

Magáról a közgyűlésről az interneten a következőket lehet találni:

„A VMDK I. tisztújító közgyűlésére Zentán került sor 1994. március 27-én.
A huszonhárom órás tisztújító közgyűlés részvevői a két jelölt közül 136 szavazattal Ágoston Andrást választották meg elnöknek. Ellenfele, Csubela Ferenc 66 szavazatot kapott.
Alelnökök Dr. Páll Sándor és Vékás János lettek.
Csubela Ferenc és köréje csoportosuló elégedetlenek hozták létre a Vajdasági Magyarok Szövetségét. A képződményt először esernyőszervezetként képzelték el, de rövidesen belátták, hogy ez értelmetlen törekvés. Ekkor párttá alakultak.”(http://www.vmdp.freewebspace.com/Hirlevel/Hirlevel_II_45.htm)

Akkor még létezett a Napló hetilap, amelynek újságírói is jelent voltak. Azt is megtalálhatjuk a neten, hogy ők hogyan élték meg ezt a szégyenletes eseményt: http://naplo.org/index.php?p=hir&modul=minaplo&hir=557.

Ajánlom, olvassák el Bódis Gábor írását, mert úgy érzem „fején találta a szöget”. Az idézethez hozzá kell tennem, az összejövetel nem mindenkinek tartott 23 óráig. Adalékként csak annyit, nem vagyok büszke magamra, de akkor úgy éreztem, obstrukcióval eltántoríthatom az autóbuszokkal odaszállított többséget a leszámolástól. Igaz, a közgyűlés vezetése is a „kezemre játszott”, hiszen nem tartotta be a saját döntéseit, az ott elfogadott ügyrendet stb. (emiatt jogilag bizony nagyon támadható minden, amit ott elfogadtak). Csak azt értem el, hajnali három után kezdődött meg a választás. Ekkor láthattuk, hogy mennyire „meggyőződéses” küldötteket szállíttattak oda, hiszen a szavazás megejtése után a megjelentek nagy többsége csendben elszállingózott. Jó páran a választási eredmények nyilvánosságra hozása után (valamikor reggel 7 óra körül) mentünk el, én még csak annyit tettem, bejelentettem: kilépek a VMDK-ból (ezért volt nagy a meglepetésem, amikor nem sokkal később a nevemet olvashattam a VMDK-ból kizártak között a Magyar Szó hasábjain).

Alig telt el egy hét, amikor ismét csörgött (kétszer is) a telefonom. dr, Hódi Sándor és Csubela Ferenc hívtak, ajánlották, üljünk le egy kötetlen beszélgetésre a hogyan tovább témájára. Ezután találkoztunk Tóthfaluban, Jenő atya „birodalmában” de nemcsak mi voltunk jelen, jött Egeresi Sándor és Gruber Ferenc is. Csubela Ferenc megmagyarázta, autója és engedélye is van, de nem szeret vezetni, dr. Hódi pedig elmondta sem autója, sem pedig jogosítványa sincs, ezért kellettek a sofőrök. Ezen a megbeszélésen megállapítottuk, hogy a legeredményesebben úgy lehetne lépni, ha létrehoznánk egy új szervezetet, amely politikai érdekvédelmi és érdekérvényesítő szereppel lesz felhatalmazva, de nem lesz párt, azok pedig, akik maradtak a VMDK-ban, habár velünk értenek együtt, úgy segíthetnek, hogy létrehozzák benne a különféle platformokat. Azzal búcsúztunk, hogy mindenki papírra veti elképzelését, majd egy hét múlva találkozunk, hogy megbeszéljük a továbbiakat. Egy hét múlva, akkor még bővebb összetételben, mert Bacskulin István, Magyarkanizsa község Képviselő-testületének elnöke is eljött, már érdemi beszélgetést folytattunk. Nagy vonalakban felvázoltuk egy leendő szervezet alakításának lehetőségét, és mivel szinte mindenben egyetértettünk, az összejöttek felhatalmaztak a leendő szervezet alapdokumentumainak kidolgozásával.

Időközben Szabadkán is megmozdult valami, a Gubás házaspár és a köréjük tömörülő értelmiségiek meghívtak bennünket egy látogatásra. Elmondtuk, mit kívánunk cselekedni, kisebb-nagyobb módosításokkal azt elfogadták, majd megígérték, bekapcsolják a folyamatokba Kasza Józsefet, Szabadka polgármesterét is. Ezt követően meg kellett látogatnunk Csoóri Sándort is Budapesten, ahol ismertettük az elképzelésünket. Ő elfogadta az érvelésünket és megígérte, hogy lehetőségei szerint mindenben a segítségünkre lesz.
Az utolsó találkozáson kitűztük az alakuló közgyűlés dátumát és helyszínét, az általam megfogalmazott dokumentumjavaslatokat végleges formába öntöttük (leghosszabb vita az elnevezés körül volt, mert két név – Magyar Érdekvédelmi Szövetség és Vajdasági Magyar Szövetség között vacilláltunk, de a legmegdöbbentőbb, hogy mindez valaki által kiszűrődött, mert a köztudatban elterjedt a MÉSZ rövidítés, attól kezdve „meszeseknek” kezdtek bennünket nevezni –, majd megegyeztünk a következőkben:

– a szervezet elnevezése Vajdasági Magyar Szövetség lesz,

– az alakuló közgyűlést Zentán, 1994. június 18-án, a színházteremben tartjuk,

– elnöknek Csubela Ferencet fogjuk ajánlani,

– a tanács és az elnökség tagjaira az ajánlatot mindenki, a számára legmegfelelőbb módon fogja megtenni, egyedüli kikötés, hogy dr. Hódi Sándor, Kasza József és Balla Lajos nem lehet az elnökségbe javasoltak között, mivel az ominózus VMDK közgyűlés miatt őket hibáztatják leginkább a VMDK-ban maradottak.

Én már akkor tájékoztattam az érdekelteket, hogy nem lehetek jelen, mivel pont abban az időben volt a Zitzer Szellemi Köztársaság „hattyúdala”, ami miatt németországi látogatásra hívtak meg az ottani háború- és erőszakellenes civil szervezetek.

Hazatértemkor tudtam meg a sajtóból, hogy a következő „eredményt” érték el az alakuló közgyűlésen: 250 személy jelenlétében megalakult a szervezet, elfogadták a javasolt dokumentumokat, majd megválasztották elnöknek Csubela Ferencet, a megválasztott tanács- és elnökségi tagok listájának ma már nem tudtam nyomára akadni, egyedül arra emlékszem, tanácstag lett dr. Hódi Sándor, Kasza József és én is, sőt dr. Hódit Kaszával együtt elnökségi tagnak is megválasztották. Ekkor találkoztunk Csubela Ferenccel, akinek elmondtam, mivel nem tartották be a megbeszélteket, én nem fogok belépni a VMSZ-be, de minden tevékenységet annak szellemében fogok végezni. Ez a hallgatólagos megállapodás nem jutott másnak a tudomására, így a Csubela Ferenc halála után megválasztott új elnök a 2000-es választásokat megelőzően – pedig, előtte voltam községi, tartományi, sőt szövetségi (jugoszláv) képviselő is a VMSZ frakciókban – a központi iroda munkásaival számon kérette a „mulasztásomat”. Ekkor az ott dolgozó lányok szeme előtt kitöltöttem egy belépési nyilatkozatot, amit visszadátumoztam 1994 áprilisára (a napra már nem emlékszem), azaz aszerint én már akkor tagja lettem a politikai szervezetnek, amikor az még nem is létezett, ezért mertem később állítani, amikor kizártak, ugyanúgy jártam a VMSZ-szel, mint a VMDK-val, tag sem voltam, mégis kizártak.

Az, aki ott volt a VMSZ alakulásának 15 éves évfordulóján, Palicson, 2009. 06. 15-én halhatta az elnöki beszámolóban, az itt leírtakkal ellentétesen, hogy a VMSZ-t a VMDK-val elégedetlen és onnan kizárt szabadkai értelmiségiek kezdeményezésére hozták létre.

٭٭٭

A VMSZ 20 évéről nem írok, erről lehet, hogy máskor fogok megemlékezni. Az akkori problémáim okait dr. Hódi Sándor nagyon találóan fogalmazta meg egy-két mondatban:
[8] ... Sajnos a VMSZ utóbb éppen olyan kizárólagos, beszűkült párttá vált, amilyen a VMDK volt. Lehetséges, hogy ez a politikai szerveződések sorsa, ami a pártok természetéből, a hatalomért való harcból adódik.” (részlet a http://hodis.vmmi.org/delivegeken/LegTer/LT-94.htmoldalon található cikkek közül A szerepzavar ára című interjú lábjegyzetéből)

Balla Lajos



2014. január 19., vasárnap

Mint múmiának a Nivea…



Beindult a választási hadjáratnak nevezett össznépi cirkusz, minden fronton. Bennünket, vajdasági magyarokat három irányból érhet majd az egyidejű támadás. Szavaztat az anyaország, ha esetleg mégis úgy döntenek, előrehozott parlamenti választások lesznek Szerbiában és megújulni készül a szabadkai (székhelyű) Magyar Nemzeti Tanács is. Hogy a pénzemésztő voksolási ceremóniát megelőző hadi állapot kihirdetése odaát már megtörtént, s hogy a harci készültség teljes, azt nem csupán a csúcspolitika csinálói, a kormány tagjai és a miniszterelnöki hivatal alkalmazottai érzik (akik évi szabadságigénylés ürügyével már egy percre sem maradhatnak ki a választási fesztiválból), hanem mi, maréknyi homokszemek is tapasztaljuk a határ innenső oldalán. (Egyébként ez a „zárjuk sorainkat”, keményen/férfiasan összezárunk-féle hadmozzanat amennyire katonás, legalább annyira nevetséges is. A mi, általam csak elitnek csúfolt sajtóházunkban, a Pannon RTV-ben is rendre eljátszatják ugyanezt a dolgozókkal – a választások lebonyolításáig senki nem mehet szabadságra. Éberség, készenlét: hogy még a legapróbb rozsdás kiscsavar is úgy érezze, hogy nélkülözhetetlen alkatrésze a gépezetnek.) 

Máris azt látjuk/halljuk, hogy hömpölyögve árad felénk minden médiumból az ilyenkor kötelező, felhabosított, kicsipkézett propaganda. 

A politikusok öntömjénező, aurafényesítő monológjait (csupa szacharinnal cukrozott méz) és az egymást áztató szócsatáit gyakran együtt, vegyítve és alaposan összerázva kapjuk meg, hogy a beduplázott adag – a málé szavazópolgárra – ménkű biztosan hasson. 

Ilyentájt egymás szemében fürkészik a szálkát, s messziről kerülik a tükröt, hogy a magukéban még véletlenül se vehessék észre a nagygerendát. 

Ezt a választási zakatolást leginkább úgy érzékelem, hogy az amúgy teljesen normális rádióműsorokat most már szinte nem lehet hallgatni, mert bennük ez az első számú, a kötelezően előírt, túlcsorduló, túláradó napi vezértéma. Minden hullámhosszon méltatnak és méltatlankodnak: magasztalnak vagy éppen megköveznek, kinek-kinek „politikai érdeme” szerint. Versenyfutásként zajlik a lihegés, és ez napról napra csak erősödni, durvulni fog.

Hasítunk!

Hallgatván a politikusi ripacskodást, mi, hitetlen, pártokkal szemben indifferens, gyaur kutyák is pallérozhatnánk egy csöppet az elménket, ha győznénk eltéphetetlen cérnával… Már éppen kezdtem örülni annak, hogy végre valóban magunk mögött hagytuk nem csupán a magyar dakota indián akklimatizált (köz)mondásait meg a tavaszi őszöd öszödi böszmeségeit, hanem már a karvalytőkétől meg az idegenszívűségtől, sőt a túlzottdeficit eljárástól és az IMF diszkrét fenéken billentésétől is legalább egy felejtésnyi távolságra vagyunk… 

Sőt azt is hittem, hogy nem csak a sukorói kaszinó-panamázás, hanem Mr. Finkelstein, a messziről jött, anekdotázgató zsidó ember, a minden hájjal megkent kampányguru is a múlté, amikor újabbnál újabb gyöngyszemek gördülnek elénk.

Most éppen rezsiharcot vívunk, és hosszas hezitálás helyett hisszük, hogy harsányan hasítunk… (Hogy hova, meg ne kérdezd!) 

 Zsebünkben az 5000 milliárdért kibocsájtott dollárkötvénnyel meg a 3000 milliárd forintos legfrissebb orosz kölcsönnel. De úgy, hogy közben – csakis valamilyen gyá(rtás)i hiba mellékterméke lehet – előállítottunk majd 4 millió szegényt is. Sebaj, azokkal együtt zajlik tovább a hasításunk!

Mester(házy)hármas

És amíg így szélvész módjára hasítunk, hasítgatunk, egyszer csak a túloldalon is mocorgás támad. A hasító magyar honban újfent szellemet látnak: az elfeledett és eltemetett hulla a halotti poraiból föltámadt, a túlvilágról elősuhogó kísértet a sírjából előtántorgott. 

Szakszerűen ezt úgy mondják, hogy újraéledt a hiteltelen, bukott baloldal a maga odakozmált politikusaival. 

Kövér házelnök lázas igyekezete, hogy legalább egy árva szalmaszálat keresztbe tegyen az útjukon, hiábavalónak bizonyult. Alakuló összejövetelüket kipaterolta ugyan a hazugságok házából, de a Mester(házy)hármas (a humorista szerint: meseházi!) a pártszékházban mégis összeverbuválódott. Mi több fogadalmat is tett, hogy egyetlen célja, a kormányváltás elérése érdekében, akár a patás ördöggel is hajlandó lesz szövetkezni. Tehát új mumus bukkant föl a láthatáron, vele kell most ijesztgetni azt a legendás 15 milliót.

Ejtőernyősök

Az elsőfokú riasztás hatása máris érezhető. A Mesterházy-Bajnai-Gyurcsány-féle szupertrió megjelenésére (mint szeizmográf a földrengésre) azonnal reagált a 2004. december 5-i népszavazás (van, akinek ez fájdalmas hungaricum) során lelkileg súlyosan megsebzettek rétege. A közvélemény-kutatók szerint pár hajszállal azon nyomban emelkedett a nemzeti kormány ázsiója. Azsúr tényállás szerint a választópolgárok 28 százaléka a Fideszt, 16 százaléka pedig az MSZP-t támogatná. Más helyzetjelentések alapján úgy taksálják, hogy a voksolásra jogosultak 55-57 százaléka biztos szavazónak számít, ezen belül pedig a hatalmon lévők támogatottsága 48 százalékos. Ehhez a bombabiztos vokshalmazhoz társulnak még az ejtőernyős, a beugró kisegítők, a határon túliak, akik vagy a saját politikusaiktól hallották, vagy maguk(tól) is úgy gondolják, hogy a sok-sok támogatásért és a visszakapott magyar állampolgárságért cserében, kutya kötelességük a jószívű adakozót az egy szál politikai igenjükkel megtámogatni. Kiváltképpen azok érezhetik egy pirinyót találva magukat, akik a második útlevelüket nem teszik sem a csatos imakönyvbe (ahogyan azt Törley és Matuska után a harmadik legismertebb csantavéri javallotta anno a magyar igazolvány esetében), sem a szivarzsebbe, hanem a tintaszáradás után egyenesen az utazótáskába vagy a bőröndbe. És ágyő szülőföldem, irány a nagyvilág! Ilyetén, aki úgy véli, hogy tülekednie kell az anyaországi szavazáskor, hogy az urnához ő is odaférjen, azt ebbéli szándékáról úgysem lehetne lebeszélni. Nyilván szent meggyőződése, hogy gyémántkemény nemzeti ügyet szolgál, s ebben őszerénységének, a kis homokszemnek is jut egy nyúlfarknyi, ámdeviszontellenben magasztos és megható epizódszerep. Meg aztán hogy venné az ki magát, hogy a kormányfő – karácsonyi ajándékként megküldött – 278 000 levelére nem is reagálnának? Az udvariatlanság túlontúl enyhe kifejezés lenne efféle nemtörődömségre, arról nem is szólva, hogy csak a levélpapírért, borítékért, postázásért kiadott több mint 77 millió forintot. És mint tudjuk, még egy győztes ország miniszterelnöke sem a fáról szedi a pénzt!

Szavazunk?

Ha egy napon megint bal lábbal száll le az ágyról a kormányunk első elnökhelyettese, akkor mégis lesznek Szerbiában előrehozott parlamenti választások két hónap múlva. Ez esetben pedig, ismerve az elmúlt évek fanyar meg citrom ízű tapasztalatait, túláradó, egészségtől majd kicsattanó derűlátásra az égvilágon semmi okunk nem lehet. Akkor sem, ha az államelnökünk egy valóban harcedzett ember, igazi háborús veterán, a kormány első alelnöke pedig – az idő tájt – éppen ilyen véráztatta hadi jelentéseken edződött a Boszniai Szerb Köztársaság paléi televíziójában. 

Nikolić vérvalóságos harcokban vállalt dicstelen szerepet, amikor 1991/92-ben önkéntesként megjárta a horvátországi háborút. Visszatérő rémálmai bizonyára nincsenek, mert (mint nyilatkozta) minden éjjel a Nagy-Szerbiáról álmodik. Pedig igazán megkínozhatnák éjszakánként kis, hívatlan démonok, mert a ”harci kalandjai” után ötven horvát nemzetiségű civil (főként idős emberek) kivégzésével vádolták – a göröngyös ügyet azonban könnyűszerrel simára gereblyézték. A horvát fronton alighanem megcsapta az ágyú füstje, és rákapott a vér szagára, mert aztán a boszniai hadszíntereken is megjelent. Ott avatta Šešelj cimborája és bajtársa csetnik vajdává.

Ilyenkor, választásokra (és azok ellen) hangolódva, nem lehet nem gondolni arra, hogy az ő kezükben összpontosul annak a Szerbiának az irányítása, amelyben élünk. Minél több háborús videót nézek végig, annál gyakrabban teszem föl magamnak a kérdést: mivé válhat még az az ország, amelyik bő másfél évvel ezelőtt éppen ilyen vezetőket választott magának?

Talán az általam említett mindhárom szavazás esetében elmondható, hogy a küszöbön álló voksolás tulajdonképpen a hatalmon lévők uralkodását biztosítja be még jó hosszú időre. Ennek okán pedig teljességgel értelmetlen súlyos milliókat tékozolni a folytatás szimpla engedélyezésére. Tökéletesen megfelelne, ha a hatalmi gépezeten lenne egy „folytasd” feliratú gomb, amelynek a puszta érintésével is lehetővé válna az aktuális történet azonnali továbbgördítése – a politikusi „táncpénzt” pedig fordíthatnák okosabb dolgokra.  

Mindezzel együtt vagy mindennek ellenére: aki még kedvet érez magában a közelgő színházi előadásokhoz, és még hisz a politikusoknak, az ne hagyja magát: legyen fürge a szavazáskor! 

Én kimaradok. Voksocskám úgyis csak annyit érne, mint a múmiának a Nivea.

Szabó Angéla




2013. április 6., szombat

Józsa László (VMSZ) is közreműködik Bajnai Gordon nemzetpolitikai mosdatásában




Nemzetközi tanácskozást szervezett nemzetpolitikai kérdésekről A Nemzet, közösség, politika - Magyarország és környezete a 21. században címen. A tanácskozást Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány és a Közép-európai Egyetem szervezte.


A nemzetpolitikában is korszakváltást tart szükségesnek Bajnai Gordon. Az Együtt 2014-Párbeszéd Magyarországért választási szövetség vezetője szerint a határon túli magyaroktól szerzett jogot visszavenni nem lehet, így állampolgárságukat és szavazati jogukat is tiszteletben kell tartani 2014 után is.


A volt miniszterelnök a Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány és a Közép-európai Egyetem konferenciáján arról beszélt: a nemzetpolitikában uralkodóvá kell tenni a "semmit róluk nélkülük" elvét, a magyar kormánynak a határon túliak legitim, választott szervezeteivel kell együttműködnie, azokat kell támogatnia. Bajnai Gordon elmondta: a kisebbségben élő magyarok érdekeinek érvényesítését segítheti a jószomszédi viszony a környező országokkal, de ez nem indokolhatja, hogy a magyar kormány ne lépjen fel a határon túliak érdekében.

Több határon túli politikus, szakértő és értelmiségi mellett Józsa László, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökségi tagja is jelen volt a konferencián, ahol elmondta, hogy a vajdasági magyar közösség helyzetét nehezíti, hogy lélekszáma folyamatosan csökken, és sokakat egzisztenciális válság fenyeget. A többségi, szerb társadalom a leginkább európai, művelt közösségnek tartja a magyarokat a kisebbségek között, de az utóbbi években ettől eltérő vélemények is megjelentek, például akkor, amikor Magyarország NATO-tagállamként jelent meg a Balkánon a háború idején - mondta, s hozzátette: Jugoszlávia szétesése óta az anyaországban élő magyaroknak kevés információjuk van a Vajdaságról.

Józsa szerint Szerbia kritikus időszakot él át - hasonló traumával szembesül, mint Magyarország 1920-ban –, terület- és lakosságvesztésen ment át, Koszovó jövőjéről pedig jelenleg is tárgyalások folynak. Magyarországnak és a vajdasági magyaroknak pedig az az érdekük, hogy a szerbek ne érezzék magukat vesztesnek – jegyezte meg.

MHO/MTI nyomán 

Haraszthy Ágoston

DélHír

2013. március 1., péntek

Az MNT a politikában*




A Magyar Nemzeti Tanács (MNT) tegnap (2013. február 27-én), a magyarverések dolgában állásfoglalással jelent meg a politikai porondon. Ez jó. Csak nem elég.

Ha valaki azt kérdezné, hol volt eddig, erre a válasz az, hogy eddig tartotta magát a nemzeti tanácsokról szóló szerb törvény által szabott szűk keretekhez. Az ok egyszerű. Valamiképpen jó lenne azt a látszatot kelteni, hogy szava van a vajdasági magyarság önazonosságának megőrzésében. Csakhogy az MNT nem a magyar autonómia kifejezője, s ezzel vezetői is tisztában vannak. Másrészt közjogi helyzetét tekintve, jogi és politikai értelemben a szerepe az, hogy amolyan ütközőzónaként, végül is a szerb nemzeti érdek békés érvényesítéséhez járuljon hozzá. Nos, az MNT ezt a fából vaskarikaszerű feladatot igyekezett „bölcsen” megoldani.

A Magyar Szó szerint „Korhecz kijelentette: a magyar fiatalokat ért támadások közvetlen kapcsolatban állnak a közbiztonság romlásával, hiszen a magyarokat ért támadásokat valószínűsíthetően nem a többségi nemzethez tartozó jól nevelt fiatalok követik el, hanem inkább azok a bandába tömörülő szurkolók és huligánok, akik más jellegű bűncselekményeket is elkövetnek, ellenben ezeket a vajdasági magyarság számára érzékeny bűncselekményeket még véletlenül sem szabad összemosni az egyszerű közbiztonsági kérdésekkel”.

Elolvasva a fenti sorokat talán nem kell bizonygatni, hogy a magyarverések ügye az államérdek békés érvényesítésére nem alkalmas politikai feladat. Mert itt nincs középút. Az MNT vagy kimondja, s ez lenne a vajdasági magyarság alapérdeke, hogy a „nemzeti alapú incidensek” valójában a közösségként való megmaradásunk ellen irányuló lélektani hadviselés megjelenési formái, vagy nem. Meg azt is, hogy a váltakozó intenzitású, de szociálpszichológiai tartalmát tekintve romboló hatású több mint húsz éve állandósult folyamat ellen csak egy orvosság van. A tényleges, magyar politikai autonómia. Melyben a perszonális autonómia legitim és legális tanácsa valóban elláthatná a vajdasági magyarság alapérdekeinek feltárását, kifejezését és hatékony képviseletét.

Az MNT honlapján állásfoglalásának szövege nem található meg. Tartalmára csupán a sajtó tudósítása alapján következtethetünk. A Magyar Szóban közölt elemek alapján azt kell mondani, hogy az MNT lépett ugyan, de nem nagyot, s azt sem a tényleges magyar autonómia irányába.

Lehet azt mondani, hogy „a magyar nemzeti közösség tagjait ért támadásokról szóló tényeket még véletlenül sem szabad felnagyítani”, csakhogy ez a különben helyénvaló óhaj magyar szemszögből tárgytalan, hisz nem nálunk van a labda. Nem is kerekedhet belőle ki semmi jó.

Különösen az nem, hogy a szerbiai államhatalom hatalom mindhárom ága változtasson magatartásán. Ahogy ezt a Dacic belügyminiszter szóban már megtette, a rendőrség gyakorlatban is nevezze nevén a gyereket. S a viszonylag ritka feljelentéseiben a magyarveréseket minősítse nemzeti alapú incidenseknek. A bíróság pedig mellőzve a kettős mércét, legalább a legeklatánsabb, bizonyíthatóan súlyos esetekben bűncselekmény és szabálysértés miatt ítélje el a tetteseket. Ne nevetséges pénzbüntetésekre, hanem letöltendő szabadságvesztésre. Végül, a szerb kormány – figyelemmel a koszovói rendezés legújabb fejleményeire, s az Ahtisaari-terv elveire – járuljon hozzá a tényleges magyar (perszonális) autonómia létrejöttéhez.

Amíg a vajdasági magyarság „legnagyobb” parlamenti képviselőkkel is rendelkező szervezete a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ), valamint a nem legitim és a nem legális MNT nem csatlakoznak a nemzeti oldalhoz, és vállalva a politikai kockázatot, nem mondják ki a teljes igazságot, nem várhatjuk, hogy a magyar kormány a nemzetközi porondon is megjelenítse a vajdasági magyarság autonómiakövetelését. Mert nem tudhatja, a vajdasági magyar politikai elit helyi hatalomhoz simuló szárnya csatlakozna-e a tényleges politikai autonómiára vonatkozó igényhez.

Így marad a demosthenesi felismerés: Nam non modo Deus, sed ne amicus quidem rogandus est, ut dormitanti cuiquam aut desidi praesidio sit. (Mert nemhogy az Istent, de még a barátot sem szabad kérni arra, hogy az alvónak vagy renyhének segítségére legyen.)

Ágoston András
Vajdasági Magyar Demokrata Párt, 

*HÍRLEVÉL, XI. évf. 46. szám, 2013. február 28.

2013. január 8., kedd

Év eleji nyítány



Hangosan kiált az utcán a bölcsesség,
és a tereken is fölemeli hangját.
Kiabál a lármás utcáknak elején,
szót emel a kapuk nyílásánál, a városban.
Meddig kedvelitek, ó, ti éretlenek, az éretlenséget,
ó, ti szemtelenek, a pimasz fecsegést?
Meddig gyűlölik az észt az esztelenek?

                                      (Péld 1.21- 1.22 -1.23)

Mögöttünk van ismét egy év, amely elvitt egy világvége hisztériát és megtartotta az elme válságos helyzetét. Bölcsebbek sem lettünk, butábbak sem, -mindenki maradt a saját táborában. Fogyatkozunk határon innen és túl, nos határon túl azért gyorsabban megy ez a folyamat, mert a nemzetállamocskák azért teszik a dolgukat, ami az „autohton fajok” élettérből való kiszorítási projektét illeti.

A magukat szakmához értő politikusoknak nevezett tábor: tereken – utcákon a nemzetpolitika sikerességét szajkózzák, úgy számokkal, csörgős bankókkal alátámogatva. Kit hitegetnek? Siker? Az elmúlt századok csak bajt hoztak a fejünkre, de hogyan is lehet sikeres az aki utólag magyarázkodik? Útólag a csicsókai piaci kofa is bölcs tud lenni, akkor minek a szakpolitika?

Az érdek és csakis az önös érdek vezényli e nemesnek nem éppen mondható tisztes grémiumot. Az önös érdek mögött eltörpül a közemberek nagy táborának érdeke, barmijen jellegű legyen is az. E választott fajt sem tudom megérteni, hogy miért kell felvenni olyan kabátot amelyből kilóg a lóláb (éretségi, oklevél, doktori czím)? Nevezetesen miért kell felhúzni a doktori köppenyt, ha az nem illik a szakmához igencsak nagyon elvitatottan értő viselőjére? Egy országnak kell szégyenkeznie, mert első embere „másolt/ragasztott (copy/paste)” szakzsargonnal élve mivel a szakmáról beszélünk éppen. Majdan ismétlődik ez a történet egy lépéssel hátrébb. Más tollával való ékeskedés, mondhatják jogosan az ornitológusok. A pávák is akkor ékeskednek díszes tollazatukkal, amikor a szívük választottjának kedveskednek, hogy fészekrakási belátásra bírják, mert ösztönösen a túlélésre koncentrálnak és nem a szomszédos kappan rikácsolására figyelnek, mondhatnám bölcsen, bár ismételten ösztönös viselkedési formáról témázgatunk éppen.

Egyértelmű, hogy a választás nevezetű komédia, nem hoz változást, mert ha hozna betiltanák. Pontosítva az előnyjogokhoz szokott szakpolitikai-elit nem fog a kiváltságairól, önös érdekeitől megszabadulni, mert abban a pillanatban a szakmához értő embereknek, tisztes, becsületes, szorgos tanulással és munkával kiérdemelt doktoroknak, mérnököknek... kellene átadni a stafétának rúdját ill. a hatalom pólusát.

A könnyen szerzett anyagi javakról nem mellékes beszélni, mert az a motorja e gondolkodási módnak és viselkedési formának. Az állam nem megy tönkre, bár össznépi riogatás folyik ezzel a válság hisztériával, érdekes, hogy keleten és nyugaton mindenki a tönk szélén van és még egyetlen állam sem jelentett megszünést !? A globális kettős könyvelés trükkjét alkalmazza itt már mindenki...

A gond, hogy akkor mi lesz a megszerzetesekkel? Érdekes a fordulat, hiteltelenné kell tenni a doktori, mérnöki... czímet, hiteltelenné kell tenni a tudást és harc nélkül elvész a nemzet és a faj felemelkedik!

A déli végekről beszélve a statisztikusok 4800 (!) nyolc (8.) osztállyal rendelkező felsőveztő „áldásos” tevékenységét jegyezték le! Itt a csavar, hogy ezek még nem is próbálkoztak vásárolni maguknak czímet, de még egy picinyke gyorstalpaló agytornára sem iratkoztak be, és e felvonás csúcsmozzanata: büszkén válalják, hogy ők tehetséges vezetők minden korban-időben és a szakmához is értenek! Hitelessé válnak egy szempillantás alatt! Kettő fontos dolgot tanultak meg:

1.) lefele taposnak, felfele meg... A szakmához, -legyintenek: a doktorok sem értenek...

2.) pozicíó harc, akit konkuresnek látnak kegyetlenül lejáratják, hiteltelenné teszik.

Mi a nemzetpolitkai megoldás?

A „kobakjukat” a megoldás keresésben anyaországi mintára és anyagi támogatásával itt is összedugták az anyagi érdekeltek. Az egyik törzsfőnök meghatározta, hogy gyermeket kell készíteni nem siránkozni. Rendben is van, de az Úr bölcs volt és ahova báránykát teremtett, teremtett néki legelőt! Szakmailag politikus eltévesztette a házszámot és templom helyett a tisztes házba ad tanácsot, elfeledve a népi bölcseletet: Adsz tanácsot, adj hozzá kalácsot! A másik hozzáértő meg az óra ingához hasonlította az itt élőket. Ingázni kell ide oda, hogy otthon maradjunk...Jó,hogy nem szögelnek fel bennünket a templom toronyba a toronyóra czágere hejére, akkor egy nap alatt egy teljes kört ingáznánk...

Vajon mi a megoldás? Ők maradnak és majd ékesszólóen elregélik az utókornak, hogy mindent megtettek az ügy érdekében, bár az anyaország anyagi támogatásban is részesítette őket, de vajon miért távozik innen olyan sok magyar? Egyszerűen azért, mert nem tud boldogulni. Az egyet a kettővel nem tudja összetenni. Amennyiben vállakozni merne, rögtön feljelentik, mert bántja osztályharcosi lelküket, hogy kapitalistává válik a szomszéd...A közösségéért akar tenni, számos megaláztatást el kell türnie, hogy a hiteltelenek hitelessek maradjanak. Az anyaországi pályázatokhoz hozzá sem fér,het mert az csak az egy pártnak jár, ha indokolt, ha nem...Egyet tehet, mehet!

A megoldás egyszerű, mint az atyai pofon:
megfelelő embert a megfelelő helyre!
Ennyi!

Nem kell megijedni, ez soha nem fog bekövetkezni, mert mindenkinek van sógora, komája, jóbarátja, barátnéja (...) és az észt is évezredek óta gyülölik az eszetlenek, ahogyan az írás mondja!

Margit Zoltán

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin