Margit Zoltán: szabad magyar sajtó napja

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szabad magyar sajtó napja. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szabad magyar sajtó napja. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. március 15., péntek

12 pontban. Háromszor!



Március 15-e, a szabad magyar sajtó napja ürügyén három olyan újságírót szólaltattam meg, akiket a szakma legjobbjai között tartok számon. A kritikai hangnemben történő bátor megszólalás és véleménynyilvánítás közös jellemvonásuk. Gombás Gabriellát és Miskolczi Józsefet a tanítómesteremnek tartom. Mindketten szabadkaiak. Mindketten elhagytak valamit. Gabi a szülővárosát, Jóska pedig a „firkászmesterségnek” fordított hátat. Öreg Dezső újvidéki, és közöttük ő az ismerős idegen. Sohasem találkoztam vele, de amit a sajtószabadság ügyében képvisel, az hozzám is közel áll.

Az újságírás ösztön

Gombás Gabriellával a Szabadkai Rádió magyar szerkesztőségében találkoztam először. Onnan csábított át az egyetlen napilapunkhoz. A szókimondása, a túlfejlett igazságérzete, a humanizmusa,  a segítőkészsége, az örökös hadban állása miatt szinte pillanatok alatt megkedveltem. A példaképemmé lett. Így persze elfogult vagyok Vele szemben. S ezt vállalom. Olyannyira, hogy cseppet sem félek kijelenteni: nőben nem létezik nagyobb formátumú újságíró ezen a tájon.

Régóta készülök arra, hogy kifaggassalak... Amikor megismertelek, azt hiszem, éppen akkor voltál a pályád csúcsán. A kollégák tiszteltek, felnéztek rád, és egy cseppet talán irigykedtek is. Többször hallottam, amint a hátad mögött megjegyezték: "Gombásnak azért szabad sok mindent megírnia, mert szerb nemzetiségű a férje, és emiatt nem merik kikezdeni". Te éreztél ebből bármit is az idő tájt?

Ez hülyeség. A kiállás a szakmabeli habitusától, és nem utolsósorban egy belső és külső íratlan kontrolltól függött. Nevezhetnénk cenzúrának is.

Az első, amit megtanultam tőled, az volt, hogy egyetlen politikus láttán sem kell úgymond elájulni. Sokszor elismételted, hogy már rég nem lesznek párttitkárok, polgármesterek meg igazgatók, amikor mi még mindig újságírók leszünk. Nem is respektáltad őket különösebben.

Hát nem. A fenti a mai napig a kedvenc tanmeséim közé tartozik. Ifjú kollégák kerekítik a szemüket, amikor ezzel vígasztalom őket. De mintha mostanában nem a politikus személye nyomasztaná a szakmát, mint anno a pártbizottsági légkörben, hanem maga a gőgös hatalmi rendszer, amelyben működtetik magukat. És évtizedek óta harácsolnak. Szerintem jóval durvábban, mint annak idején.   

Emlékszel még a kötelező hétfő reggeli "fejtágításokra"? Emlékszel még Radoman Božović fenyegetőzéseire?

Manapság eligazítás a neve ennek a „műfajnak”. Az információ hatalom, ha a sajtós ügyesen gazdálkodik vele, akkor profitálhat belőle, ad is, és kap is. Eközben nem árt, ha résen van, nehogy gyökeret eresszen valamelyik pártirodában. Božović? Na, látod, ő most hol van, nézz körül, ki emlékszik rá?

A gazdasági helyzet és a rázós közéleti témák kiváló ismerőjeként tartottak számon. A szabadkai és a környékbeli olvasók várták a Magyar Szó vasárnapi számát, amelyben általában valamilyen ütős írással jelentkeztél. Persze akkoriban még a legnagyobb példányszámban kiadott vasárnapi újság fogalom volt.

Az újságírás ösztön. Az is megél ma a kommunikációs zűrzavarban, akiben nincs meg a hírlapírói ösztön, lesz belőle iparos. Vannak azonban műfajok, amelyekhez erre az ösztönre fölöttébb szükség van. Viszont ezek a műfajok, mint például a tényfeltáró riport, glossza, tárca, kihalóban vannak. Nem tart rá igényt a sajtóvilág.

Aztán jöttek a zűrzavaros, háborús évek. Volt idő, amikor Kópé egy krokijával, vagy Németh István egy keretes írásával többet mondott, mint a vezércikkek.

Nagyon hülyén hangzik, de jó volt dolgozni azokban a vérzivataros időkben. Akkor volt igazán küldetésünk. De nem sokra mentünk vele.

Áttelepültél a családdal Magyarországra. Számomra ez akkor hihetetlennek tűnt. Egyrészt, mert fel kellett adnod mindent, másrészt, mert ezer szállal kötődtél Szabadkához. Igazából ma sem tudom pontosan, hogy mi késztetett erre a lépésre.

Három fiúgyermekem van. A középsőt kereste a rendőrség. Amikor Kéri Tibi barátját holtan hozták haza a frontról, menni kellett. Végignéztem, amikor Szabadka főterén a gyertyákat rugdosták, a radikálisok fegyverrel bökdöstek a sajtótájékoztatón. Egyszer kimentem a temetőbe egy Vukovárnál elesett fiú ravatalához, mert muszáj volt megnéznem, döntés hoznom. Az anya és én álltunk a ravatalnál. Megszorította a karomat és azt mondta: Nézzen rá, az én gyermekem, az én szép fiam! Azóta is előttem az arca, és ma sem tudom, mi volt a neve a fiúnak.

Veszprémbe kerültél. Milyen ízű volt ott az újrakezdés?

Borzalmas volt. Vért köptem, mire sikerült áttekintenem a rendszert, a hivatalok és az állam működését, mire barátokra leltem, mire megtanultam, merre visznek az utcák, mi a KÖJÁL és ki volt a párttitkár a hetvenes években. Egyszer valaki a kezembe nyomott egy könyvecskét, a Magyar Szó ötven éves fennállása alkalmából adták ki. Egy kissé fanyalogtam tőle. Egy ideig tapogattam, nézem a borítót, megsimítottam s már akkor, az ujjbegyeimen keresztül éreztem, hogy valami nincs rendben velem. Hogy valami nyugtalanító közeleg. Valami évtizedes nyomás, elraktározott fájdalom. Aztán beleolvastam. Egyszeriben rám rontott a határtalan bánat. Úgy megfájdult a szívem, hogy valósággal hasogatott, küszködnöm kellett a könnyeimmel, csak nyeltem, nyeltem őket, aztán meg csak eleredtek, én meg hagytam, csak hagytam, hogy végre annyi év után kicsorogjon belőlem életem nagy szomorúsága. Nem lehet ezt a hűtlenséget büntetlenül megúszni.

Az anyaországi sajtóról mi a véleményed?

Válságban az írott sajtó, az elektronikus még nem jövedelmező, a lapkiadók takarékoskodnak. Számos újságíró került az utcára, a tapasztaltabbak, a „drágábbak” kerültek lapátra. Már nem mi vagyunk azok, akik neveljük a közízlést. Nem vagyok biztos abban, hogy a sajtószabadság egyenlő azzal a szabadossággal, ami ma eluralkodott az anyaországi sajtóban. A szakma a béka segge alatt. Most nem pártbizottságok diktálnak, hanem a menedzsment, befekszünk a piac követelményeinek és gyártjuk a bulvárt. Ja, és a pártatlan sajtó nem él meg a piacon. Legfeljebb vegetál.

A miénkről?

Nem mondanék véleményt. Nyomtatott sajtó ritkán kerül a kezembe. Hírportálokon tájékozódom. Az otthoni történések a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság és a lelkiismeret-furdalás vegyes érzéseit váltják ki bennem. A szerbhorvát sajtót nálam az e-novine hírportálja képviseli. A napokban végignéztem tucatnyi hágai gyilkos beismerő vallomásának videófelvételét. Amikor Szabadkán járok, nem hagy nyugton a kérdés, vajon hány szelíd arcú, tisztességes családapaként meg nagyapaként élő gyilkos sétálhat körülöttünk? Annak idején egyesek, például a néhai Zorkából, hétvégeken átjártak a Baranyába lövöldözni.

Most is rengeteget dolgozol...

Attól érzem jól magam. Megyei napilapnál dolgozom, szerkesztettem hírportálokat, de kitanultam a nyomdász szakmát is, nem könnyű hazát váltani.

Túl vagy egy súlyos betegségen. Az mire tanított meg?

Semmire. Figyeltem a kórházi életet, a betegek lelkét, orvosokat, az egészségügy működését, fürkésztem a betegséggel küzdő szerveimet, okosodtam a neten, és arra gondoltam, hogy alkalmam lesz riportot írni a halál eljövetelének belső folyamatairól. Erre meggyógyultam. Nagyjából.

Egyre gyakrabban hallom Tőled, hogy hazahúz a szíved. Ráhallgatsz? Vagy elnyomod magadban az érzést?

Elnyomom, mert mást nem tehetek. Sokszor ábrándozom arról, jó lenne fiatal vajdasági újságíró-palántákat oktatni. Arra vágynék leginkább.

Szabó Angéla

Figyeljen és figyelmeztessen! Ez az újságíró feladata!




Mivel ma van a szabad magyar sajtó napja, úgy gondolom, hogy jó helyre címezem az alábbi kérdéseimet, ugyanis Öreg Dezsőről, az Újvidéki Rádió szerkesztőjéről olyan kép alakult ki bennem (bár személyesen nem ismerem), hogy nehéz időkben is szót emel a vajdasági magyar médiumaink függetlensége érdekében. Miért olyan fontos az Ön számára az, hogy a sajtónk igazmondó ésszavahihető legyen?

Nem számomra a fontos. A vajdasági magyar sajtó számára az életbevágóan fontos a szabadság. Mert egyébként elveszíti hitelét, elveszíti méltóságát. Tovább lépnék; nem a sajtó a legfontosabb ebben a történetben, hanem a vajdasági magyar közösség. A sajtó szabadsága nélkül ettől a közösségtől megvonják a tájékoztatásra, a szabad tájékoztatásra, a tájékozottságra való jogot. Becsapják, átverik, ha úgy tetszik. A sajtó kötelessége, hogy a lehető legáttekinthetőbben tükrözze azt, ami a célcsoportot, esetünkben a vajdasági magyarokat érinti. Márpedig érinti sok minden, nem csak a kicsinyes, vidékies, „otthoni”, jól feltálalt politikai traktátum, pletyka a politikai ellenfelekről. A sajtó, az újságíró feladata, hogy figyeljen és figyelmeztessen. Ezzel szolgálja a közösséget, nem a politikához simulással. Nem igaz az az állítás, hogy a kisebbségi sajtónak úgymond puhábban, óvatosabban kell bánnia a politikummal, mint a többséginek. Mármint a kisebbségi politikusokkal. A mi politikusaink ebben az országban politizálnak, a mi nevünkben. A mi érdekeink megvédéséért égnek, lobognak, ugyebár. Akárcsak a többségi nemzet politikusai. Akik a nép érdekeit lobogtatják. Mindegyik a legjobban. Az ilyen önzetlen munka legszebb dícsérete, ha a sajtó alkalmat ad arra, hogy elmondjanak mindent, ami a közösséget érinti. Azért kell tőlük megkérdezni mindent. Az égvilágon mindent, ami ebben a szerbiai politikai commedia dell'arteben felmerül. Meg a vajdasági magyarban.

Kérdezhetném másképpen is. Körülöttünk mindent át- meg átsző a hazugság.Szinte az egész életünk a mellébeszélésre épül. Miért pont a sajtó legyen/lenne a szabályerősítő kivétel? 

Mert ez a hivatása. Egyáltalán nem kivétel. Elhallgat, megszépít, mellébeszél, sőt hazudik is olykor. Egyébként a felsoroltak mind-mind fedik a - remélem nem túl erős, de megkerülhetetlen - hazugság kifejezést.  Még az sem mondható, hogy nem mond igazat. Mert nem igazat mondani meg hazudni, nem ugyanaz. A hazugság ugyanis feltételezi a szándékot. A nem igazmondás nem kötelezően. Ezért nemigen lehet szépíteni. Mert az elhallgatás, a megszépítés is szándékosságot tükröz, rejt.

Többször hallottam Öntől azt a megfogalmazást, hogy semmilyen körülményekközött nem szabad a sajtót hazugságra kényszeríteni. Meglátása szerint ki az, aki, vagy mi az, ami arra próbálja meg rávenni az újságíróinkat, hogy megszépítsék, elferdítsék, kifordítsák a valóságot, az igazságot?

Természetesen csak azok, akiknek ez érdekében áll. Akikről írunk. Mindenkinek érdeke, hogy minél szebb fényben tűntesse fel magát. A Pista bácsitól kezdve, a Juli néniig. A közéleti személyiségeken, a művészeken, a tanárokon, a papokon, az orvosokon, a prókátorokon; megkockáztatnám: a börtönben raboskodókon, és hát ugye, nem utolsósorban a politikusokon keresztül, mindenkinek. Csak az a kérdés, hogy kinek áll leginkább az érdekében. Nyilván annak, akinek sorsa, jövője, a pályán való maradása attól függ, hogyan vélekednek róla az emberek. És ezt meg is mérik. (Itt tenném hozzá, by the way, hogy a megmérettetés kifejezés esetében a műveltető szerkezet duplázása felesleges, a megméretés tökéletesen elég. Mert megméretem a búzát vagy megmérettetem? Miért lenne más eset a polgárok véleményének a mérése? Még ha politikai méretésről van is szó.) Ideális – a politikusok számára ideális - esetben csak minden negyedik évben teszik meg. (Amíg a mostani demokratikus szabályok vannak érvényben.)

Ön szerint milyen mértékben van jelen az aktuálpolitika általi behatás/beavatkozás a magyar médiumainkban?


E tekintetben a kicsi, a kevés is sok. De elkerülhetetlen. Az ember esendő. A szegény ember még inkább. Nos, a vajdasági magyar újságíró, biztos nem véletlenül, jobbára szegény és esendő (ember). Az anyagi biztonság a szellemi függetlenség egyik, hangsúlyozom, egyik feltétele. Nem az egyedüli, de a legfontosabbak közé tartozik. De mindenhol akadnak megjuhászkodó, sunyi, benyaló, sőt hitvány emberek. Az újságíró-társadalomban is.  

Hogyan lehetne ez ellen hatékonyan küzdeni?

Sehogy. Hatékonyan. Ma. Itt és most. Vértben, pajzzsal, dárdával, Rocinantét keményen megülve rohamozni a szélmalmot.

Miben látja a délvidéki magyar médiumok legfőbb hiányosságait? Mi az, aminsürgősen változtatnunk kellene?


Pártokhoz kötődés, vidékiesség, szolgalelkűség, anyagi függőség, de erről már szóltam.

Amikor 2011-ben elkészült a Magyar Nemzeti Tanács indítványozására kidolgozott médiastratégia, az abban felvázoltak kritizálásától meglehetősen ódzkodtak a kollégák. (Még a szakma nagy öregjei is.) Egészenpontosan: az egyik kezemen meg tudnám számlálni, hogy hányan merészelték bírálattal illetni. Mit gondol, mi lehet az oka annak, hogy az újságírók (még az ilyen sorsfordító döntések idején is) a bátor kiállás helyettinkább a hallgatást választják?

Az eddig elmondottakon kívül talán az is közrejátszik, hogy itt minimum nemzetárulónak számít az, aki rá mer mutatni a magyar, az itteni magyar politikum (legyek mértéktartó, esetleges) hiányosságaira. A hibákra, a szándékosan elkövetett, a plebs előtt eltitkolt disznóságokra nem is merek rágondolni. Ilyen biztos nem létezik…
Régi a szentencia, amely szerint: Ahol tilos a bírálat, ott nincs értelme a dicséretnek sem. Mi viszont éppen ezzel a kritikai hangnemmel állunk meglehetősen hadilábon. Vajon miért? Mi a legfőbb kerékkötője annak, hogy asajtónk merészebb, szókimondóbb lehessen? 

Emberi, szakmai - szakmai hiányosságokból eredő -, erkölcsi és anyagi okok.

A szerkesztőségeinkben az utóbbi időben feltűntek rendkívül tehetséges, ígéretes pályakezdő fiatal újságírók is. Egyedül csak a Hét Napnál és (ami leginkább bánt) a Szabadkai Rádió esetében nem tudok ilyent említeni. Talán ők hozhatnak az alaposan elszürkült, megfakult vajdasági magyar újságírásba élénk, friss színeket. Jelenthetnek a számunkra egy csöppnyi bizakodást, valamicske pislákoló reményt...


A globalizálódó világban az újságírót sem lehet üvegbura alatt tartani. A fiatalt különösen nem. Csak ha lesüllyesztjük a víz alá egy búvárharangban.

Rendkívül fontos lenne, hogy ezek a most indulók lássanak a már "alaposankipróbált és jól bevált", szokványos mintákon kívül másfajta példákat is. Ne csak a csendes, nyugalmas és biztonságos meghunyászkodást, a szolgalelkűséget meg a hajbókolást lessék el az úgymond "nagyoktól", hanem a tükörsima felszín karcolgatása helyett, merjenek mélyen is szántani. Ön szerint milyen esélyük van a teljes kibontakozásra? 


Arról még nem szóltam, hogy a vajdasági magyar újságírás jelene (múltja is, jobbára) nagyon összefonódik a szerb újságíráséval. Bár a közelmúltban voltak fényes pillanatok – a közeli és a távoli nagyon viszonylagos – én a kilencvenes évekre gondolok, persze ott sem minden médiumra. A többségi sajtó nagy része - az a sárga - egyébként sokkal szennyesebb, mint a vajdasági magyar. Mások a módszerei. De vannak követendő példák. Nem is kevés. Olvasni, hallgatni, nézni kell!  Nem is szólva a patinás külföldi médiumokról, ahol a sajtószabadság nem papírízű. Az új nemzedék már poliglotta, már a miénk is az volt (jobbára). Olvas, hallgat (hallgatózik) és figyel. Meg tanul is, remélem. Az a bizonyos mélyszántás – ezt határozottan állítom – teljesen hiányzik a vajdasági magyar sajtóból. Nincs. De figyelve egyes fiatal kollégákat, remélem, itt is lesz alkalmunk kipróbálni, milyen marad a föld utána. De ez is pénz kérdése. Nagyon. Az oknyomozó újságírás gyakran hosszadalmas, nehézkes, számos akadályba ütközik. Kitartás kelletik műveléséhez. És persze olyan médium – nem utolsósorban közönség -, amely igényli. Ez jobbára mindig az értelmiség egy adott társadalomban. A többségi nemzet esetében ez a réteg természtesen szélesebb. Tehát a tárasdalmi igény nevelheti ki az ilyen fajta újságírást. Nem biztos, hogy a vajdasági magyarság körében eléggé kifejezett ez az igény.

Akadnak-e még kiváló mesterei(n)k? Akiktől a szakma valódi mélységeit és gyönyörűségeit is megtanulhatják, nem csupán az újságírói műfajok puskaporszáraz elméletét, a hibátlanul csilingelő olvasást meg a műsorkészítés technikáját. Mert ez utóbbiak önmagukban édeskeveset érnek.Nem beszélve arról, hogy az alkotó ember mindig pontosan tudja, hogy az a munka, amit kiadott a kezéből, mennyit ér. Megpatkolta-e alaposan, megfűszerezte-e rendesen, vagy csak színtiszta rutinból összetákolta.


Mostanában a mesterek meghúzzák magukat. Ki kell tekinteni a falu határán kívülre. Nem a szomszédasszony szoknyáját figyelni. Az újságírónak nem. Arra mások hivatottak.

A végén, visszatérve a mai nap aktualitásához, a szabad magyar sajtó és a cenzúra eltörlésének legendás követelése óta 165 év telt el. Azt hiszem,  bőven lett volna már idő ennek a csalóka álomnak a valósággá válására. Ha akad ilyen irányú akarat. Ön szerint most rabok vagyunk, vagy szabadok? Mert az obligát kérdés, nem kérdés: választhatunk. Mindig választhatunk.


Választunk is mindig. Csak velünk azt próbálják elhitetni, hogy nincs más választási lehetőség. Hogy csak egy az igazi. A többi hamis próféta. A názáreti a nyíltságot hirdette. Ezért lett tanaiból világvallás. Ne feledjük, Táncsics Mihályt Ácsteszéren Mihajlo Stančić néven jegyezték be az anykönyvbe. Anyja szlovák, apja horvát, más források szerint szerb származású volt. Járjunk nyitott szemmel a világban!

Szabó Angéla

A vajdasági magyar média: egy ROMHALMAZ!



Csak a minőségi politikumnak lehet minőségi sajtója

Mindössze pár évet tölthettem el Miskolczi József mellett valamiféle "inaskodással" (az 1980-as évek második felében), mégis nagy hatással volt rám az a fajta hozzáállás, mód és stílus, ahogyan ő művelte az újságírói mesterséget. A naiv, kis zöldfülű gyakornoknak tetszett a problémaérzékenysége és a szókimondása. Meg az a fajta (épp csak egy leheletnyi!) lazaság és pimaszság, ami a száraz tényközlést/információátadást az olvasó számára élvezhetővé tette. Miskolczi írásai soha nem voltak izzadságszagúak és nem volt áporodott köröttük a levegő.  Valamiféle "beépített" lendület, dinamizmus rejtőzött főleg az elemző írásaiban, ami vitte előre, gördítette tovább magát az elbeszélni kívánt "történetet". Valószínűleg ez egy különleges adottsága. Egyetemen elsajátítani az ilyesmit nem lehet.
Hogy miért fontos ez? Mert azt vallom, hogy egy igazi, vérbeli újságírónak
(akit időnként fűt, hajt a szenvedély) igenis meg kell, hogy legyenek a maga egyéni, senki mással össze nem téveszthető stílusjegyei, saját színei. Akit felismerünk úgy is, hogy nem nézzük meg előre, ki az írás szerzője.

Te mit gondolsz erről?

Magamat nem látom ennyire fényesnek, de sokkal haloványabbnak sem. Mindig megfelelő helyen voltam a megfelelő időben. Abban a húsz esztendőben, amikor újságíró voltam, minden nagyszerűen összejött, ami ma nincs. Voltak jó, türelmes és példamutató tanítómesterek. A 7 Napban egy nagyon erős újságírói gárda dolgozott, szinte mindenkitől lehetett valamit tanulni. Igyekeztem megfogadni minden tanácsot. Az észrevételeken nem sértődtem meg, hanem tanultam belőlük. Nagymesterek mellett lehettem inas. Volt egy mai szemmel hihetetlenül erős csapatszellem (ami ma nincs): minden hétre nagyon jó újságot kell készíteni! Minden héten újabb olvasókat kell szerezni! Csapatként. Úgy, hogy mindenki a legtöbbet adja a maga területén! Nem féltékenyek voltunk egymásra, hanem igyekeztünk jobbat írni, mint a kollégánk. Az olvasók pedig szaporodtak. Mi meg örültünk, amikor a példányszám meghaladta a 30, majd a 40, majd az 50, majd a 60 ezret! Fontos volt az Olvasó pénze, hiszen az állami támogatás a költségek felét sem fedezte. A Magyar Szó vasárnapi száma volt a mércénk: amíg abból egyetlen példánnyal több elkel, mint a 7 Napból, addig nincs megállás.  Nem hajtott bennünket ostorral senki, ám a saját szakmai bizonyítási vágyunk mérhetetlenül nagy volt. Egymás között és az Olvasó felé egyaránt. Mindenki (a főszerkesztőtől a korrektorig) egy kicsiny, de nagyon fontos mozaikkockának érezte magát.  Azután volt pénz is a minőségi munkához! – ami ma nincs. Lehetett, sőt kötelező volt utazni, sok emberrel beszélni. A napidíjakon, útiköltségen nem kellett takarékoskodni, hiszen az Olvasó pénzéért meg kellett dolgozni. A fizetésből normálisan meg lehetett élni. Aki jól dolgozott, az biztonságban érezhette magát. Most ez sincs. Az örök létbizonytalanság lebénítja az újságírót. Ezt használja (fel és ki) a politika a gondolat megzabolázására itthon és külföldön egyaránt. Az egyik legfontosabb tény, hogy akkor az újságoknak (és az újságíróknak) tekintélyük volt! Az újság tekintélyét a példányszám adta meg (s az tulajdonképpen az ott dolgozó újságírók tekintélyének az összessége volt). A 70-es és 80-as években a politikai vezetés nagy sajtószabadságot biztosított. Szolgálhattuk az Olvasót! Legjobb belátásunk szerint. Nem fenyegetett főszerkesztő-leváltás, dotáció megvonás, ha megírtuk az igazságot. Természetesen akkor is voltak tabu-témák, amelyekhez nem volt szabad nyúlni, s emberek, akiket nem volt szabad bírálni. A politikai szervezetek és vezetőik lehettek ugyan a bírálat tárgyai, de ahhoz tényekkel jól meg kellett patkolni az írást. Sőt! Az újságnak szabad volt válaszolnia az őt elítélő politikai nyilatkozatra.
Kockázatvállalást elvárt tőlünk az Olvasó, s a hiteles főszerkesztő az lehetett, aki ezt vállalta.

Ma a politikusaink azt hiszik, hogy a megzabolázott, rózsaszín ködöt hintő sajtó az eredményes. Tévednek! Tanulni lehetne a vajdasági magyar sajtó múltjából. Élünk még sokan, akik ismerjük. Buta kérdés, de mi a jobb: egy párt-szócső 4-5 000 példányban, vagy egy életszerű újság 30 000 példányban? A pártközlönynek és a mindent semlegesen kezelő lapnak nem hisznek – az indokolt bírálattól nem félő, igazságot megíró újságnak pedig hisznek. Ha ez utóbbiban mond valamit a politikus, az sok emberhez eljut s el is hiszik, mert egy hiteles lapban, hiteles újságíró tollából jelent meg.

      
Nem arról van szó, hogy idővel minden megszépül. Minden állításhoz konkrét tényeket lehet párosítani. Elgondolkodom olykor, hogy lehetne-e ma is olyan jó újságokat készíteni, mint egykor volt a 7 Nap, a Magyar Szó, a Képes Ifjúság, vagy a Dolgozók? Igen! Lehetne! Csak nem ilyen politikai légkörben, amilyenben ma a vajdasági magyar politikum kezeli a sajtót. Pontosabban fogalmazva: annak a politikumnak és politikai elitnek lehet minőségi sajtója, amely maga is minőségi. Ez a kettő törvényszerűen összefügg. Amikor a politikum szófogadást vár el, amikor illegalitásban tevékenykedik (testületi ülései a sajtó számára zártak), még saját tagságától is elzárja a tevékenységét, akkor az újságírás is táplálék nélkül marad. Éhhalál állapotában kísérli meg a vidámat játszani – amit senki sem hisz el neki. A vajdasági magyar sajtó nem azért vesztette el a hitelét, mert minden újságíró rossz, vagy hiteltelen, hanem azért, mert a politikai elitünk (ha van ilyen) rossz irányba terelte és tereli most is. A sajtó tükör. Ha a politikai vezetőket kielégíti, hogy évente tízszer „nagyinterjút” készítenek velük, még ha nincs is mondanivalójuk – az Olvasót, a szavazópolgárt ezzel az elavult módszerrel már nem lehet becsapni. Nem veszi meg az újságot. Ez a véleménye. Nem megy el szavazni, mert nem volt olyan újság, olyan műsor, amely hitelesen meggyőzte volna az ellenkezőjéről. Tehát nem az én egyéni elégedetlenségemről van szó, hanem a vajdasági magyar Olvasó mondja meg, hogy mit gondol. A politikumról, amelyet ily módon jelenít meg a vajdasági magyar sajtó.

Újságírói pályafutásod során bizonyára téged is illettek olyan kritikával, hogy nem voltál következetes, tárgyilagos, átestél a ló másik oldalára...Kinek kell valójában megfelelni? Önmagadnak? Az általad megszabott mércének és mértéknek? A Nyájas Olvasónak? Vagy éppen a kenyéradó gazdának? Netán egyszer az egyiknek, máskor a másiknak? Mikor hogy kívánja meg az adott helyzet...

Mindig elsősorban a saját mércéimnek akartam megfelelni, de ezekkel úgy bánva, hogy a lehető legnagyobb mértékben belopjam magamat az Olvasó szívébe! Nagyon-nagyon akartam, hogy higgyen nekem az Olvasó! Őszintének, hitelesnek, szókimondónak, az igazságot megírónak tartson. Ez volt a mozgatórugóm. Ezért hajlandó voltam kockáztatni is, kutatni a vélt, vagy valós igazságot. E fő célok elérése érdekében olykor (sőt elég gyakran) megalkuvónak kellett lennem az exkluzív hírforrások iránt, a „gazdák” iránt, a hatalom iránt. Ha máskor is riportot akartam készíteni a rendőrség munkájáról, akkor nem írhattam meg, hogy részeg rendőr is dolgozott. Megalkuvás volt minden írásom az unalmas kongresszusokról, díszülésekről. Még ha igyekeztem is bennük valami érdekeset találni. Kegyes csalás, hogy legalább az Olvasóval elhitessem, hogy milyen jó és érdekes volt.

Minden hiteles újságíróról el lehet mondani hasonlót, tehát nem vagyok kivétel. Egy érdekes példa, mit jelent, ha az ember tudja használni az újságírás szakmai fortélyait és hiteles is az Olvasónál. A 80-as évek elején volt egy véleménykutatás, amelyben az Olvasók a 7 Nap egy havi számaiban megjelent írásokat pontozással értékelték. Nem is kevesen, mert több mint 10 000 visszajelzés jött. A 4 számból kettőben az én írásom kapta a legtöbb szavazatot - egyik 6453 szavazattal csúcstartó volt. A másik érdekessége, hogy egy ravaszul megírt reklámriport lett az első helyezett azon a héten! Tehát nincs rossz téma, csak patkolt újságíró kell hozzá. Aki megtanulta, amire tanították. Akinek volt kitől tanulnia.

Kaptál-e valaha szakmai díjat, elismerést? 

Nem kaptam szakmai díjat, nem is pályáztam rá. Nekem bőven elég volt, hogy az említett olvasói véleménykutatás idején én voltam a 7 Nap legolvasottabb újságírója. Nem mondom, hogy minden időszakban így volt, meg hogy a többi munkatársam nem ért legalább annyit, mint én, sőt sokan többet is értek, de a hiúságomnak ez jót tett. A legszebb díj az Olvasó bizalma. Lényeges, mert ha utána bizalmas információt kérsz tőle, megadja, az írásaid alapján bízik benned!

A fabrikáló, alkotó ember egyik örök dilemmája: milyen is az a láthatatlan, elképzelt Olvasó, akinek ő ír? Okos-e, olyan-e, aki kitűnően képes olvasni akár a sorok között is, vagy pedig tudatlan, egy kissé butácska, akinek mindent úgymond a szájába kell rágni?

Eltaláltad a gyenge pontomat. A kollégák sokszor észrevételezték a „szájbarágós” stílusomat. A tényeket szerettem leírni. Nevén nevezni a gyereket. A sorok között nem biztos, hogy azt olvassák ki, amit mondani szeretnék. Meg nem is azért veszik meg az újságot, hogy morfondírozzanak. Írja meg az újságíró azt, amit fontosnak és igaznak tart! Ne köntörfalazzon!

Az Olvasóról nem elképzelésünk volt, hanem pontosan ismertem a saját célcsoportom. Mert közöttük mozogtam. A szerkesztőségbe csak akkor mentünk be, ha kéziratot adtunk le, vagy volt valami megbeszélni való, esetleg kártyázni volt kedvünk. A többi időt a „terepen” töltöttük. Vajdaság, vagy Jugoszlávia valamely részén. Később, amikor a tényföltáró, kutató újságírás felé vitt a sors, akkor pedig telefonon naponta legalább egy tucat hírforrással, olvasóval tartottam a kapcsolatot. Mert kellett az exkluzivitás. Nem lehetett úgy élni, mint ma, hogy minden újságban ugyanaz a tudósítás van: ez történt, ezek a jeles vendégek voltak. Hogy mit mondtak, az már nem kerül a tudósításba. Óriási verseny volt a Magyar Szó és a 7 Nap között! Ne azt írjuk meg, amit ők! Ne úgy írjuk meg, mint ők! Ha már a hetilapos újságírónak van rá ideje, akkor járjon utána a témának sok forrásból! Ezt csak úgy lehetett, hogy szoros kapcsolatban állt az Olvasóval és kérdezte, kérdezte, kérdezte fáradhatatlanul.

Azt szoktam mondani, nem baj az, ha nem tetszem minden olvasónak. Nekem sem tetszik minden olvasó.

Biztosan nem tetszhet az ember mindenkinek, de legalább törekedjen rá! Én mindig minden normális gondolkodású embernek tetszeni akartam. Az újságíró legyen ennyire hiú! A hiúság jó hajtóerő. Az újságírás egy roppant szubjektív, érzésből fakadó tevékenység. Ha nincs meg a tetszési, a „higgyék el, ha már én mondom” vágy, akkor sántít az írás.

Mivel a szabad magyar sajtó napja apropóján készül ez a mi beszélgetésünk, magától adódik a kérdés: milyen állapotban van a mostani vajdasági magyar média? Milyen nyavalyák kínozzák?

Siralmas állapotban van. Híven tükrözi a közéleti és a politikai helyzetet. Igazságtalanság volna az újságírókon, főszerkesztőkön, sajtóigazgatókon elverni a port. Ők csupán alkalmazkodnak a túlélés egészen indokolt szabályaihoz. Szívesen mesélnék minden nyavalyáról részletesebben, de az egy külön téma. Amivel a befolyásos tisztséggel rendelkező vajdasági magyar politikusok közül senki sem foglalkozik. Nem is érdekli őket. Mert nem értenek hozzá. Amit pedig az ember nem tud, attól fél.

Nézzünk néhány nyavalyát, ahogyan Te fogalmaztál! Létbizonytalanság mind újságírói, mind vállalati szinten. A főszerkesztők munkahelyi bizonytalanságáról nem is szólva. Mintha kihalt volna a merész és vízióval rendelkező főszerkesztők korosztálya. Mivel a politikai vezetők nem tudják, hogy pontosan mit várnak el a sajtónktól (az egyetlen vezérgondolat az, hogy a kisebbségi melléfogásokról ne írjunk), a főszerkesztők sem tudják, mit várnak el az újságírótól, s az újságíró sem tudja, hogy mit és miként írjon. (Azért a kevés pénzért.) Ezért a helyzet a következő: nincsenek jó és jól fizetett újságírók, hanem mindenki tengődik. Ma nem az az újságíró, akinek ez az életcélja, aki föl szeretne törni, hanem az, aki befejezett egy bármiféle egyetemet (mert ma az a bürokraták fő követelménye), akár tud és akar írni, akár nem. És ez a hozzá nem értő többség képtelen megtanulni a szakmát, hiszen nincs a szerkesztőségi élet nyújtotta tanulás, nincs pénzbeli motiváció, nincsenek szakmailag tekintélyes főnökök – s a gyengék óhatatlanul lehúzzák még a tehetséges, esetleg kifejleszthetőeket is. Szakmaiatlanság. Nem tud egy vonzó címet adni, nem tud egy informatív képaláírást írni, nem tud érdekesen kérdezni, majd a válaszokat olvashatóvá tenni – de újságíró és megjelenik! Nagy féket jelent ez a számomra gyomorforgató,
SZÍNLELT CÖLIBÁTUS! Szándékosan mondom szinte kiabálva.

Az újságíró ne legyen párttag! Nem működhet!!! Régen természetes volt, hogy a Magyar Szó, vagy a 7 Nap főszerkesztője tagja legyen a tartományi pártbizottságnak. Legyen jelen, tudja a célokat, legyen így is megbecsülve. Ma is így kellene lennie. A főszerkesztő legyen így is megbecsült. Nem alkalmas a pártvezetőségbe? Akkor nem alkalmas főszerkesztőnek sem! Egyszerű, mint a pofon. Most meg el kell játszania, hogy pártsemleges, amott meg világos, hogy a mindenkori vezető párt szekerét kell tolnia. Vállalja be!

Ezt a romhalmazt csak akkor lehetne újra építeni, ha a politikum megváltozna és hagyná a szakmailag jó újságok, műsorok készítését. Ilyen változásra a jelen pillanatban képtelen. Így a sajtónk is marad, amíg lesz, amilyen lesz. A 80-as években az írott sajtóban legalább 30 nagyszerű, élvonalbeli, hiteles, szakmailag kiváló újságíró volt, s milyenek még az Újvidéki Tévében, az Újvidéki és a Szabadkai Rádióban! Most 5 jó újságírót tudnék megnevezni. A többit tegyük a „fejlődőképes, de nem jó a táptalaja” kategóriába!

Nehéz ma újságírónak, főszerkesztőnek lenni – de még nehezebb Olvasónak maradni. Ha valaki úgy gondolja, hogy túl sötéten látom a helyzetet, akkor megnyugtatom: a közvélemény, azaz a tömeg mindenki tudtára adta, hogy nem ad pénzt az ilyen sajtóért. Maszatolás ezt a fogyatkozásunkra, a szegénységre, vagy az internet térhódítására fogni. Egyszerűen a rossz terméket nem lehet eladni. Az újságot azért vásárolnánk, hogy sokat olvassunk belőle, nem azért, hogy csupán átlapozzuk.

Igazmondó-e, szavahihető-e, hiteles-e a mi délvidék sajtónk? 
Az összképet tekintve.

Is-is. Vannak hiteles újságírók, vannak hiteles és igazmondó írások. Ők a kisebbség. Hatványozottan azok. Mondj egyetlen olyan írást az utóbbi egy éves időszakból, amely a Hét Napban, vagy a Magyar Szóban megjelent és vihart kavart, folytatása volt az Olvasók körében, rákattantak a nem magyar médiumok – s végeredményként kiváltott valamilyen haladást, változtatást, alkalmatlan káder eltávolítását! Nincs ilyen. Pedig sok téma van. Földolgozta-e egyetlen lap a választások utáni helyzetet a magyarlakta községekben? Úgy, hogy ne politikusok értékelése legyen, hanem megszólaljon mindenki, a polgár is. Senki. Pedig volna mit mondaniuk. Vagy elküldte-e bárki egy hétre az újságíróját Koszovóra, hogy hozzon onnan hiteles írásokat? Vagy betekintett-e egyetlen újságíró is a szabadkai Népszínház építésével kapcsolatos dokumentumokba, s megírta-e, hogy ki mennyi pénzért mit tett és írt alá? Megkérdeztek-e egyetlen vállalkozót is, aki nem fizeti a munkásait, vagy tönkretette a privatizált vállalatot, hogy szégyelli-e magát?

Miként látod (hiszen van összehasonlítási alapod bőséggel), a szocializmus,
az egypártrendszer évei után, az úgynevezett demokrácia időszakában szabadabbá, nyíltabbá váltak-e a mi médiumaink?

Nem lehet összehasonlítani. Akkor a közélet, a politika, a sajtó is nyitott volt. Akkor egy csapatban játszott a sajtó és a közélet. Akkor a nyilvánosság és a sajtó által megtestesített közvélemény jelentett valamit. Most mindez nincs. A sajtót mellékvágányra terelték és taktikai okokból ott tartják, az újságírókból közleményközlő és sajtótájékoztatószerelmes embereket formáltak. Akik nem az eseményekről, az életről írnak, hanem a nyilatkozatokat kezelik úgy, mintha események volnának. Ellenvélemény nincs, véleményütköztető sajtó-kerekasztal nincs, tehát minden nagyon szép, minden nagyon jó. Nem csupán a vajdasági magyar sajtóban, hanem kicsiny hazánk szerb nyelvű újságjaiban is. Mindegy, hánypárt-rendszer van. Amíg meg nem szüntetik azt, amire nincs pénz, s ki nem mondják, hogy a többi fontos és arra folyamatosan és kellő mértékben lesz pénz, addig nincs sem újságírói, sem szerkesztőségi teljesítmény.

Hogy látod, jót tett-e a tájékoztatási rendszerünknek a legdominánsabb politikai pártunknak a sajtó feletti atyáskodása?

Az atyáskodás maga nem rossz, mert az atya az ellátja gyermekeit, neveli és tanítja őket, majd elvárja, hogy teljesítményt mutassanak föl. Ehhez megfelelően jó és bölcs atyára van szükség. Na, most olvass a sorok között! Ha nem fejtetted meg, segítek: dehogy atyáskodik a VMSZ a sajtó fölött! Valami mást csinál, amit nem is lehet egy szóval kifejezni… Talán így: alányúl, fölemeli, hogy utána magasabbról essen le…

Véleményed szerint milyen kézzelfogható eredményeket hozott a Magyar
Nemzeti Tanács védőszárnyai alatt kidolgozott öt évre szóló médiastratégia?

Egy kis reményt. Nem többet. Szép az ott leírt, csakhogy a sajtóban nem az történik, amit az MNT akar. A pénzelés és a káderpolitika csupán látszólag van az MNT kezében. Ez a jövőben sem lesz másként, mert a politikum (legyen az ma a VMSZ, holnap, vagy 5 év múlva esetleg más) teljes jogot formál a média fölötti uralomra. Nem is volna baj, ha jól csinálná. Független sajtó nincs. Mindenki függ valakitől. Az újságírói és a politikusi bölcsesség ott kezdődik, hogy a függőség senkinek sem fájjon, s hozzon gyümölcsöt. Amit a kedves választópolgár örömmel fogyaszt el és még meg is dicséri!

Magamra maradok-e azzal a véleményemmel, hogy a sajtó szabadsága igazából sohasem lehet pénzkérdés. A koldusszegény szerkesztőségben dolgozó, már-már nyomorgó újságíró ugyanúgy kimondhatja és leírhatja a nagykezdőbetűs igazságot, mint az, aki a legkorszerűbben felszerelt médiaházhoz tartozik és történetesen még jól is keres. Csak akarnia kell.

Nem így van. Csak a gazdaságilag normálisan élő újságírótól várható el a szakmai fejlődés és a bátorság. Havi 30 000 dinárért örüljünk még az olyan újságírónak is, aki tudja, hogy a pont után nagy kezdőbetűt írunk. Ide jutunk hamarosan. Ha olyan lenne a rendszer, hogy a szakmailag jó, megbízható, hiteles, olvasott újságíró akár 90 000 dinárt is megkereshetne, akkor sokan igyekeznének jók lenni!

Szükségeltetik hozzá némi elhivatottsággal elegy bátorság. A kérdésem tehát az, hogy ha valamilyen csoda folytán temérdek pénzzel tömnék meg a kis magyar médiumaink wertheimkasszáit, attól megjönne-e a hangjuk? Az meghozná-e az általam igencsak hiányolt bátorságukat?

Nincs itt szó bátorságról és félelemről a szó hagyományos értelmében, azaz bátor és gyáva újságírókról. Mindannyiunkban van bátorság is, meg félsz is. Az újságíró ne bátrat, hanem igazat, tényekkel alaposan alátámasztott, engem és mindenkit érdeklő igazságokat írjon! Ehhez pénz is kell, de egy olyan közéleti légkör, ahol ezt megbecsülik, odafigyelnek rá, továbbgondolják. Most mindenki egymástól függetlenül önjáró. A politikai pártok, az újságok, rádiók, tévék, az MNT, a civil szervezetek, az egyház… Akkor miért is lenne bátrabb a sajtó, s miért lenne integratívabb, mint amely szerveknek az integrálás a föladatuk? Nyomatékosítom: nincs bátor és gyáva újságíró, gyáva és bátor politikus – csak jó és rossz, hozzáértő és pancser. Minden kategóriában. A péktől a temetkezési vállalkozóig.

Ebben nem egészen értünk egyet… Mivel nem vagyunk e téren érintettek, beszélhetünk róla nyugodt lélekkel. Mármint az újságírók egzisztenciális félelméről. Én ezt egy hatalmas és áthidalhatatlan bajnak látom. Az ilyen függőség, kiszolgáltatottság nem csupán gúzsba köti az alkotó embert, hanem lélekben is megnyomorítja. Ami pedig különösen elkeseredetté tesz, az az, hogy még a legkiválóbb kollégáinkat is valamilyen ördögi módon fogva tartja a pénz. Az a kis pénz. Szerinted hogy lehetne ebből a megalázó, méltatlan helyzetből kiszabadulni?

Nincs rá receptem. Ahol a félelem és a bizonytalanság az újságírás velejárója, ott megszűnik az újságírás és az újságíró. Tapasztaljuk. Kiszabadulni? Ezt csak az tudná lehetővé tenni, aki a pénzt adja. Ha eljutna a tudatáig, hogy a szabad sajtóval csak nyerhet. Ha megértené, hogy a bírálat többet ér, mint a talmi dicséret. De nem érti. Mert a pártpolitikában ez így van kódolva. (Nem csupán nálunk. Lásd, mi történik Magyarországon!) Egy barátomtól tanultam, aki azt mondta, hogy őt ne dicsérjem, hanem bíráljam. Igaza van: a dicséret legyezi a hiúságomat, de nem leszek tőle jobb ember. Ha rámutatnak a hibáimra, elgondolkodom rajta, jószerével változtatok a magatartásomon és jobb ember leszek általa! 

Te hogy tudtad kezelni az öncenzúrát? Van-e erre vonatkozóan valamilyen kész recepted?

Ma nincs jelentősége. Szinte mindent le lehet írni, még ha nem is igaz. A leírt szóért vállalt felelősség minimális. Elvileg csak az vonhat felelősségre, aki tisztább nálad. Az öncenzúra: senkit se bántsak ok nélkül, senkit se bántsak öncélúan, vagy bosszúból. Akkor hagyjam a cenzúrát a francba, ha a közösség érdekében ki kell mondani bizonyos fájdalmas dolgokat is. Mondjuk amiről most mi beszélgettünk, az ilyen. Vitába lehet vele szállni, de nem a szájkosár fölhelyezésével. Egyik oldalon sem!

Nekem szánt intelmeid közül (sajnálatos módon) éppen azok maradtak meg bennem ennyi év után is, amelyekkel képtelen voltam jól sáfárkodni. Nyilván a habitusomnál fogva. Az egyik ilyen a kapcsolati tőke fontossága és előnyei voltak, a másik pedig az, amit az imént már szőrmentén érintettünk, a lojalitás. (Akikkel jóban vagyunk, azokat nem bántjuk.) Ha mostanság megkérdeznének e két témában, ugyanazt tanácsolnád-e egy pályakezdőnek, amit egykoron nekem mondtál?

Ma már bölcsebb vagyok, biztosan más intelmeket adnék… Na, de egy fajta lojalitásra szükség van. Nem érdekes az én lelkivilágom. Egy szakmát, egy hivatást gyakorolok. Nem csupán a kenyéradóim, hanem elsősorban az Olvasóim érdekében. A kettő nem ellentétes. Az én olvasóim ugyanazok, akik az adott pártok tagjai, vagy szavazói. Nincs itt ellentmondás, ha én a szakma szabályait követem. A kapcsolati tőke hihetetlenül fontos. Aki neked segít a JÓ újságírásban, a jó cikkek elkészültében – azt soha sem szabad elárulni, cserbenhagyni, vagy föláldozni a jó írás oltárán. Mert akkor magadat vágtad képen. Az meg fáj. És fájjon is!

Húsz év után messzire elkanyarodtál az újságírástól. De jó, hogy újságíró is voltál. Mert sokan és sokat tanultunk Tőled. Ahogyan a jelenlegi kezdők is elleshetnének ezt-azt az utóbbi időben mind gyakoribb megnyilvánulásaidból. Felkaptam a fejemet, amikor mostanában több ízben is megszólaltál a megromlott közbiztonság és az úgynevezett magyarverések ügyében. Azt mondtad, hogy: „A sajtó az egyetlen szövetséges az olyan esetekben, amelyeket a politikusok is meg a rendőrök is nagyon szívesen elhallgatnának”. Ez csudára tetszett. Meg a másik is: „Megélhetési bűnözés, lopás van, de megélhetési verekedés az nincsen. Nem kéne a kettőt összemosni.”

Igen. Az ember mindig azt mondja, írja, amit őszintén gondol! Ne azt, amiről úgy gondolja, hogy elvárják tőle! A sajtó nagy hasznára lehetne a politikusoknak, ha okosabban élnének vele. Azért beszéltem most is sok mindenről, hátha egyszer eljut a gondolat a szűk pártpolitikára beállt tudatukig. Mert a pártpolitika fontos és kemény terület – de a sajtó sem ennyire mellékes, mint most tették azzá.

Soha nem bántad meg, hogy elhagytad az újságírói pályát?

Nem. Mert így kipróbálhattam magam másban is. A vállalkozói és civil szférában sikerült sokat és nagy dolgokat alkotnom. Újságíróként már nem vihettem volna sokkal többre a szakmában.

A jelenlegi vajdasági magyar sajtópiacon hol találnál kedvedre való helyet? Melyik szerkesztőség a szíved csücske?

Gondolkodom, hogy elmegyek nyugdíjba és visszatérek az oknyomozó, tényfeltáró újságíráshoz. Nem tudom, hol fogadnák be a munkáimat. Itthoni médiumokban gondolkodom csupán. Biztosan lenne ilyen. Mert nem bántó, hanem építő a szándékom. Aki értelmes, megértené.

Az is lehet, hogy az én időm elmúlt. Nem kell már az igazságot keresni. Pedig az az újságírás lényege: mi az igazság? Az igazság nem terem a fán, hogy az ölünkbe pottyanjon. Mélyen, nagyon mélyen van elásva. Az újságíró élménye, hogy ki tudja onnan szedni. Vagy nem. Ha nem, akkor itt vagyunk, ahol.

Szabó Angéla

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin