Segítve a magyar
nyilvánosság teljes körű tájékozódását, az elszakított
területeken élő magyarok jogérvényesítésének terén
folytatott Európai Parlamenti munkáról ad átfogó képet
a felvétel. A szerb Uniós csatlakozás kapcsán készült jelentés
vitájában megszólaló összes magyar EP képviselő beszédét
vágatlanul láthatja a néző kiegészítve Göncz Kinga és Morvai
Krisztina megszólalásával a téma kapcsán a koszovói
csatlakozásról szóló vitában.
Oldalak
▼
2013. április 20., szombat
ATOMVONAT UTÁN ATOMTEMETŐ?
Mindennapi riadalmaink (II.)
Amióta tudjuk,
hogy az 1986. április 26-án történt csernobili atomkatasztrófa
idején 50 millió curie volt a radioaktív kibocsátás (ami
hozzávetőlegesen ötvenszerese a hirosimai tragédia napjaiban
mért szintnek), azóta ha sugárveszélyről hallunk, van is mitől
tartanunk. Kiváltképpen a fukushimai szőrnyűség után. De
persze egy-egy kisebb radioaktív dózisért nem kell mindig Ázsiába
mennünk. Tájunkon is akadnak rendre aggodalomra okot adó esetek.
Évente legalább egy ilyenre fény derül. Bármennyire szeretnék
is titokban tartani… Igaz, hogy az a bizonyos „rettegett
atomvonat“, amely a belgrádi Vinča Intézetből nukleáris
hulladékot szállított a messzi Szibériába, már másfél évvel
ezelőtt kigördült a szabadkai vasútállomásról, de a félelem,
az aggódás itt maradt. Az mindmáig megmaradt. A szerelvény nem
vitte magával.
Az intézetben 26
éven át tárolták speciális medencékben azt a
hatalmas mennyiségű elhasználódott nukleáris
fűtőanyagot, amely az atomerőmű működése során
felhalmozódott. A politikusok hihetetlenül hangzó kijelentése
szerint azért voltak kénytelenek majd 30 éven át tárolni a
veszélyes szennyezőanyagot, mert az eltávolítására soha nem
jutott pénz. Így csak 2010 novemberében sikerült tőle végleg
megszabadulni. A mintegy 4 tonna atomhulladékot tartalmazó l6
tehergépkocsit (az észak-bácskaiak nem kis riadalmára, de
egyébként nagyon stílszerűen) egyenesen Szabadkára
irányították. Hogy ott, a mára már igencsak egy “nukleáris
temetőre” hasonlító szellemgyár, a Nitrogénművek területén
a nem mindennapi rakományt átpakolják a vasúti teherkocsikba. A
szállítmány Magyarországon át a szlovéniai Koper kikötőjébe
került, onnan pedig hajó vitte Oroszországba.
A kényes tranzakciónak megvolt az
ára. Majdnem 60 millió dollárba került. Szerencsére nem
Szerbiának kellett előteremtenie a semmiből a teljes összeget,
mert akkor nyilván továbbra is maradt volna minden a régiben.
Kiszállítása európai uniós
pénzalapok, Orosz- és Csehország támogatásával sikerült.
Akkor még úgy nézett ki, hogy végre
fellélegezhetünk, mert ettől a veszélyforrástól
megmenekültünk. De aztán jó egy évvel ezelőtt ismét
nyugtalanító hírek érkeztek az egykori atomerőmű háza
tájáról.
Éppen tavaly ilyenkor (április
19-én) jelentették és vallották be, hogy sikerült elkerülnünk
egy nukleáris katasztrófát. A baj még februárban történt,
amikor az intézet pincéjét elárasztotta a víz. Abban a
helyiségben viszont őrölt uránt tároltak. De már
emberemlékezet óta. Még valamikor negyven évvel ezelőtt
érkezett az üzembe. (A kibányászott ércből az urán kinyerése
aprított vagy őrölt kőből történik. Ezt sárga pornak vagy
sárga pogácsának nevezik.)
Akkor, hogy sürgősen mentse a
helyzetet, Jagoš Raičević, az intézet megbízott igazgatója
elrendelte, hogy a vízzel telt medencékből emeljék ki azokat a
rudakat, amelyekben korábban a kiégett nukleáris fűtőanyagot
tároltak. Amint kiemelték őket a vízből, abban a pillanatban a
nukleáris sugárzás mértéke rendkívüli módon megnövekedett.
A sugármérést végző szakemberek azonnal követelték a
munkafolyamat megszakítását. Erre azonban nem kaptak engedélyt.
A feladatot el kellett végezniük. Hogy a baj még
nagyobb legyen, az igazgató a veszélyes műveletet (a heves
tiltakozás ellenére is) még egyszer megismételtette a
dolgozókkal. És tette mindezt önkényesen. Amikor felmondással,
elbocsájtással kezdte fenyegetni a szakembereket, azok
végrehajtották a parancsot. De persze nem hagyták a dolgot
annyiban. Vizsgálatot követeltek. Csakhogy az üzem falain belül
mindenütt ellenállásba ütköztek. Akkor döntöttek úgy (a
teljes dokumentáció és a bizonyítékok birtokában), hogy az
ügyet a szerbiai kormány elé tárják. Panaszlevéllel fordultak
Ivica Dačić, Žarko Obradović és Oliver Dulić illetékes
miniszterekhez, amelyben az eset kivizsgálását és az igazgató
felelősségre vonását követelték. Ekkorra azonban az intézetben
már teljes lett a káosz, elszabadultak az indulatok és
eluralkodott a félelem.
A biztonságért felelős részleg
igazgatónőjének, Snežana Pavlovićnak az aláírásával
elküldött levélben az állt, hogy az alkalmazott eljárás az
intézet teljes biztonsági rendszerét veszélyeztette. Az igazgató
által elrendelt feladatot végző dolgozók azzal védekeztek, hogy
nemcsak a saját életüket féltették, hanem az egész
munkaközösségét. Sőt, nem csupán a néhai atomreaktor
területén tartózkodókat érhette volna végzetes baleset, hanem
a 10 kilométerre lévő Belgrád és a Duna menti kisebb
települések lakóinak életét veszélyeztették. Nem hallgatták
el azt sem, hogy az intézet vezetője mindent megtett a teljes
hírzárlat érdekében. Hogy eltussolja az ügyet és
elhallgattassa a renitens dolgozókat, néhányat közülük
leváltott (épp a legkiválóbb szakembereket), és a helyükbe
hozzá nem értőket és kellő tapasztalattal nem rendelkezőket
nevezett ki. Ezzel pedig újabb bizonytalanságba és veszélybe
sodorta az üzem működését. A megbízott igazgató mindvégig
kitartott azon állítása mellett, hogy az intézetben semmi
rendkívüli dolog nem történt, ezért aztán a kritizált
feladatot végzők sem kaphattak veszélyes sugáradagot. Legfeljebb
csak akkora dózis érhette őket, amekkora fenyegeti azokat, akik a
szerb fővárosból New Yorkba repülőgéppel utaznak.
Eltelt egy év, az ügyben azonban nem
történt előrelépés. Azóta sem számoltak be arról, hogy
tulajdonképpen mi történt a Vinča Intézetben április 19-én,
és (a tudtukon kívül) milyen dózisú sugárzás érte az ott
dolgozókat meg a közeli települések lakóit.
A felelőtlen atom-hazárdjátéknak
azonban még koránt sincs vége. Ugyanis nemrégiben röppent fel a
hír: már csak napok kérdése, és megkezdi a működését a
vinčai atomhulladék-tároló. A létesítmény európai uniós
pénzforrásokból készült azzal a céllal, hogy a Szerbiában
keletkező nukleáris szennyezőanyagokat és az egészségügyben
„termelt” hulladékot korszerű körülmények között és
biztonságos módon raktározhassák. A befogadóképességét
tekintve azonban jóval hatalmasabb, mint amennyi ilyen jellegű
szennyezőanyag Szerbiában keletkezik. Így pedig fennáll a
gyanúja annak, hogy amint teljes gőzzel beindul a működése,
külföldről is ide szállítják majd a veszélyesnek minősített
hulladékot. A borúlátók kereken ki is mondják: ez volt a valódi
cél. Létrehozták az Európai Unió atomtemetőjét Szerbiában.
Csak leplezik, titkolják, tagadják. Ha viszont a legutolsó
működési engedélyt is beszerezték, és megnyomták a start
gombot, akkor aztán Szerbia lakosságának végleg bealkonyul.
Felkészülhetünk a legrosszabbra, mert szerintük a szerbiaiak
várható élettartama nem lesz hosszabb 30 évnél…
Szabó Angéla
2013. április 19., péntek
"Megszokták az európai érmeket"...
Az első száma az új "vörös hétcsillagos" csókai krónikának, melyről immáron lemaradt a sarló és kalapács (azokkal dolgozni kellene, csak azért...). Az "első 53 szám kék-színű európai zászlós" volt, nos most Oroszország felé nyit Csóka község "magyar" vezetősége, mivel, hogy azoktól remélik, hogy végre-valahára "állítólag" beindítják Csóka csődbe tett gazdaságának motorját, de lehet, hogy a magyarországi baloldalnak kampányolnak a déli-végekről. Ki tudja, majd megmondja ill. elénekelteti a csókai osztódóféle férfikórusokkal, valamilyen paprikás főző verseny közepette...
A közösségi oldalakon történő "média-kampány" jóvoltából, a csókai krónika szerkesztőségének, mit volt - mit tennie, bele kellett tennie a csókai karatékák európai sikereit, igaz az utolsó lapra kerültek, no de az utolsókból lesznek az elsők!
Íme az szöveg:
Szerbia karate válogatottjának a
csókai gyerekek
hét érmet hoztak el Egerből
Az Európai Shotokan Karate Szövetség
legnagyobb szemléjén, a magyarországi Egerben 27 állam vett részt
több mint 2000 versenyzővel, köztük a fiatal csókai karatéz
ókkal, akik Szerbia válogatottjának színei t védték.
— Hogy versenyzőink hazánkat
méltóképp en képviselték, bizonyítják az elért eredmén yek —
mondja a csókaiak és a válogatott fiatalabb korosztályának
edzője, Aleksandar Muidzsa.
Azt mondja nagyon elégedett az elért
eredményekkel, melyet az Adán és Szabadkán - folytatott minőséges
felkészülés után vívtak ki nagy erőfeszítések árán, melyet
mind en egyes válogatott kifejtett saját klubjában, amely a karate
európai csúcsára juttatta a csapatot.
CSÓKA — A 3. Európai Bajnokságon
és a 3. Európai Kohai Kupán (melyekkel április 6-án és 7-én
Magyarországon, Egerben tartottak) Szerbia shotokan válogatottja
második helyezésének megszerzéséhez jelentős mértékben
hozzájárultak a Csóka Karate Klub tagjai is. A tíz fiatal csókai
válogatott Összesen hét érmet szerzett, melyek közül három
arany, egy ezüst és három bronzérem, ami Szerbia válogatottjának
az Európai Bajnokságon a bronzérmet jelentette Románia
válogatottja mögött.
— A sikerek még nagyobbak, amikor
isme retesek a munkafeltételek klubjaink többsé gében, melyek
jóval azon feltételek alatt vannak, amilyenekkel más európai
országok karatézói rendelkeznek, és ahol az ilyen eredményekért
az állam díjazza a versenyzőket. Remélem, eljönnek azok az idők,
amikor Szerbiában is megadják mindezt, ezáltal díjazni és
ösztönözni tudjuk a fiatal sportolókat, akik csúcseredményeket
érnek el a nemzetközi porondon — mondja Muidzsa.
Szerbia válogatottja kivételes
eredményi ért el azzal, hogy megszerezte a második helyezést a
végső küzdelemben.
— A szeniorok, juniorok, kadétok és
a fiatal kadétok a harcokban az első helyet szerezték meg, de
egyéniben is sok díjat zsebeltek be.) bajnokok versenyében a tíz
csókai válogatott közül hatan hét érmet szereztek. Katában a
kilencéves Losonc Maja korosztályában meg szerezte az aranyérmet,
mint ahogyan Milica Sretenovic is a 2001-ben született
kislányok versenyében. Kis Richard elhozta Csókára a harmadik
aranyérmet, mert legjobbnak bizonyult a kadétok versenyében. Marko
Bakhit ezüstérmes lett katában, Basa Gágor küzdelemben a 3.
helyet szerezte meg, míg a junior Kobrehel Viktor, aki
korosztályában a legfiatalabb játékos, két érmet szerzett: 3.
helyezést egyéniben és küzdelemben csapatban.
Nedeljko Kolundzsija, Blic –
legolvasottab szerbiai országos napilap
Az eredeti szöveg szerb nyelvről lett
enyhén leferdítve...(MZ megjegyzése)
Képre kattintva nagyobb felbontás érhető el!
Vandalizmus Csantavéren
Harmadszor törtek be a szövetkezet
épületébe
Vidékünkön a mindennapok természetes
velejárójává vált a lopás. Már senki nem lepődik meg és nem
hördül fel, ha rablásról, betörésről hall újabbnál újabb
híreket. Lassanként megszokjuk, mint Örzse a Lajost.
Csantavéren mostanában újra
hiperaktívak lettek nem csupán a házakba meg az udvarokba
besurranó tolvajok, hanem az üzlethelyiségek fosztogatói is.
Nagyon úgy fest, hogy a számukra nem jelent különösebb kihívást
akár több üzlet kirablása sem, egyetlen éjszaka leforgása
alatt. Komoly tapasztalattal, rutinnal rendelkeznek már ezen a
téren. A vendéglők élelmiszer- és italkészletének az
eltűntetéséből mindig kitűnőre vizsgáznak, de a
mobiltelefon-zsákmányolás is a kedvelt
tolvajlási műfajok közé tartozik. Nemrégiben pedig egy
kozmetikai- és illatszereket árusító boltocska majdnem teljes
árukészletét vitték magukkal.
A hét folyamán arról érkezett hír,
hogy egy egyedül élő asszonyt is meglátogattak a tolvajok.
Tőle arany ékszert és készpénzt loptak
el. A VMSZ helyi szervezete elnökének irodájába pedig már
harmadik alkalommal törtek be. Először tavaly decemberben, majd
idén januárban és most, keddre virradóra. Az egykoron szebb
napokat is megélt földműves-szövetkezet hatalmas épületét mára
már teljesen a sorsára hagyták. Félelmetes látvány. Kívül-belül
lepusztult, és szinte kong az ürességtől.
Az új, vidéki tulajdonos, aki az
elfuserált magánosítás után megkaparintotta, egyáltalán nem
törődik vele. Hónapokon át felé sem néz. Csupán egyetlen
irodahelyiségben van mozgolódás, abban, amelyet Forgó József
rendezett be saját magának. Ő viszont mindeddig sok-sok értékes
tárgyat őrizgetett az emeleti rész egyik csücskében lévő
helyiségben. Valószínűleg ezt neszelték meg a tolvajok is,
amikor betörtek az épületbe. Korábban már tulajdonítottak
el a különös gondossággal összeválogatott szerszámaiból,
megvámolták a tekintélyes CD gyűjteményét, de egyik rendkívül
értékes karóráját, sőt a számítógépét is ellopták. Néhány
héttel ezelőtt pedig a bejárathoz támasztott kerékpárját
kötötték el.
A mostani, a legfrissebb betörés
alkalmával egyedi készítésű, különleges szerszámkészletet,
egy valódi ritkaságnak számító speciális pisztolyt emeltek el.
Ezt a terméket egyetlen cég gyártja csak a világon. Rezet és
alumíniumot is lehet vele vágni és hegeszteni is. Ennek az ára
legalább 1200 dollár. Emellett egy 500 euró értékű
fémszórópisztolyt is magukkal vittek az elkövetők. A
tulajdonosuk ezeket sajnálja leginkább. De a szomszédos
irodahelyiség vitrinjében elhelyezett összes kitüntetést is
összepakolták, és dobozostól elvitték. Azokat éveken,
évtizedeken át őrizgették, mert még a szövetkezet virágkorából
származtak
– Amikor kedden
délelőtt be akartam jönni az épületbe, azt vettem észre, hogy a
bejárati ajtón feltörték a zárat. Akkor már rögtön tudtam,
hogy az éjjel hívatlan vendégeim voltak – mondta Forgó
József.
– Aztán ahogy felértem az emeletre, az irodám
ajtajához, az zárva volt. Akkor még azt hittem, hogy oda nem
hatoltak be. De amikor beléptem a szomszédos helyiségbe, akkor már
volt mit látnom. Ott bizony félfástól kitépték az ajtót, és
azon át jutottak be az én „birodalmamba”. Döbbenetes volt,
hogy nem is kezdtek el a zárral bajlódni, hanem egyenes
feszítővassal érkeztek és szó szerint kiszakították az ajtót.
Pedig az még békebeli faanyagból készült és valódi mestermű.
Az irodát teljesen feldúlták, mindent felforgattak. Az iratokat a
padlón szétszórták, a CD-ket kiszedték a tartókból és a
szőnyegre dobálták. Végigtapostak rajtuk. A kályhámból
elvitték a majdnem teli gázpalackot, az asztalfiókban lévő
telefonkábelt, négy üveg méregdrága borkülönlegességet és
két vadonatúj munkaruhámat. Sok minden nem is jut eszembe, majd
csak akkor veszem észre, hogy mi hiányzik, amikor keresek valamit.
Ahogy durván összeszámoltam, az eddig okozott kárérték jócskán
meghaladja a 4000 eurót.
A károsult elmondása szerint ezúttal
nem csupán lopásról van szó, hanem szándékos rongálásról,
károkozásról is. Erről tanúskodik az, hogy három
irodahelységben minden létező kábelt elmetszettek és valamennyit
el is vitték. Akkor is, ha már felhasználni nem tudják. Elvágták
a telefonkábelt, a számítógép vezetékét és a hőtároló
villanykályháét is. Ez utóbbi egy l5 méter hosszú energetikai
kábel volt. Emellett minden létező „drótot, zsinórt”
valósággal kicsupáltak a falból. Eléggé barbár módon. Sőt
még a tetőre is felmerészkedtek, ahol az egyik internetszolgáltató
50 méter hosszú vezetékét vágták le. Természetesen azt is
magukkal vitték.
Az ügy furcsaságai közé tartozik
például az, hogy az épületben számos olyan használati eszköz
található, amelyek jóval értékesebbek a falakból kilógó
kábeleknél, azokat azonban nem bántották. Sem a fénymásológépet,
sem a különféle telefonkészülékeket, sem az elektromos
írógépeket. A valódi ritkaságnak számító (szak)könyvekről
és a sorba rendezett folyóiratokról nem is beszélve. A
történetben mégis az a legelkeserítőbb, hogy a tolvajok egy
olyan embert károsítottak meg, akihez szükség meg baj esetén
mindig bizalommal fordulhattak a falubeliek. Aki nemcsak mentőautót
meg tűzoltókocsit szerzett külföldről a csantavérieknek, hanem
rengeteg könyvvel és az oktatásban felhasználható filmmel is
támogatta a helybeli általános iskolát, valamint a szabadkai és
a helybeli könyvtárat. Emellett anyagi segítséget nyújtott az
iskola szegény sorsú diákjainak és a hozzáforduló szülőknek
(például buszbérletet vásárolt jó néhány városban tanuló
középiskolásnak), de hivatali ügyeik intézésében is hasznos
tanácsokkal szolgált a falu polgárainak.
– Az esetről
azonnal értesítettem a rendőrséget. A helyszínelést végzők
Szabadkáról érkeztek. Elmondásuk szerint találtak árulkodó és
használható nyomokat. Azzal vigasztaltak, hogy nagy valószínűséggel
hamarosan megtalálják az elkövetőket. Kíváncsian várom az ügy
további fejleményeit. Annál is inkább, mivel a korábbi két
betörés esetében a nyomozók nem jártak semmilyen eredménnyel.
Hátha most másképp lesz! – mondta
Forgó József.
Szabó Angéla
2013. április 17., szerda
PUTYINIZÁLÓDUNK(?)
Mindennapi riadalmaink (I.)
Nem teljességgel értelmetlen időtöltés: egy-egy meddő órán számba venni és lajstromozni, miféle válogatott, hátborzongató szörnyűségekkel riogatnak bennünket mostanában. Festik az ördögöt a falra, szítják a félelemérzetet és vizionálják a mind közelebb settenkedő katasztrófát -- jó nevű tudósemberek, alig kompromittálódott politikusok és szavahihető helyzetelemzők egyaránt. Persze a genetikailag optimisták meg a vakok közötti félszeműek – akik a padlás létráján felfelé igyekvő macska szájában lévő papagájtól tanulták el a „mindhalálig derűlátást”, azok -- csak lazán legyintenek, kijelentvén, hogy a vészjóslók egytől-egyig feltűnési viszketegben szenvednek, szenzációt hajhásznak és csak filléres poénszerzésre gyúrnak.
Kinek a pap, kinek a paplan! – mondhatjuk erre, kifordítván a szólást, én magam azonban mindig is vonzódtam a csordaszellemben nevelt nyájból kirikító fekete bárányokhoz, akik időről időre homlokegyenest mást mondanak, mint amit általában hallani szeretnénk. Nem színezik újra a megszenvedett múltat, nem rejtik sokat sejtető cifra paraván mögé a jelent és azt sem ígérik, hogy egyszer majd mindannyiunkra szép holnap vár. Pedig ők is tudják, hogy a remény hal meg utoljára, minként azt is, hogy ez csakis úgy lehetséges, hogy: maga a remény a gyilkos.
Kishazánkra szűkítve le a nagyvilágot: úgy tűnik, mintha Szerbia egyirányú menetjegyet váltott volna, egyenesen a múltba. Vissza. Hátrafelé. Az Európai Unió és a nagy orosz testvér közötti kötéltánc mutatványa ugyanis nagyon a végéhez közeledik. (Már csak néhány tyúklépés…) Aminek hátat fordít, az végérvényesen mögötte marad. Ami felé pedig egyre kétségbeesettebben evickél, az lesz majd az előre borítékolt veszte.
Valójában mivel is riogatnak bennünket a vijjogó vészmadárkodók? Például azzal, hogy ha Szerbia továbbra is folytatja az utóbbi időben erőteljesen meglódult intézményesített hátraarcot, akkor menthetetlenül bezárkózik és elszigetelődik az ország. Lazán „So long!”-ot mond Európának és dölyfösen visszamasírozik a dicső kilencvenes évekbe. Ott meg aztán szépen (el)putyinizálódik és (el)militarizálódik. Márpedig e csábos páros(ítás)ból csak az egyik is kész Istencsapás, hát még így beduplázva! (Ezer a szerencse, hogy nem egyenesen Észak-Koreát tartjuk a másolandó mintának, a követendő példaképnek!)
Orosz (ó, rossz!) mintára fogunk tehát berendezkedni. Ha igaz az, hogy a hatalmas testvérbátyánk országát fele részben mindmáig a szilovikok irányítják, akkor hamarosan nálunk is nagy becsben tartják majd a katonai múlttal rendelkezőket, akiket potenciális káderjelöltekként hoznak majd forgalomba.
Hogy mi minden bajjal jár az, ha a nemzeti-szocialista (délibábos álmaiban még mindig nagyszerb) Szerbország végérvényesen az oroszosodás útjára lép, azt majd nyilván csak az önkirekesztés és az önként vállalt remeteség éveiben fogjuk igazán megtapasztalni. Miként azt is, hogy ha Belgrádban majd havazni fog, nem mondhatjuk, hogy „esik a hó”, mert mást fog előírni a rendelet. Talán azt, hogy: sztálingózik…
Egy biztos: teljes körű állami irányításra, ebből következően pedig totális ellenőrzésre lehet számítani. Politikában, gazdaságban, pénzforgalomban…
Ennek folyományaként pedig kíméletlen felelősségre vonásra és újabb tisztogatási hullámra. Előkotorják a régi slágert és lefújják róla a port. Szófogadatlanság, engedetlenség vádjával kisöprik a legkeményebb hierarchia szerint szerveződött „rendszerek” (a hadsereg, a rendőrség és az igazságszolgáltatás) legeldugottabb szegletében meghúzódó nem szerb nemzetiségűeket. (Azt a keveset is, aki még megmaradt.) Ugyanakkor a saját fajtájúakkal sem bánnak kesztyűs kézzel. És akadnak majd közöttük jól ismert nevek is. Például politikusok. Olyanok, akik emberemlékezet óta megrögzött bűngyűjtőnek számítanak. Akiknek máris kivan a száz fekete pontjuk. Tehát simán megbilincselhetők és büntethetők. Nemhogy lázadás, lázongás, de még ellenvetés sem lesz, mert aki kekeckedni próbál, arra menten rásütik a bélyeget, hogy „szemét besúgó” vagy „mocskos hazaáruló”, az ilyet pedig tűzzel-vassal kötelező irtani.
Szólásszabadsággal kacérkodó sajtóra akkor már végképp nem lesz szükség, mert megírni majd semmit sem lesz szabad. Amit viszont szabad lesz, azt meg nem lesz érdemes.
Némileg sarkítva: olyan zűrzavaros és félelemmel terhes, rendkívüli állapotfélére fog hasonlítani az egész szerbiai metamorfózis. Az eleddig demokratikusnak hazudott társadalom romjain egy új Babilon épül. Amolyan neosztálinsta. Putyinista. Jólét, szabadság, friss levegő: ništa.
Hogy ez mind illogikus meg anakronisztikus?! De nem a riogatóink szerint.
Szabó Angéla
2013. április 14., vasárnap
Itt már forradalomra van szükség!
Mondják a szabadkai Szolidaritás
aktivistái
Ha igaz az, hogy a
közöny egyike a legnagyobb bűnöknek, akkor ilyen jellegű
vétkeinkért alighanem hosszan fogunk majd bűnhődni. Az
érdektelenség és a „minden mindegy-féle“ életérzés
ugyanis a legszembetűnőbb vonásaink közé tartozik. Mi,
észak-bácskaiak már számtalanszor tanúbizonyságot tettünk
arról, hogy ha lehetséges a választás, akkor inkább csendes
szemlélői és megkeseredett elszenvedői vagyunk a történések
következményeinek, mintsem, hogy magunk is igazítsunk a dolgaink
menetén. Például a szabadkai Szolidaritás Polgári
Egyesület eddigi megmozdulásait, tiltakozó felvonulásait
csak igen gyér érdeklődés övezte. Szégyenszemre alig
pár százan vették a fáradságot, hogy csatlakozzanak az általuk
szervezett figyelemfelkeltéshez, tüntetésekhez. Márpedig azok
egytől-egyig éppen az előre megfontolt szándékkal tönkretett
és felszámolt vállalatok elbocsájtott dolgozóinak az érdekében
történtek. De mindhiába. A szabadkaiak már olyan mélyre
süllyedtek a közömbösség és a nemtörődömség mocsarában,
hogy egyszerűen nem érdekli őket az égvilágon semmi, ami az
ügyükben történik. Bár mostanában azért mintha egy-két
milliméternyi elmozdulás történt volna a holtpontról. Ugyanis
felfigyeltek arra, hogy a Szolidaritás az elmaradt bérek behajtása
terén is indított néhány akciót, a pénz csábereje pedig kissé
felrázta a százával, ezrével utcára került munkásokat.
Konkrétan a Sever mintegy 500 elbocsájtott dolgozójának az
esetében tettek lépéseket. A fejenkénti mintegy százezer
dináros tartozás ügyében már az Alkotmánybíróságig eljutottak,
de ha kell, elmennek egészen Strasbourgba is.
Több mint húsz cég kisemmizett
dolgozóit képviselik
A Nemzeti Foglalkoztatási Hivatal
általában fukarkodni szokott azokkal az adatokkal, amelyek az
állástalanok számára vonatkoznak. Szeretik egy kicsit szépíteni
a képet. Ha bevallják, hogy csak Szabadka község területén l3
ezer munkanélkülit tartanak nyilván, akkor a valós számuk talán
a húszezret is eléri. Ekkora tömeg pedig hatalmas erőt tud
képviselni, ha megmozdul, és ha jól szervezett.
Szabadka élen jár a csődbe
jut(tat)ott és a törvénytelenül privatizált vállalatok számát
tekintve. Talán nem túlzás azt állítani, hogy valójában nincs
is olyan cég, amelynek a magánkézbe történő átjátszását
valamiféle sikertörténetként lehetne elkönyvelni.
A Szolidaritás nevű egyesület több
mint húsz üzem utcára került dolgozóinak az érdekeit
képviseli. Olajos Nagy Miklós elnök és Rakić
László aktivista nyilatkozott a három évvel ezelőtt
alakult szervezet munkájáról.
– Fél életedet a Zorkában
élted le, tehát kitűnően ismered minden zegzugát, most,
nyugdíjas létedre, miért tartod fontosnak, hogy olyasmivel
foglalkozz, amivel amúgy is gyalázatosan rosszul állunk.
Szolidaritásvállalással, segítségnyújtással, a hatalommal, a
bürokráciával való viaskodással...
Olajos Nagy Miklós: Éppen ez
motivál. Régi zorkásként nem szeretném még egyszer megélni
azt, hogy akár csak egyetlen szabadkai üzem is a műtrágyagyárunk
sorsára jusson. A gyáróriást nem csupán tönkretették és
bezárták, hanem még az épületét is lebontották. Eltüntették,
hogy nyoma se maradjon. A föld színével tették egyenlővé.
Tíz Goli otok sem lenne elég…
– Véleményed szerint hogy
juthatott a város gazdasága ilyen sorsra? Az egykori állami
tulajdon hogy csúszhatott át méltatlan, idegen kezekbe?
Olajos Nagy
Miklós: Mindenről a politika tehet.
Ha megnézed, a 90-es évek balkáni háborúi után az egykori
Jugoszlávia minden tagországában meggazdagodott az úgynevezett
nemzeti elit. Amely csak ezzel az egy dologgal volt elfoglalva.
Semmi más nem érdekelte. Az sem, hogy ezzel milyen rombolást,
pusztítást okoz, hogy mindezért mekkora árat kell százezreknek
fizetniük.
– Igen ám,
de mi tíz még húsz évvel ezelőtt is itt éltünk, és a szemünk
láttára zajlott mindez. Mégis hallgattunk. Kinek a dolga,
kötelessége lett volna szólni, figyelmeztetni, megakadályozni?
Kicsit olyan ez most, mint amikor a hajléktalan a híd alól
próbálja meg érvényesíteni a jogait...
Olajos Nagy
Miklós: Véleményem szerint az ország gazdaságának
tönkretétele olyan súlyos bűnnek számít, hogy ha most
felelősöket keresnénk, akkor nem egy, hanem tíz Goli otok is
kevés lenne. De visszatérve a szabadkai helyzethez: Pásztor
István négy éven át volt gazdasági miniszter és négy évig
privatizációs miniszter, mégsem tett semmit ezeknek a tönkrement
vállalatainknak az ügyében. Csak a kiállítás-megnyitókkal
foglalkozott. Azokból volt bőven. Az a baj, hogy a gyanútlan
emberek újra meg újra abba a hibába esnek, hogy hisznek a
politikusok olcsó ígérgetésének. Ha most visszagondolunk arra,
hogy éppen egy évvel ezelőtt, a választások idején mi mindent
ígértek, akkor láthatjuk, hogy abból szinte semmi nem valósult
meg. A Vučić-féle, korrupcióellenes harcot meghirdető csoport
tagjaival kezdetben még együtt tudtunk működni. Hét alkalommal
küldtünk nekik jelentést, beszámolót az általunk feltárt
zavaros szabadkai ügyek kapcsán, de érdemben semmiféle
segítséget nem kaptunk. Magyarán: községünkben az égvilágon
semmilyen változás, előrehaladás nem történt. Hiába tettünk
számtalan esetben bűnvádi feljelentést. Kínkeservesen tudunk
csak információhoz, adatokhoz jutni. Rengeteg időbe telik, mire
választ kapunk az általunk feltett kellemetlen kérdésekre. De a
ránk jellemző szívóssággal azért sikerült
feltárnunk, hogy például a szebb napokat is megélt Nitrogénművek
esetében milyen visszaélésekre került sor. Az üzemet szó
szerint kirabolták, kifosztották, pedig annak idején hatalmas
összegbe került a felépítése és a termelés beindítása.
Akkoriban hatvanmillió dollárt emlegettek. Mára viszont alig
maradt a gyárból valami.
Átadták az enyészetnek.
– Legendák
keringenek arról, hogy a vadonatúj
Ferguson traktor szőrén-szálán eltűnt, hogy annak a marógépnek,
amelyen a délutáni műszakosok este 10 óráig még dolgoztak,
reggel már csak a hűlt helyét találták. És történt mindez
úgy, hogy közben senki semmit nem látott, nem hallott...
Olajos Nagy
Miklós: A gyár tönkretevői arra is találtak időt és
alkalmat, hogy a különleges, vastag rézkábelek műanyag
borítását – ott, a helyszínen, az üzem területén –
gondosan lefejtsék, hogy fémhez jussanak. Számításaink szerint
mintegy 120 tonna rezet nyertek (olvasztottak ki) ily módon. Aztán:
a kristályos műtrágya gyártására úgy kaptak 40 millió dinárt
a Tartományi Nagyberuházási Alapból, hogy ezt a terméket, mint
valami újdonságot, mutatták be, holott annak idején mi már
gyártottunk ilyet. De a gázvezeték építése címén is jelentős
összeget vághatott valaki zsebre (160 millió dinár), pedig
mindenki tudta, hogy a Nitrogénművek területén már létezett
gázvezeték.
”A munkásjogokat
ki kell harcolni!”
Rakić László: Az
emberekkel meg kell értetnünk, hogy a munkásjogokat nem adják
ingyen. Azokat ki kell harcolni. Ezt pedig csak szervezett
összefogással érhetjük el. Meg kell mozdítanunk a kisemmizett
kisembereket, el kell érnünk azt, hogy a tiltakozó
felvonulásainkon ne csak 300-400 elégedetlen munkanélküli
legyen, hanem legalább 5000. És ébredjenek fel Újvidéken is,
Belgrádban is, mindenütt. A nyilatkozatok ideje lejárt. A szavak
keveset érnek. Itt már forradalomra van szükség. Egy újabb
forradalomra. Mert csak azután várható letisztulás, változás.
Egyedül csak a gyárak újbóli beindítása és a gazdaság
fejlődése adhat a számunkra reményt. Alapkövetelmény,
hogy különbséget tegyünk azok között, akik hozzájárulnak
az államkassza feltöltéséhez, és azok között, akiket a
költségvetésből pénzelnek. Nagyon érdekes ez: nálunk
megtörténhet, hogy a munkások hónapokig, vagy akár éveken át
nem kapnak fizetést, de a politikusainkkkal ez nem fordulhat elő.
Ők rendre megkapják azt, ami (szerintük) őket megilleti.
– A szabadkaiak
számára, gondolom, hogy a Sever Villamosgépgyár, a Zorka
Műtrágyagyár és a November 29-e Húsárugyár tönkretétele a
legfájdalmasabb.
Rakić László: A
Sever privatizációja kezdettől fogva gyanús volt. Először az
volt a feltűnő, hogy egy nálánál jóval kisebb és
jelentéktelenebb külföldi cég vásárolta meg. Az
osztrák vevő több mint 4 millió eurót fizetett érte, noha az
első árajánlata mindössze 315 ezer euró volt. 2004. december
31-én kelt el, február 5-én pedig már bejelentették, hogy le is
zárult a privatizáció, megtörtént az átszervezés. Egy hónap
alatt! A szerződés szerint azonban az új tulajdonosnak öt év
alatt 16,1 millió eurót kellett volna befektetnie. A beígért
beruházás helyett az volt az első dolga, hogy megszüntette a
legsikeresebb termelési vonalat, a világhírű, amerikai
Valmont-féle öntözőberendezések gyártását. Utána pedig a
szélgenerátorokét. Noha az a technológia csúcsminőséget
jelentett. Az 1993-ban legyártott és exportált 1300
szélgenerátort Amerika partjainál állították fel és azok ma
is működnek. Az egész folyamatnak az volt a valódi célja, hogy
a Bosch és a Siemens egyik konkurenciáját megszüntessék. A
gyáróriás fénykorában beüzemelt 9 termelési vonalból mára
csak kettő maradt. A valaha mintegy 6000 munkást
foglalkoztató üzemből eddig 14 hullámban bocsájtottak el
dolgozókat. Ugyanezt tették a Mladost Csipkegyár esetében
is. A jobbára női munkaerőt foglalkoztató üzemben még most is
könnyűszerrel beindíhatnák a hazai piacon huzamosabb ideje
hiánycikknek számító kötszer, orvosi géz gyártását, ha
meglenne hozzá az akarat. Mert a gépsorok megvannak, meg a piac
is, de az asszonyokat már szélnek eresztették.
A szabadkai vállalatok esetében a
politikusok a legkönnyebb utat választották. Eladták a gyárakat,
a dolgozókat pedig az utcára rakták. Működtetni egy üzemet,
megszervezni és gazdaságossá tenni a termelést, sokkal nehezebb.
Mindezt azzal kezdték, hogy bizalmatlanságot gerjesztettek egy-egy
cégen belül, megosztották a dolgozókat. Azzal hitegették őket,
hogy ha újraindul a termelés, akkor ismét alkalmazzák őket.
Utána meg a részvényekkel próbálták megvásárolni az
embereket. Sajnos nagyon sok egykoron kitűnő szakmunkás is az
utcára került, aki azóta sem tudta feltalálni magát. Az
elbocsájtottak többsége 50-60 év körüli. Nem ritka közöttük
a nyomorgó, a depressziós, az idegbeteg. Szabadka város vezetése
pedig elnézi a tengődésüket. Már ha egyáltalán tudomása van
róluk.
Szabó Angéla