Margit Zoltán: rombolás

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: rombolás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: rombolás. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. július 23., szerda

A legegyszerűbb persze lebontani a templomot




Bucsy Levente
Leginkább önbizalomhiányban szenvedhet a délvidéki Nagybecskereki egyházmegye, amely ahol pap nélkül maradó templomot lát, bontásra ítél gazdag múltú, grandiózus vagy „csak” a határon túli közösségek számára igenis menthető, mentendő intézményeket. A Magyar Patrióták Közössége azonban nem hagyja ennyiben a dolgot, térképet készít a 100 főnél nagyobb, települési magyar szórványról, ahonnan nem téphető ki az egyházi közösség gyökere.
Sorra bontják az állagában veszélyesnek, illetve teljesen elhagyottnak ítélt katolikus templomokat a Délvidéken, ráadásul egyházi utasításra. Bözödújfalu templomának közelmúltbéli megsemmisülése miatt viszont hírértékű és érzékeny esemény bármilyen határon túli közösségmegtartó hely megszűnése, megszüntetése – a Magyarországon kívüli magyar katolikus egyházmegyék nincsenek ám könnyű helyzetben.
Szerbcsernye sok száz éves település Szerbia román határához közel. Korábban német többségű helység volt, magyar ajkúak adták a lakosság harmadát, a szerbek alig hatodát tették ki az ott lakóknak. A történelem aztán háromszor is belerúgott Szerbcsernyébe az elmúlt száz év során: először trianonkor, aztán az 1944-es délvidéki vérengzések során, majd jöttek Slobodan Milosevic „rendszerváltó” évei. A 2002-es népszámláláskor 3672-en éltek a településen, de csaknem kétszázan még ekkor is magyaroknak vallották magukat – a németség teljesen elpusztult. A magyarság megmaradására tehát alig van kilátás, a helyi anyanyelvű oktatás megszervezésére esély sincsen, a nemzeti megmaradás utolsó jele valójában a katolikus templom.

Szerbcsernyei templom

A Szent József Szűz Mária Jegyese-templomról viszont a Nagybecskereki egyházmegye a közelmúltban úgy döntött, hogy mivel nincs egyházközössége – a lelkipásztort a püspök máshová vezényelte –, a földdel kell egyenlővé tenni a 150 éves omladozó épületet. A fejleményekre az MNO figyelmét felhívó Hetzmann Róbert, a Magyar Patrióták Közössége vezetője elmondta, itt nem csak egy templomról van szó.
„Bár valóban bezárt templom a szerbcsernyei, mi a helyi nemzetiségi adatokat ismerve kételkedünk abban, hogy a katolikus közösség helyben nem feltámasztható. Nem egy-két idős asszonyról beszélünk, hanem százhatvannál is több magyarról, akik gyakorlatilag mind katolikusok” – árnyalja Hetzmann az egyházmegye által lefestett sötét képet. Szerinte példát kellene venni éppen a magyarországi szerbekről, akik még akkor is „egyben tartanak” templomokat, amikor egy adott településen már nincsenek is jelen, ha másért nem, hát azért, hogy egy nép történelmi, „kulturális lábnyomot hagyjon maga után”.

Nem csak templom, nem csak egy templom

A „nem csak egy templomról van szó” mondatnak eddig csak a negyedik szava volt hangsúlyos, e mellé fel kell venni másodlagos hangsúlynak a harmadikat is, az egyházmegyei döntés ugyanis nem korlátozódik Szerbcsernye csonkolására: Törökbecsén, Párdányon, Ópáván, Perlaszon és Módoson szintén megsemmisítésre vár a katolikus egyház helyi központja, nem egy esetben ez a templom mellett plébániai épületet is jelent, aminek megsemmisítése még praktikussági szempontból is hihetetlen lenne – arról nem is beszélve, hogy a papok nemritkán szinte koldulni kényszerülnek egy-egy közösség igényelte épületszárny megépítéséért.



„Módos neogótikus Nagyboldogasszony-temploma a Közép-Bánság legnagyobb egyházi épülete, a településen ráadásul él 250 katolikus magyar, ennek dacára veszi el a magyar egyházmegye a magyaroktól a vallásgyakorlás lehetőségét” – fájlalja a helyzetet Hetzmann Róbert. Szerinte talán az a „praktikus” indíttatás állhat a nagybecskereki döntés háttérben, hogy akinek fontos, az egy-két falut úgyis utazik majd a szentmiséért, a helyi közösség széthullásával azonban nem számolnak.




Arra a kérdésre, hogy Magyar Patrióták Közössége milyen megoldást javasolna, Hetzmann Róbert így fogalmaz: „Először is leltárt kell készíteni minden magyar intézményről és templomról, amely még megvan, illetve talán azokról is, amelyeket Tito óta leromboltak. A cél ugye az, hogy megmaradjon az intézmények funkciója, ezért azt is fel kell térképeznünk, hogy milyen állapotban vannak a közösségek egy adott helyen, és ahol százas nagyságrendben él katolikus magyarság, ott fel kell lépni. Magyar értékek nincsenek magyar közösségek nélkül, és ez fordítva is így van.”

Érdekesség, hogy a térségben lévőknél sokkal régebbi, akár Árpád-kori templomok is vannak nem messze, a dél-erdélyi Hunyadban, ahol a román ortodox egyház feni a fogát a lenyűgöző magyar templomokra – ha nincs más lehetőség, ezeket az intézményeket a továbbiakban az ortodoxia fogja üzemeltetni, de az már nem lesz „olyan”. Épp ezért Hetzmann még egy mentő kézért nyúlna, nem is reménytelenül. Sátoraljaújhelytől húsz perc autóútra ugyanis van egy egyutcás mintafalu, Legenye.

Pályázni kellene, mert nem mindegy, ki újít fel

„A Ronyva patak völgyében fekvő apró falu 22 reformátusa pályázott a magyar államnál, és nyert. Bő négymillió forintból kiválóan felújították a helyi templomot, ehhez persze kellett egy dolgos lelkész is, akinek több közül ez csak az egyik szolgálati helye.”

A Felvidékről Hetzmann-nak eszébe jut: bizony nem mindegy, ki újít fel valamit. Mert bár mutogathatunk egy templomra a határon túl, hogy a magyarok építették, ha adott esetben a szlovákok teszik rendbe és tartják karban, bizony nem minden alap nélkül nyer teret az asszimilációs törekvés.


Egy gondolat erejéig azonban vissza Szerbcsernyére. Írtuk, a nemzet megmaradására „alig van kilátás”. A jövő csírája viszont egy faluval arrébb látszik. A román határ túloldalán, a Csernyétől 8 kilométerre fekvő Zsombolyán Böjte Csaba ferences testvér nyitott árváknak gyermekotthont.




2014. július 18., péntek

Lebontásra ítélték a szerbcsernyei katolikus templomot, -kommunizmus szelleme kísért ismét...



A Nagybecskereki Egyházmegye papi szenátusa a kommunista templomrombolók nyomdokaiba kíván lépni? – Mi lesz a szerbcsernyei katolikus templom sorsa?

Az egyetemes magyarságot mélyen megrázta, amikor június 29-én Erdélyben a vízzel elárasztott Bözödújfalun ledőlt a katolikus templom tornya. Ugyanakkor teljesen publicitás nélkül maradt, hogy nagyjából ugyanabban az időben ülésezett a Nagybecskereki Egyházmegye papi szenátusa, amely során szó volt a romos és nem használt szentélyek és plébániák sorsáról is, konkrétan a Törökbecse II (azaz Aracs), Párdány, Ópáva, Perlasz, Módos és Szerbcsernye (azaz Németcsernye) katolikus templomának sorsáról.

A Nagybecskereki Egyházmegye honlapját valószínűleg kevesen és ritkán böngészik, így teljesen visszhang nélkül maradt a püspökség papi szenátusának döntése, hogy az 1868-ban épült szerbcsernyei Szent József Szűz Mária Jegyese templom (képen fent) ledöntését támogatja, ami – kár szépíteni és (félre)magyarázni – súlyában és következményeiben teljesen egybevág a Ceasusescu-féle erdélyi falurombolással illetve a jugoszláv kommunisták gaztetteivel.

Az 1944-es jugoszláv partizánok Délvidékre történt bevonulása során kezdetét vette a magyar és a német lakosság meghurcolása, sanyargatása, a tömeges kivégzések, és ez a népirtás nem egy helyen a katolikus templomok lerombolásával volt egybekötve. Főleg a német többségű, ám magyarok által is lakott falvakban, Közép- és Dél-Bánságban, valamint Nyugat- és Dél-Bácskában. Így lettek menthetetlenül eltüntetve a föld színéről a templomok Torontálszécsányon, Molyfalván, Begaszentgyörgyön, Szenthuberton, Omlódon, Beresztócon, Kevepallóson és Fejértelepen, akárcsak a fehértemplomi Szent Vendel-kápolna (hogy csak a bánsági lerombolt szakrális épületeknél maradjunk).

Teljesen érthetetlen, ép emberi ésszel felfoghatatlan, hogy a becskereki püspökség miért akarja ennek hagyományát folytatni olyan politikai és társadalmi helyzetben, amikor a vallásgyakorlás teljesen szabad és amikor messze nem nehezednek az egyházra olyan nyomások, mint az előző rendszerben. Ugyanakkor felvetődik a kérdés: a katolikus egyházvezetés miért akarja éppen templomrombolóként beírni magát a bánsági magyarság emlékezetébe.

Persze, a püspökség elvileg meg tudná magyarázni ezt a döntést racionális (elsősorban gazdasági) érvekkel, ám marad a tény, hogy egy szentély vagy műemlék (mindkettő igaz a szerbcsernyei templomra) ledöntése akkor is barbár, megbocsájthatatlan bűn, ha történetesen a püspök áldásával történik. Aztán, bármennyire is rossz állapotban vannak templomaink, bármennyire is elhagyatottak, a ledöntésük semmiképp se lehet a megfelelő megoldás. Példát éppen a bánsági magyarságnál is kisebb létszámú magyarországi szerbektől lehetne venni, akik gondosan őrzik a templomaikat, még olyan településeken is, ahol alig élnek szerb családok.


“Módos kérdése továbbra is nyitott” – azaz, még nem dőlt el, megmaradhat-e a templom, pedig a faluban még 250 katolikus magyar él

A Közép-Bánságban, Nagykikindától keletre, Magyarcsernye és Zsombolya között fekvő Szerbcsernyén (amely a trianoni békediktátumig Németcsernye elnevezést viselte) 1910-ben 3393 lakos élt, ebből 1034 (30,47 %) magyar és 1795 (52,91 %) német volt. A történelem nem kegyelmezett a falu katolikus lakosságának, így Trianon, a ’44-es népirtás és a milosevicsi ’90-es évek után, a 2002. évi népszámláláson a 3672 lakosból csak 163 fő vallotta magát magyarnak (a lakosság 3,71 %-a), németnek mindössze 11 (0,25 %).

A délvidéki magyarságot – földrajzi elhelyezkedése, illetve demográfiai helyzete alapján – nagyjából négy csoportra lehet felosztani; ezek: az észak-vajdasági tömb, a városi szórványok, az elszigetelt magyar többségű falvak, valamint a falusi szórványok.

A legrosszabb, legkiszolgáltatottabb helyzetben egyértelműen azok a maroknyi magyarok vannak, akik kis létszámban, szórványosan élnek a szerb többségű járások szerb többségű falvaiban (így Szerbcsernyén is), ahol gyakran a kis létszám miatt nem lehet megszervezni az anyanyelvi oktatást, és ahol a magyarság létezésének egyedüli jele a tönkrement állapotban levő templom (mármint ott, ahol ’44 után nem lett lerombolva), és a megmaradásra alig van némi kilátás. A délvidéki, de főleg a bánsági magyarság helyzete még kilátástalanabb lesz, ha egyházi vezetőink kihúzzák lábunk alól a szőnyeget, elvágják gyökereinket.

Erdei Iván Márk (Kevevára)


Áldjátok az Úrnak minden művei az Urat! (Dán 3,57a)  
A bontás művei is, mert ezt követően valaki építeni is fog...



Régi és nem használt templomaink és plébániáink sorsa

A papi szenátus alatt szó volt a romos és nem használt templomaink és plébániák sorsáról. A vélemények eléggé eltérőek ebben a kérdésben. A következő ingatlanokról volt szó:

    - Törökbecse II,
    - Párdány
    - Ópáva
    - Perlasz
    - Módos – templom és plébánia
    - Szerbcsernye – templom.

Az ópávai plébános javasolta, hogy a Kucharik atya által épített ingatlant takarítsuk el a plébánia kertjéből. Engedélyezve.

A galagonyási templom és plébánia ügyét ugyancsak mons. Fiser János fogja rendezni.

A szerbcsernyei templom ledöntését támogatta a szenátus.

Perlaszon ft. Lulić Franjo megpróbál vevőt találni a plébánia épületére, ha nem sikerül, akkor le lesz döntve.

Törökbecse II-ről már kétszer döntött a Püspöki Hatóság, várom, hogy mons. Mellár József lépjen az ügyben.

Módos kérdése továbbra is nyitott.


Az ördög is angyal volt...




2013. május 15., szerda

Mellbevágó a hír: A legborzasztóbb, ami történhet!


Ez nem a dzsungel...
Markológépekkel és buldózerekkel bontottak le egy maja piramist Belize-ben, a köveket valószínűleg egy útépítésen fogják felhasználni – adta hírül a CNN. A Noh Mul-ban található ősi templom 2300 éves volt, szakértők szerint a történtek tragikusak és megbocsáthatatlanok.

John Morris, a belize-i Régészeti Intézet munkatársa elmondta: ez a legborzasztóbb dolog, amit az elmúlt 25 évben a belize-i régészszakmában látott. A szakértő szerint a rombolás visszafordíthatatlan, a történtek pedig „hihetetlen tudatlanságról″ tanúskodnak, írja az Index

Belize jó messze van. Valahol Közép-Amerikában található, egy meglehetősen fejletlen országként, s most már az is tudható róla, hogy ostoba útépítők képezik lakosságának egy részét.
Mondhatnánk, mi közünk hozzá?

A világ túlsó felén, a dzsungelben lelketlen, hányaveti melósok szétdózeroltak egy több ezer éves építményt. Útban volt, meg aztán a helyén épülő aszfaltcsíknak kellett az alapozáshoz a sok kő. Kézenfekvőnek tűnt, hogy a maja piramisok kockái kiválóan megfelelnek a célnak: időszámításunk óta tartották a böhöm épületegyütteseket, kapukat, boltíveket. Autópályába beaszfaltozva még egy pár évet kitartanak – akárki mérnök megmondhatja...

Nevethetünk és szörnyülködhetünk.

De álljunk meg egy kicsit! Vajon ki emlékszik az esetre, amikor a Kishomok-Magyarkanizsa út épült és a kivitelező cég munkásai – nem analfabéta belize-i mulatt fogdmegek, hanem jobbára középiskolát végzett magyar meg szerb emberek -, minden teketória nélkül elkezdték széthordani az épülő út mellett magasodó kurgánt? Az ominózus földhányásról, mesterséges dombról elég annyit tudni, hogy korát még csak hozzávetőlegesen sem merik megítélni, de az bizonyos: a legkorábbi térképeken, a török időkben már állottak. 

Egyes szakértők szerint a kurgánok a mi kőkori építményeink. A Dél-Alföldön mutatóban maradt belőlük, mert a 21. századra a zömüket tönkretette a mélyszántás, a földműves éhség, meg a kapzsiság, ami nem figyel holmi történeti szenzációra, csak a maga hasznosítható négyzetméterét tartja számon.
Aztán valaki szólt, botrány kerekedett és az útépítők sebbel-lobbal visszatúrták a maradék földet a domb oldalába. Azóta úgy áll, kissé csonkán. Félbeharapott keleti oldala mutatja, mekkora az emberi gyarlóság. 

És nehogy azt higgyük, hogy a rossz példák fölsorolása itt megáll! 

Hisz a Szabadka-Horgos autópálya-építésénél száz tonna számra gyalulták le a rezervátumként számon tartott horgosi homokpuszta fölső rétegeit, úgy, hogy a jóljárt bizniszmenek sose hallották a nehéz szót: biodiverzitás.

Akarnak közelebbi példát?

Nincs kedvük a belize-i piramisokon sóhajtozni?

Nézzék meg mi folyik Szabadkán!

Az épített örökség, a szecesszió nem Krisztus születésekor jellemezte ugyan a tájat, de száz-egynéhány éve olyan arculatot varázsolt az észak-bácskai mezővárosok központjába, az utcákra és a terekre, hogy mai napig ezt az örökséget tudjuk fölmutatni, ha ismeretlen vetődik hozzánk.

A városházák, homlokzatok, sétáló utcák, középületek, mind-mind mirólunk, eleinkről szólnak. Azaz: csak szólnának, ha hagynánk, vagy őriznénk értékeinket. De mára egy üvegkirakat és egy betonförmedvény fölülírja a múlt csodáinak szükségességét. Bontanak mindenütt, jóvátehetetlenül megcsúfítva, ellélektelenítve a korábban oly szerethető településeink hangulatát. Törölgetik kifelé az emlékeinket.

Magyarkanizsán sorra dőlnek le az egykor oly jellegzetes nagygazdaházak, és a helyükön a kor eszement divatja szerint az építtető pénze és ízlése-ízléstelensége diktál. A kicsiny parasztházak, a tóparti romantikus utcaképek helyett gyorsan, elemekből fölhúzott ormótlan családi házak éktelenkednek, befelé húzott udvarokkal, zsebkendőnyi telkeken terpeszkedő emeletes építmények gyanánt.

Lelkesen, gondolkodás nélkül számoljuk föl önmagunkat. Mintha egy régi fényképalbumból sorra tépnénk össze a bennünket ábrázoló képeket.

Mi ez, ha nem rombolás?

Lehet, hogy nem ezer éves múltat radírozunk ki a köztudatból. Ám ha ilyen szorgalmasan, ész nélkül működünk, soha nem is lesz szükségünk ezredévnyi hagyatékra.

És röhögni fognak rajtunk mások. Teljes joggal. Lesajnálnak majd bennünket, akárcsak mi most, a balga, önsorsrontó belize-i fickókat. 

Ha így folytatjuk, még egy pár évtized és mi is a maják sorsára jutunk.

De akkor már nekünk úgyis mindegy lesz.

Ezek sem piramisok...
Pósa Károly

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin