Margit Zoltán: war

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: war. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: war. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. április 5., szombat

A szív fölött átlyukasztott katonakönyv



Az 1999-es szerbiai NATO-s légicsapásoknak tizenegy vajdasági magyar katonaáldozata is volt. Közöttük az akkor 39 éves  topolyai Muntyán Nándor, aki éppen 15 évvel ezelőtt esett el Koszovóban.

Az egykori Jugoszlávia területén lezajlott délszláv testvérháborúk „természetrajzáról” és az Isten képmására teremtett, nagykezdőbetűs Ember elbarbárosodásáról alighanem hátborzongatóan valósághű képet tudna festeni Muntyán Nándor, ha ma is élne. Ez a 39 esztendős topolyai férfi temérdek harci tapasztalattal felvértezve, igazi háborús veteránként térhetett volna haza 15 évvel ezelőtt Raška környékéről vagy Koszovóból, hogyha a sorsa felől másként rendelkezik az, akinek minden egyes tervünk fölött van egy saját terve is. Meglehet, hogy hihetetlenül hangzik, de Nándor a 90-es években – bácskai magyar ember létére – megjárta mind a három hadszínteret, méghozzá úgy, hogy saját elhatározásából, szabad akaratából öltötte magára a katonaruhát.

Muntyán Mária

Amint 1991 őszén komolyra fordult a hadi helyzet Horvátországban, máris jelentkezett a frontra indulók csapatába. Aztán folytatta a tapasztalatszerzést Bosznia-Hercegovina területén (az ottani hegyekből 1995-ben tért haza), de számára még ez sem volt elég, mert a Szerbia elleni NATO-s légitámadások idején Koszovó felé vette az útját és újra csatasorba állt. Akár úgy is mondhatnánk, hogy jelen volt a balkáni őrület kibontakozásánál és a harci zaj elcsendesedésénél egyaránt. A mellésomfordált hadiszerencse sokáig elkísérte a titokzatosnál titokzatosabb útjain, és csak a legutolsó helyszínen, Koszovóban búcsúzott el tőle.
Muntyán Nándor özvegye, Mária ma is csak értetlenül csóválja a fejét, amikor a volt férje háborús kalandjaira terelődik a szó.

A harctéren minden pillanatban az életét kockáztatta. Mi késztethette az ismeretlen veszélyek bevállalására?

Ez a személyes döntése volt, a családdal nem beszélt róla. Elment, feliratkozott az önkéntesek listájára és csendben várta az indulásra vonatkozó értesítést. Ő úgy képzelte, hogy a frontról visszatérőkre más szemmel tekint a környezetük. Azt hitte, hogy majd őt is jobban megbecsülik és kapni fog rendes munkát. Dolgozott ő addig is az Umetnost Bútorgyárban, a Május 1-je Építőipari Vállalatban és az útépítőknél is.

 A pénz, amit abban az időben ígértek az önkénteseknek, mekkora csáberőt jelentett?

A német márkában fizetett nagy összegű zsold a háborús propaganda része volt. Nándor mindig kevés pénzzel tért haza. Pontosan emlékszem, mire futotta az egyik „fizetéséből”: vettünk egy kazettás rádiót meg az ő részére egy kabátot. Amikor pedig 1999-ben Koszovóba indult, a megindoklása mindössze annyiból állt, hogy: ez a kötelessége. Nem számít, hogy élve tér haza, vagy majd holtan hozzák, neki mennie kell! Hiába kérleltem, könyörögtem neki, hiába érveltem azzal, hogy legalább a lányunkra meg a fiunkra legyen tekintettel, nem lehetett lebeszélni, nem lehetett visszatartani. Az édesanyjának azt mondta, hogy: „Ha nem jövök vissza, vigyázzon a gyerekeimre!” Elkérte tőle a nyakláncát, amelyen egy feszület volt, hogy az majd oltalmazza a bajtól.


Muntyán Nándor zsebében talált tárgyak

Amíg távol volt, jelentkezett-e a családnak?

 – Legtöbbször hónapokon át nem tudtunk róla semmit. Mindig civil ruhában távozott és minden alkalommal katonaöltözékben érkezett haza. Egyetlen levelét őrizzük, az édesanyjának írta. Meg egy levelezőlapot küldött. Hogy merre járt, mit csinált, arról még kérdezni sem lehetett. Általában azzal hárította el a faggatózásunkat, hogy nem mesélnivaló dolgok azok, amelyeket ő látott és átélt. Amikor 1991-ben az első (szlavóniai) „bevetéséről” hazatért, magunk is úgy láttuk, jobb, ha nem kérdezgetjük, mert nagyon feszült volt, és minden zajra összerezzent, fölugrott. De aztán megint visszament: a Krajinai Szerb Köztársaságban 8 hónapot, a Boszniai Szerb Köztársaságban pedig 3 hónapot töltött el. Az utolsó útja tartott a legrövidebb ideig, még két hétig sem. Március 26-án indult, április 5-én pedig már halott volt. Egy Likovac nevű helység környékén, valahol kint az erdőben az albánok csapdájába kerültek. Nándort három találat érte: először a lábába kapott golyót, aztán a hasába, a harmadik viszont szíven találta. Az utolsó a kabátja felső zsebében tartott katonakönyvét is átlyukasztotta. A szemtanúktól úgy tudjuk, hogy őt is meg a társait is teljes egy órán át magára hagyták, senki nem sietett a segítségükre. Végül 18 éves kiskatonák mentették ki őket. A férjemet két topolyai bajtársa vonszolta el a táborhelyükre, de ő akkor már nem élt.

A családtagok közül látta-e valaki a holttestét?

Mi másnap értesültünk a hírről, táviratot küldtek. A katonaság szállította haza a holttestét. Éjjel fél 1-kor érkeztek a házunk elé. (Azt mondták, Belgrádban éppen átértek a hídon, amikor azt bombatalálat érte.) Az édesanyja kérésére felnyitották a koporsót, hogy megláthassa a fiát, és utána azonnal vitték a temetőbe, a halottasházba… A személyes tárgyait elkaptuk, és azóta is ereklyeként őrizzük. Azt a nyakláncot, amelyet indulásakor az édesanyjától kapott (már kettészakítva), a katonakönyvét, amelyet átlyukasztott a szívébe fúródott golyó, a személyi igazolványát, a dögcéduláját és a kettétört öngyújtóját. Találtak nála egy fésűt, egy konzervnyitót, egy csavarhúzót, egy csipeszt, 50 golyót és rágógumit is… A temetése után ismét emberpróbáló évek jöttek. Egyedül maradtam a gyerekekkel. Anyósommal felváltva vigasztaltuk egymást, így sikerült talpon maradnunk. Azóta már unokám is született. Gyakran eszembe jut, hogy a férjem azt mondta a frontra indulása előtt, hogy ő már nem fogja látni az unokáit. Tudta…  

Szabó Angéla        



2012. szeptember 7., péntek

Making steel not war...


Ismét feleséget keres a Vasember


A baj csak az, hogy alighanem rosszul időzítette a nősülést. Mostanság ugyanis őfelsége nincs valami kirobbanó formában. De olyannyira nincsen, hogy már ágynak is esett. Nagybeteg. Szegény erősen vérszegény. Vashiányos. Hiába a sokat sejtető Ironman titulus, egy huncut vasa sincs. És nem is egy vasgyúró. Inkább csak amolyan eldobni való, vacak rosszvas-alapanyag.

Mára már messze tűntek azok a boldog idők, amikor még ércesen hangzott a smederevói Vasművek elnevezés. Amikor még hegynél nehezebb, vasnál erősebb volt. Az utóbbi években azonban mindegyre csak veszteséget termelt. Kőkemény szerb acél helyett. Örültek is a jócskán megkésve érkezett magánosításnak. Attól várták a megváltást.

Nem számít, mennyibe kerül!


Azt hitték balgán, hogy Amerika nem is sejti, mi mindent rejteget a Balkán. A jó nevű US Steel személyében megérkezett a várva várt amerikai mátka, aki gyorsan belakta az új otthonát. De a frigyen valahogy nem volt áldás. Csak vita, civakodás a fránya pénz miatt. Így az sem tudott egyebet gyártani, mint színtiszta veszteséget. És egy szép napon, amilyen váratlanul érkezett, január végén oly hirtelen el is illant. Az alaposan leharcolt, ámde általa mégis alig-alig használt férjet egyetlenegy dollár ellenében gálánsan átengedte a szerb államnak. Vesződjön vele az a továbbiakban. Lett megint nagy öröm. Azt hitte a mi balga Szerbiánk, hogy a bagóért vett Vasfival igen kitűnő vásárt csinált. Mohóságában elfelejtette leellenőrizni a valóságos csődhalmaznak számító férfiú anyagi jól szituáltságát. Persze a kerítők igyekeztek is titokban tartani, hogy az emberük időközben cefetül eladósodott. Ezért aztán hatalmas volt az álmélkodás, amikor napvilágra került, hogy az egykoron híres-nevezetes vasművek éppen kétszer akkora hiányt halmozott fel, mint amennyire a teljes vagyonát taksálták. Az egyik 70 milliárd dinár, a másik meg 35 milliárd dinár.

Így megint nem maradt más hátra, mint – amilyen gyorsan csak lehet – megszabadulni, megmenekülni a Vasemberkétől. Felvetődött újfent a kiházasítás elmés gondolata. A sürgős, de férfiasan eltökélt nősülési szándékot olyképpen nyomatékosította a szerbiai kormány, hogy az igencsak sok vért veszített, lipántos Vasfickót mindenképpen életben kell tartani. Más alternatíván felesleges is spekulálni. Kerül, amibe kerül: a tetszhalott nem halhat meg. Dinkić gazdasági és pénzügyminiszterünk cseppet sem szégyellte kiteregetni a szennyes fehérneműt. Töredelmesen bevallotta, hogy a vasművek működtetése méregdrága passzió az ország számára. Ha üzemel a gyáróriás – mind az 5200 dolgozójával --, akkor 170 millió euróba kerül évente, ha pedig leállítják benne a termelést, akkor 120 millió euróba. És valamilyen -- tótágast a logika (!) – furcsa, megmagyarázhatatlan gazdasági elv alapján úgy döntött, hogy akkor már inkább dohogjon a kohó és izzanak csak a vasrudak. (Egyszer jártam Boszniában, a zenicai Vasművekben, és valóban félelmetes volt, amit ott láttam. A forró levegőjű gyárcsarnokban óriási, parázsló vasoszlopokat hintáztattak a fejem felett, és majdnem leolvadt a lábamról a nyári cipő.) Megszabták a feltételeket, miféle elvárásoknak kell megfelelnie a soron következő arának, majd pedig hozzáláttak az újabb menyasszony felderítéséhez.

A stratégia az stratégia


Nem nőknek való. Férfidolog. Nem gyerekjáték. A vasművek Szerbia számára egy stratégiai fontosságú üzem, ezért stratégiai partnert kell találni a részére. Akkor is, ha kénytelen-kelletlen ki kell állítani a szegénységi bizonyítványát (szó szerint), és töredelmesen be kell vallani, hogy éppoly nincstelen, mint a szóláshasonlatbeli templom egere. Nincs értelme tovább titkolni, hogy ebben az országban bizony nincsen se koksz, se vas. (Már vasunk sincs.) Acélt pedig – a tudomány mai állása szerint – politikai beszédekből nem lehet gyártani. Ezért olyan külföldi menyasszony után kell nézni, aki nem csupán bővelkedik az említett (nyers) anyagokban, hanem azokat (stafírungként) magával is hozza.  Ilyen Vasasszonynak valót hol máshol lehetne találni egy szerb Vasfickó számára, mint a testvéri Oroszországban és Ukrajnában vagy pertubarát Kínában? Csakis onnét érkezhetnek potenciális partnerhölgyek…

Már úgy látszott, hogy a szerbiai álom valóra is válik. Befutottak a várva várt szépreményű menyecskék. Egyszerre hárman is. Név szerint: az ukrajnai Donetsk Steel Rolling Plant, az orosz Urals Mining Metallurgical Company JSC és a luxembourgi székhelyű United Pilsen S.A. Lehetett volna közülük választani. Azonban a hozományvadász, maximalista és vaskalapos miniszter urunk kifinomult ízlésének egyik sem felelt meg igazán, ezért a tüzetes szemrevételezés befejeztével kerek perec kimondta, hogy valamennyi hölgyemény felháborítóan komolytalan és megbízhatatlan. Egyikük sem üti meg azt a híres szerb mércét. Menyasszony híján pedig a lakodalom egyelőre elmarad. Az önjelölt mátkákat egy héttel ezelőtt elbocsájtotta, visszazsuppolta őket a hazájukba, és kihirdette, hogy hamarosan újból eladó lesz a legatyásodott, elvált Vasember, a végletekig leharcolt, second hand férj. Amennyiben akad e páratlan kalandra és méltatlan frigyre vállalkozó önjelölt mágnes, hát ringbe lehet szállni ismét a csupa rozsda Ironman „kegyeiért”. A házasság gondolatával kacérkodó Vashölgyek máris megtehetik a tétjeiket.

Szabó Angéla   


Óóóóó - Szerbiában a vas nem eladó...

Óóóóó - Vashölgynek kemény kérő való...

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin